Mi vagyunk a káprázatbeliek. A
gyönyörű értelemben, amely már a Védákat is áthatotta, a világ körülöttünk
összes mérhető és mérhetetlen, számolható és számolatlan, szimmetrikus és amorf
jellemzőivel, teljességében és részeire bontva is: káprázat. Ez az első. Ez a
verseskötet, Sirokai Mátyás sorban immár harmadik kötete nekünk feszíti (növényi)
rakétáit a végtelenbe. A káprázatlakóknak. Nekünk, űrutazóknak. Akik egyébként
is elképesztő sebességgel utazunk a végtelen űrön átpörögve saját éltető napunk
körül, mint egy gigantikus térben emelkedő (avagy nézőpont kérdése: zuhanó)
búgócsiga palástján az apró porszem. Ezen a porszemen űrutazunk úgymond, a
teljes hóbelevanc, a számunkra hatalmas, vaskos golyó tetején gélesedő vékonyka
teljes-élet; térben és időben kis fikarc, de önmagára oly büszke részeként, a
saját kihalásunk rémével-tudatával vert – egyáltalán: tudattal vert-áldott
űrutazók. Káprázat is, ismert és ismerhető valóság is; minden, amit csak
ismerünk: űrutazik – de legbátrabban a képzeletünk. A szavakat belakó, rajtunk
túl mutató álom. A vágy, amely látni akarja, honnan jött és végül hova tart.
II.4. Mindannyian két testbe születünk, senkit nem adnak egyedül az űr
karjaiba. Második önmagunk alakja felrémlik olykor előttünk, s ha van magány,
amiért elcseréljük a sokaság örömét, páros magányunk az. Távozásunk percében
másikunk kilép felettünk egy zsilipajtón, és sétára indul a teljes csend
mélyföldjén. Súlytalan léptei könnyítik lépteinket, s ahogy keze a kezünkkel
mozdul, lélegzetvételnyi időre félrehajtja a sötétség szövedékét, mely
elválaszt bennünket egymástól.
Félrehajtjuk az ágakat, hogy lássuk a horizont fölött keringő,
pislákoló szenteket és a rezzenetlen űrt, amit elcseréltünk egy fölénk lebegő,
fénylő szentjánosbogár-felhőért. A pillanatért, amikor minden lámpás egyszerre
villan. Elcseréltük az érintésért, a kéreg öröméért. Az elforgó földért, aminek
árnyékából kilépve másikunk felperzselődik az arany vadállat pillantásában.
Nyugodtan belelapozhatsz a
kötetbe, itt-ott kinyitva, hogy kóstolgasd; a képei képzettársításokat
provokálnak majd, a gondolatai (letet, hogy…) vitát. De ha elkapott, kedves
olvasó, akkor lapozz előre, és vágj neki az utazásnak a maga rendje szerint; az
Első Földtől a reménybeli akárhányadik Éter „dzsungeléig”, amihez majd hozzá kell
szelídülnünk. Mert a kötet a legjobban úgy működik, mint a valahai filozófiai
tanköltemények – melyeknek szellemi örököse; akkor is, ha fegyelmezett
vadságában hamar túlszalad a logika, a „miből mi következik” ellentmondásmentes
rétegein. A ciklusokra tagolt rendszerben a számok teljes tisztelete benne
lakik: nemcsak a rideg matézis, de az okkult szám-felfogása is, ahol az egység
kettébomlásának gyümölcse a három, az önismeret első lépcsője a négyes
számjegy, s mivel első lépcső, a továbblépő szükségszerűen bukik el az ötös
szám sugallta vereség továbblépés-kényszerében. Hatodik ciklus nincs: a
győzelmet (a vereség felett) az olvasónak önmagának kell összeraknia. A világ
itt tart: a vereség kényszerű továbblépés-kényszerében. Mindannyian tartunk
itt; ez a kötet a teljességről megfogalmazott gyönyörű látomásaival, a képzelet
elreppenő jövőivel együtt valójában pillanatnyi Űrutazásunk sajátosan pontos tükre
is.
IV.9. Levetjük legszebb ruhánkat, a testet, és a levegő harangjaiba bújva
emelkedünk az égbe, mely egyetlen csobbanás nélkül nyel el bennünket. Éjszaka
indulunk el, földárnyékban, holdsütésben. Mikor a szelek megkötve várják, hogy
a délről odaszaladó folyó vize felmelegítse a völgyet, mikor a fák minden élő
szemét eltakarják, és csak az űr lebeg felettünk kiterjesztett szárnnyal, akkor
indulunk el.
Lábaink, ezek az elszabadult növényi zsigerek, visszabújnak a földbe, s
a térdek szeme többé nem fürkészi, melyik hegy előtt kellene leborulnunk,
melyik lejtőről indulhatnánk lombsétára a lapály felett, mely kőképeivel és
fenyő-konstellációival a vadaktól népes égbolt mása. Kezeink még a verdeső
szárnyak után kapnak, mielőtt az ágak maguk közé fogadják őket, s a szánk, ez
az elhagyott barlang, még vörösen felragyog, amikor az üstökös megjelenik az
égen, hogy tűzzel keresztelje meg a Földet.
Konkrét mitológiák lenyomatait
rejti számos sor, a kultúránk időszigeteinek számtalanszor, olykor merész
társításokkal köszön oda… így találkozhat egy szerkezetben Homérosz és Kubrick.
Ami egyfelől jó, hatalmas ajándék az olvasott embereknek, értelmi többletek
rakott hajója lesz tőle a mondat, sőt búvárolható tartalmak óceánján lebeg a
jól rakott hajó, ahova bátran búvárolhatsz, ha odavonz akármelyik jelző –
másfelől (akárcsak Bartók Imre félelmetes munkával körbebarikádozott
regényfolyama esetében) óhatatlanul ide csúsznak átvezető fontos momentumok, a
megérezhető tartalomfolyam útjelző bójái is; az utalásokba. Lesz olvasója, akit
lerak majd a saját műveltsége hiányosságainak zátonyán.
Kézbe kell venni. Olyan, mint a
borítón található űrhajós-sisak röntgenképe: könnyed hatású, áttetsző látszatai
ellenére életben tarthat a saját vákuumaidban. És minden kihallható aggodalma
ellenére valójában bizakodó. Hisz bennünk – és ez ma nagy ajándék.
Kiadó: Libri
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése