Lissa Price: A testbérlők – Leszámolás

Jó másfél évvel ezelőtt kellemes meglepetést okozott Lissa Price első könyve, A testbérlők – amikor már épp az utolsó szögeket készültem beverni a YA-koporsóba (én ilyet többé ugyan kézbe nem veszek, ésatöbbi…), akkor mutatott valami újat és szórakoztatót. Ami azért sosem hátrány, még akkor sem, ha épp szabadulni próbálunk egy műfajtól. Az azóta eltelt időben jó ha két young adult regény került a kezembe, szóval ezúttal nem kellett attól tartani, hogy a csömörveszély miatt a második rész megfekszi a gyomrom – ráadásul (ciki, nem ciki) annyira nem emlékeztem az első részre, hogy nagyjából fogalmam sem volt, mit várjak. És ez megint csak bejött – azt hiszem, levonhatom a konzekvenciákat: nulla várakozással kell egy könyv elé állnom, és akkor van esély a pozitív csalódásra.

Persze ahogy elkezdtem olvasni A testbérlők – Leszámolás című folytatást, szép lassan előjöttek az emlékek – az is, hogy mi tetszett a felütésben, és hát az is, hogy mi nem. És meg kellett állapítsam, hogy a második rész megbízhatóan hozza ugyanazokat az erényeket és ugyanazokat a hibákat is. Csak épp újat nem tud mondani.

Nagyjából ott találkozunk újra Callie Woodlanddel és kis csapatával, ahol az előző rész végén magukra hagytuk őket. Az egykori utcagyerek Callie immáron mesés örökség és egy megbízható gyám birtokában békében éldegélhetne, ha nem kísértené újra meg újra a múlt: szülei tragikus halála, az intézetben töltött idő, és az összeesküvés, melybe belekeveredett, amikor jelentkezett az Elsőrendű Állomások programjába. Callie fejében ugyanis egy chip lapul – egy chip, melyen keresztül a megfelelő technika birtokában bárki átveheti az uralmat a teste felett, gyilkolásra kényszerítheti, elrabolhatja, felrobbanthatja, és még ki tudja, mit művelhet vele. Callie tehát nem alhat nyugodtan – már csak azért sem, mert aki az egész kalamajkáért felelős, még mindig szabadon kószál.

Az előző rész végén az írónő egy gigantikusnak szánt fordulatot hagyott nekünk, mely után sejtésem szerint számos fiatal olvasó szedegethette az állát a földről – én meg rutinosan csak vállat vontam, mondván: ennél elkoptatottabb klisé kevés létezik. Ehhez képest nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült: nem is abba az irányba csavarodnak a dolgok, ahogy vártam. Persze igen hamar a dolgok sűrűjében találjuk magunkat, és csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy akkor most ki kivel van és mégis miért és mire megy ki a játék… Borzasztóan pörög a cselekmény, ami ez esetben nagyon jó, egyfelől, mert leköt, kikapcsol, észre sem veszem, és már a Móriczon van a busz; másfelől mert elleplezi az írásmód bosszantó hibáit. Nem tudom, az első részben is ennyire irritált-e a kamaszos szleng folyamatos jelenléte, az ijesztően sekélyes drámázások, Callie folyamatos nyavalygása. Óh, félreértés ne essék, én hasonló helyzetben valószínűleg tízszer ennyit nyavalyognék, de ha egyszer egy YA hősnő tökös világmegmentő kiscsajnak van beállítva, akkor ne nyavalyogjon. Akkor meg pláne ne, ha a méltatók lépten-nyomon Katniss Everdeenhez hasonlítják – na, ő például a három rész alatt összesen nem drámázott ennyit, mint Callie-nk, pedig lett volna oka rá… (Persze erről a hasonlítgatásról legkevésbé Lissa Price [vagy Callie Woodland] tehet.) 

Nagyon jó kis tinidisztópiának indult anno A testbérlők, és tulajdonképpen nem okozott csalódást a Leszámolás sem – mégis, végső soron azt kell mondjam, nagyobb a füstje, mint a lángja. Price-nak volt egy remek alapötlete, egy valóban izgalmas és (tudtommal) egyedi disztópikus világképe, de nem tudta igazán jól kifejteni – a második részben legnagyobb sajnálatomra semmivel sem tudunk meg többet arról, mi történt a háború során, hogyan jutott el idáig a társadalom, milyen megoldási variációk léteztek a továbblépésre. És ami legalább ekkora probléma: mintha maga is belebonyolódott volna a saját fordulataiba: egy ponton történik egy leleplezés, ami után minimum az ellenkezőjére kéne forduljon minden, aztán megyünk tovább, mintha mi sem történt volna, és megállapítjuk, hogy igazából minden mindegy, mert a jó ügyért harcolunk. Ja, hát ha így, akkor így. 

Úgy tűnhet a fentiekből, hogy csalódás volt a könyv, pedig nem. Saját magam is megleptem vele, mennyire jól szórakoztam, és egy-két ponton még izgultam is hőseinkért. Persze különösebb spoilerveszély nélkül elárulhatom: annyira azért nem kellett volna. Sodró lendületű, pörgős, humoros, néha bosszantó YA a Leszámolás – komolyan venni felesleges, ellenben ha a helyén kezeljük, kellemes kikapcsolódást nyújthat.

Kiadó: Agave

Fordító: Török Krisztina

Herman Koch: A vacsora

Négy ember, két fivér és feleségeik egy holland luxusétterem asztalánál. Öt mesterien megkomponált, drága, ám ürességtől kongó tányérokon szervírozott fogás, több száz eurós vacsoraszámla, hajbókoló pincérek és konyhafőnökök serege. Társadalmi anomáliák, hajléktalangyilkosságok, jólétbe belefáradt felső-középosztálybeliek fanyalgása és a kikerülhetetlen kérdés: meddig mennénk el, hogy mentsük a családi boldogság látszatát? Ez A vacsora. Herman Koch világsikerű könyvének beharangozói ügyesen lovagolják meg a „vérfagyasztó családi dráma” kliséjét. Minden adott ahhoz, hogy a borzongást váró olvasó rávesse magát a regényre – és nem is fog nagyot csalódni. Ez a vacsora valóban vérfagyasztó. Csak épp kicsit máshogy, mint azt tán elsőre hittük.

Elbeszélőnk, Paul Lohman már a vacsorára való készülődés közben gondoskodik arról, hogy hozzá és elbűvölő feleségéhez, Claire-hez hasonlóan az olvasó is hangulatba kerüljön – mire az étterembe érünk, minden lényegeset megtudunk azokról, akikkel együtt kell vacsoráznunk. Paul elbeszélésében megismerjük és megutáljuk bátyját, a tenyérbemászóan populista, „parasztos bájjal” rendelkező miniszterelnök-aspiráns Serge-t; valamint megismerjük és megvetjük az enyhén neurotikus, de mindenképp felszínes, címlap-feleségnek teremtett leendő miniszterelnöknét, Babette-et. És előre remeg a mi gyomrunk is, hogy ilyen kellemetlen társaságban kell töltenünk az estét, ahelyett, hogy a TV előtt kucorodnánk Paullal és Claire-rel és kilesnénk az ő megkérdőjelezhetetlen családi boldogságukat.

Ám még az előételig sem jutunk el, máris kikristályosodik előttünk, hogy ez a Paul nem is biztos, hogy az a pártatlan, éles szemű, korrekt megfigyelő, akinek a szerepében oly jóízűen tetszeleg. Sokkal inkább egy tőrőlmetszett bunkó, aki a saját küszöbén túl mindent és mindenkit gondolkodás, megfontolás, érzelem és tolerancia nélkül hord le a sárga földig, miközben saját kétségtelennek vélt intellektuális fölényével takarózik. Paul a jól ismert megmondóember, aki a kocsma sarkában, sörrel a kezében hadonászva kritizálja a gazdagokat, a szegényeket, a tanárokat, a politikusokat, a kormányt, az ellenzéket, a hajléktalanokat, az alkoholistákat, a bevándorlókat, a kivándorlókat – aki az „elfajuló politikai korrektség” ellen úgy harcol, hogy nemes egyszerűséggel mindent és mindenkit lealáz. Természetesen saját tökéletes kis felesége és egy szem gyermeke kivételével.

Igen ám, de a vacsora apropója épp a gyermek, Michel és unokatestvére „apró ballépése”, melynek során felgyújtottak egy hajléktalan nőt. Mit tesz ilyenkor a harcos apa, aki minden hibát és gyengeséget nagyítóval kutat? Elgondolkodik azon, hogy az ő gyermeke sem tökéletes? Ugyan már!

