Ulickaját én a kisregényeit olvasva szerettem meg – a Szonyecska, a Vidám temetés és az Életművésznők
egyaránt nagyon tetszettek. Aztán a „nagy” regényeivel kicsit már
árnyalódott a kép – tetszettek azok is, de valahogy más volt, túl sok,
túl terjengős, túlságosan „oroszos”. Mindig épp egy picivel ment túl
azon a határon, amit én még jóízűen olvastam volna a nagy orosz
mesélőkedvből – viszonyunk így a csendes rajongás mellett is ellentmondásos volt (bár, megjegyzem, a bloggerek által az életmű csúcsának tartott Médea és gyermekeit még mindig nem olvastam).
Aztán
jöttek ezek a novellák, én pedig tátott szájjal olvastam némelyiket,
elbűvölve, röhögve, szitkozódva, ugyanúgy, ahogy annak idején a
Szonyecskát – és ugyanúgy beleszerettem ebbe a kötetbe is. Mostanában
egyébként is nagyon megtalálnak a novellák, pedig régebben egyáltalán
nem szerettem őket – a klasszikus okok miatt, mert épp akkor érnek
véget, amikor beindulna a dolog, mire megjegyezném a neveket,
felejthetem el őket; mert mindig olvastam volna még tovább.
Nos,
Ulickaja az összes ilyen és ezekhez hasonló előítéletet úgy vágja
pofon, ahogy kell. Az ő novellái ugyanis nem érnek véget. Csak mesél, és
mesél, egyik meséből a másikba lép, a szereplői néha átjárnak
egymáshoz, néha csak úgy mellékesen továbbsző egy már korábban lezártnak
vélt történetet – mintha direkt csúfot űzne az olvasóból, aki azt
hiszi, a sztori véget ér a pont kirakásával. De nem csak a novellák
szereplői kukucskálnak be egymás életébe, feltűnnek itt szereplők a
korábbi Ulickaja-regényekből is, nyálcsorgatásra késztetve az erre
érzékenyeket. Olyan ez a szereplőgárda, mint egy nagy, szerteágazó orosz
család.
A
történetek külön-külön, és egyben, novellafüzérként is jól működnek,
nincs két egyforma, egy sémára felhúzott, minden és mindenki a maga
módján eredeti – de csak annyira, amennyire a kor és a körülmények
megengedik. Ulickaja a hétköznapok krónikása, még akkor is, amikor az
élet nagy eseményeiről mesél – a születés, a halál, a házasság ugyanúgy a
mindennapok sorába illeszkedik, mint a háború, a letartóztatás, a
politikai üldöztetés. Összefügg ez azzal, hogy főszereplői szinte mindig
nők – legtöbbször anyák, vagy nagyanyák, akik otthon őrzik a családi
tűzhelyt, és a gyerekek, a betegségek, a mindennapi betevő, az áruhiány
mellett csak másodlagos minden más – olyan igaz, és szíven ütő, de ha
belegondolunk, tényleg így van, minden aminek általában nagy
jelentőséget tulajdonítanak, eltörpül azon „jelentéktelen” apróság
mellett, hogy van-e mit enni, vagy nem fagy-e meg a gyerek a lakásban.
A
szereplők többsége jócskán a szegénységi küszöb alatt él, a szovjet
mindennapok nyomorúságában, koszos-büdös társbérletekben, egy család
alig tíz négyzetméteren, közös konyhával, közös budival a folyosón. De
persze cifra nyomorúság ez, hisz ahogy a feltörekvő Ligyija svájci
vacsoravendége megállapítja, fürdő ugyan nincs, de ezüst étkészlet akad a
vacsorához, meg kaviár és friss gyümölcs. A kommunizmus lefojtottsága
mellett ott van, mindig ott volt a fényűző cári Oroszország
hagyományaihoz, az eltűnt gazdagsághoz való ragaszkodás, legékesebben a Táskás Genele történetében – nem akarok poént lelőni, de az a néhány oldal felér egy szociológiai tanulmánnyal.
A
novellák legtöbbje a ’60-as, ’70-es években játszódik, ám néha szinte
észrevétlenül átugrunk a ’40-es évekbe, a világháború idejére, aztán a
rendszerváltás utáni évekbe – mégse nagyon változik semmi. Ahogy az is
teljesen mindegy, hogy hol vagyunk, a Macskaváros sikátoraiban, vagy egy
”tábornoki” házban, Moszkvában avagy Amerikában, a problémák mindenhol
ugyanazok – férfiak, gyerekek, pénz, alkohol. Azért a történetek nagy
része egy behatárolt területen, a lepukkant sikátorokkal teli
Macskavárosban játszódik, a szereplők szomszédok, egy helyen dolgoznak,
egy iskolába járnak – van is egyfajta Szomszédok-fílingje a
dolognak, bár a gazdagréti két szoba összkomfort csak úgy viszonyul a
szovjet társbérletek lakóinak életéhez, mint a Barátok közt a mai magyar valósághoz.
Egészen különleges szelete a válogatáskötetnek a Kislányok
című blokk, amelynek novellái egy iskolai osztályba járó lányok
történeteit mesélik el – hol egyenként, hol csoportosan járnak-kelnek és
fedezik fel az életet, talán ez az a része a könyvek, amit nem lehet
nem egyben elolvasni, egyszerűen nem engednek el ezek a lánykák, ez a
történetfüzér simán megállná a helyét regényként is.
Nagyon
a helyén van ez a kötet, Ulickaját jó olvasni, úgy mesél, hogy közben
egy percig sem érezzük, hogy ő most egy történetet akar letuszkolni a
torkunkon, jó vele bekucorodni egy fotelbe és elmerülni a világában. A
szereplői élnek, a hangulatok tapinthatók, a szánkban érezzük az ízeket,
látjuk magunk előtt a lepusztult épületek faláról pergő vakolatot, és
halljuk a szomszéd szobából motyogni a megzavarodott Margaritát. Van,
hogy megnevettet, van, hogy elborzaszt, van, hogy izgulunk a
szereplőkért, és olyan is, hogy úgy istenesen felpofoznánk némelyiket –
de elmenni mellettük szinte lehetetlen.
Kiadó: Magvető
Fordította: Goretity József
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése