Az emeleti ablak és a Kedvesem, Isten veled! után a Hosszú búcsú (korábban Elkéstél, Terry
címmel jelent meg) a harmadik Raymond Chandler-krimi, amit olvastam, és
most először éreztem meg igazán, miért is tartják Chandlert a műfaj
egyik legnagyobb klasszikusának. Az előző két regény is remekül
elszórakoztatott, de nem adott többet, mint bármelyik bűnügyi történet –
ellentétben a Hosszú búcsúval, ami – ha nem is szolgál épületes
tanulsággal, nem filozofál, és nem váltja meg a világot – némely
rétegével messze túlmutat a „mogorva, alkoholista magánkopó lecsúszott
alakok után nyomoz a züllött nagyvárosban” sémán.
Philip
Marlowe ezúttal barátra lel, naná, hogy egy részeg, épp kidobott fickó
személyében, akit aztán időről időre kihúz a maga ásta gödörből, és jól
eliszogatnak kettecskén. Mígnem egy nap Terry, az újdonsült barát
fegyvert szorongatva csenget be Marlowe-hoz, és finoman arra ösztökéli,
hogy juttassa már át a mexikói határon – menet közben az is kiderül,
hogy Terry dúsgazdag, kikapós feleségét megölték, a fő gyanúsított pedig
a férj. Akiben Marlowe valami rejtélyes oknál fogva megbízik, így segít
neki elmenekülni – később annál nagyobb a bánata, amikor Mexikóból egy
beismerő vallomás kíséretében megérkezik Terry öngyilkosságának híre.
Egy
vérbeli magánnyomozó számára nincs is annál rosszabb, mint amikor innen
is, onnan is – a rendőrségtől, befolyásos gengszterektől, a halott nő
még befolyásosabb apjától – azt a burkolt utasítást kapja, hogy ne
merjen nyomozni. Az ügy le van zárva, a gyilkos megölte magát,
mindenkinek így kényelmes – de Marlowe-t nem úgy ismerjük, mint aki
annyiban hagyja a dolgot. S ha még ráadásul kap egy új megbízást, ami
bizonyos pontjain összefüggeni látszik Terry halálával, akkor aztán az
isten sem állítja meg, amíg ki nem deríti, mi történt.
Hogy
mi a kapcsolat az alkoholista író, akinek a felkutatására Marlowe-t
felkérték, az ő gyönyörű, ám búskomor felesége, egy váratlanul feltűnő
gazdag szépasszony, és a halott Terry között; kiderül a nyomozás során. A
Chandlertől megszokott összefonódások, szövevényes
rokoni-baráti-ismerősi szálak, eltitkolt szerelmek, régen eltemetett
bűnök és hazugságok itt is szerepet kapnak, hogy a végére kiderüljön,
senki sem az, aminek látszik. Ugyan a „csattanót” most sem nehéz
kitalálni, a gyilkosság(ok) is viszonylag kiszámíthatóak, de az odáig
vezető út emlékezetes.
S
hogy miért is több Chandler eme regénye egyszerű kriminél? Mert egy ma
már a végletekig elkoptatott (mondhatni, a csapból is folyó) klisét tölt
meg tartalommal – a korát megelőzve. A kaliforniai elit léhűtő
mindennapjait maró gúnnyal és éles társadalomkritikával ábrázolja, a
többnyire alkoholista, depressziós, drogfüggő kivételezetteket a maguk
valójában ábrázolva – szánalmas emberroncsokként. Persze van itt valódi
tragédia is, megidéződnek az akkor még élénken a szereplőkkel élő
második világháború traumái – ám a hangsúly nem a háború valódi
áldozatain van, vagy azokon, akik megnyomorodva, tönkretéve tértek haza,
hanem azokon, akik önmaguknak gyártottak drámát, akik a saját
élethazugságaiktól nem tudnak szabadulni, akkor sem, amikor bármit
megkaphatnának, és akár még boldogok is lehetnének. És ez már jóval
túlmutat a műfaj keretein – azzal együtt, hogy Marlowe azért túlságosan nem bonyolódik bele a dologba. Ő csupán nyomoz, szembesít mindenkit a saját hazugságaival, aztán iszik egyet, és megy tovább.
Kiadó: Európa
Fordította: Sóvágó Katalin
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése