Japán regék és mondák

Európai szemmel olykor szinte felfoghatatlannak tűnik az a gazdagság, ami a japán rege- és mondakincset jellemzi – első látásra nehéz is eligazodni a sintó, a legősibb japán vallás számtalan istene, helyi istensége, démona, segítő és ártó szelleme; az állatszellemek és mágikus erővel bíró állatokról szóló történetek kavalkádjában, vagy a sintó mellett a japán kultúra gyökérzetét leginkább alkotó jó néhány buddhista irányzat, szekta mítoszi, legendai bőségében. Nehéz dolga van hát minden válogatásnak e bőségből, szinte csak a két véglet kínálja magát: vagy bőséges és alapos jegyzetanyaggal fonja körül a válogató a mítosz, a mese anyagát, vagy egyfajta tematikus rendben, de minden magyarázat nélkül tárja őket elénk – bízva a mese nemzetek és kultúrák feletti, kétségtelen varázslatában.

A Japán regék és mondák angol eredetijének szerkesztője sajnos köztes megoldást választ: az előszóban legalábbis megkísérli összegezni, - jelzem, nem is ügyetlenül - rendszerezni e történetek mítoszi alapjait; kár, hogy hangnemében nem egyszer lekezelő módon. A saját kultúrájából minősíti visszamaradottnak e távoli kultúra bizonyos alkotóelemeit – egy kulturális utazás „bédekkerében”  ez nem túl elegáns, előszóban még kevésbé: nem szeretem, ha úgymond „a szakács már a tálaláskor szabadkozik”. A Móra kiadó regék és mondák sorozatának szerkesztői saját előszót illesztettek az eredeti kiadás előszavához - Dr. Ferenczy László minden szempontból korrektebb szöveget fűz a gyűjtemény elé. Én szívesebben olvasok ilyesmit utólag, szeretem hagyni, hadd hassanak a mesék a maguk ízeivel, minden előzetes várakozás, előkép nélkül – de be kell látnom, ez esetben mindkét előszóra szükség van.

Miért annyira nehéz tálalni ezeket az anekdotikus történeteket, amiket maga a szakma is „narratív szövegeknek” nevez, megkerülve a fogalmi besorolás kényszerét? Mert a japán kultúrában a saját történet-kincsünk népmese-mítosz-legenda jellegű besorolása alapjában értelmét veszti. A mi világunk hagyomány-képző vallási szövegei előtt-alatt létező mitológiák a leggyakrabban szintén teljes világ-képet alkotó rendszerek, a népi mesélés is meglehetősen jól elkülöníthető a „művelt szövegek” korai időktől alapvetően vallással átjárt világától, az egykori magas-kultúra elemeitől. Kimondható, hogy egyfelől Japánban nem tűnt fel olyan egész társadalmat érintő, rendszer-elvű vallási gondolat, amelyet kötelező érvénnyel hirdettek volna – még a legrendszerszerűbb ezoterikus Buddhista iskolák tanait sem tették soha „államvallássá”. A rengeteg megközelítés „a hiszem azt, amit nem értek” örök emberi dilemmájára a japán történeti múltban egymás mellett, olykor ellentmondásaival együtt is szervesen összefonódva létezett, a vallási gondolat soha nem vált oly mértékig élet-renddé, mint korokon át Európában.

Másfelől a japánok saját mítoszaikat az európainál jóval korábban gyűjtötték - az összegyűjtött történetekben, a setsuwa monogatarikban sem különítve el a kultúraalkotó elemeket hordozó történeteket egymástól. Ahogyan a rege mondja, amikor Minamoto no Takakuni császári főtanácsos visszavonult Udzsiba, „élvezte a hűvös levegőt, egy gyékényszőnyegen ülve és megkért minden arra járót, magas rangút és közrendűt, hogy mondjon el neki egy történetet, amelyet azonnal le is jegyzett egy nagy füzetbe, úgy, ahogyan a mesélő ajkát elhagyta.” A jelen kötet anyaga is jórészt az Udzsi súi monogatari, a Kondzsaku monogatari és néhány egyéb gyűjtemény történeteiből áll, egyfajta önkényes, tematikus rendben – de mint mondtam: voltaképp minden felénk szokásos rendszerezés önkényes volna itt.

Azért a legtöbb történetre alapvető hatással vannak a buddhizmus különböző ágainak tanai, de sajátosan japán felfogásban. Kannon, az egyik legnépszerűbb boddhiszatva, Amida Buddha legfőbb segítője például nőnemű, azaz hol az, hol nem az, de olykor elég, ha csak a nevét kántálod, és megsegít a démonok ellen. Mint ahogy gyógyító erővel bír például a Lótusz szútra kántálása, leveszi a rontást áldozatáról, melyet a kígyó pillantása okozott. De például kígyóként születik újjá a kéjbe szédült úrhölgy, aki aztán egy szerzetes álmában üzen: másolják le a szútrát és ajánlják neki, enyhüléseképp. Tenguk, csínytevő szellemek teremtenek buddhista paradicsomi illúziókat a szerzetesek megtévesztésére, akad olyan isten az „istenek földjén”, aki harcba száll Buddha követőivel, de akad olyan is, mint Kója no Mjódzsin, aki maga is a Tan követője lesz, s mindmáig áll őrző szentélye az egyik legnagyobb kolostor-együttes, a Kójaszan, a Kója-hegy tövében. Már azt egy kötetnyi tanulmányban lehetne csak összefoglalni, hányféleképpen keveredtek vallások, rituálék és hiedelmek az idők folyamán.

De nemcsak a fennköltség, az emelkedettség lakik e lapokon. Akadnak vaskos humorú, harsány mesék tréfás kedvű szolgálókkal vagy épp főhivatalnokokkal, balga avagy állhatatos szerzetesekkel, illetlen szerelmesekkel és fondorlatos csábítókkal; olyan mesék, amelyek leginkább a korabeli emberek félelmeiről és vágyairól mesélnek, feltárva egy elmúlt kor életvitelét, számunkra idegen, más határok közt korlátos erkölcs-hálóját. A bölcsesség és butaság számtalan változatban kap itt illusztrációt – egy távoli kultúra középkorának meséiben. Mindenképpen hiánypótló kötet került hát az olvasók kezébe a Japán regék és mondák 2005-ös magyar nyelvű kiadásakor, akkor is, ha leginkább csak ajtót nyit egy gyökeresen más szemléletű szellemi birodalomra. Az ajtón való bepillantást szívesen ajánlom bárkinek.

Kiadó: Móra

Fordította: Bazsó Dénes