Szemfényvesztők

Néha az embert egyszerűen elkapja a vágy, hogy nézzen valami igazi vászonszaggató nyári blockbustert, amin nem kell sokat gondolkodni, és pont megfelelő „kíséret” a két liter popcorn meg a kóla mellé. Így voltam ezzel nemrég én is, és mivel az űrhajók, szuperhősök, fantázialények egyre kevésbé az én világom, rajzfilmekhez már a saját szememben is öreg vagyok, a másnaposságból kigyógyulni képtelen idiótákat meg elsőre is csak hellyel-közzel találtam viccesnek, adta magát, hogy a nyárvégi kínálatból a Szemfényvesztőket válasszam. Annál inkább, mert a bűvészes filmeket mindig is szerettem – ami önmagában érdekes, mert a bűvésztrükköket viszont nem (míg a cirkusz például simán el tud varázsolni, a bűvészet kapcsán mindig ott villog az agyam egy hátsó zugában a hatásvadászat szócska). Filmen viszont minden más. Főleg, ha olyan hatásosra (hmmm… és nem nagyon hatásvadászra) sikerül a beharangozója, mint a Szemfényvesztőké.

A film hosszúra nyúló felütésében képet kapunk hőseink többé-kevésbé viszontagságos „bűvészkarrierjének” alakulásáról: ügyeskezű utcai tolvaj (Dave Franco) éppúgy akad köztük, mint lecsúszott mentalista (Woody Harrelson), sikeres utcai bűvész (Jesse Eisenberg) és csini szabadulóművész (Isla Fisher). Egymástól függetlenül trükközgetnek, míg egy titokzatos idegen össze nem trombitálja őket, hogy egy lerobbant New York-i lakásban elrejtett kulcsok és rejtélyes utalások nyomán kirajzolódjon előttük életük legnagyobb trükkje, mellyel bevonulhatnak a bűvészek történelemkönyvébe (s nem mellesleg felvételt nyerhetnek egy titkos társaságba, mely évszázadok óta őrzi a valódi mágiát – szerencsénkre ez a mágikus szál nem kap túl nagy jelentőséget).

Ők négyen lesznek a Négy Lovas, akik első igazán monumentális show-műsoruk során Las Vegasból Párizsba teleportálnak egy gyanútlan nézőt, hogy segítségével kirabolják egy párizsi bank széfjét – az ellopott pénzt pedig modern Robin Hood módjára szétosztják a közönség soraiban ülők közt. A siker garantált, a világhír a küszöbön, mindenki a Négy Lovasra kíváncsi – nem kivétel ez alól az FBI és az Interpol sem, bár őket nem kimondottan a show érdekli, sokkal inkább a bankrablás. Ami – show ide, Robin Hood oda – mégis csak bűncselekmény. Ám bizonyíték hiányában csak egy helyben toporognak és varázslatot emlegetnek – s mint tudjuk, az nem igazán az FBI meg az Interpol asztala. Így aztán a Négy Lovas utáni hajszába a neurotikus FBI-ügynök (Mark Ruffalo) és az Interpol bűbájosan tapasztalatlan képviselője (Melanie Laurent) mellé csatlakozik az immáron bűvésztrükkök leleplezéséből élő egykori sikertelen bűvész (Morgan Freeman).

És kezdetét veszi a hajsza, minek során hőseink még két, nem kevésbé nagyszabású és sikeres show-val borzolják az őket üldözők idegeit – miközben fokozatosan körvonalazódik előttünk (és a nyomozók előtt is) hogy az egész felhajtás mögött valami más, valami nagyobb, valami még trükkösebb rejlik. De vajon mi? Egy újabb nagy dobás, egy még nagyobb rablás, valami ördögi sötét mágia, vagy egyszerűen kicsinyes bosszú? És vajon ki a titokzatos kapucnis idegen, aki az egészet kitervelte?

Eszméletlenül jól összerakott, szórakoztató őrültség ez a film, ami egy percre sem akar többnek látszani annál, ami – nem váltja meg a világot, nincs semmi mögöttes tartalma, különösebben még csak nem is okos, de kikapcsol. Úgy, hogy közben észre sem vesszük, itt bizony istenesen átvertek bennünket – ami, valljuk be, mostanság, amikor a blockbusterek nagy része faék-egyszerűségű forgatókönyvvel rendelkezik, üdítő meglepetés tud lenni. Persze vannak hibái, hogyne lennének: leginkább az, hogy nem mindenben tud megfelelni a saját maga keltette várakozásoknak. Az előzetesben is látható – és tegyük hozzá: baromi jól megcsinált – bankrablás után a másik két „gigatrükk” nem tűnik annyira nagy durranásnak, a Négy Lovas nem igazán tudja felülmúlni önmagát. Persze a történet dinamikájának kellett az erős kezdés, de a forgatókönyvírók helyében én a végére hagytam volna a leghatásosabb trükköt.

Ezt leszámítva minden a helyén van – a hangulat elsőrangú, a díszletek, a zene, az üldözések és a látványos show-k afféle régivágású mozivarázslatot idéző módon ragadnak magukkal, és nem eresztik a figyelmet (na, ez tipikusan olyan film, ami nagyvásznon mutat jól, a laptop kis képernyőjén soha nem lesz ugyanaz az élmény). A színészgárda elsőrangú, és láthatóan mindenki lubickol a szerepében – kicsit az Ocean’s Elevenre hajazó heist movie kerekedik a végére, ahol mindenki mindenkinek jó haverja, és ez látszik a színészi játékon is. Lefogadnám, hogy nagyon jól szórakoztak forgatás közben.

Ha már bűvészfilm, adja magát az összehasonlítás A tökéletes trükk-kel – nos, ez azért messze nem olyan okos és nem is olyan érzelemgazdag, mint Christopher Nolan zseniális agymenése, de a maga kategóriájában nem érheti túl sok kritika. Tökéletes kikapcsolódás – nem csak egy estére.

Emmanuelle est - Toldi mozi, 2013. szeptember 19.

„Az Emmanuelle könyvsorozat rendhagyó bemutatója” – olvasom a plakáton, és máris kezdek kételkedni. Hiszen a „rendhagyó” jelzőnél kevés agyonkoptatottabb létezik manapság. Mégis kíváncsi vagyok, hisz fiatalkoromból teljesen kimaradt a maga korában botrányokat kavaró, sokak által műfajteremtőnek tartott erotikus film – ahogy a könyv is. Sőt, még a nádszékben fedetlen keblekkel ücsörgő Sylvia Kristelre sem emlékeztem. Az egész Emmanuelle „kultuszból” nekem egyedül Gergely Róbert örökbecsű száma maradt meg az emlékezetemben – mikor nem is olyan rég kolléganőm olvasta a könyvet, ahányszor szóba került (s gyakran került szóba), annyiszor csendültek fel fejemben a dallamok. Higgyék el, senkinek sem kívánom az élményt…

Ám épp azért, mert erről a jelenségről oly keveset tudtam, ellenben az erotikus irodalom jelenkori térhódítása közepette minimum érdekesnek tartom a könyv újrakiadását (mely említett kolléganő véleménye szerint érdemes a figyelemre, s én hiszek neki), kíváncsian vártam a bemutatót – a filmet is, hisz egyszer mégiscsak látni kell, de leginkább az azt követő beszélgetést.

Az első meglepetés akkor ért, amikor elkezdődött a vetítés, és meg kellett állapítanunk, hogy ennek bizony nincs hangja – pedig vicces kedvű kísérőm meg is jegyezte, hogy végre meghallhatom a film saját zenéjét, ami talán feledteti a borzasztóságos magyar „slágert”. Nos, ez megint csak kimaradt, de amit helyette kaptunk, bőven kárpótolt! El sem tudtam képzelni, milyen lesz egy játékfilm élőzenei kísérettel, és mit tagadjam, egyik ámulatból a másikba estem a Syntax Cinema Orchestra játékát figyelve. Magyarország egyetlen mozizenekara a némafilmek hőskorába repített vissza minket, a „némafilmesített” mozgóképet a legkülönfélébb hanghatások és a zenészek free jazz játéka kísérte – nem is hasonlított a mai értelemben vett moziélményre, sokkal inkább koncert volt ez, vetítéssel kísérve. Arról mondjuk lehet vitatkozni, hogy ilyen remek zenéhez miért kellett ilyen filmet választani kísérőnek…

Viccet félretéve, az Emmanuelle mai szemmel nem csupán lassú, de bosszantóan kiütközik az is, hogy szinte semmi története – a film a „hagyományos” mozifilm és a (szoft)pornó határán egyensúlyoz, és igazából egyéni érzékenység kérdése, ki hova sorolja. Merészet lépett egyébként a kiadó ezzel a bemutatóval, mert bár a bemutatás óta eltelt majd’ negyven év alatt a világ jó néhányat fordult a tengelye körül, és a film – meg kell jegyezni, olykor rendkívül szépen fényképezett – erotikus jelenetei ma már nem okoznak megbotránkozást, azért a közösségi erotikus-film nézés sokaknak még ma is meglehetősen kényelmetlen lehet. Az én figyelmemet mondjuk annyira lekötötte az előttem játszó zenekar, hogy sokszor a vászontól teljesen függetlenül is inkább a zenészeket figyeltem.

A film azonban csak az est egyik fele volt, következett a beszélgetés, melynek során a kötet szerkesztője faggatta Schnedarek Réka műfordítót, az Emmanuelle 2. fordítóját, Antoni Rita irodalomkritikus, genderkutatót és Szentesi Szilviát, a Bliss intimitásközpont vezetőjét. Mivel az est elsősorban a könyvek bemutatásáról szólt, a résztvevők először is fontosnak tartották hangsúlyozni, a könyv és a film két különböző alkotás – a film néhány vitatott jelenete nem is szerepel a könyvben, míg a könyv „gondolatisága” teljesen hiányzik a filmből. Ami a szememben alátámasztja azt az elgondolást, hogy a filmkészítők nem is igazán filmet akartak készíteni, csupán egy erotikusjelenet-gyűjteményt (ami végülis sikerült nekik).

Az eredetileg meghirdetett témától (Te megtennéd? Az erotika új jelenségei a populáris kultúrában és a hétköznapokban.) alaposan elkanyarodó beszélgetés kerekedett, érdekes nézőpontokkal, érintve a mindennapjainkban jelenlévő (vagy épp hiányzó) intimitást, a szexuális nevelést (annak hiányát), a családon belüli viszonyulást az erotikához és úgy általában az érzelemkifejezéshez. Nagy vonalakban megismerhettük az első hazai intimitásközpont tevékenységét (nagy derültséget okozva a közönség soraiban), és megtudhattuk, hogy csoportos szexjelenetet fordítani bizony kihívás (a fordító még vázlatos rajzot is kénytelen volt készíteni, hogy tuti követni tudja, ki kivel éppen mit s hogyan).

Visszatérve a könyvre, a résztvevők egyetértettek abban, hogy az Emmanuelle-t nagy valószínűséggel férfi írta – ezt támasztja alá, hogy hiányzik belőle a női szempont, és a megjelenő szexuális vágyak egyértelműen férfivágyak, ahogy Antoni Rita fogalmazott: az egész egy szélsőséges maszkulin fantáziára hasonlít. Érdekes egyébként, hogy – nyilván a korában „forradalminak” számító szexualitása és a női test „felszabadítása” okán – Emmanuelle-t néhányan nem átallanak feminista példaként emlegetni – a genderkutató siet is leszögezni, hogy ennek köze nincs a feminizmushoz. Emmanuelle mindent feladva megy férjhez az első útjába kerülő férfihoz, rendkívül fiatalon, majd személyiségét és saját vágyait feladva lesz mások erotikus játékszere – ami szintén azt alapozza, hogy a könyv bizony férfimunka. Ráadásul magától értetődő természetességgel ölti magára az engedelmes tanítvány szerepet, bármibe hajszolják.

S hogy azért érintve legyen az est fő témája is, a kérdésre, hogy vajon van-e létjogosultsága a több mint ötven éves Emmanuelle-nek a mai könyvpiacon, a válasz egyértelmű igen. Erotikus irodalomra mindig van igény – s ahogy mára a „kötelező prüdériát” felváltotta a „kötelező szabadosság”, úgy mosódott el minden határ, ami a jóízlést elválasztotta a csupáncsak érzéki igényeket kielégítő szennytől. A mai erotikus túlkínálatból az Emmanuelle-regények könnyen kiemelkedhetnek líraiságukkal, igényes nyelvezetükkel, a szerelem érzékibb, kevésbé „nyers” megközelítésével. Legalábbis ezt mondják a szakértők. Én pedig, mivel nem olvastam, vagy hiszek nekik, vagy kénytelen leszek bepótolni – az bizton elmondható, hogy a beszélgetés felkeltette az érdeklődésem, de majd meglátjuk… 

(Azt azért szögezzük le, hogy az est legjobb része a zene volt. Könyv és film ide vagy oda, az biztos, hogy a Syntax Cinema Orchestra mozikoncertjeit figyelni fogom.)

Bónusz:
- az ekulturaTV felvétele a beszélgetésről
- interjú a kötetek szerkesztőjével és a fordítóval
- interjú Nagy Krisztiánnal, a Syntax Cinema Orchestra vezetőjével

Vachter Ákos: Rémálompor

Attól tartok, nehezen ágyaz majd magának ez a könyv az úgynevezett irodalomban, hogy aztán jóízűeket rém-álmodhasson általa a kedves olvasó – s erről nem feltétlenül az írója tehet. Vachter Ákos igazi, éretlenül érett nyelv-vajákos, elszemtelenkedik csínytevő kamasz módjára az irodalom felidézhető egészével, gonoszkodik a kincseinkkel – de miért ne tenné. A jó része mára úgyis halott – ami a hatását illeti. S hátha a versek felkeltett zombijaira inkább lesz vevő az adott pillanat szertehulló kísértetkastélyában. A költő ezt a hozzáállást veszi komolyan – középiskolás szintű düheitől az igazán eltalált fordításaiig. Nem kitalálni akarja elölről az irodalmat – mint ahogyan felületes pillantással látszana, eljutva a viktoriánus rémmese hangulataiig és ott megállva – hanem legalább amolyan Frankenstein-varrottasként feléleszteni. Ha már nem hat. Tehát ha már amúgy is hulla.

Azért nem lesz könnyű dolga, mert a modort, amit nagyra becsülve használ, nálunk soha nem vették túlságosan komolyan, nincs igazán hagyománya. A mi kis nyelvi pocsolyánk nem őrizget a fenéken annyi cuppogós költészeti vizihullát, mint az angol, például – nem alakult ki egy korokon át megbecsült szubkultúra a rémtörténetek körül, amelyet szellemjárta verseken és indokolatlan éhségű chulthu-meséken át egészen az urban fantasy-ig életben tarthatott volna az újba csomagolt régire – mondjuk így: a szépen felöltöztetett zombira – éhes közönség. Itthon néhány Galaktikába száműzött versen túl nemigen jelentek meg komolyan vehető költők tollából rém-álommesék, maga a cím sugallta tartalom: a Rémálompor gazdája, Sandman, a Homokember sem ismert és kultúrába rétegzett figura itthon – kis túlzással csaknem akkora egzotikum, mint a Busidó szellemisége és a kendo - Vachter Ákos másik szenvedélye.

Alakulhatott volna másképp, hiszen Arany János balladáira nagyban hatott a kortársi angol „rémhagyomány” is, az a valőr, amely Coleridge, Wordsworth és Tennyson költészetében még el nem különülő egységben szól a „valóságos versekkel”. Csak aztán nekünk nem jutott se Poe, sem Byron, s a történelem méregerős szelei inkább dagasztották a realizmus vitorláit, mint a határeseti „költészeti fantasztikumét”. Sokat számított, talán, hogy a költőink Párizsra vetették inkább a szemüket – s ez a vonal a franciáknál se hajde’ túl erős. Így jártunk – ennyiben üresbe érkezik a költő maradéktalanul komolyan vehető fordítás- és félkomolyan veendő saját ihletésű világa. 

Mit értek félkomolyságon? Adott esetben remek, könnyed komolyságok, mint a Skizofrén:

Amikor este végtére hazaér

lopva benéz, hogy szabad-e a pálya,

de sajnos megint látja: megelőzte,

vacsoráját is előtte főzte

s falta fel előle a paranoiája… 

tőszomszédságában szinte ott lakik a kötetben József Attila: Mama-cú-ja, ami egy cke variáció(cka):

Már hete, hogy a mamacu-ra gondola,

hogy mindig ugyanaz a csuda pongyola,

és kosara rezege az a két kezén… 

ami afféle diákos félkomolyság – volna, ha nem lenne annyira jó. Van egyébként horrorba fordított Altató is („egy zombi messze sírkertet gyaláz/s a jó kisgyerek alszik, nem paráz), de a tavaszi szél se vizet áraszt („kirágom, kirágom”)… Némileg Romhányi József Szamárfülére emlékeztető hangulatok gótba csavarva – s e megközelítéshez abszolút méltó saját ötletek, mint az Iszony úr. És ugyanezen a könnyeden olvasható, játékos nyelven a saját, jól markolt, valódi fájdalom: a Te kinek hiszel például. Felénk nem sokra becsült költői valőr kapja itt a maga mélységeit. 

A kötet mögött ott áll a Shirokuma kiadó, mégis, tapintható a magánkiadás-jelleg. Pozitívuma, hogy a könyv kivitele gyönyörű, Pataki Gábor „atryl” illusztrációi maradéktalanul illenek bele, s jókat kuncogtam a versekhez fűzött szerzői megjegyzéseken. Viszont a „saját magam szerkesztem” jellegéből fakadó tágra nyitott lukú szűrőn sok oda nem való zsenge is a kötetbe potyogott - a II. felvonás egy részét (ha gyásszal telt szívvel is, de) át lehetett volna engedni a feledés enyészetének. Nem mindig szerencsés az utolsó morzsáig megtisztelnünk minden leírt sorunkat – hiszen gyengíti az összefércelt Frankenstein-kötet immunrendszerét, beengedi a kritikusbacilust, és a többi... 

A fordításokért viszont köszönet. Nem olvastam még magyarul ilyen gyönyörűen gördülő Shalott kisasszonya fordítást, szerintem magának Tennysonnak is tetszene. Aki ilyeneket tud, az igenis nyúljon hozzá imádott műfaja kortársaihoz, és mutassa meg, hogyan kell például a többi Gaiman versbe életet lehelni magyarul. Viszont illett volna befejezni azokat a Lovecraftokat - saját töredék még csak-csak kötetbe eshet, de a magam részéről nemigen szeretem a részlet fordítását – hacsak nem eposzi terjedelmek részletéről van szó. A költő nyilván érezte, a csaknem legerősebb dolgairól van szó, amibe a lelkét is beleadta – mégis, meg kellett volna hagyni őket a következő kötetbe. 

Attól tartok, nehezen ágyaz majd magának ez a könyv az irodalmunkban – de ne legyen igazam. Azt se bánnám, ha kultusza lenne, ha akadna elég gót tini, fantázia- és rémmeseszerető felnőtt, amennyi a sikerhez kell. Mert minden fésületlensége ellenére ez a kötet megérdemelné a figyelmet.

Kiadó: Shirokuma

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Jennifer Egan Pulitzer-díjas regényét azóta szerettem volna elolvasni, hogy Entropic először írt róla, majd’ két évvel ezelőtt – kevesen tudják nálam elérni, hogy egy cikk után azonnal és csillapíthatatlanul sóvárogni kezdjek egy könyv után, ő igen. Ám meg voltam győződve arról, hogy ezt ugyan soha nem fogják kiadni magyarul, így csendben irigyeltem azon szerencséseket (szorgalmasakat) akik angolul olvashatták, és búsongtam saját lustaságomon, amiért nem tanultam meg jobban a nyelvet (utólag végiggondolva, kár volt – Egan minden posztmodern zsenialitása ellenére nem ír annyira kacifántosan, lehet, hogy értettem volna). Nem csoda hát, hogy a nyár legnagyobb – és legkellemesebb – könyves meglepetése volt számomra, hogy a Libri kiadó megjelentette kis hazánkban.

Az elvárásaim nagyjából az egekben voltak, köszönhetően egyfelől a lelkes kritikáknak, másfelől a díjakkal megtámogatott marketingnek; ugyanakkor volt bennem némi félsz is, hiszen mégiscsak egy „metszően okos” posztmodern gyöngyszemet vehettem kézbe, amitől még akkor is illik (utólag) hasra esni, ha menet közben falatonként karcolta végig a torkunkat. Szerencsére Az elszúrt idő nyomában nagyon hamar rácáfol minden kételyre és félelemre, ahogy egy laza fuvallattal elfújja az előzetes várakozásokat is, és elfeledteti, mi van a hátsó borítóra írva. Mert egyszerűen jó, nagyon jó.

Valóban posztmodern gyöngyszem: a műfaj összes követelményét felvonultatja, szerkezete, narratívája, formai megoldásai, szereplői személyisége, a történetek kapcsolódása mind-mind iskolapélda lehetne – ezzel együtt okoz igazi meglepetést, hogy mennyire könnyed. Olvasmányos, szórakoztató, magával ragadó novellafolyam (néhány kritikusa tán épp ezt vetheti a szemére – hogy túl könnyed ahhoz, hogy igazán komoly lehessen). Ami persze vaskos hülyeség – Egan az élő példa arra, hogy lehet úgy is korszakalkotó jelentőségű szépirodalmat írni, hogy az olvasó ne pusztuljon bele az olvasásba, ad absurdum, még jól is szórakozzon közben.

A lazán kapcsolódó novellákból összeálló regény mintegy ötven éven keresztül kíséri figyelemmel főszereplői sorsát – pontosabban szólva mintegy ötven éven keresztül ragad ki többé-kevésbé meghatározó részleteket főszereplői életéből, az 1970-es évek punk-rock őrületétől a steril, technicizált 2020-as évekig. Szereplői egytől egyig a zene körül forognak, vagy olyan emberek körül, akik meg a zene körül – zenei hasonlatok, szimbólumok és eszmefuttatások tarkítják a novellákat, sőt, a tulajdonképpeni regény szerkezete is egy régivágású kazettáéra hajaz: A és B oldal, 13 számmal (novellával). A zene, mint formai- és szervezőelem iszonyú erős, és szívemnek különösen kedves lett, mert Egan egyik novelláján keresztül sikerült helyre tennem magamban, miért rajongok mostanában eszeveszett módon olyan zenékért, amik egyébként zeneileg nem az én világom (a válasz megtalálható „Az arany-kúra” című novellában – egyszer talán majd megírom ezt is [vagy nem]).

Olvasás közben többször felmerült bennem, hogy ezek a novellák olvashatók akár más sorrendben is, és kötetbeli elrendezésük igazából esetleges – ám épp a zenei hasonlat világít rá arra, hogy nagyon is van jelentősége a sorrendnek (hisz ha máshonnan nem is, a Pop, csajok, satöbbi-ből tudhatjuk, hogy egy kazettán a számok sorrendje életfontosságú). Tegyük hozzá: egyelőre nem tudom, mi ez a jelentőség, ahhoz újra kéne olvasnom a könyvet – amit egészen biztosan meg fogok tenni, sőt, össze-vissza (is) fogom olvasni őket, a kedvenc novelláimat meg külön is még jó néhányszor – ritka az, hogy engem ennyire elfogjon egy könyv, hogy amint becsukom, legszívesebben olvasnám elölről (általában az utolsó oldalakon már a következő olvasmányomon jár az eszem). Arról viszont már végleg lecsúsztam, hogy saját bőrömön tapasztalhassam, vajon az egyes novellák működnek-e kötetből kiragadva (úgy, hogy nem ismerjük a többit), így kénytelen vagyok ismét csak Entropicra hagyatkozni, aki volt olyan szerencsés, hogy először egy önálló novellát olvasott – és azt állítja, működik a „körítés” nélkül. Én meg hiszek neki.

Csacsogok itt össze-vissza, ami tán nem jellemző rám, ellenben jól jelzi, hogy mekkora hatással volt rám Egan: imádom a könyvét, és tudom, hogy nem fogom tudni méltón leírni, miért (higgyétek el, nekem fáj ez legjobban). Egyrészt ott van a forma, ami zseniális, és úgy is magával ragad, hogy alapvetően nem rajongok (annyira) a formai játszadozásokért – sőt, olykor azt gondolom, ezek csupán arra szolgálnak, hogy a szerző leplezze a mondanivaló hiányát (nini, egy ostoba sztereotípia). Itt azonban még ezeket a játszadozásokat is szerettem – az elbeszélő személyének változása adott egyfajta tablójelleget a regénynek – persze nem orosz klasszikusokat idéző nagyívű, részletes tablóra kell gondolni, inkább olyan ez, mint egy kissé elszálltan felskiccelt nagyvárosi tabló, itt-ott beköszönő nagyvárosi arcokkal. Az időbeli ugrálás pedig (oda-vissza-oda-vissza a mintegy ötven éves távlatban) túl azon, hogy jó néhány novellát többletjelentéssel ruház fel, nagyszerű terepet nyújt a szerzőnek némi ironizálásra (amit mi, valljuk be, baromira élvezünk): konkrétan ki-kiszól, és elpöttyinti, mi lesz a szereplői sorsa egy-két évtized múlva, mintegy fellebbentve a fátylat a homályban hagyott sorsokról.

Mely sorsok legtöbbször csúnya véget érnek. És itt érkezünk el Egan igazi zsenijéhez – hősei egytől egyig a saját „elszúrt idejüket” kergetik, hol saját novellájukban, hol átjárva egymáshoz. Elbaszott sorsok, eljátszott lehetőségek, ablakon kidobott évek-évtizedek követik egymást a lapokon. Nagyítóval kell keresni egyetlen pozitív végkicsengésű történetet is – és ugyan találhatunk (mert miért ne…) erősen nézőpont kérdése, hogy valóban pozitívnak értékeljük-e azt, ami tán „objektíve” pozitív. Többnyire egyébként nincsenek olyan haj’ de nagy tragédiák – hétköznapi elbaszások ezek, amiket elkövethetsz te is, meg elkövethetek én is – nyilván a környezet és a szex-drog-rock’n’roll feeling azért elemeli a mi kis magyar valóságunktól, de a lényeg (túlságosan) könnyen adaptálható ránk is.

Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék „félbehajtogatott vágyaikat”.

Azt írtam az elején, könnyen olvasható és szórakoztató könyv – és tényleg az, annak ellenére, hogy csak úgy árad belőle a reménytelenség: szürkeségbe fulladó házasságok, elfojtott kiáltások, diákkori öngyilkossági kísérletek, nyomorból filozofáló sikertelen zenészek, drogos producerek, diktátorokat felfuttató „bukott PR-zsenik” és lecsúszott színésznőcskék adják egymásnak a kilincset ebben az össznépi boldogtalanság-táncban. Egan közel sem olyan kíméletlen, mint mondjuk Jonathan Franzen, nem szembesít direkt a saját nyomorunkkal – valahol kifinomultabban öl. Így lehet, hogy ha beleolvasok bármelyik novellába, a szívem facsarodik össze a mondatokból áradó tehetetlenségtől, nihiltől, reményvesztettségtől – mégis, visszagondolva az év egyik legjobb olvasmányélményeként él bennem. Hát mi ez, ha nem zsenialitás?

Kiadó: Libri

Fordító: Simon Márton

Szimfonik Live 3.0 - Millenáris, 2013. szeptember 7.

Bár a fesztiválhangulatú ingyenes szabadtéri nagykoncertekkel még mindig kissé hadilábon állok, az egy percig sem volt kétséges, hogy a tavalyi remekbe szabott Szimfonik Live után az ideit sem hagyhatom ki – egy éve igazi meglepetésként ért, hogy ez mennyire jó (a kezdeményezés, a megvalósítás, a zenészek, és úgy nagyjából minden). Az idén is a Közmédia Napja záróeseményeként megrendezett koncert ráadásul az előző évek gyakorlatától eltérően komoly előzetes reklámot is kapott: szerény számításaim szerint legalább egy hónapja tolták az arcunkba a közmédia minden csatornáján, villamosok oldalán, óriásplakátokon, hogy ez lesz, és jó lesz. Az is lett, csak nem értem, miért kellett ennyire túladagolni – aki látta bármelyik előzőt, úgyis tudhatta, mire számítson, és valljuk be, elég sokan voltak, akik látták valamelyik előzőt (erre még visszatérünk). A koncepció is nagyon ígéretesnek tűnt: az eddigiekkel szemben ezúttal nem zenekarok, hanem egyéni előadók voltak meghívva, akik nem saját számaikat énekelték, hanem egy-egy hazai vagy épp világslágert adtak elő az MR Szimfonikusok és a Magyar Rádió Vegyes Kara, valamint Gyermekkórusa közreműködésével.

Tavaly bevallottan egy zenekar miatt mentem ki – akik aztán meg is hozták a várt katarzist – minek következtében idén is megkaptam a páromtól, hogy úgyis csak a Likó Marci miatt kell kimennünk (hmmm…) – nos, valóban őt vártam leginkább, de azért a többiekre is kíváncsi voltam. És a jelek szerint ezzel nagyon sokan (túl sokan) voltunk így – a kezdés után fél órával a szervezők kitették a Millenáris parkra a „megtelt” táblát, és onnantól képtelenség volt bejutni. Amit sokan és joggal nehezményeztek – és itt jön be a kérdés, hogy miért kellett túlreklámozni egy eléggé behatárolt helyre szervezett koncertet. Persze ez a kérdés ma már teljesen irreleváns, inkább vessük tekintetünket a jövőre, és reménykedjünk, hogy a szervező tanul ebből a fiaskóból, és jövőre egy jóval nagyobb helyszínt választ.

Hozzá kell tennem, oltári szerencsénk volt, mert bizony mi sem kapkodtuk el az érkezést – a nyitószámot, a Szimfonikusok és a Vegyes Kar által előadott „Skyfall”-t még a kapun kívül hallgattuk, de aztán sikeresen bejutottunk, előrenyomultunk, és némi – idegrángásos fiatalok közelségétől pánikba esős etapokkal tarkított – helyezkedés után elkezdtük élvezni a műsort. Vagyis hát kezdtük volna, mert azt kell mondjam, pont a kezdés nem sikerült valami fényesre. Radics Gigit és a „Nobody Moves Hot Right Now”-t annyit hallhattuk már a rádióban, hogy szerintem lassan mindenki unja, Lovasi András pedig lehet bármekkora ikon, Chris Isaak „Blue Hotel”-jét olyan lagymatagon adta elő, hogy csak néztünk.

Sajnos ha megfeszítenek sem tudok visszaemlékezni a pontos sorrendre, de még úgy három-négy számnak kellett lemennie ahhoz, hogy megkapjuk az első két igazán lélegzetelállító produkciót, a Soerii és Poolek duó valamint Papp Szabi közreműködésével színpadra állított „I Don't Wanna Miss a Thing” című Aerosmith klasszikust, majd Korbucz Sonya előadásában a Tears For Fears „Mad World”-jét (ami a Gyermekkórus előadásában hátborzongató többlettartalmat is kapott). Na, itt éreztem először azt, hogy megérte mindez a felhajtás.

Ám ez eddig „csupán” lélegzetelállítás volt, a bulihangulat még hiányzott – azt nagy meglepetésünkre egy nagy öreg, Zorán hozta meg. Amikor először meghallottam, hogy a Quimby „Ajjajjaj” című számát énekli, nem hittem a fülemnek – ehhez képest arcomon széles vigyorral énekeltem én is a körülöttem lévő néhány ezer emberrel együtt, és csodálkoztam rá, hogy mennyire profin (és mennyi érzéssel) adta át magát ennek a dalnak az énekes. Nem ő volt az egyetlen „élő klasszikus” aki tiszteletét tette az esten – tán még nagyobb meglepetést hozott Kovács Kati, aki a Rudimental slágerét, a „Not Giving In”-t adta elő, simán bebizonyítva, hogy még mindig leénekli a színpadról a feltörekvő popcsillagocskák nagy részét (tegyük hozzá, ők nem kaptak helyet ezen a színpadon – szerencsénkre).

Harminc előadó ellenben igen, úgyhogy nézzétek el nekem, ha nem említek meg mindenkit – hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenkire egyformán emlékszem, és bizony voltak sikertelenebb próbálkozások is, amikről inkább szó se essék. Ám akadt jó néhány igazán emlékezetes is. Fábián Juli például, aki Gotye „Somebody That I Used To Know” című számát énekelte elképesztően profin – bár ének szempontjából övé volt a legjobb előadás, némiképp áldozatul esett a hangosítási bakiknak (kár, mert egyébként ékes példáját adta annak, mekkora különbség tud lenni egy „csupán” istenadta tehetség és egy képzett, hangjával iszonyatosan jól bánó énekes előadása között). A szerencsétlen helyszínválasztás mellett egyébként a legtöbb kritika a hangosítást érte – és valóban, nem egy szám volt, ahol bizony fülelni kellett, hogy a zenekar „alól” kihalljuk az énekest, vagy a kórust. Persze ez mindig benne van a pakliban egy szabadtéri rendezvény esetén – aki stúdióhangzást várt, magára vessen.

Ez például messze nem szólt ilyen jól a koncerten :)

Döbbenetes élmény volt Alba Hyseni Depeche Mode-átirata, a „Heaven” (az énekesnő karcos hangja nyugodtan mondhatom, hogy a fülünkbe égett, muszáj lesz tőle hallgatnom valamit); egészen rendkívüli (noha nem hibátlan) Judy Jay „Good Luck”-ja és a „Just For Life” Iggy Poptól, ezúttal Németh Juci előadásában. A szentimentális irányt erősítette Kristóf Norbi Lana Del Rey „Video Game” című számának előadásával, és természetesen a papírzsebkendők is előkerültek a Mező Misi-féle „Kék és narancssárga” alatt. Éteri magasságokba szárnyalhattunk a csodás hangú Manoya „Black and Gold” előadásán, és leeshetett az állunk, amikor Szirtes Edina Mókus nagyzenekarral, hegedűvel, moldáv népdallal emelte előzőleg elképzelhetetlen szintre a mára agyonkoptatott „Kedvesem”-et.

A végén pedig két igazán nagy durranást kaptunk: a PASO-s KRSA Hofi Géza slágerével, a „Lazítani”-val nevettette és táncoltatta meg a közönséget, majd az est zárásaként a nagyon várt Likó Marcell mutatta meg, hogy modoros táncdalénekesként is befuthatott volna negyven évvel ezelőtt – Szécsi Pál „Távollét” című örökbecsűjével tette fel a koronát erre a remek estére (hát ezt sem gondoltam volna, hogy 2013-ban még valaki Szécsi Pállal fogja megdobogtatni a hölgyközönség szívét – neki sikerült).

Nyugodtan mondhatjuk, hogy fantasztikus este volt – a nehéz kezdés, az apróbb-nagyobb bakik, a néhány félresikerült próbálkozás ellenére összességében még mindig a magyar könnyűzenei élet egyik legjobb kezdeményezése ez a koncertsorozat. Le a kalappal a szervezők, a hangszerelést végző Milkovics Mátyás, az énekesek, a kórusok és mindenekelőtt az MR Szimfonikusok karmestere, a Szimfonik Live koncertek „kitalálója”, Balogh Sándor előtt. Remélem, még jó néhány hasonló koncertben lesz részünk – ahogy azt is, hogy az előző évekhez hasonlóan ezekből a számokból is készül stúdióverzió, esetleg CD, hogy mindenki hazavihesse, meghallgathassa őket. Mert ha valamit, ezeket érdemes.

James Smythe: A felfedező

Hagyományos sci-fi rémmese. Ez a meghatározás nem kicsit hangzik mulatságosan – de ez jellemzi talán a legjobban A felfedezőt, hiszen hiányzik belőle a ma divatos arculatok egésze. Nem űroperai, nincs rá hatással a napjaink friss hangjait körítő nanománia, genetikai vagy  ökológiai megközelítés, szingularitás és társai. Ha rokon érzeteket keresek hozzá, akkor a klasszikus jövőbe nézők könyveit kell kézbe vegyem, például a méltatlanul elfelejtett Gyilkos idő válogatás-kötetét - amelyet a Maecénás adott ki borzalmatosan rá nem illő borítóval egykor, és az 1953-as esztendő gondolatébresztő novelláit listázza Clarke-tól William Morrisonig. Félreértés ne essék, ezzel nem sugallom, hogy A felfedező poros. Inkább azt szeretném sugallni: időtálló. Valójában e könyv szellemi papája Poe-tól az Arthur Gordon Pym, a mamája Joseph Konradtól A sötétség mélyén; nagybácsija a Hármas számú űrbázis, balkezi tesója a Moon, hogy két mozit is idekössek múltból és közelmúltból. Figyelitek, hogy dicsérem? 

Pedig először untam. Be kell vallani, hozzászoktattak a kortársak a színes, szagos, többfenekű fantasztikumhoz, ahol maximum desszert volt a tudományos jelző. S a másik végleten: azokhoz a nem pont vernei módon, bátran előre tekintő végletekhez, ahol a tudományos alaposság szűkecske, alig valamit takaró rucija volt csak a fantasztikum. Meg persze középen a fantasztikumnak álcázott szépirodalomhoz, meg például a cyber verneien épp egy picit jövő-virtuáliába látó, akciódús agymenéseihez. Az attrakcióhoz. Ez a könyv viszont eleinte minden attrakció nélkül, egy száraz, nehezen szerethető hangú narrációval mesél – egy önmagával meghasonlott újságíró-hanggal. Amit csak akkor kezdtem hallatlanul élvezni, amikor felismertem, mit is ad: ezt a meghasonlást, ami ráférne korunk legtöbb nagypofájú médiakukacára – s ez tényleg csaknem puszta udvariasság, hogy ideírom: tisztelet a kivételnek. Csak akkor kezdtem hallatlanul élvezni, amikor a történet először csavarodott egyet, és végre megértettem, ki beszél - és nagyjából miről fog. 

Hogy aztán kellemesen csalódjak. James Smythe trükkös tollú figura – csak nem a mai értelemben. Volt bátorsága a kezdet lassúdad, nyikorgó prózájához. És volt pofája nem arra tovább csavarni a mesét, amerre a szövege a várakozásokat felépítette bennem. Így, utólag látszik, mennyire tudatos munka ez, hány alkalommal foghatta vissza magát a szerintem ennél sokkal szárnyalóbb stílusú alkotó a szereplője hitele kedvéért, a megtartott hang kedvéért, egy hang kedvéért, amely az őrület szélén táncol, és időnként elveszti az egyensúlyát. A felfedező valóban felfedez: nemcsak az űrt, ahova küldték, de a maga űreit is, ahova magától nem ment volna soha. 

Cormac Easton újságíró úgymond dokumentálna az expedíció tagjaként, akiket a mélyűrbe küldenek, homályos céllal - a „legtávolabbra”. Amikor a legénység felébred a mélyálomból, szembesül vele: a parancsnokuk halott, nem élte túl az altatást. A Földi Irányítás viszont nem járul hozzá, hogy emiatt a csapat megszakítsa az utazást – a küldetés mindennél fontosabb. A küldetés, amelyről alig tudunk meg valamit – azaz pont annyit, amennyit Cormac megért belőle. Amennyit megért az utolsó lapig. Hiszen a legénység hullani kezd, megmagyarázhatatlan balesetek és az egymásra gyanakvás áldozataiként. Tudjátok mit? Azt hittem, ez a fülszöveg már megint túlságosan sokat árul el. De tévedtem. Ennél sokkal többről van itt szó. Valahol, a túlnan egy szegmensében Conrad és Poe szerintem épp Smythe egészségére koccintanak. Nincs még veszve a képzelet galaxisának általuk is körberajzolt szelete.

Sokat lehetne beszélni még a történet értelméről, de nem tenném – mert minden szavammal gyilkolnám a hatást. Ennek a könyvnek végképp nem hiányzik a szájbarágás. A sejtelmesen egyértelmű befejezés megszakít valamit, amit kár volna pontosabban körülírni; épp elég borzalmas így is – avagy pont ettől ennyire borzongató, hogy nincs pontosabban körberajzolva. A becsukott könyv fölött azért elméláztam – a mesélői pozíción, a végsőn. Lehet, hogy nincs vége a körnek? Lehet, hogy az, aki mesél, a végtelenített történetben ragad? Lehet, hogy ez egy személyes, megtörhetetlen változata a Pokolnak?

Megint egy szerző, akire figyelni kell...


Kiadó: Gabo
Fordító: Pék Zoltán

József Attila: Ülni, állni, ölni, halni

Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,

óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató! 

(Nehéz megszakítani ezt a verset, hogy közbefűzhessem a magamét, nehéz felszakítani azt az olvastató lüktetést, mondóka- avagy inkább ráolvasásjelleget, amely formailag a leginkább jellemzi. A huszonegy éves József Attila minden pökhendi dühe benne lakik, véglet ez is, majd kiderül, minek a véglete. Érdemes tehát először végigrohanni rajta, engedni az olvasói tekintetet vezető költői szándéknak – vagy a hallomás lüktetésének, hiszen e vers is remekül mutatja fel, hogy mondani kell. Hogy a verset mondani kell - hogy úgy tapadjon. De aztán érdemes pár soronként észbe venni; mert a meglehetősen szabadon versbe engedett tartalmak rengeteget elmondanak a költőről.

Hisz már a kezdősorától hullámvasútra ültet. Az első sor az „ülni, állni” rész, a jelentéktelen mozdulat, az említésre sem méltó cselekvés, mert valóban – mi múlhat azon, ha pár centire odébb tolódik a szék? De egyből rá megjön az „ölni, halni” rész is: vonat elé leguggolni... A jelentőségteljes cselekvés. Amin az élet múlhat. Ugyanazzal a hangsúllyal a kettő – s általuk először: a paletta. Ekkora spektrumból választhatok cselekedhetőt. Hogy mi mindent csinálhatok. Másodszor: benne van a „mit kellene csináljak”. Odább kellene tolnom a széket – nyilván útban van. De ha már megmozdulok, mozdulhatnék akkorát is, amitől minden kényszer, útban és úton levés egy csapásra véget ér. Ekkora távlatban nem a cselekvőképes ember gondolkodik. Hanem a tehetetlen ember. Aki – úgy képzelem – ágyon félig ülve, félig fekve fontolgatja a felállást. És listázza magának, játékos, de kegyetlen őszinteséggel, miért is kellene avagy miért is lehetne felállnia. Mi lehetne az, ami még nem veszítette el a tehetőből a jelentőségét.

Másodsorban. A vonat elé. Rémületes, hogyan vetül előre a huszonegy éves ifjú költő sorsa. Aki majd vasútnál lakik, és az érezhető teljes ambivalenciájával bámulja „a szösz-sötétben” az „örök sötétben” iramló „kivilágított nappalokat”. Aki majd csak a képzeletében áll „minden fülke-fényben”, könyököl a hálókocsi ablakában, a jövő eliramló vonatán – aki valójában alákerül, eltapostatik. Micsoda hallatlanul kegyetlen, korai csábítás lehetett ez, megkockáztatom, kora gyermekkori élmény – talán épp a szintén versbe font vonattetőn való utazásé. A nagyon korán horgonyként beléakadó, versek sorát képelő látomás. A beláthatatlanul sok, kezelhetetlenül terhes feladat elől való szabadulás. Vagy – ahogy itt érzem – a hiábavalóság érzete alól, a feleslegesség elől való szökés útvonala. Voltaképp a két dolog ugyanaz. A vonat elé. 

Fel kellene állni. Óvatosan hegyre mászni, vagy kiállni a legszélére, s kiszórni mindent. Akár önmagunkat. A völgybe rázott zsák az addig óvatosan cipelt fontostól való szabadulás. Akár önmagunktól. Akit egyébként jól kéne lakatni, aki egyébként a jóllakásért szégyentelen is, ha kell. Aki a hasznossal eteti a borzongatót – a maga démonait is, a szavaival, hátha jóllaknak vele. Aki vigyázna a cipőjére, hisz nincs másik, de – maga helyett, hogy lakjon jól az a démon, hogy csihadjon a borzongó kíváncsiság – sínre rakná eltapostatni a kalapját. Persze, lehet az is, hogy hetek óta beázik az a cipő, leválóban a talpa. Ezért kéne lábujjhegyen a sárban… Ez az önmagunk tanulhatna is, újfent. Leporolhatná a könyvet, bár ahhoz szembe kéne köpnie önmagát. Kuncsorognia kéne azokhoz, akik megítélték. Elleneivel kellene békülnie, akik eltanácsolták a tanári pályától – hogy legyen értelme tanulnia, hogy mintegy visszafogadja a társadalom azt, aki nem fogta be – soha nem fogta be pörös száját, permanens karriergyilkosságban veszítve el minden adódó lehetőséget.

Avagy aki ezt gondolja magáról, titkon kicsit tetszelegve is e szerepben. És valóban hosszú késsel ölné legszívesebben, akire haragszik. De persze nem teszi, megül veszteg – gyönyörűen tömör magyar kifejezése ez az ölbe ejtett, tehetetlen kézzel megejtett saját romjainkon ülésnek. A vereségben maradásnak. Nem csinál semmit, csak leírja, egyre nagyobb végletekbe zuhanva, mit tehetne – avagy érzése szerint mit kellene tennie. Merthogy.

Felgyújtani Budapestet. Az eddigiek tükrében ez a sor csak ugyanolyan tehetetlen fantázia-véglet, mint a vonat elé. Ha megéljük e vers sorok mögötti, sugallt állapotait, értenünk kell: az ember, aki épp leírja, mennyire képtelen bármit is tenni a maga – vagy bárki – érdekében; s aki sem önzésbe, sem bűnbe, sem bárgyúságba, sem gyönyörködésbe nem tudja belefordítani a tehetetlenségét, az nem indul el gyufát keresni sem. Viszont a hatalomnak – bármelyiknek – ennyi elég az újabb meghurcoláshoz, a gyanúsításhoz, a gáncs vetéséhez, ha csak a mellőzés és akadályoztatás szintjén is; a nem kívánt figyelemhez elég ennyi – így, ilyen momentumokkal fogy el a levegő folyvást József Attila körül. Aki a megélhető vágyak „jó szeretője” helyett folyton az elérhetetlen „kicsi húgát” kapná ölbe (nem zárva ki persze az igen őszintén kimondott valódi-élmény hús-vér lehetőségét sem – ki tudhatja…). Aki így veszíti el folyton a megélhetőt, s menekülne a világ elől – de ugyan hova… 

A megcselekedhető jelentőségének tökéletes elvesztése – a címben is megütő egyszerű, vesszőkkel elválasztott felsorolás bomlik itt verssé sorról sorra. Talán ezért nyilvánvalóan utólagos, rendkívül meggondolt, megfontolt címadással van dolgunk. Az ennyire szövegtartalmat összegző címek jellemzően utólag születnek. Mert a cím a maga teljességében kifejti már a választás kényszerét. A dolgok jelentőségvesztését. Hiszen ha ezeket mind választhatnám, akkor a dolgoknak nincs súlya. A választásom ad nekik súlyt. Hogy mit cselekszem. Vagy mit cselekednék – hiszen addig nem jutok el. Az életem köttet és oldoztat, nevettet és zokogtat, megíratja ezt a verset – de legfőképp választásra kényszerít. Az életem az én kezemben van. Enyém a döntés. Kár, hogy nem igazán tudok élni vele.

S itt kell visszatérnem a gondolathoz, hogy e vers a pályarajz szellemtörténeti értelmében minek is a véglete. Ez a vers valójában valóban „istentelen”, abban a határeseti értelemben, ahogyan az Istenem és társai „istenesek”. Azt mondja: választás van. Döntések kíméletlen és szakadatlan sora. Anyag van, formálandó matéria, s ilyen formálandó matéria maga az ember is. Magyarán: sorsom kovácsa lehetnék, de lám, valamiért nem bírok el vele. A költői én az egyetlen, ebből a mozdulatlan, tehetetlen mélázásból, aki „nem ül veszteg” – hanem dokumentálja ezt is. A verset író ember tehetetlen, vesztes a dolgaiban. S talán épp e dolgok, ezek a vereségek, e tehetetlenség elől érezte rejtegetni valónak az Istenét, amikor nagyon szerette.)

Istenem 

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítenék kiabálni néked. 

Hogyha meg szántóvető lennél,

segítenék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném. 

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebben nyomjam. 

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarját

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád. 

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék. 

(Nyugodt lélekkel kiindulhatunk a szövegből, ha szeretnénk megérteni, mivel viaskodott József Attila - csak alkalomadtán nem biztos, hogy elég lesz egyetlen szöveg. Mert ő is egyszerre élte az önmagát a világ kegyelmére bízó ember életét; és azt a sorsot, amelyben a kegyelem szóról a kegyelemkenyér jutott egyedül az eszébe. Hosszú, és ellentmondásos utat járt az utóbbi végletig.) 

Ezt sem gondoltam volna, de a mi plebejus lázadónknak igen jól áll az a karcos, keserves, zongorán és gitáron aláfoldozott blues-alap. A nyers jelző azért túlzás lenne, a Quartet nem tagadja meg önmagát, ha szólamokra bontjuk a határozottan döggel rakott összképet, azért számtalan rokon zenei irányzatokból beleépülő finomságot fedezhetünk fel benne – a zongora-felütés dúr hangnemére ráfutó moll gitár-rifftől a kipötyögött dobba, a meghúzódó bőgő szólamába rejtett kis poénokig. Persze arra sem gondoltam, hogy a nőiesen finom hang így tud fájni, ebben a dalban - ahol mindvégig elég helyet hagynak neki a hangszerek ehhez. Először végigdübörög a dal, a refrénszerűre hangolt, finomított lezárásig – ahol Gyémánt Bálint elszabadul, a dob és a bőgő kíséretében. Egymásra rögzített szólóelemek, két – olykor három – gitár érzete, igazi húrszaggatás… 

Amibe aztán Veronika mintegy véletlenszerűen suttogja a vágykép töredékeknek ható, egymásra hányt verssorokat. Az utolsó, borzongatóan helyén való, zene nélkül mikrofonba suttogott „vonat elé”-ig. Egyszer szívesen megkérdezném tőle, hogyan állt neki össze ez a varázsének-jellegű, keserves szerkezet, s hogyan rendeződtek véletlenszerűséggé a sorok – valóban a véletlen bizalma, akár a kiválasztott sorra tévedt ujj, avagy tudatos, átgondolt munka előzte meg, kísérte-e a felvételt. Arra emlékszem, mit éreztem a koncerten, amikor először hallottam – de arra minden tudományom kevés volna, hogy azt az érzést most nektek szavakba öntsem. Hallgassátok meg.