Carson McCullers: Egy arany szem tükrében

Carson McCullers neve ismerősen csenghet a hazai olvasóknak, hiszen a hetvenes években szinte minden műve megjelent magyarul, ennek ellenére nem tartozik a népszerű, agyonolvasott szerzők közé. Súlyos témái, olykor antipatikus, azonosulásra cseppet sem késztető karakterei, a mainstream kritika által ráaggatott feminista jelző mind olyan tényezők, amik inkább elrettentik a nagyközönséget. Ennek fényében különösen üdvözlendő, hogy az Európa Kiadó belefogott a McCullers életmű újbóli kiadásába – az első regény, a Magányos vadász a szív után immár kezünkbe vehettük az Egy arany szem tükrében című kisregényt is.

Az 1930-as években játszódó történet színhelye egy katonai támaszpont az amerikai Délen, annak minden hozadékával: bezártság, szabályok közé szorított élet (két oldalról is: a déli hagyományok és a katonai élet szabályai egyaránt fojtogatják a szereplőket), társadalmi feszültségek, osztálytudat, külső és belső elnyomás, elfojtások. A helyszínnek itt különös jelentősége van: van, akinek valódi otthon, van, akinek hatalmi bázis, van, akinek a társadalmi érvényesülés egyetlen terepe – és van, aki mindenáron el akarja hagyni. Ez az elvágyódás, a támaszpont, a Dél, a hagyományok és kötöttségek magunk mögött hagyása szinte misztikus jelentőségre tesz szert a könyvben –  természetszerű, hogy a megvalósulás túl későn jön el.

A népes katonai támaszpont azonban csak keret, a történet valójában inkább kamaradráma – hat főszereplő van a színen, a többiek, akik körülveszik őket, alig említődnek meg, valódi szerephez egyikük sem jut. A támaszponton kívüli világ meg mintha nem is létezne. Mind a hat főszereplő a saját kis mikrovilágának foglya, nem képesek kilépni a rájuk szabott szerepekből – ha mégis megteszik, az tragédiához vezet.

A tulajdonképpeni főszereplő Penderton százados, aki feleségével, Leonorával él a támaszponton. A százados merev, humortalan, karrierista katona, igazi tiszt, akinek az élete a kiképzés; a feleségét az előmenetele érdekében választotta, boldogtalan házasságát is katonás fegyelemmel viseli. Aztán egy nap történik valami, ami megkérdőjelezi az addigi életét, ami gyűrődést okoz az élre vasalt viselkedésében – évtizedes elnyomások kerülnek felszínre, mániákus vonzalomnak és mániákus gyűlöletnek adva át a helyet.

Leonora, a százados felesége gyönyörű, kacér, életvidám személyiség, aki felelőtlenül csak az örömnek szenteli életét: partikat ad, lovagol, játszik, szeret. Nem képes és nem is akar megfelelni a tökéletes katonafeleségről alkotott képnek, csodált kívülálló ő a támaszponton. Szeretője, Langdon százados afféle családi barátként minden este a századoséknál vendégeskedik, vacsoráznak, kártyáznak, isznak, boldog és eseménytelen unalomban élnék az életüket, ha nem lenne a százados beteges felesége, Alison.

A fiatal feleség, aki elvesztette egyetlen gyermekét, és nem tud mit kezdeni saját fájdalmával, a kisregény legérdekesebb szereplője – vitathatatlanul a legtragikusabb szerep az övé, azonban olvasás közben a legidegesítőbb is. McCullers kivételes tehetségét mutatja, hogy noha Alison tragédiája megérint, az olvasó maradéktalanul átérzi, hogy a három főszereplőnek terhére van. Olvasás közben idegesítő, mi is szabadulnánk tőle, épp úgy, ahogy az életben szabadulnánk egy fájdalmába belebetegedő, életképtelen rokontól. Fájdalmasan őszinte képet fest az írónő, nem utolsó sorban rólunk.

Alison az, aki meg akar felelni az elvárásoknak, de nem tud – ő mindennél jobban szeretett volna tökéletes anya és feleség lenni, de elvesztette a gyermekét, és ennek feldolgozására képtelen. Egy őrült pillanatában metszőollóval vágja le saját mellbimbóit – az anyaság kudarca, a megcsalt feleség megaláztatása, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés lehetetlensége jelenik itt meg, brutális segélykiáltásként, ami azonban süket fülekre talál – csak a nő őrületének megnyilvánulását látja benne a külvilág. Alison az álmodozásba menekül: úgy tervezi, filippínó szolgájával Quebecben fehérnemű-üzletet nyit. A vállalkozás lehetetlensége mintha direkt sarkított szimbóluma lenne annak, hogy erről a támaszpontról, ebből az életből senki nem törhet ki.

Hogy aztán a konzervált nyugalom és tespedtség falán mégis repedések keletkeznek, az egy egyszerű közlegénynek köszönhető – Williams közlegény a seregbe szegődő fiatalok legalját képviseli, szegény, iskolázatlan, bűnöző múlttal a háta mögött. Jelenlétét általában észre sem veszik, ám amikor mégis, az már önmagában felforgató erővel bír – ő az, akinek láthatatlannak kéne maradni az olyanok számára, mint Pendertonék. A közlegény az, aki tulajdonképpen nem árt senkinek, megszállottsága is csendes megszállottság, mégis, az őrületbe kergeti a szereplőket.

McCullers kisregényében úgy fortyognak a visszafojtott indulatok, mint egy gondosan lefojtott üstben – észre sem vesszük őket, amíg hirtelen fel nem robban az egész. A társadalmi elvárások, a hagyományok, a Dél szokásai olyan követelményeket támasztanak a szereplők elé, amiknek csak súlyos elfojtások árán tudnak megfelelni, és amint megkapirgálják a felszínt, kiderül, hogy mindenki más életet él, mint amilyet szeretne. Társadalmi és nemi szerepek kérdőjeleződnek meg, rejtett szenvedélyek kerülnek elő – kár, hogy nem fejtődnek ki. Az egyetlen kritikám a könyvvel kapcsolatban, hogy rövid. Erős, sűrű kisregény, ami megért volna egy hosszabb kifejtést is. Remélem, hogy a kiadó folytatja a McCullers-sorozatot, és az írónő későbbi művei is hasonló élménnyel szolgálnak majd.

Kiadó: Európa

Fordította: Gy. Horváth László

 

Hanna - Gyilkos természet

Valahol északon, végeláthatatlan hómezőkön, csontig hatoló hidegben egy fiatal lány szarvasra vadászik, majd egy marcona szakállassal küzd, akiről aztán kiderül, hogy az apja, és az egész csak egy brutális edzés volt – ezekkel a képsorokkal indul Joe Wright filmje, a Hanna – Gyilkos természet. Hogy ki a lány, ki az apa, miért élnek ők kettecskén a világ végén, és főleg, hogy miért érzi szükségét az apa, hogy tizenéves lányából tökéletes kis halálosztót neveljen, az szép fokozatosan derül ki, és mire eljutunk a film végére, már korántsem lehetünk biztosak benne, hogy amit láttunk, mi is volt: akciófilm, szürreális mese, elszállt továbbgondolása (esetleg kifigurázása) a kémfilmeknek, vagy egyszerűen egy hangulatos vicc?

Joe Wright eddig egészen más műfajban alkotott, a nagyon jó Vágy és vezeklés és a botrányosan rossz Büszkeség és balítélet után meglepő volt, hogy akciófilmet rendez. Amit előzetesen tudni lehetett a filmről, az alapján szimpla verekedős-gyilkolászós műfaji alkotásra számíthattunk, így a Hanna a meglepetés erejével hat. Az akció ugyan végig jelen van a filmben, ám komolyan venni szinte lehetetlen. Onnantól kezdve, hogy a lány és apja a kis kunyhójukban megnyomják a nyomkereső gombját és magukra hívják a csúnya CIA-t, aminek leggonoszabb ügynöke valamiért Hannára vadászik, a film egy jól felépített, hangulatos mese.

A lány, aki folyékonyan beszél több nyelven, lexikonból mondja fel egyes tárgyak definícióit, és képes puszta kézzel ölni, nem tudja mi az a zene – csak a definícióját, nem ismeri a telefont, megijed a ventilátortól és istenesen padlóra küldi a fiút, aki meg akarja csókolni. Hanna semmit sem tud a világról, idegenként mozog benne, csak a küldetése hajtja: elmenni Berlinbe, a Grimm testvérek házába, és megkeresni a gonosz boszorkát, aki megölte az anyját.

Ennek érdekében előbb elfogatja magát a CIA-val, majd kitör annak bombabiztos börtönéből, megölve jó néhány ügynököt; segítőkre és ellenségekre lel; valahol Marokkóban egy hippi családhoz csapódik, végigutazza Európát, hogy aztán egy bedrogozott építész tervezte vidámparkban kössön ki. Ahol egy Grimm nevű ember várja, és a boszorka is feltűnik – Hanna és ő végül egy farkast formázó hullámvasút gyomrában néz szembe egymással. A meseszimbolika áthatja az egész filmet, és ha hagyjuk magunkat, elvarázsol, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy magunk mögött hagyjuk minden elvárásunkat. Ez nem egy akciófilm, nem egy kémfilm, és pláne nem egy komoly dráma. Ez egy szürreális mese, jó sok vérrel és rengeteg ostobasággal.

Arra, hogy a lány miért olyan fontos a CIA-nak, hogy az őrült ügynöknő miért üldözi, hogy az apja miért rejtegette,  kapunk ugyan magyarázatot, de bár ne kapnánk – a készítők okosabban tették volna, ha meghagyják ezt a filmet mesének, és nem akarják mindenáron megmagyarázni nekünk a magyarázhatatlant. Így egy kicsit kilóg a lóláb, az alapötlet és a megvalósítás túlságosan hasonlít korábban látott filmekére – ha elárulnám, melyik filmekre, lelőném az összes poént.

Ha azonban hajlandóak vagyunk logikátlan meseként nézni, nagyon jól szórakozhatunk – fantasztikus hangulatot, remek zenét, szürreális képeket és első osztályú színészi játékot kapunk. A főszereplő Saoirse Ronan tökéletes választás a világban idegenként kóválygó, mindenre rácsodálkozó, mégis hidegvérrel gyilkoló lány szerepére, és méltó partnere a mindig remek Cate Blanchettnek, aki már-már túlságosan is tökéletes a jéghideg, gonosz, érzelemmentes ügynök szerepében. Eric Bana hozza a tőle elvárhatót – rejtélyes és bamba, szerencsére szerepe eltörpül a két női főszereplő mellett. A mellékszerepekben láthatunk egy-két villantást, de az abszolút főszerep itt a gonosz boszorkáé és a vele szembeszálló kislányé.

Aki a végén a mesék logikáját követve mindent és mindenkit legyőz, majd kisántikál a színről, vért és hullahegyeket hagyva maga után – azonban hogy küldetésének mi értelme volt, és mi lesz vele ezután, azt sem ő, sem a néző nem tudja.

Pirates of the Caribbean – On Stranger Tides (Original Soundtrack)

Klaus Badelt 2003-ban az új évezred első évtizedének egyik legtöbbet hallgatott és talán legtöbbször feldolgozott főcímzenéjét írta meg A Karib-tenger kalózai – A Fekete Gyöngy átka című filmhez. Nyilván nem tudhatta, hogy mekkora siker lesz, mint ahogy azt sem, hogy egy négyrészesre növő széria alapmotívumát írta meg ezzel – amit aztán egykori mestere, Hans Zimmer fejlesztett tökélyre.

Zimmer a második rész, A Karib-tenger kalózai – Holtak kincse forgatásakor vette át a stafétabotot Badelttől. Az eredeti zeneszerző érdemei vitathatatlanok, mégis, ahhoz, hogy négy részen át friss és szórakoztató tudjon maradni ez a zene, kellett napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott, és legjobbnak tartott filmzeneszerzője. Zimmer, aki 1995-ben Oscar-díjat kapott Az oroszlánkirály zenéjéért, és további 8 jelölést tudhat magánénak (Az esőember, Kinek a papné, Lesz ez még így se, Egyiptom hercege, Az őrület határán, Gladiátor, Sherlock Holmes, Eredet) a negyedik mozi soundtrack-jéhez a mexikói Rodrigo y Gabriela gitárduót hívta segítségül.

A Rodrigo Sanchez és Gabriela Quintero alkotta duó napjaink egyik legnépszerűbb gitárduója; több mint egymillió eladott lemezzel és számtalan teltházas koncerttel a hátuk mögött tettek kirándulást a filmzene területére – és nem is akárhogy! A lemez első hallgatásra a kifejezetten latinos gitárhangzással lep meg minket – a jól ismert dallamok mellett a mexikói duó által komponált könnyed, játékosabb számok hivatottak ellensúlyozni a drámaibb zenéket.

Amikből azért itt is akad. A film eleji bohóckodást aláfestő, a kalóztémát viccesen felelevenítő Guilty of Being Innocent of Being Jack Sparrow, a tüzes tangónak is beillő Angelica és az érzelmesebb The Pirate That Should Not Be után a Mermaids meglepően hipnotikus, egyszerre éteri és borzongató női kórusával méltó aláfestése a sellők filmbeli jelenetének. A sötét, drámai Blackbeard és On Stranger Tides már igazi csatázós-ágyúzós nagyszabású kalandfilmzene. Amit aztán pontosan helyre tesz az Angry and Dead Again egyvelege, illetve az End Credits – hiszen ez mégis csak egy kardozós-kalózos vígjáték, nem kell annyira komolyan venni.

Mint ahogy számomra azt is nehéz komolyan venni, ami az End Credits után következik. A CD-re ugyanis Hans Zimmer és a Rodrigo y Gabriela zenéjén kívül felkerült mintegy félórányi remix a filmzene főbb témáiból. Az ötlet nem meglepő, hiszen az első résztől kezdve divat volt bulizós zenét csinálni például a He’s A Pirate-ből (a leghíresebb minden bizonnyal DJ Tiesto remixe), mégis, a hivatalos soundtrack albumon kicsit váratlanul éri az embert ez a hét szám.

Amik között azért vannak nagyon jól sikerültek. Nyilván abszolút ízlés kérdése, hogy az egyes DJ-k keveréseiből ki mit tud jóízűen megemészteni – engem, mint a műfajtól (meg a partizástól) alapból idegenkedő hallgatót például simán ki lehet kergetni a világból az olyan ütemes, elektronikus darabokkal, mint a  Photek által remixelt The Pirate That Should Not Be vagy a Super Mash Bros & Thieves Blackbeard-verziója. Ellenben nagy élvezettel hallgattam a Ki:Theory által gregorián kórussal megbolondított Angelicát (Grant Us Peace Remix).

Bár egy sorozat negyedik részéhez készült, a filmzene mégsem csak a megszokottat hozza – a jól ismert dallamok mellé újak is kerültek, az új szerzők és a latinos temperamentum pedig felfrissítették az egész vállalkozást. A ráadás remixeknek pedig biztos örülnek a partizenék rajongói – akik meg nem, azok simán átléptethetik, hiszen a megelőző mintegy háromnegyed óra megéri a többszöri újrahallgatást.

Pancsatantra

Az „Ötös könyv” – talán – a világ legrégebbi mesegyűjteménye, a szanszkrit irodalom legrégibb nyelvemléke – lehetne, ha az eredeti, tizennégy könyvből álló változatot nem nyelte volna el az idő. De minden bizonnyal az egyik első népmesegyűjtemény, hiszen a szerkezete, a formája, a mesélés módja alapvetően népmesei; mint ahogy a legtöbb tanulság, fordulat, mesei következmény is azt sugallja: e mesék nem uralkodói udvarok egyszerre álszent és intrikus közegének, nem a korabeli írástudás gondolatokban akkor is igen gazdag, művelt közegének szülöttei. Minden média-korok előtt a vacsoratűz mellett mesélhettek így egymásnak meséket az emberek, minden álszentség nélkül, de a sértődést elkerülendő parabolába csomagolva, állatmesék formájában mesélve a meztelen mesélnivalót, egymás szórakoztatására s nem mellesleg okulásul az ifjaknak.

Ahogy az első mese mintegy meg is indokolja a könyv létrejöttét: Amarasakti király szomorúan látta, hogy három nehéz felfogású, böszme fia hallani sem akar a bölcsességről, „nincs szíve, se jó feje” egyiknek sem. Legbölcsebb papja: Visnusarman állította össze az „Ötös könyvet” a királyfiaknak, akik azt elolvasva fél év alatt megokosodtak – így vált a Pancsatantra az életbölcsesség tankönyvévé, életre nevelő vezérfonallá a fiatalok számára. Ha jól meggondoljuk, a gyerekeinknek mesélt mese alapvető értelme tényleg ez: megmagyarázza a gyereknek a maga egyszerű nyelvén a világot. Talán ezért veszélyes igazán a mai „gyerekbarát” mesei tendencia: nem magyaráz meg semmit, csak kiszolgál egy igényt, úgy-amennyire leköti a figyelmet – szinte mintha csak azért tömeggyártanák a médiakori meséket, hogy a szülő lélegzethez jusson, hogy teljen velük a gyerek-idő.

Olvasom az „Ötös könyvről”, hogy elénk tárt formája, stílusa a többszöri fordítások-átírások folyamán lett ilyen tömör, olykor szinte a nehézkességig szűkszavú. Az eredeti sokkal áradóbb, fecsegőbb, szóvirágosabb lehetett – ilyesmit követelne a többszörös keretelbeszélés: a mesélő meséjében szereplő mesehős-mesélő elmesélte mesék egymásra halmozása; az Ezeregyéjszaka barokkos mesei szerkezetét előlegző forma játékossága a sokkal szabadabb, csapongó mesélés-módot követelné, nem hitelesíti a szűkszavúságot. Mintha csak egy kivonatolt, szűkített verzióját vehetnénk a kezünkbe egy „szóvirág-kertekkel” sokkal gazdagabban beültetett eredetinek.

Mindezért nem okolható a fordító: Schmidt József igen tisztességes munkát végzett, amikor – minden bizonnyal – a dzsaina szerzetesek által összeállított XII. századi változatot lefordította – már pusztán a tény figyelemre méltó, hogy szanszkrit eredetiből, s nem közvetítő nyelven keresztül. Schmidt József nyelvészként kezdte ismerkedését az indiai kultúra kincseivel, Az ind filozófia címmel terjedelmes és alapos összefoglalót írt a kontinens nagy vallási-szellemi áramlatainak történetéről és jellegéről, könyvet szentelt Buddhának és tanításainak – mindezt a századforduló környékén. Otthon volt hát a témában, de könyvünk tekintetében fontosabb, hogy nemcsak fordítói kedvről, de tehetségről is árulkodnak megoldásai, hiszen ebben a mesegyűjteményben a tanulság, az „aranyigazságok” minden esetben apró, néhány soros verses rigmusokként jelennek meg, s ezek átültetése is egészen formásra sikerült.

A kötet gerincét alkotó állatmesék valóban markáns összefoglalását adják a „bölcs cselekvés” számtalan lehetőségének. Az öt könyv: A barátok meghasonlása, A barátok szerzése, A varjak és a baglyok háborúja, A szerzemény elvesztése és A hebehurgya cselekvés szinte minden variációt számba vesz, recept-szerűen adva tanácsot, hogy tehetjük ősellenségünket barátunkká, de akár hogy tehetjük lóvá, ha arra van szükség. Milyen csellel győzheti le a gyenge az erőset, milyen csapdát állít a nemesnek a nemtelen, miről ismerjük meg a valóban nemes és az annak látszó, valójában ártó szándékot – az állatok egy-egy jellembeli tulajdonság, avagy társadalmi szerep szinonimái persze, hiszen parabolát olvasunk – itt leginkább mirólunk van szó, emberekről. A legjobban mégis azon a néhány történeten szórakoztam, a néhány szinte novellisztikus betéten, ahol megtörik a parabola, és emberek a szereplők: az asszonyokról szóló történetek nem modellálódtak állatmesévé (mintha a nőről nem mesélhetnénk, csak a maga valóját a történetbe emelve), szókimondásuk és vaskos humoruk okán lettek ezek a mesék a kedvenceim.

A kiadás meglehetősen sűrű, de jól olvasható lapjait lapozva ki kell emelnem, nemigen leltem nyomdahibát – ma ezt legnagyobb szomorúságomra külön említeni kell, holott ez lenne a könyvkiadási alap… egyetlen kritikám van: igazán megérdemelt volna a könyv egy tartalomjegyzéket, még akkor is, ha ez esetben a tartalomjegyzék valóban oldalakkal emelte volna a terjedelmet.

Kiadó: Sudhana Könyvkiadó

Fordította: Schmidt József

A betűbolond védőbeszéde(i)

Belevendégeskedek Timi vállalásába, mondhatjuk úgy is, belekontárkodom az Olvasás 7 hete bejegyzés-sorozatába. Annak, hogy a hét aktuális bejegyzését elprivatizáltam tőle, egyéb oka is van, nevezetesen a komment, amelyet pár napja fűzött egy bejegyzésemhez egy kommentelő – bizarrnak nevezve a tényt, hogy mindkettőnk „rajongása tárgya” A Gyűrűk Ura, holott a blog tanúsága szerint „valamirevaló írókat” is ismerünk. Elég határozott kísérletet tettem a – vélhetően meddő – vita bokrosodásának elkerülésére, viszont e bejegyzés-sorozat alkalmat ad arra, hogy érintőlegesen ugyan, de érdemibb választ is beleszőve a mondandóba, ógjak-mógjak kicsit az irodalom vad- és nemesített hajtásai mibenlétéről. Előbb következzen hát a

Védőbeszéd a szépirodalom mellett.

Lássuk be: ezért tanultunk olvasni valaha. Én ezt szoktam mantrázni magamban, mikor olyan könyv akad a kezembe – adnak a kezembe olyat -, ami tetőtől talpig végigborzongat, amit hetekre-hónapokra magammal cipelek, mint egy láthatatlan, nem hegedő sebet; amiből mondatok, gondolatmenetek, erős, valóság-hiteles párbeszédek, és főleg dilemmák költöznek az életembe, laknak bennem tartósan – és továbbgondolást, a bárkivel való megosztást, továbbkérdezést és kíméletlen makacssággal válaszokat követelnek tőlem.

A szépirodalom legfőbb ismérve szememben a valósággal való kíméletlenül következetes viszony. Hogy érthető legyek, ez a legkeményebben épp a szürrealitásba hajló, utópikus-disztópikus, fantázia-lakta valóság alatti-feletti szövegekben jelentkezik – ahol az író által alkotott saját irodalom-valóság látványosan manipulált volta ellenére is legfőképp az általunk tapasztalható világ teljes-látványára utal, olyan tartalmakra világítva rá, olyan összefüggésekre, amelyeket egyébként nem ér fény. Az Isteni színjáték mereven „iskolás” víziójától  A Mester és Margarita megváltás-látomásán át A 22-es csapdája humorba panírozott, s a Súlyszivárvány paranoia-koktéllal nyakon öntött „valóságképéig” számtalan olvasás-élményem tartozik ide; igen, a Karnevál is, azzal együtt, hogy valóban támadás az irodalom ellen, hogy egyensúlytalan, olykor kifejezetten beteg szöveg. De például korántsem annyira beteg, mint az általam ismert legdurvább irodalmi onánia, Szentkuthy Prae-je – alig tíz embert ismerek aki belekezdett, és csak kettőt, aki el is olvasta.

Mindeközben nagyra becsülöm az erős realizmust. Hetekre transzba ejtett annak idején Tar Sándor a Lassú teher novelláival, nagyon szeretem Gion Nándor Virágos katona-ciklusát, Az ötödik pecsét fájdalmam marad, amíg élek – a Hidegvérrelt képtelen voltam egy lélegzetre befalni, annyira felkavart az a száraz kíméletlenség, a hatásvadászat teljes hiánya – érdekes, ezt itthon nem sokan tudják, ezt a száraz kíméletlenséget – szerintem Konrád A látogatóban ilyesmivel játszott. Persze vannak erős hatásvadászatok is, mint az Amerikai pszicho. Míves irodalmi hatásvadászatnak ott van az Iskola a határon, megint egy könyv, amit nem elég egyszer elolvasni. Sokféleképpen lehet az író valóság-hiteles. Ettől múlnak olyan nehezen az olvasás közben szerzett sebek.

Mint ahogy hosszú évekig lüktetett bennem például a Bűn és bűnhődés mélyén lüktető iszonyat, a lelkifurdalás ijesztően könyörtelen állapotrajza, ami aztán még teljesebbé vált a Feljegyzések az egérlyukból olvasta után – ha egy szerző elfog magának, néhány könyvig biztosan nem ereszt. Leginkább akkor szabadulok, amikor felépül bennem a stílus, amikor meztelenedik a szerző – már nem tesz magáévá, már látom az írói szándékot a sorok mögött, már ebből a látványból formálódik a könyvi vízió, nem magából a szövegből. Ilyenkor elköszönünk.

Persze nemcsak sebezni képes a „szép” irodalom – gyógyítani is. A mai napig szeretem magam köré csavarni Lázár Ervin boldogságos szövegsálait, Fekete István örökkön jót akaró kedvességeit, a jól mesélt mesét, ha a nép „névtelenje” ötölte ki, ha meseíró. Minden igazán erős mesének volt valaha kiötlője, a népmese titulus csak annyit tesz: nem tudjuk a nevét. Persze annyit is: alakulhatott, változhatott a mese, a mesélők variálhatták, formálhatták a mesét – milyen érdekes, hogy sokáig senki se kiáltott plágiumot, Shakespeare minden meséje mások meséje volt, mert nem az volt a fontos, mit, hanem az, ahogyan mesélte őket. Ez szép, nem? És irodalom.

És nagyon szeretem a verseket. Érdekes ez, a verset automatikusan ebbe a kalapba pakoljuk – holott létezik a bök, az alkalmi, a pajzán; mondjuk tény, alig akad költő, aki csak a könnyed műfajt műveli – és e védőbeszédbe beleszőve szinte szentségtörésként hathat, ha leírom: Pilinszky mellett merészelem sokra becsülni Romhányi-rímhányót. Valahol a vers „asszociációs mezőin” van a titkos zug, ahol a legjobban érzem magam. Talán azért, mert itt szorul a legkevésbé magyarázatra ha újratestesül a képek felépülése közben a mítosz.

Mert azért a legjobban ez izgat: a mítosz. Az a furcsán szabad, és szabadsága ellenére koherens állapot, amikor a kategóriák: klasszicizmus, romantika, realizmus, posztmodern, szóval a rengeteg jól összeszegelt irodalmi fiókra aggatott címke értelmét veszti.

Írtam, a valósággal épülő viszony határoz – az a mérhetetlen írói következetesség, amely a megírás állapotában nem gondol az olvasóval. Nem véletlen, hogy utókorként a leggyakrabban marginalitásokat tekintünk klasszikusnak – a Nyugat időszaka például valójában Herczeg Ferenc és írói körének „időszaka” volt. Ezért merem leírni: a kortárs szépirodalom egyik fő ismérve számomra, hogy a művek leggyakrabban irodalmi „vadhajtások”. A „nemesített” irodalom általában az epigonoké, akik azt hiszik, egy modor felvétele tartalmakat teremt. De erről már a következőkben essék szó, jöjjön a

Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett.

Mert annyira nem nagy baj, ha az író figyelembe veszi az olvasót. Mondjuk, ha tiszteli. Ha úgy ír, hogy azt a szöveget építi, amit olvasóként maga is szeretne olvasni. Nem olyan nagy baj, ha valaki nem újít, ha nem kutat formát a szóhoz, hanem belakva az ismerős irodalmi tájakat és birtokba véve a mesterségbeli tudást, élvezhető szövegeket alkot. A legtöbb „szórakoztató író” maga is fanatikus olvasó, és ez sokat elárul a lelki alkatáról.

Szokták mondani, hogy a szórakoztató irodalom fő ismérve a zsáner. Az erős műfajiság, amin belül az olvasmány persze lehet meglepő, tartalmazhat erős fűszereket, egyedi látásmódot, saját világlátást, stílust. Amíg az író csak tágít a zsáner határain, de nem lép át rajta, addig a szépen vállalt műfajiság boldog biztonságában lebeg az alkotás. Manapság Dennis Lehane vagy Neil Gaiman így feszegeti a maga zsánere határait, az egyik a klasszikus krimiét, a másik az erős hagyományokkal bíró angol gótikus horrorét. Amikor például jóízű zsáner-kombók születnek, mint a skandináv szocio-krimi, előbb-utóbb létrejön egy új zsáner. Ha meggondoljuk, anno így „született” a thriller is, a kalandregény és a krimi „szerelemgyereke”. Van olyan zsáner, amely a történelmi körülmények szülte kényszerben adott esetben búvóhelye lett jó tollú íróknak – elég arra gondolni, milyen jót tett a sci-finek a mccarthyzmus, vagy a kelet-európai diktatúrák léte (másnak persze alig is tett jót…). Zavarban lennék, ha Bradbury-t, Dick-et, Zelazny-t vagy Vonnegutot, de akár Dan Simmonst kellene úgymond besorolnom, még jó, hogy van ez az ügyibe való kalap: a sci-fi, annyi mindenre ráhúzható…

Ráadásul zsáner-műfajok jönnek és mennek, a laza szövetű ál-történelmi regények, kémregények, „hidegháborúsdik” valaha fogytak olyan jól, mint ma egy emós tinivámpír-sorozat – van ami divatba jön, és van, ami kimegy a divatból. Merthogy a szórakoztató irodalom fő ismérve szerintem, hogy iparág. Úgy is működik: felméri a piacot, avagy piacot teremt, fogyaszthatóságot szondáz, rácuppan a trendre, és profitot sajtol belőle. Brandet épít. Aztán terméket vált, ha már nem gazdaságos az üzlet. Viszont a trendteremtő, zsáner-műfajalkotó könyvek szinte minden esetben figyelemre méltók. Hiába satnyult az idővel a saját epigonjává egy Stephen King például, az első néhány munkájában, és időnként később is eredeti. A zsáneren belül, de ez önmagában nem bűn. Mert hiába tűnik úgy, hogy csak egy igényt szolgál ki, valójában – ha néhány könyv erejéig is, de - tiszteli az olvasót.

És minden igazi vérsznob figyelmébe ajánlanám a tényt: semmivel sem „iparibb”, mint nem egy klasszikusunk. A sokat író emberek ritkán képesek minden munkájukban erős színvonalat tartani, a legjobb példa Balzac, vagy honunkban Jókai. Persze az egy másik időszak, máshol húzódtak a határok, mást jelentett a „ponyva”: olyan kalendáriumi „színvonalat” amihez talán csak a Júlia-regények „sekélye” mérhető. A nemzeti irodalmak ifjúkorával egyébként is megengedőbb az irodalomtörténet, a legmeztelenebb zsánereket is a szépirodalomba sorolva. És ez nem tévesztendő össze azzal a jelenséggel, amit már említettem: az epigonok siserehadának tobzódását egy irodalmi hagyatékon. Aki Jane Austent nem tekinti szépírónak, az csak az epigonjait olvasta. Szép hosszú ív, ott fityeg a végén a Fejős.

A legkevésbé besorolható „zsáneralkotás”, amikor egy amatőr nekiül. Tolkien nem volt „hivatásos író”, a regényét ma minden valamirevaló kiadó – olyan, amelyik „valamirevaló” írókat is kiad – elutasítaná. Egyszerűen hanyatt esnének a gondolattól is – itt van ez a könyv, iszonyú terjedelemmel, nincs egyensúlyban, az időkezelése egyszerre pocsék és túl merész, a hősök közül nem egy semmilyen jellemfejlődést nem mutat, a nők a háttérben „odakent” alig-alakok, csak az az egy nem, amelyik úgy viselkedik, mint egy pasi, de legfőképp: a főgonosz a maga valójában meg se jelenik. És a tetejébe itt van az író, különc nyelvészprofesszor (miért nem ír tudományos munkákat az ilyen…), eszében sincs hagyni, hogy szerkesszék, esze ágában sincs a kiadó kényére átírni a könyvet, és egyébként is: túl öreg. A piac értetlen: hogy a fenébe lett ez sikeres? Csak nem azért, mert – mellesleg – gyönyörű távlatokkal ékes, tág levegőjű, átélhető tündérmese?

A legerősebb érvem a szórakoztató irodalom mellett legvégül az, akinek elhittük „a detektívet, a cowboyt és a légiót” – a legerősebb érvem Rejtő Jenőnek hívják. Komikuma a nyilvánvaló szituációs játékokon túl az angyali naivitás és a keserű életismeret állandóan változó arányú koktéljából fakad; ahol a filléres kaland-ponyvai kötelező zsánerelemek egyszerre jelennek meg teljes komolysággal és önmaguk paródiájaként, ahol a szereplők legtöbb gesztusa valójában zsáner-provokálta hiteltelenség, ugyanakkor a nemhős hősök cselekvései elemeikre bontva minden esetben hiperrealistán hitelesek. Senki nem tudta ilyen gyönyörűen megragadni a valóság kétségtelen delíriumát „kaland-álomország” papírszagú tájain. Utolérhetetlenül egyedi, és sajnos lefordíthatatlan. És minden sorát olvastam.

Úristen! Mit szólna ehhez James Joyce!

Trónok harca - I. évad

Annak, aki nem ismeri a történetet, ez a bejegyzés gigantikus spoilereket tartalmazhat!

Én nemigen nézek tévét. Lehetne jó kis sznob okom rá, most hosszan értekezhetnék arról, mennyire betegnek tartom a ládabambulást családilag, sörrel és nasival – de valójában időm nem marad rá: az annyi minden helyett, amivel megtömhetem a munkák meghagyta szabad időt egyszerűen nem a televízió adta lehetőséget választom. Nem szól háttérként, mert egyszerre csak egy dologra szeretek figyelni – még a rádió is zavar olykor, ha írok, olvasok, rajzolok; háttérzenének is szívesebben választok szövegtelen zenét. Néha megnézem, mit adnak, de jobbára azt is elfelejtem, ha kinézek előre valamit, amit (mégiscsak) megnéznék. Ezt a sorozatot ennek ellenére néztük végig, bár a tény, hogy nem hagytunk ki egyetlen epizódot sem, inkább Timi érdeme.

Persze sokat segített, hogy elragadónak találtam ezt a vége-nincs szövegfolyamot, Martin eklektikus fantasy-agymenését. Lehet szidni a rétestészta módjára nyúló cselekményt, a hősök bukásba potyogtatását, az író néhol oda nem illő, akár öncélúnak tekinthető naturalizmusát, az időkezelés egyenetlenségeit, én mindennek ellenére szeretem ezeket a könyveket. Szorongtam is, hogy néz ki majd mindez filmen, mennyire lesz átélhető a kék dobozba zárt, epizódokra szabdalt mozi, pontosabban mennyire lesz „mozi” – egyetlen, töretlen ívű történet részekre bontva –, és mennyire „sorozat”; azaz mennyire élnek az alkotók a műfaj adta lehetőségekkel és mennyire élnek vissza velük.

Az első évad után úgy tűnik, inkább éltek a lehetőséggel. A cselekmény szintjén az adaptáció megfelelt az elvárásaimnak, azaz a számomra fontos elemek általában akkor és úgy kerültek az epizódokba, ahogy vártam, és ért néhány kellemes meglepetés – Baratheon beszélgetése a testőreivel az első gyilkosságról, Varys és Petyr Baelish párbeszéde a trónteremben, Tyrion boros-mámoros kitárulkozása Bronn és Shae előtt –, az alkotók jó pár snittben ügyesen tömörített zanzákban adagolták a könyvben több helyütt szétszórt, a szereplők viszonyainak felrajzolásához elengedhetetlen információkat. Persze akadtak szerencsétlenebb momentumok: Tywin belépője a szarvasnyúzással zseniális volt, amíg ki nem fejtette a fiának a szokásos „légy, akinek születtél” monológot; ettől már Aragornnál sikítófrászt kaptam A király visszatérben, de úgy látszik, az amerikai mozgókép-fogyasztók tényleg ennyire hülyék – vagy a sorozatírók gondolják ennyire hülyének őket –, ennyire a szájukba kell rágni mindent. S ez a „minden” – mellesleg – egyik említett műben sincs „úgy”, ez a szarvashús helyett szarvasmarhát kotyvasztó, filmes-szakácsi csalás szokott a leginkább zavarni, ha adaptációról van szó, és ebbe a sorozatba fűszer gyanánt az „egyszerűbb motivációkkal helyettesítjük a hiteles motivációkat” jellegű ostobáskodásból sajnos elég sokat szórtak. Ez a legfontosabb kritikám: a könyvet nem ismerő nézők kedvéért a történet azért elég sokat butult.

A szereplők tekintetében sokkal kevésbé vagyok szigorú, mint nem egy rajongó-társam net(moly)szerte. Volt, akit nagyon szerettem a szerepében, volt, akit kevésbé, olyan alig akadt, akit egyáltalán nem. A „nagy játékosokkal” nem volt sok bajom, a legtöbb talán a Stark-gyerekekkel: Robb (Richard Madden) sótlan és erőtlen, Sansa (Sophie Turner) nem elég „szőke”, de Havas Jon (Kit Harrington) szerintem például jól elvan a szerepében; és hogy ne csak a böszme északiakról essék szó, szerintem Emilia Clarke Daenerys-ében is látni a „jövendő tüzeket” – a legtöbb rajongó véleményével ellentétben. A kedvencem naná, hogy Tyrion, Peter Dinklage filmes veteránhoz méltó profizmussal hozza magát a szerepben, és például miatta is, az egyszerre flegma és fensőbbséges, akaratlanul is sértő beszédmódjáért is érdemes felirattal nézni a sorozatot.

Ért néhány nagyon vicces meglepetés is, Jorah Mormont szerepében döbbenten ismertem fel kedvenc Hamletem, Iain Glent. Kellemesen meglepett – annak ellenére, hogy az én fejemben élő Mormont tagbaszakadtabb és szőrösebb… Tywin Lannister nyúlfarknyi szerepében feltűnik Charles Dance – őt legjobban a Gosford Parkban szerettem, nos, az nem lepett meg, hogy ez a szerep: a Lannister-ház nagyurának szerepe az övé. És egy jelenetben feltűnt kedvenc roxforti gondnokunk, David Bradley is, mint Walder Frey, az Átkelő ura - pillanatok alatt bizonyítva, mennyivel érdemesebb színész annál, hogy rosszul szabott frakkban futkosson a nagyteremben.

Egy apró felismerést, Martin egy aljas trükkjének felfedezését a sorozatnak köszönhetem, és ez a Sean Bean által megformált Ned Starkkal kapcsolatos: Martin itt egy tőről metszett hősi fantasy-karaktert lök kíméletlenül az udvari intrikák gyökeresen eltérő zsáner-világába, szép következetesen végigvezetve hősét a szituációból fakadó bukásig. Sean Bean erre szerintem tökéletes, Timi kedvenc angol szenthármasából (Ralph Fiennes, Alan Rickman, Sean Bean) messze ő a leggyengébb színész, de ezt a „nem hajlik, csak törik” figurát szinte parodisztikus tökéletességgel hozza. Nem mellesleg kellett is a sorozat nézőinek ez a sokk, ez a fővesztés – legalább leesett a tantusz, hogy ez most kicsit más lesz, mit a szokásos „a főhős úgyis megússza” szériák, mert lesz még itt egész csinos halom lehulló fejekből, ha a nézettség és a tőke is úgy akarják.

A látványra nincs panaszom, azt sejtettem – karcoltam is a molyra – hogy a ma megszokott filmes fantasy-látvány fapados verzióját kapjuk csak; a sorozat-költségvetés és vonzatai: forgatási idő, statisztéria, valódi és rajzolt helyszínek aránya, számítógépes utómunkálatok tekintetében egy sorozat „szegény rokona” csak a filmnek. Amíg A Gyűrűk Urának több ezer kockáját rajzolták például utólag át, itt erre nem volt lehetőség, a szűkebb kereteket viszont sikerült eléggé jól kitölteni ahhoz, hogy ne törjön folyvást az illúzió – belengi az egészet némi kamara-jelleg, nagyon sok a néhányszereplős, a sok párbeszédes jelenet, kevés az igazi tömegjelenet, csak beszélnek tízezer harcosról, de jó, ha látunk húszat –, a beleélés lehetőségének képben szépen ágyazott a látványra igen kényes műfaj keretein belül is a sorozat. A főcímet szeretem, a térképet itt mutatni kell, mert e nélkül a néző hamar eltévedne – azt persze megmagyarázhatná valaki, miért a „mechanikus óraművek” szimbolizálják a különböző helyszíneket, remélem, van egyéb magyarázat azon túl, hogy ezek a „gépi kinövések” jól néznek ki.

Végül a legfontosabb tetszésmérő: igen, nézni fogom a következő évadot. Hiszen ez a lényeg egy ilyen szériánál, nemde?

A könyvmoly, ha filmet néz

Újfent bebizonyosodott, hogy ezek az események nem nekem valók… Tök lelkesen vetettem bele magam Az olvasás 7 hete sorozatba, aztán már a második héten bedőltem, némi itthoni internetválságnak köszönhetően. Épp amikor hétvégén megírtam volna a második heti posztot, elérhetetlenné vált a világháló (dráma :D) később meg nem akartam posztolni, nehogy az esemény szervezői a fejemet vegyék, amiért nem tartom be a menetrendet. Egyszer majd biztos bepótolom, mert jó kis témák voltak, köztük olyan is, amiről már régen szeretnék írni, szóval ami késik, nem múlik.

Azóta elérkezett a harmadik hét, és még épp időben vagyok, hogy írjak néhány mondatot az engem legjobban érdeklő témáról, ami:

Filmadaptációk: kedvencek, a legpocsékabb adaptáció.

Régóta motoszkál bennem egy filmes témájú bejegyzés, úgyhogy ez most kapóra jött :) Aki rendszeresen olvassa a blogot, az tudja, hogy nem kizárólag könyves blog. Viszonylag gyakran (bár koránt sem annyira, mint szeretném) írunk filmekről és néha egyebekről is (zene, színház, kiállítás). Az olvasás mellett mindig is nagyjából ugyanakkora szerelem volt számomra a filmnézés – moziban, tévében, a jó öreg videón és DVD-n egyaránt. Az egyetlen, amit nem bírok, az a gépen való filmnézés, nem azért, mintha a szerzői jogok védelmének élharcosa lennék, hanem mert alapvetően kényelmes ember vagyok, és az asztalnál történő filmnézés nekem szentségtörés: ahhoz kényelmes kanapé kell, bekucorodva, popcornnal az ölemben.

Ha film, akkor nekem mindegy, hogy eredeti forgatókönyvből készült-e vagy adaptáció. Műfajilag is nagyjából mindenevő vagyok (pont mint az olvasás terén), kevés az olyan film, amit alapból nem vagyok hajlandó megnézni – ilyenek a csak öncélú rémisztgetésre épülő „horrorok”, a kaki-puki poénokkal operáló vígjátékok és a nagyon ostoba romantikus filmek.

Az adaptációkat illetően az első számú elvárásom az, hogy átjöjjön a könyv hangulata. Alapból azt az álláspontot képviselem, hogy az adaptáció nem azért van, hogy szóról szóra ugyanazt adja vissza mozgóképen, amit az író leírt – minden adaptáció szükségképpen csak egy olvasó (a rendező) interpretációja. Mivel nincs két egyforma olvasó, nyilvánvaló, hogy ezt-azt másként lát, mint én, máshova helyezi a hangsúlyt, másként néznek ki a szereplői – de ha a hangulat, a mondanivaló, a történet a helyén van, akkor én elfogadom.

Persze nem mindig elsőre. Abszolút kedvenc filmadaptációm A Gyűrűk Ura trilógia, azzal együtt, hogy amikor az első részt megnéztük, a Mammut bevásárlóközponttól a Lehel térig tartó úton végig veszekedtem Zolival (mintha ő tehetne róla), amiért elcseszték a kedvenc szereplőmet. Aztán megnéztük újra, meg újra, meg újra, és egyre jobban tetszett – aztán jöttek a folytatások, évről évre egyre nagyobb gyomorgörccsel, hogy nehogy elszúrják, és mire a végén kézbe vehettük a  három bővített változatot, azt mondtam, hogy igen, ez majdnem tökéletes. Nem mondom, hogy nincs, amit másként csinálnék, de a film a helyén van (persze szigorúan a bővített változat), és minden változtatás ellenére mindaz maradéktalanul benne van, amiért Tolkien világa annyira csodálatos – és számomra ez a lényeg.

Azt mondtam, a kedvenc adaptációm, de ha megkérdeznek, hogy mit tartok a legjobb adaptációnak, akkor egyértelmű a válasz: a BBC-s Büszkeség és balítéletet. Maximálisan hű a könyvhöz, szövegszinten is, ahol csak lehetett, az eredeti párbeszédek kerültek bele, a szereplők tökéletesek, a helyszínek és az egész film atmoszférája annyira Jane Austen-i, hogy az már hihetetlen. Amúgy is azt mondom, aki tökéletes irodalmi adaptációkat szeretne látni, az kezdje el nagyon gyorsan összegyűjteni a  BBC klasszikusokat, náluk jobban ezt senki nem csinálja.

Nagy-nagy kedvenc még, és a maga nemében tökéletes a Nem félünk a farkastól Mike Nichols rendezésében, ami Edward Albee drámájának szinte teljesen szöveghű vászonra adaptálása – a dráma is jó, de olvasva feleannyi ereje nincs, mint vásznon, hála a remek színészi alakításoknak. De drámát adaptálni megint más, hiszen az eleve „előadásra” íródott.

Pocsék adaptációkról nehéz beszélni, mert ha valami adaptációként pocsék, de filmként működik, azzal azért elnéző vagyok – ilyen például a True Blood sorozat, aminek köze nincs  a könyvhöz, viszont Alan Ball nagyon jó forgatókönyvet írt hozzá, igazából önmagában működik. Olyan is van, hogy a filmnek az tesz jót, ha elvonatkoztat a könyvtől – a Bourne-sorozat például Zoli szerint sokkal jobb, mint a Ludlum-féle könyvek. Az is egy lehetőség, hogy más műfajban, másra helyezve a hangsúlyt filmesítenek meg valamit – aki például Crichton öko-thrillerének könyvhű adaptációját várta Spielbergtől, az a kardjába dőlhetett a Jurassic Park láttán, pedig a saját műfajában – mint szórakoztató családi kalandfilm – hibátlanul működik.

Nyilván mindenki a saját kedvenceit szeretné jól megcsinálva vásznon látni, és ha azokat elszúrják, az bántja, én úgy tűnik, szerencsés vagyok, ami igazán fontos nekem, az jól sikerült, az meg mondjuk, hogy a legtöbb Stephen King-adaptáció borzalom, azért nem izgat, mert a regényeit se szeretem. Ugyanígy az sem tud izgatni, ha a huszadik 80 nap alatt a Föld körül adaptáció is ugyanolyan rossz, mint az előző tizenkilenc, vagy hogy a szuperhősös képregényadaptációk  legtöbbje kritikán aluli, mert nem érdekelnek. De megértem, hogy a megveszekedett rajongók felháborodnak, ha azt látják, hogy kedvenc bugyuta képregényüket elszúrták.

Adaptációk mindig voltak és lesznek, és ez csak részben magyarázható a fantáziátlansággal meg Hollywood pénzéhségével, sokszor tényleg a  rajongás, a tisztelet és a könyv szeretete sarkall valakit arra, hogy megfilmesítse kedvencét – és ugyanezen okokból nem tud megfelelni minden rajongó elvárásának egy adaptáció sem.

Harry Potter és a Halál Ereklyéi - II. rész

Itt ér véget az út – hirdetik a Harry Potter és a Halál Ereklyéi II. részt reklámozó plakátok városszerte, és valóban – míg a kettévágott hetedik rész első fele után még azzal a jóleső várakozással mehettünk haza, hogy jön még egy, és számolhattuk a napokat a nagy fináléig, most már tényleg vége. Egy tíz éve tartó filmes utazás ért véget és talán tényleg nem túlzás azt mondani, hogy lezárult egy korszak. Filmek persze lesznek ezután is, borítékolható, hogy jobbak is, sikeresebbek is, mégis, valahol megértem azokat az elkámpicsorodott arcú tizenéveseket, akik annak biztos tudatában jöttek ki a moziból, hogy eztán nincs mire várniuk.

A sorozat véget ért, és amitől a legjobban tartottunk, az szerencsére nem következett be – nem szúrták el. Noha vannak kritikáim (ahogy szerintem minden rajongónak), nyugodtan kijelenthető, hogy méltó befejezés született a Harry Potter-sorozathoz. Azt már az előző epizód, a Harry Potter és a Halál Ereklyéi I. rész után is megállapíthattuk, hogy az alkotók nem fogták vissza magukat a rémisztgetés terén és a komor, reményvesztett hangulatot, ami az utolsó könyvet áthatja, nem áldozták be az akció-fantasy zsáner kedvéért. A folytatás legnagyobb erőssége is ez – az egész filmre jellemző atmoszféra sokkal inkább egy kőkemény háborús drámát idéz, semmint egy klisés fantasy-filmet.

A film ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért – vérfagyasztó indításként megidéződik annak záró képsora, ahogy Voldemort megszerzi a bodzapálcát Dumbledore sírjából. Aki elfelejtette volna, már tudja, hol tartunk – a legnagyobb reménytelenség állapotában, amikor úgy látszik, minden elveszett. Hatásos indítás, kár, hogy nem sikerül igazán gördülékenyen folytatni – a filmmel szembeni legnagyobb kritikám a bevezetőt követő néhány jelenet, amikor a rendező mintha nem tudna mit kezdeni a helyzettel – hősei tanácstalanul lézengenek a Kagylólakban, bánatos szemeket meresztgetnek egymásra, és suttogva beszélnek, ám mindez kevés ahhoz, hogy drámát csempésszen a vászonra. Tudjuk, hogy baj van, tudjuk, hogy szegények nem tudják, mihez kezdjenek, de ez a téblábolás a vásznon csak idegesítő. Valószínűleg irtó nehéz egy folytatásban felvenni a fonalat – maradéktalanul talán csak Peter Jacksontól láttam ilyet A Gyűrűk Ura folytatásokban – de ennél azért lehetett volna jobban csinálni.

Hála az égnek, miután a három főhős elhagyja a Kagylólakot, és beindul az akció, David Yates bizonytalansága is eltűnik, és a Gringotts-beli jelenetektől kezdődően a film egy látszólag soha véget nem érő pörgős, kellőképpen drámai, izgalmas és ijesztő hullámvasút, amiről aztán nagyon nem akaródzik leszállni. Az egy nap alatt játszódó cselekményt szinte egy lélegzettel nézzük végig – minden a helyén van, a Gringotts, a horcrux megszerzése, a sárkányszöktetés épp úgy, mint a visszatérés a Roxfortba, és a végső csatajelenet.

A film egyik legbájosabb pillanata, amikor Harry visszatér az iskolába, ahol lázadó társai fogadják, és a diákok „főhadiszállására” történő hősies bevonulása  közben azok a John Williams-dallamok csendülnek fel, amiket az első részben hallhattunk, amikor Harry először érkezett a Roxfortba. A jelenet így tisztelgés az első film előtt, és bizonyos szempontból keretbe foglalja a történetet – hisz a kis túlélő életének legnagyobb fordulópontja volt, amikor megérkezett a varázslóvilágba, és most visszatért, hogy megvédje azt.

Míg Harry, Hermione és Ron a következő horcruxot keresik, illetve az elpusztításukon dolgoznak, a diákok, tanárok és a Főnix Rendjének tagjai felkészülnek a kastély körül gyülekező halálfalók támadására – a komor, háborús filmeket idéző jelenetekbe azért sikerült becsempészni a sorozatra jellemző humort, amivel tudatosodik a nézőben, hogy mégiscsak egy varázslós mesét lát. Kell is ez az időnkénti enyhítés, hisz a film utolsó egy-másfél órája tömény akció, háború, pusztítás és halál – igazi epikus lezárása a varázslóháborúnak. Hogy aztán a  végén, annak rendje és módja szerint, Harry és Voldemort szembenézzenek a végzetükkel, és egy minden addiginál látványosabb küzdelemben dőljön el kettejük sorsa.

Amit a film nagyon jól kapott el – talán még a könyvnél is jobban – az a dráma. Akik hozzám hasonlóan hiányolták a könyvből az igazi mélységet, a háború pusztításának drámaiságát – hisz valljuk be, azért a gyerekkönyvet író J. K. Rowling nem mindig tudott mit kezdeni a saját maga által kiosztott halálokkal – azok a filmet látván elégedettek lehetnek. Sötét, kilátástalan és bizonyos pontjain iszonyú szomorú a film – amit aztán épp úgy agyon csap az epilógus, mint a könyvet, de ez legkevésbé sem a film készítőinek róható fel.

Tartottam tőle, hogy a főszereplő hármas hogy birkózik meg az utolsó résszel, hiszen itt azért már történik egy s más, amit nem lehet pusztán gyerekes bájjal letudni, de szerencsére elég jól vették az akadályokat. Daniel Radcliffe ugyan nem lett jobb színész a nyolc film alatt sem, de legalább nem játssza túl a szerepét – pedig néhány jelenetben fennállt ennek a veszélye. Emma Watson, Rupert Grint és a többi diák csak villanásnyi időre kerül a középpontba, de arra a kis időre legalább sikerült felnőniük a feladathoz. Sajnos a tanárokat játszó színészóriások is csak épphogy megvillantják tehetségüket, egyedül a Pitont játszó Alan Rickman jut nagyobb szerephez – örülhetünk, hogy végre többet mutathat a megvető tekintetnél és a köpenylobogtatásnál.

Aki simán lenyúlja a show-t, az nem meglepő módon a Voldemortot játszó Ralph Fiennes. Azon rajongók közé tartozom, akik nehezményezik, hogy a Sötét Nagyúr a könyv lapjain egy súlytalan, torz, parodisztikusan őrjöngő idióta lett, épp ezért nagy megelégedéssel tölt el, hogy a filmbeli Voldemort sokkal izgalmasabb és rémisztőbb, mint a könyvbeli. Fiennes egy szemvillantással képes belénk fagyasztani a vért, és még a szájába adott nevetséges mondatokat is úgy tudja előadni, hogy elhisszük neki, hogy ő a világ leghatalmasabb sötét varázslója, és nem pusztán egy pszichopata őrült.

A Harry Potter és a Halál Ereklyéi II. rész méltó lezárása a filmtörténet második legsikeresebb sorozatának – szépen elvarrja  a szálakat, teret ad a sorozaton végigvonuló egyre sötétebb drámai vonulat kibontakozásának, hogy aztán visszatérjen oda, ahonnan az egész elindult: a kilenc és háromnegyedik vágányra. Picit könnyezve, hatalmas megkönnyebbüléssel jöttem ki a moziból, és bizony, hangozzék bármilyen patetikusan, de tény, én is otthagytam egy kis darabot a gyerekkoromból. De elkeseredésre semmi ok, hiszen máris elkezdhetünk gyúrni a  húsz órás DVD-maratonokra!

Magánélet a görög aranykorban

A Corvina Kiadó Mindennapi történelem sorozatának hatodik kötete az ókori Görögországba repít minket. Érdekes a viszonyom ezekkel az ókori kötetekkel. Míg a Magánélet a fáraók korában című kötet esetében az előzetes ismereteim meglehetősen hiányosak voltak, ezért picit távolinak éreztem az ókori Egyiptom hétköznapjairól szóló leírást (ami nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam rajta nagyon jól), a görög világ esetében ennek épp az ellenkezője váltott ki belőlem némi fenntartást.

Nem tudom, manapság mi a jellemző, de amikor én még a közoktatás áldozata voltam, talán semmi másról nem tanultunk annyit, mint az ókori görögökről. A történelem és irodalom tananyag is hatalmas hangsúlyt fektetett az „európai kultúra bölcsőjének” számító ókori görög világra, ami nyilván jogos, ám óhatatlanul csömört okoz. Nem tudom, ki hogy van vele, de én még most, jó néhány évvel az érettségi után sem vágyom arra, hogy újra ókori eposzokat olvassak, vagy elmélyedjek Platón műveiben, netán kezembe vegyek egy ismeretterjesztő könyvet az ókori görögökről.

Ám mivel ez a sorozat már többször okozott kellemes meglepetést, és mostanra eléggé elvetemült rajongójává váltam, egyértelmű volt, hogy ez a rész sem maradhat ki. És mint eddig mindig, most is kellemesen csalódtam. Visszacsöppenni az ókori görögök világába cseppet sem volt unalmas vagy fárasztó, és még csak kellemetlen emlékeket sem idézett fel, ellenkezőleg: élvezettel lubickoltam az oly jól ismert városállamok világában, amiről szokás szerint kicsit más szemszögből olvashatunk, mint eddig.

A szerzők – Sophie Royer, Catherine Salles és François Trassard – ismét a megszokott négy fejezetre – Család és erkölcs, Lakóhely és kényelem, Ruha és test, Étel és asztal – bontva ismertetik meg velünk a görög hétköznapokat, sok humorral, korabeli idézetekkel és illusztrációkkal kísérve. Mely illusztrációk ebben a kötetben tetszettek a legjobban – a sorozat egészére jellemző, hogy az adott korból származó illusztrációkat használ, ami jelen esetben többnyire – a szobrok és síremlékek mellett – mázas edényeket jelent. Mivel ezek az edények jóval közelebb állnak hozzám, mint például a festmények, már az illusztrációk nézegetésébe belevesztem.

Ismét csak átfogó és érdekes ismeretterjesztést kapunk, lényegében mindenről szó esik, ami a kor egyszerű emberének hétköznapjait meghatározta – nyilván mélységében elmarad a másik ezer könyvtől, amely az ókori görögökről szól, viszont talán a legjobb példa arra, miért is jó annyira ez a sorozat. Még egy ilyen unalomig ismert, tanított, számtalan ismeretterjesztő könyv által taglalt történelmi korról is lehet újat mondani – hisz épp azok a mindennapi kis apróságok maradnak ki a legtöbb könyvből, amik a legérdekesebbek.

Kiadó: Corvina

Fordította: Aczél Ferenc