Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban

Évek óta kerülgetnek Philip K. Dick könyvei – itt a blogon is rendre beléjük ütközöm, köszönhetően Zoli rajongásának, amióta pedig kacérkodom a sci-fi műfajával, egyre többször és egyre többen noszogatnak, hogy akkor már egy igazi klasszikust is… Nyilván elkerülhetetlen találkozás volt, tudtam én jól, hogy az, de tartottam is tőle. Dick egy isten – nehéz a kultusz mögé tekinteni és „szűz szemmel” olvasni. Ráadásul a Dicket istenítők kedvenc fordulatai - valóságmegkérdőjelezés, posztmodern, paranoia, megválaszolatlan kérdések, tudatmódosítás - nem éppen a laza és könnyed befogadhatóság reményét keltik. Szóval egyszerre tartottam attól, hogy nem fogom megérteni, attól, hogy mi van, ha nem tetszik és attól, hogy kiderül, egy hatalmasra fújt lufi az egész.

Nem kellett volna… Dick jött, látott és győzött – az első ötven oldal után csak egy kérdés motoszkált bennem: mégis miért nem olvastam én őt eddig??? Az első meglepetést az okozza, hogy mennyire könnyen olvasható – avantgárd vagy sem, posztmodern, vagy sem, Dick valójában rendkívül szórakoztató irodalmat írt. Persze e szempontból remek választás volt Az ember a Fellegvárban – tudom, hogy vannak ennél nehezebben befogadható tagjai is az életműnek (sorra fognak kerülni ők is). A második meglepetést azzal okozza, hogy mennyire aktuális – no nem történetileg (hálistennek) hanem gondolati síkon. Annyi réteggel utal jelen korunkra (is) hogy nem győzöm szedegetni az állam a földről: mekkora istenverte zseni lehetett ez az ember, hogy ilyen pontos látomásokkal volt képes lefesteni kétségbeejtő valóságunkat? És ezzel el is érkezünk a harmadik meglepetéshez: ahhoz a bizonyos valóságmegkérdőjelezéshez.

Az ember a Fellegvárban az alternatív történelmi regény és a sci-fi határán egyensúlyozva vázol fel egy olyan közelmúltat, ahol a második világháborút nem a szövetséges hatalmak, hanem a náci Németország és Japán nyerték. Európa náci igában haldoklik, a zsidók már csak a történelem lapjain léteznek, Afrikát gyakorlatilag kiirtották, a szláv népek megsemmisítése folyamatban, az USA területe pedig három részre szakadt: a keleti országrészen a németek uralkodnak, a nyugati partvidék japán befolyás alá került, a kettő között pedig a Sziklás-hegység viszonylag független, semleges sávja húzódik. Ide, a coloradoi hegyekbe barikádozza el magát a férfi, aki megírta a könyvet, mely egy alternatív valóságot fest le…

Egy valóságot, melyben a háborút nem a tengelyhatalmak nyerték és ahol az USA a világ vezető nagyhatalma. S tova hányattatom, mint a sáska – a náci területeken betiltott, a japán befolyási övezetben még megtűrt könyv észrevétlen, a sorok közt bujkálva válik sorsfordító jelentőségűvé minden kulcsszereplő számára, miközben a szerzője utáni hajsza lesz jelen könyv látszólagos célja. Ha megtaláljuk a szerzőt, rátalálunk vajon a valóságra? Vagy ellenkezőleg, kiderül: minden, amit eddig valósnak hittünk, csak egy alternatív történelmi regény? Dick ötlete az alternatív történelembe rejtett alternatív történelemmel önmagában zseniális – az, hogy az olvasókkal együtt bizonytalanodó szereplőkkel, a célját vesztett hajszával, a sorsukba való beletörődés és a mániás igazságkeresés közt megfeszülő alakokkal ezt ilyen tökélyre tudta vinni, egészen elképesztő bravúr. Arról nem is beszélve, milyen mély és pontos emberismeretről tanúskodnak a sorai – elég csak Robert Childan és a Kaszura házaspár vacsorájára gondolni, mely jelenet nagyjából mindent (de mindent) elmond arról, hogyan majmoljuk mindenkor a győzteseket, dörgölőzünk hozzájuk, adaptáljuk kultúrájukat, miközben sértett lenézésünk irányukban határtalan; ahogy arról is, hogy a mindenkori győztesek mily fáradhatatlanul „fedezik fel újra” a legyőzöttek kultúráját és emelik be annak vadhajtásait. Túl azon, hogy Dick saját korában a japán-amerikai kulturális egymásrahatás fordított előjellel tökéletesen behelyettesíthető volt, félreérthetetlen kritikája ma is aktuális – ugyanezen mintákat követve hódolunk be rendre a minket akár gazdaságilag gyarmatosítók által ránk erőltetett trendeknek, eszméknek, értékrendeknek; miközben „újrafelfedezünk” mindent, amit elnyomtak-elnyomtunk és csinálunk belőle „régiséget”, „hagyományosat”, „retrót”.

Olvasva a kritikákat, sokan a szerző szemére vetik, hogy regénye híján van bármilyen részletes magyarázatnak eme felosztott világ kialakulását, működését illetően; hogy nincs igazán megfogható „történet”, hogy amit kapunk, a szó szoros értelmében random epizód egy „másik” világból. Számomra ez épp, hogy erősíti e töredezett valóság „valóságérzetét” – épp annyira részleges információink vannak erről az eltorzult világról, amennyire részlegesen ismerjük saját „valóságunk” működését. És bár szeretjük azzal áltatni magunkat, mi, a huszonegyedik század gyermekei, akik felszínes információk tömkelegével rendelkezünk, hogy mindennel tisztában vagyunk, valójában semmivel sem tudunk többet társadalmaink, államaink, világunk működésről, mint a hidegháború ezer szinten megvezetett áldozatai. Dick e tekintetben (is) pontos és ma is fájóan aktuális – a valóságod csak annyi, amennyit látsz belőle. Nőj fel, és lásd be, hogy úgysem ismerheted meg az egészet…

Kiadó: Agave

Fordító: Gerevich T. András