Koch rém ügyesen épít a folyamatos feszültségre, ami a vacsorát jellemzi – ahogy a szereplők is tisztában vannak azzal, hogy miért vannak ott, és mit kéne megbeszélniük, úgy az olvasó is pontosan tudja – hála a fülszövegnek – hogy miféle „botrány” kéne kitörjön itt; azonban ahogy ők kerülgetik a forró kását és várnak a desszertig a konkrét kimondással, úgy a szerző is kerülgeti azt a bizonyos kását, és ugyan időről időre megajándékoz minket egy-egy sokat (még többet…) sejtető flashback-kel, és utalgat arra, hogy van, aki többet tud a többieknél arról, mi történt és arról, még mi történhet, ám a teljes képet sokáig homályban hagyja. Órákig beszélteti a szereplőit és filozofáltatja a narrátorát teljesen indifferens dolgokról, Woody Allen filmjeitől és Scarlett Johansson melleitől kezdve a holland történelem sekélyességéig és a feleségek ruhaválasztásának módozataiig. Hogy aztán az legyen az érzésünk, egy hajléktalan erőszakos halála is csak egy „mellékesen” a beszélgetésbe szőtt téma.

Mert bár látszólag mindannyiukat megrázza, hogy gyermekeik ilyesmit műveltek, az egy percig sem lehet kérdéses számunkra – és számukra sem – hogy mi a valódi álláspontjuk: „valahol bűnös, de nehogy az legyen már, hogy egy hajléktalan, aki odafekszik és lehetetlenné teszi, hogy használd az automatát, egyszer csak maga legyen az ártatlanság”. És itt vált át A vacsora „vérfagyasztó családi drámából” társadalmi kérdéseket boncolgató szociodrámává – mert rég nem az a kérdés (igazából már az első oldaltól nem…) amit a borító sugall („A gyerekedért bármit megtennél, ugye?”), hanem az, hogy ér-e annyit egy koszos, büdös, „útban lévő” hajléktalan élete a „társadalom” szemében, mint két „jó családból való”, „jó iskolába járó”, „nagy jövő előtt álló” kamaszé?

Koch ügyesen teszi fel a kérdést, és ügyesen dobálja azt oda-vissza a családi és a társadalmi szint között – és ügyesen kérdőjelezi meg a kézenfekvő válaszainkat. Ettől olyan erős ez a regény, ezért képes magába rántani és olvastatja el magát gyakorlatilag egy lélegzettel. Mégsem hibátlan – sőt, sokszor kimondottan olcsó megoldásokkal él. Azt például nehezen bocsátom meg, hogy Paul bicskanyitogató otrombaságát és embergyűlöletét úgy „magyarázza”, ahogy, ezzel mintegy felmentve egy kicsit Michelt is a bűne alól – felesleges engedmény ez a mindent kényelmesen, megnyugtatóan elvarrni hazug követelményének. Sokkal erősebb lenne a regény, ha nem ad ilyesfajta „fogódzókat” a kezünkbe (és a szereplők kezébe). Ha hagyja valóban hatni a történetet. Mert akkor tényleg nem tudnánk szabadulni a kérdéstől, amitől azért így is elég nehéz (de nem lehetetlen): mit tennénk, ha a saját gyerekünkről lenne szó?

Kiadó: Európa

Fordító: Bérczes Tibor

B. Lotterfeld: Armageddon Reality Show

Érdekes utat jártam olvasás közben ezzel a könyvvel. Mintha nem ugyanazt a könyvet olvastam volna a hatvanadik oldal után, mint előtte. Ugyanazokat a szereplőket követve mintha egy másik betűből tákolt műfaj vödrébe pottyantam volna a csöbörből – hogy aztán ez a mutatvány még legalább kétszer megismétlődjön. Érthetőbben, de igazságtalanul fogalmazva: mintha a könyvet Christopher Moore kezdte volna, egy ponton átadva a tollat Terry Prachettnek, aki egy elvesztett itt-a piros, hol-a piros után Neil Gaiman ügyetlenebb kezébe ejtette – s ez közrejátszhatott abban, hogy helyette William Styron kapta el… bár a végén Neil csak kicsavarta a Sophie választ írójának kezéből.

Persze a tollat-billentyűzetet mindvégig egy B. Lotterfeld álnevű úriember használta – mindent összevéve arra, amire való. Hogy elmeséljen vele egy frappáns, magvas mesét. Úgyhogy amikor itt nevekre vesztegetem a szót, nem arra célzok, kinek a (lehetséges) epigonja a nevezett álnév – hanem azon örömködök, hogy valakit itthonról automatikusan odamérhetek az említett urakhoz, nincs neki egy csepp „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzete sem, az író effajta mentségre nem szorul. A története szellemes, humoros, filozofikus és szíven ütően mély – ha adott pontokon változik is az említett összetevők aránya. Van egyfajta egyenetlenség-érzete, de eközben az általam látott egyik legszellemesebb beetetés is: miután a könnyed kezdés horogra akaszt, magához csörlőz egy szellemes, több lépcsős vallás-gyorstalpaló, hogy aztán teljesen helyénvaló módon kirántson a legkegyetlenebb valóság levegőtlenségébe. Ezek után a haltartóban való oxigén után kapkodás, a befejezés kifejezetten üdítő. Abban a tudatban, hogy a végén úgyis mindannyian tányéron végezzük.

Richard Love, az elkésve önmegvalósító zenei producer kiborul – naná, hiszen a saját dalaihoz gründolt együttes lemezbemutató koncertjére a mindenség rászervezi a világ végét. Amolyan bibliai változatban, Armageddon mezejére leszálló hadakkal, Krisztussal és Antikrisztussal, parkban tébláboló rezignált mitológiai lényekkel. Richard – világvége ide vagy oda – koncertet akar. Némi tündér-segédlettel és szófukar technikai zseni asszisztense-barátja, Janek társaságában nekiáll hát támogatókat gyűjteni egy emberi vétóhoz, világvége ellen. Ez lenne a beetetés.

Ritkán sikerül bibliai (és egyéb szent iratokból ismert) hősöket életre kelteni úgy, hogy a dolog ne legyen kínos, és izzadtságszagú – nem véletlen, hogy Chris Moore jut az ember eszébe párhuzamnak, mivel ez neki is parádésan sikerült. Pofátlan bája van ezeknek a fejtegetéseknek és kellemesen profán hitvitáknak – mert messze túlszaladnak a kocsmapulti jellegen. Lotterfeldnek sikerült belesűríteni szép sorban a három egyistenhitbe azok legirritálóbb jellemzői mellé a legjózanabbakat – valahogy magát a szellemet, amit sugároznak. Persze, nagy kérdés, hogyan szórakoznak ezeken a részeken azok, akik az utalások felét sem értik – de talán ők sem fognak unatkozni, szerintem legalábbis: a röhögéstől nem érnek majd rá. Így húz be a horgász.

A többit nem mesélem. Mert roncsolná magát a hatást. Velem tényleg olyasmi történt, amire nem számítottam. Próbáld ki, neked milyen élmény lesz. Tényleg arra emlékeztet, mint amikor visszatartatják veled a lélegzetvételt. Persze ilyen erős középfordulatot nem véletlenül engednek meg maguknak ritkán a profik – szinte lehetetlen méltó befejezést illeszteni hozzá. Itt majdnem sikerül: visszatér a térdcsapkodós humor, érkezik a mindent átfókuszáló nagy fordulat, s a helyükre kerülnek az addig elpotyogtatott narratív morzsák. Majdnem sikerül – és ez majdnem a legtöbb, ami olvasóként kapható. Ja, és. Ha már vallások: egy ponton feltűnik a mindent elnyelő nagy semmi is. Az igazi ellenpont. Tudod mit? Ez a könyv segített megérteni a paradoxont, hogy erre hogy a fenébe sikerült „vallást” alapozni. Arra, hogy „még a feledés is a feledésbe zuhan”.

Azért a végére leesett a tantusz: szerintem az álnév mögé bújó író igazi szerelmese lehet Madách 'tragédiájának. Ez a könyv Az ember tragédiája egyfajta komplementere. Mégpedig hallatlanul ügyes, egyszerre görbe és egyenes úton elkövetett ellentettje. Ott lakik benne az azóta tapasztalt, elmélyült kiábrándultság, ami a tragédia alkotójának egyetlen színébe se tolakszik így – de közben képes azt is megmutatni, milyen, amikor az (igazi lúzer) ember (egyenesen és görbén) küzd, és bízva bízik. Az ellentétes kiindulópontból bejárt út íve mintegy át is világítja a 'tragédiát. Viccelhetnék azzal, hogy ez a könyv (urban fantasy létére, a könnyű szövete ellenére is) ennyi réteggel posztmodern a javából – hiszen legalábbis az eszközkészletét bőszen és minden szintjén használja. Miközben (ellentett-voltából fakadóan is) igazi komédia. Remélem, ez nem akadályozza majd, hogy klasszikus legyen, mint nemes mívű elődje. Hiszen ez lenne aztán az igazi tréfa: egy posztmodern komédiaklasszikus, ami a világ végéről szól…

Kiadó: Konkrét Könyvek

Arthur Ransome: Fecskék és Fruskák sorozat II.

Arthur Ransome könyvsorozata igen korán megjelent itthon, az 1930-as Fecskék és Fruskákat már 1936-ban kiadta az Atheaneum és a könyvet a honi cserkészmozgalom örömmel fedezte fel magának. Népszerű volt, friss – és teljesen politikamentes. Ami aztán a szocialista irodalompolitika számára is elfogadhatóvá tette; még a szokásos ideológiai „helyre tevő” utószótól is eltekintettek… az úttörők végül is ugyanúgy táboroztak, mint a cserkészek – az erdőben, vagy a tóparton az egyenruhát, a nyakkendő színét és az indulókat leszámítva gyökereiben ugyanaz volt az irányadó attitűd. Így jött ki már 1958-ban újra a könyv a Móra Kiadó Ifjúsági Kiskönyvtár sorozatában (a szépirodalmi által újraindított Olcsó Könyvtár formátumában, körülbelül annak kistestvéreként kell elképzelni a sorozatot...), és azóta jó pár alkalommal – legutóbb a Ciceró által. De folytassuk a sort: 

Téli szünidő 

- Bárcsak ez a csónak vízen volna! – sóhajtott Dick

- Evezni akkor se tudnánk – mondta Dorothea.

- Nem látszik nehéznek. Egész biztosan boldogulnánk vele.

- Hiába törjük rajta a fejünket – mondta Dorothea. – Nézd csak! Ott az egyik. Kikötöttek...

Aztán már három, vagy négy gyereket is láttak, amint a sziget csupasz fái alatt sürgölődnek... 

Amikor a tél becsomagolta Tóvidék egyszer csak Északi Sarkvidékké változik. Legalábbis a gyerekek szemében. A történetbe Dick és Dorothea Callum, egy szintén a környékre érkező testvérpár által érkezünk – remek írói húzás, hiszen a „Dék” nézőpontjából kicsit kívülről láthatjuk a Walker és Blackett família ifjú tagjait. A rég nem látott, kemény tél, amely hóba csomagolja a tanyákat és befagyasztja a tavat számtalan kalandlehetőséget kínál ifjú sarkutazóinknak, eszkimó iglu-építéstől a jégvitorlázásig, s még a csapat egyik vezéregyéniségét elcsípő fertőző betegség is kapóra jön – hiszen a „vesztegzár” miatt a kompánia számára meghosszabbodik a téli szünet.

Dick, az ifjú csillagász és Dorothea, „aki történeteket ír” összetettebb úton illeszkedik a „csapatba” – az író pontosan kapja el, hogy a kialakult gyermeki kompromisszum-viszonyok milyen ellentmondásosan tágulnak, hogy újabb tagokat fogadhassanak be. A Fecskék és Fruskák véd- és dacszövetségének reakciói ugyanúgy noszogatják a cselekményt, mint a Dék kezdeti ügyetlensége és megfelelés-kényszere – olykor szó szerint komoly, hóviharos kalandokba sodorva a gyerekeket. De mint tudjuk, a Sarkvidék kemény hely – még ha félig a fantázia teremtette is.

Ransome „ajtónyitásai” az olvasható világra ebben a könyvben a legleplezetlenebbek – hiszen a gyerekek is olvasmányokból tanulják a „sarkkutatást”. Úgyhogy ennek a kötetnek néhány igazán kellemes olvasmányélményt köszönhetek még – a behabzsolása után minden kezembe kerülő sarkutazós könyvet elolvastam, a könyvtáros nénik jóvoltából immár a felnőtt könyvtár tereit is bebarangolva. Messzire vezetne, ha ennek a korai lépésnek minden következményét fel akarnám sorolni – hogy például miképp keveredett a kezembe a két Világjárók közé Vonnegut Macskabölcsője… ha jól meggondolom, valójában ennek a könyvnek köszönhetem olvasói életem első egyensúlyvesztő „minőségugrását” is. 

Galambposta 

…ha engem kérdeznek, hogy van-e arany a dombvidéken, én csak annyit mondok: Van ám. A tulajdon két szememmel láttam.

- Igen, igen – bólogatott Nancy -, de hol találta az a fiatalember?

- Ha én azt tudnám – felelte rá Palafejtő Bob bácsi -, tán azóta megkerestem volna magam is...

Nyár van újfent – és mindent felperzselő szárazság. Úgyhogy az ifjú társaság táborozhat ugyan, de csak a kertben… Viszont a fokozott tűzveszélyben, tűzrakási tilalomban is kell valami szórakozás, mivel (egyéb okból) megint nem szállhatnak vízre. A kiszáradt patakokkal szabdalt, fonnyadt hangás felföldön akad rejtély (egy legendás aranytelér újra-fellelésének lehetősége) ami a hőseinkre vár – oda kívánkoznak, miközben hiába várják Nancyék Jim bácsikájának „ajándékát”: Timothyt, „akit” Dél-Amerikából küldött haza (mi lehet… Egy újabb papagáj? Majom? Esetleg egy örvös állat?), és érthetetlen okokból egyre késik a megérkezése. Az ifjaknak szívós küzdelemmel csak sikerül elkunyerálniuk magukat legalább az erdőig – hiszen a postagalambjaikkal onnan is tarthatják a kapcsolatot a „bennszülöttek” világával, ha bármi sürgető közlendőjük akadna.

Ebben a könyvben már gyengül a környezetre ráálmodott fantázia-világok ereje. Ransome remekül érzi, és érezteti: a gyerekhősei hogyan változnak, lesznek érettebbé évről évre. Ironikus játék a kincs- és bányakeresés ebből a szempontból – a felnőtt világ görbe tükrét is másképp torzítja az előző nyarak kalózkalandjai, Robinson-kalandjai, a tél „sarkutazása” után a játékosan felnőttes bírvágy. Amit jól ellenpontoz a nagyon komolyan vett felelősség, amivel aszály idején egy táborozás együtt jár – amikor tényleg elég egyetlen felelőtlen szikra a létfeltételeket, de akár életeket elpusztító tűzvészhez.

Idősebb fejjel olvasva leginkább talán ebben a könyvben tűnhet fel, milyen árnyaltan látta a saját korát a szerző – és milyen pontos érzékkel adagolja ezt a fiatal olvasóknak. A könyvi táj itt lesz a legleplezetlenebbül az író valódi otthonának: a Windermere és Coniston tavak környékének irodalmi tükre – annyira dokumentarista, hogy sokakat az a kevés alkotói szabadság is zavart, amit az írója a maga örömére, vagy a mese kedvéért megengedett magának. 

Nem akartunk tengerre szállni 

…Amikor pedig az orrvitorla lankadt lihegésbe kezdett, a hajó elveszítette a lendületét. Abban a minutumban, hogy a fiatalember kinyúlt a csáklyával, nem mozdult tovább. A fiú ádázul nyújtózkodott a bója után, de a csáklyából épp egy centi hiányzott. Újra nekiveselkedett, de már fél méterrel hibázta el. Sodródott visszafelé.

- Még csak ez hiányzott!

Gyorsan körülnézett. Mindenfelé lehorgonyzott jachtok. Az orrvitorlához kapott, de rögtön látta, hogy nem tudja eléggé felgyorsítani a hajót ahhoz, hogy kikerülje a mögötte álló, nagy, fekete csónakot.

- Hé! Ti ott! – kiáltott oda a gyerekeknek. – Legyetek szívesek, kapjátok el ezt a kötelet, és kössétek ahhoz a bójához!... 

Ez a könyv odahagyja a mesék színterét, a Tóvidéket - a tenger kedvéért. És nem a teljes kompánia, hanem csak a Walker-gyerekek története, akik (jókor lévén jó helyen) segítenek kikötni egy magányosan vitorlázó ifjú vitorlását, apály idején, a Stour folyón – és élnek az alkalommal, hogy a fedélzetére tehetik a lábukat. A kis Kutter kapitánya (és egyben matróza) Jim Branding hamar összebarátkozik a testvérekkel, és elkérve őket az édesanyjuktól, egy napra és éjszakára „felfogadja őket”, hogy bejárják a folyó torkolatában fekvő Harwich kikötőjét. Aztán a kirándulás nem egészen úgy alakul, ahogy a részt vevő felek elképzelik – és nem is Harwich kikötőjében ér véget.

Az elsőre kissé nyakatekert cím beváltja, amit ígér… és a négy testvér átéli az igazi, nagybetűs Kalandot. Valahol minden gyerek erről álmodik, hogy ott és akkor és rögtön érjék a felnőtt kihívások – és persze arról is álmodozik: hogyan felel meg e kihívásoknak. Még szerencse, hogy Ransome hallatlanul okosan alapozta az eddigi kötetekben az olvasó gyerekekbe vetett bizalmát, a kisebb kalandoktól a felelősségteljes nagyobbakig – mert e könyvet olvasva fel sem merül, hogy kis hőseink ne felelnének meg a kihívásoknak. Pedig azokból akad itt bőven.  Az külön bravúr, hogy a cselekmény csűrésébe-csavarásába sem zavarodik bele az író – pedig lenne mibe –, ez ugyanolyan valóságszagú „tényleg megtörténhet” mese marad, mint az előzményei.

Csak azért nem ez a legkedvesebb, mert bár a történetből valójában nem, de nekem mégis hiányoznak belőle a többiek. A Fruskák, meg a Dék. Kicsit úgy vagyok ezzel a könyvvel, úgy olvasom, ahogyan ebben az elképzelt valóságban ők hallgathatták John, Susan, Titty és Roger egymás szavába vágva előadott történetét a kaland után – nem titkolt irigységgel. Miközben minden újraolvasásakor ezt a könyvet élvezem a legjobban. Fikciós volta ellenére úgy olvasom szinte, mint egy valódi útleírást. Ahol az a megfoghatatlan valami, ami bennünk test nélkül is képes utazni, bizony minden alkalommal a könyve hőseivel tart – hiába tudja évek óta a mese végét.

Nem olvastam végig a sorozatot - az utolsó kötetek, a Titkos tenger, a Piktek és Mártírok, a Fecskék és Fruskák, a madárvédők 2002 után érkeztek magyarul – akkoriban bőven más foglalkoztatott már, bár könyvesboltban azért nagy örömmel csodálkoztam rá a frissen megjelent könyvekre. Épp nemrég – rendezgetve a polcot, ahol a könyvsorozat lakik – jutott az eszembe, hogy szívesen belelapoznék akármelyikbe. Mint ahogy szívesen kézbe venném a „mese a mesében” szándékával szült (a gyerekek elképzelt téli közös történetmesélései alapján „megírt”) történeteket – ezek közül csak egy jelent meg magyarul, a …kincskeresők alcímű – mivel tényleg nagyon szeretem, ahogyan Titty bőrébe bújva az író minden apró történésből képes kalandos históriát fabrikálni. Nem vagyok már gyerek, de ki tudja – lehet, hogy egy idő után így fogok pihenni: a zaklatás helyett békébe simogató – de egy percig nem unalmas könyvekkel…

Arthur Ransome: Fecskék és Fruskák sorozat I.

Ha a boldogult gyerekkor partjaira kiülök: arra a nyárba szédült magas-partra, ott a dunai lépcsősor tetején, a dunaújvárosi löszfal teremte mesterséges távlatok rendezett szabadságába (ahonnan a kitágult látvány ellenére annyiszor éreztem meg a víz magához vonzó szagát) akkor általában könyvet is képzelek a kezembe. És sokszor képzelem a kezembe Arthur Ransome sorozatának bármelyikét – hiszen többször is elolvastam őket. Dékány András könyvei mellett leginkább ezek a regények tehetnek róla, könyvmoly duciként miért makacsoltam magam odáig, hogy végül a hajózási szakközépiskolába írattak egy szolid gimnázium helyett… nincs mit bánni rajta most már, de az első volt az álomhajszoló rossz döntések azóta is tartó hosszú sorában. Persze rám fért – legalább kicsit edzettebb álmodozóként botladoztam át a kamaszkoron…

Ezek a könyvek a legtisztább értelemben vett cserkészregények – a cserkész-ideológia bármilyen terhelő hozadéka nélkül. Árad belőlük a sátorban lakó, tóban alámerülő, éjjel a csillagokat leső, vagy akár a havas világ szigorúbb arcaival ismerkedő – a természetben felüdülő ember boldogsága. Az a szelíd kaland, ami könnyen adatik, ha az ember fia, avagy lánya hajlandó bakancsba bújni és hátizsákot kanyarítani a vállára. Fokozatai vannak e kalandnak is, parton és vízen – elvezethet a Tátra havas lejtőire például a lépésre a lépés. Vagy akár egy balatoni kikötőig, ahol az ember fia, avagy lánya lehuppanhat egy Kalóz ülésére, egy tapasztalt kormányos mellé, szokni a vizet… 

Fecskék és Fruskák 

Johnnak a vitorlázás járt a fejében, s egyre azt forgatta magában, vajon mire telik a tudományából. Susant az éléstár és a konyha gondjai foglalták el. Titty a szigetre gondolt, a korallokra, a rejtett kincsekre, a lábnyomokra a homokban. Roger buksijában egyetlen gondolat motoszkált, hogy hál' istennek ő is velük mehet! Most érezte először, milyen jó dolog, hogy már nem ő a kisbaba a családban...

A Walker család nyaralni érkezik a Tóvidékre, ahol a szállásadónő csónakházában felfedeznek egy kis dingit (vitorlás csónakot) – s a négy testvér, a négy Felfedező: John, Susan, Titty és Roger hamarosan kalandokra indulnak vele. Édesanyjuk áldásával felverik sátraik a Vadmacska-szigeten – csakhogy a szigetre más is igényt tart: Nancy és Peggy a két Kalóz, akik a maguk vitorlásán behajózva a tavat már évekkel ezelőtt „birtokba vették” azt.

Nagyon szeretem azt a teljesen hihető folyamatot, ahogy a két „háborús fél” fokozatosan ráébred: sokkal izgalmasabb lesz a nyár, ha együtt keresik a kalandokat. Ez a könyv A kincses-sziget szintjén izgalmas (olykor legalább annyira feszült is), egyetlen csepp vér nélkül… könnyű azonosulni Johnnal, ahogyan megkísérli vezetni a többieket, Susannal, aki a legjózanabb közülük; gyönyörködni Titty meséket termő fantáziájában és Roger rácsodálkozásaiban. Megérteni Nancy, a „fiús lány” és húga másféle, a többiekéhez mégis olyan könnyen illeszkedő „meséjét”. Nagyon angol, és nagyon egyetemes ez a könyv egyszerre; ha belelapozok, mindig meglep, Ransome mennyire hitelesen szólítja meg a gyerekhősök nyelvén a bennem bujkáló gyereket.

A húszas évek Angliájának vidéki élete keretezte kalandokat ráadásul a szerző iróniával meséli. Szelíd irónia ez, nem akar világot váltani, és átszínezi a nosztalgia – de meglepően sok mindent kezel a helyén. Felépül belőle egy pillanatkép, amely a feles bérlők, a szénégetők és a szúnyogcsípések valóságát (a mikro-miliő elemeit) egyaránt elismeri – az előre árnyékot vető háborúkét és a nemekről tudomást sem vevő pajtás-viszonyokat felszaggató kamaszkort viszont egyformán nem. Azt az időtlen pillanatot kapja el, amikor a nyár még végtelennek tűnik, és a felnőtt (ha nem képes játszani velünk) bennszülöttnek, akivel úgysem ért szót igazán az „utazó”, mivel nem beszélnek közös nyelvet. Ez kérem, kaland az idillben. S mégis, meglepően szórakoztató olvasni róla.

Fecske-völgy (Fecskék és Fruskák – a felfedezők) 

Az árboczászlócska nem lobogott egyenesen előre a hajó orra fölött, és nem duzzadt föl a vitorlával egyetemben, ami azt jelentette volna, hogy minden rendben van. A vitorla balra fordult, a kis zászló az árbocon jobbfelé csapkodott, és így félő volt, hogy a szél átcsapja a vitorlát. Az ilyen akaratlan irányváltást szerette volna John elkerülni. El volt tökélve, hogy irányváltás nélkül fog befutni az öbölbe…

Eljön az újabb nyár, amit mindenki alig várt – s máris viharfelhők gyülekeznek az égen (na, ez a mondat, amit Ransome ebben a formában le nem írt volna soha… ennél sokkal jobb tollú író). Nancy és Peggy a szörnyű dédnagynéni „rabságában” sínylődik, ünneplőben unatkozzák végig a teadélutánokat. És a Felfedezők is… John kapitány egy felelőtlenül bátor szél alatti futással zátonyhoz csapja hajójukat, a Fecskét. Mit tehetnének mást – úgy viselkednek az eddig be nem járt parton, ahogy a helyzetükben illik: mint a hajótöröttek. Úgy döntenek, a környéken talált kis, rejtett völgyben berendezett tábor lesz a bázisa a kalandjaiknak, amíg a hajó javítása el nem készül…

Én ezzel a könyvvel ismertem meg magát a sorozatot – mélyen elfogult vagyok hát iránta. Úgyhogy ne higgyétek el minden szavam, érdemes személyesen is ellenőrizni (vagy ellenőriztetni a tíz-tizenkét éves gyerkőccel). De van annak valami hallatlan varázsa, ahogyan a magunk okozta problémát nekünk kell megoldani. Ahogyan az elrontott szünidő egyszer csak az izgalmak bőségszarujává lesz – mert az anya nem aggodalmaskodja túl, és hagyja, hogy a gyerekei maguk hozzák meg a döntéseiket. Megint nem kell eget verő dolgokra gondolni, itt nem fordul népek sorsa meg, csak az, ami (hiszen emlékszem) az adott pillanatban tényleg a legfontosabb volt – az egykori gyermek-magam szemszögéből legalábbis.

Ilyetén ez a kötet a szülőképzők egyik illusztrált tankönyve is lehetne. Pont mivel a „felnőtt viselkedést” ezúttal a dédnagynéni pontozza ellen – a viktoriánus szigor, szabálytisztelet és szokásrend. Sokat nem kapunk belőle – annyit nem, hogy megterhelje a gyerekgyomrot; de a kölykök szemén át is annyi rétegét… voltaképp e szemlélet értékeit is, vagy legalábbis a mentségét; hogy nem tehet róla, amiért nem veszi észre: időszerűtlenné vált. Valahol mégis ennek tükrében érezhető a gyerekhősök számára is a megkapott szabadság felelőssége: hogy ezzel is élni kell, és nem visszaélni… 

(…folytatása következik!)