Én nagyon szeretem a mesét. Mert
a jól elmesélt mese valójában meglehetősen furmányos módon reflektál arra, amit
közkeletűen valóságnak nevezünk - folyvást feltárva olyan szintjeit, amit első
ránézésre jobbára homályba takar a nyilvánvaló. Nagyon szeretem, ahogy
Guillermo del Toro mesél, akkor is, ha kedves új-zélandi film-mogulomhoz, Peter
Jacksonhoz hasonlóan a látásmódja általában sokkal nyálkásabb és fröcsögősebb, mondjuk így: betegebbeket cuppog, mint amit másoktól el szoktam viselni. Szerettem a jóízű
iparosmunkáit, mint például a Hellboy-filmek, de a legjobb filmje szerintem mindmáig A Faun labirintusa - ott a mesébe szőtt
mese és a filmi valóság közt szőtt kapcsolat a film történeténél sokkal nagyobb
távlatban mesélt a hiteinkről és az őrületeinkről. Gyönyörűen nyitotta ott a
mesében-mese, hogy hívhatjuk őket politikai meggyőződésnek és
elhivatottság-tudatnak - attól még a valódi arcuk démoni. Szóval amikor végre
leültünk megnézni ezt az Oscar által igen magasra érzékelt mozit, így vártam a
jól elmesélt mesét - s magam előtt is titkon a rétegeket, amik aztán távlattá
állhatnak össze...
A hidegháború legelején járunk,
abban az egyre kevésbé képlékeny korban, amikor a közös ellenség elleni
szövetséges viszonyt felváltotta a kétpólusú világ: két atomhatalom
szembenállása, meg az űrverseny. E közegben ismerjük meg Elisa Espositót (Sally
Hawkins szenzációs!) aki egy titkos laboratórium-komplexum technikai
kiszolgálószemélyzetéhez tartozik, mint takarítónő. Elisa (az egykori,
folyóparton, nyakán sebekkel lelt árva) néma, kolléganője és barátnője, Zelda
Fuller (Octavia Spencer) érti és fordítja a jelelését. Egy mozi felett lakik
szomszédjával, Gilessel (Richard Jenkins), a nem túl sikeres cégtáblafestővel,
alkalmazott rajzolóval, akit a fényképezés épp kivon a divatból. Elisa élete olyan,
mint egy szépen komponált, de nem túl izgalmas zenemű - a napjai ritmusából
nemigen zökkenti ki semmi.
Mígnem a laboratóriumba
valahonnan Dél-Amerikából ismeretlen eredetű vízi szörnyet szállítanak (a
testmaszk alatt: Doug Jones), aki szinte kezelhetetlenül vad - "aki"
például leharapja elejtője és fő rabtartója, Richard Strickland ezredes
(Michael Shannon) ujjait... A kíváncsi Elisa a maga szelíd módján viszont (amikor nem látja őket senki) fokozatosan kapcsolatot létesít a lénnyel. A lény
(akire fellelése helyén a bennszülöttek istenként tekintettek) az amerikaiaknak
az űrprogramhoz kellene (ami egyébként vicces hidegháborús panel, nekem az Óceán mélységeinek megismerésére alkalmasabbnak tűnne...) és legszívesebben élve-boncolnák, ami nemcsak Elisát
keseríti el, hanem a laboratóriumba beépült orosz kémet, a Dr. Robert
Hoffstettler álcája alatt a lényt vizsgáló Dimitrij Moszenkovot (Michael
Stulbargh) is. Aki amúgy a feletteseitől szintén a lény likvidálására kapna parancsot. S aki aztán segít a Elisának, Zeldának és Gilesnek egy eszetlen
mentőakcióban megszöktetni az idegent...
Valahol mulattatott, hogy Oscar
ezt a történetet (s ahogyan Guillermo del Toro elmeséli) ennyire szerette. Hiszen
ez valójában alig elcsalt nézetekben megint a Faun meséje. Láthatjuk az idióta,
szűk látókörű katonát megint, amint kizárólag a maga szabályain át képes a
világot érteni, akit megint egy "szolgáló", egy semmibe vett takarítónő ver át.
Elisa mintha Mercedes, A Faun labirintusa
szolgálójának éretlenebb kishúga volna, aki aztán a kellő pillanatban legalább
annyira bátor. Az orosz kém megrajzolt szála ugyanúgy a mítoszé, mint a víz által érintő
szörny meséje - ez itt a hidegháború légkörének elképzelt beépített ügynöke egy
filmi "valóságban", annak összes kliséjével. Mindenki ugyanazon a
helyen, és szerepben, mint a Faunban, csak itt sokkal szelídebb a mese - hiszen
bár egészen pontosan ugyanabba az elcsattanó pisztolylövésbe fut ki a történet,
beállításra pontosan ugyanoda, nem hordozza annak a kegyetlenebb, spanyol mesének mítoszi kétértelműségét: a végén megajándékoz a feloldozással.
Valahol mulattatott, hogy a
nyilvánvalóbb kliséhasználat mentén ez a történet mennyivel könnyebben érthető,
és mégis, mennyire ugyanaz a kifutása, a tanulsága - mennyire ugyanaz a
varázslat. Ez a történet (azaz pontosabban amit jelent) tényleg mélyen
beakadhatott a rendezőnek, ha kétszer is elmesélte... És én voltaképp hálás vagyok
neki ezért. Féltem ettől a mozitól picit, mert pontosan ettől tartottam az
előzetes hírek s az utólagos kritikák alapján, hogy valamiféle mélyen beakadt
horgot piszkál előttem egy általam kedvelt figura, pont azt a mitikus réteget szaggatva vele,
amit minél inkább kitakarsz, lemeztelenítesz, annál többet veszít az erejéből. Nem kellett volna félni - ez a meztelenség nem semmisíti azt a tartalmat, amit a Faunban is szerettem.
A mítosz rajzát: ahol a pokoli (háborús avagy hidegháborús) valóság mellé a
horror elemeiből gyúródik Tündérország, ahol imádkozó sáskából lesz tündér, a
Faun olyan, mint a kezünket szaglászó szörnyeteg, mint a "víz istene", aki először
levadássza a macskát - s tényleg mirajtunk múlik, harap-e vagy csókot ad a
nyelve. A mese valódi mélységeivel terhes látásmód továbbra is maradék nélkül tetszik Guillermo del Toro
filmjeiben. A sárból, benne lakó férgekből és gumókból, hínárból és
halbőrből - nem pedig cukorból épülő, valóságosabb érzetű mítosz-táj, a "nyers valóság" filmes mítosz-tájával körülölelve. Ez egy
tündérmese. De tényleg mélyen emberi módon elmesélve.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése