Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Van úgy, hogy évekig szemezek egy könyvvel, amit előrelátóan elhelyezek a könyvespolcaink egy jól látható pontján. Különösen, ha tudom, elolvasása legalább annyira munka lesz, mint élvezet. Aztán vagy eljön a könyv napja, vagy nem. Esterházy Harmonia Caelestis-e is így várta ki a maga idejét. Nem friss tehát a megjelenés, de nem is kizárólag csak a könyvről áll szándékomban írni ehelyt.

Bosszantó egy könyv ez! Nem is vártam tőle igazából mást, ismerve az író néhány korábbi munkáját. Ritkán jutok el odáig, hogy félretegyek valamit – ha kinyitom az elején, akkor az számomra általában egyfajta szerződéssel felérő vállalás, végigszenvedem, ha kell. És bíz szenvedtem az elején ezzel a könyvvel. Két könyvre bontott kötetének első fele: a Számozott mondatok az Esterházy család életéből nekem a posztmodern regényforma „állatorvosi lova”-ként tartalmazza mindazt, amiért nem szívesen vágok neki a szöveg „közös megalkotásának” az íróval karöltve.

Először is rettenetesen művészkedő a rafináltan egymásutánba rakott mondatok rendje. Egyszerre esetleges és kitalált, egyszerre tűnik a felhalmozott kutatói „háttérmunka” gátlástalan ránköntésének, és azon kudarc dokumentálásának, hogy a Család – így nagybetűvel - történetének „Esterházys” összefoglalásába, a megértéshez szükséges távlat megteremtésébe hagyományosabb formában beletört az írói bicska. Ez főleg a második könyv, az Egy Esterházy család vallomásai fényében feltűnő, amely ha elsősorban gondolati (idő)rendben is, de összefüggő regényszerkezetben meséli el a családtörténet talán leghányatottabb éveit, a ’19-es első „itt vannak a kommunisták” mondatától a hatvanas évekbeli keserű „családi” konszolidációig. Úgy, hogy közben valóban az apa története van fókuszban, legtöbbször hozzá mérődik az elmesélt, remekül követhető a hallott családi anekdoták, a dokumentált részletek – naplóbejegyzések -, az író gyermekkori emlékeinek nézőpontváltó, egymást folyamatosan ellenpontozó rendszere. Az elkalandozások közt nincs funkciótalan elem, valahol mind a (gondolati) fősodort illusztrálja-magyarázza. Így a könyvnek jól követhető, határozott íve van, ami az első könyvből teljesen hiányzik.

Holott azon túl, hogy a néhol valóban kazalként elénkborított százéveket átfogó családtörténet – melyet az írója ráadásul kódol azzal hogy minden atyai felmenője „Édesapám” és minden női „Édesanyám” – voltaképp lekövethetetlen a család „történelmi ismerete” nélkül; a konkrét édesapára és édesanyára, az ő történetükre tömény mennyiségben tartalmaz intim, végtelenül őszinte, néhol zavarbaejtő részleteket, amelyekre a második könyv többször visszautal. Mintha a szerkezet feszesebb volta által – avagy épp zavarbaejtő volta által – kiszortírozott elemek „odarejtésére”, mégis-kimondására szolgálna az egész első kötet. És persze fénylő, remek mondatokról van szó – mindig is az volt a véleményem az íróról, hogy a mondatok mestere, nála a szerkezet a fejezetek szintjén, a „történetvezetés” szintjén borul, nem véletlen, hogy a legnépszerűbb könyveiben – pl. Egy nő – ezzel nem is kísérletezik. Számomra ezért volt kellemes meglepetés a második könyv, ahol következetes szerkezet, „történet” van, ahol az író „árnyékot ugrik”. És ahol a korábbi művekben oly gyakran használt sejtető beszéd, „kimondás helyett utalás” is – a gulyáskommunizmus jellemzésére használt írói eszköz, hiszen a hatvanas-hetvenes évek közbeszéde ugyanígy a rejtett tartalmait felbontva érthető csak -, mint Esterházy prózájának egyik fő eszköze, háttérbe szorul, nem használódik. Ami nagy örömet okozott, közbevetőleg kell kifejtenem, miért.

Akármennyire is jellemzi a kort, a Kádár-éra hangulatát, az utalásos, áthallásos írói eszközkészlet – számomra legemlékezetesebben a Termelési regényben – vesztő írói megoldás. Óhatatlanul a korba zárja a szöveget, a kor ismerete – mégpedig alapos ismerete – nélkül kikódolhatatlan. Holott persze csak annál inkább szólna a korról, hiszen annak alapjában „hazudok utalva igazra” nyelvezetét használja, viszont így szinte csak a kortársak számára érthető. Tapasztaltam ezt, nálamnál tízegynéhány évvel fiatalabbaknak ajánlva – később aztán kényszeredetten magyarázva – épp az említett regényt. Az a benyomásom támadt, hogy bizony e rendszerváltás után cseperedett nemzedéknek már lábjegyzetelni kéne egy alig harmincéves könyvet, hogy követni legyenek képesek annak mondanivalóját. Ami remekül jelzi, miért lesz esélytelen e könyv a „klasszikussá” válásra. Az a posztmodern írói gesztus, hogy az olvasó mintegy az olvasás által egészítse ki magának a könyvet, mely valóságunk ábrázatának vázlatát kísérli csak odaskiccelni elénk – mivel megérthetősége és leírhatósága, kvázi „egzaktsága” a valóságnak a posztmodernben nincs, ami egyébként talán igaz is…-, csak tovább nehezíti az olvasó dolgát, ha nincs mivel „kiegészíteni”, hiszen a közös alapélmények megléte akár már a kortársak számára is kérdéses. Én például vidéki gyerek lévén már a rendszerváltáskori kulturális purparlét is mintegy „történelemként” ismertem csak, az előző éra bomlásának ezen stációi az életembe – kvázi kortársi életembe – annak idején nem szivárogtak le, egészen az események felgyorsulásáig. Magát a bomlást érzékeltük persze, de a dögön kinövő új „művészeti és - akár politikai - izék” akkor még a kevesek ügye volt. Tehát a kortársi „együttértelmezés” problematikus voltát átéltem magam is – nem véletlen, hogy a kedvenceim nem a nagy kísérletezők, hanem pl. Gion Nándor vagy Lázár Ervin.

Visszatérve dolgozatunk tárgyához: Bíz a kezdetek intenzív bosszankodása után – majdnem letettem – azért egészen más szájízt hagyott a végére e könyv. Csak azt nem értem még mindig, miért lenne ismérve a magas irodalomnak, hogy gyöngyeiért ennyi matériát lapátoltat át velünk, olvasókkal a mélyen tisztelt író. Miért kellene mégoly jeles családjának történetét alapból – legalábbis áttekintőleg – ismernie az olvasónak. Mert a kétségtelen élvezet mellett ott hunyorog annak biztos tudata: számtalan kaján örömmel szőtt utalása maradt rejtve előttem, mintegy zárva maradt a szöveg-kastély szobáiból számos, így csöpp hiányérzet feszélyez, miközben végül mégiscsak ajánlom e könyvet mindenkinek, aki nem sajnálja rá az energiát és időt.

Ráadásul most már el kell olvasnom a Javított kiadás-t is, ugye. 

Korábbi kommentek: