„A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra
a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk
újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek
megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli
terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.”
Jó hat-nyolc éve már annak, hogy A szél árnyéka futótűzként száguldott
végig a hazai könyves blogokon: emlékszem, nem telt el úgy hét, hogy ne
olvastam volna egy elragadtatott értékelést róla. Egyike volt azon könyveknek,
amiket akkoriban mindenki imádott
(egy kivételre emlékszem, de arra nagyon). Na, akkor kellett volna elolvasni,
ahogy egyébként akartam is, csak valahogy mindig kimaradt. Simán el tudom
képzelni, hogy nyolc évvel fiatalabban és pont ugyanennyivel kevésbé cinikusan
engem is sokkal jobban elvarázsolt volna.
De sajnos azóta eltelt pár év,
lecsúszott pár szemléletformáló olvasmány és már nem annyira könnyű
elvarázsolni – pláne ha a szerző ennyire nyíltan elvarázsolásra játszik.
Érdekes kérdés egyébként, hogy hol húzódik a határ az őszinteség, a „nem akar
többnek látszani mint ami” és a hatásvadászat között.* Ahogy az is, hogy vajon a
könyv ez esetben minek akar látszani és mit aggattak rá a különböző kiadói
marketingfogások (ráadásul szegény igencsak megszívta a magyar kiadásokkal…).
Most akkor szépirodalom vagy sem? Lektűr vagy sem? Az efféle műfajmixeket sosem
könnyű elhelyezni, hát még ha kényszerűen ráhúznak olyan nagyívű asszociációkat
keltő jelzőket, mint mágikus realizmus, gótikus rémregény, posztmodern regény…
Ennél jobb könyvek is elvéreztek már a hasonló címkézések során.
Nekem leginkább bölcsészponyva.
Varázslatos hangulatú, beszippantó, puha, meleg takaróként körülölelő
szórakoztató irodalom, néhány ínyenc kiegészítővel: úgy mint egymásba ágyazódó
történetek, könyv a könyvben, megelevenedett szereplők, az idősík és az
elbeszélő váltakozásai, az író-főhős-olvasó történetének egymásba játszása.
Zafón e téren jó, nagyon jó, ráadásul az Elfeledett könyvek temetőjével már
önmagában megteremtett egy olyan helyszínt - mit helyszínt, önálló szereplőt -
amellyel minden valamire való könyvmoly szívét rabul ejtette – az, hogy a főhős
egy antikváriumban tengeti napjait, csak hab a tortán. És ha ez nem lenne elég,
ott az őszi Barcelona (van tavaszi meg téli is, de valamiért ez a könyv valóban
nagyon őszi) – a szeles, melankolikus, elmúlásszagú napok; a háború fenyegető
árnya és a veszteségek utáni lassú ocsúdás; egy elátkozott ház; egy tiltott
szerelem; romantikus villamosozások az esőben. Hangulatkönyv ez a javából.
Rá is fér, mert maga a történet
fájóan egyszerű és kiszámítható. Amin persze lehet vitatkozni, hogy akkora
baj-e vagy sem – bennem hagyott egyfajta keserű szájízt. Jobb író Zafón annál,
hogy ennyire sablonos módon kerekítse a történet végét. És akkor vissza is
térhetünk a kérdéshez: mi ez a könyv? Egyáltalán kell-e címkéznünk vagy sem?
Kell-e hinnünk a címkéknek vagy sem? Esetleg szimplán hagyhatnánk, hogy hasson ránk olvasás közben, a maga
módján, nem törődve azzal, hogy most egy romantikus-misztikus rémregényt
olvasunk-e vagy egy történelmi romantikust vagy egy romantikus krimit; azzal
meg pláne ne törődjünk, hogy magát posztmodern szépirodalomnak képzeli-e vagy
sem. Végső soron úgyis csak ez számít, nem? Hogy hat vagy sem.
Engem magával ragadott. Élmény
volt beleburkolózni, főleg úgy, hogy egy nagyon rossz olvasmányt félredobva
vetettem bele magam, mint valami mentőcsónakba. Imádtam benne lakni a
hangulatában, érdekelt a fekete férfi története, jókat kacagtam Fermin
szóvirágain és őszintén drukkoltam hogy Daniel ne kövesse el ugyanazokat a
hibákat, mint Julián. Sok tekintetben tizenkilencedik századi romantikus
nagyregényeket idéz – ami nem baj. És ha ennyit gondolkodom rajta, valamilyen hatással csak volt rám. Csak
hát az a vég, csak azt tudnám feledni…
Kiadó: Ulpius-ház
Fordító: Vajdics Anikó
*Azt hiszem valahol a mesterkéltség környékén kéne keresni a kulcsot - de hogy Zafón mennyire mesterkélt, mennyire megcsinált könyvet írt, azt nem tudnám megmondani. Nekem olvasás közben nem tűnt annak. Újrázni kéne. De a franc se akar nagyítóval kutatni mindenféle jelek után. Inkább előveszem jövőre az Angyali játszmát...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése