2018. szeptember 5., szerda

Sarah Perry: Az essexi kígyó


Jajjj de nehéz erről a könyvről szenvelgés nélkül írni. Mondhatnám, hogy keserű csalódás volt, hogy majdnem sarokba hajítottam, hogy egy életre hátat fordítok a KULT sorozat ínycsiklandozó borítóinak, de… Nem lenne teljesen igaz. Ugyan valóban teljesen mást kaptam, mint amit vártam, de az olvasottak valójában tetszettek – csak nem úgy, ahogy arra számítottam. Valljuk be, hajlamosak vagyunk ordas előítéletekkel közelíteni könyvekhez. És még a legvájtfülűbb olvasót is megvezeti olykor a gyönyörű borító, a csúcsra járatott marketing, a gondosan építgetett brand. Az essexi kígyó tavaly év végén, amikor három társával elindította a 21. Század Kiadó „KULT Könyvek” sorozatát, egy csapásra közönségkedvenccé vált. Minden második ember a neten ezt olvasta és a legtöbben imádták. Ez óhatatlanul várakozásokat épít. Ráadásul tényleg olyan szép, hogy az ember képes idült mosollyal simizni a könyvesboltban a borítóját. Aztán jön a keserű csalódás, ha nem azt kapjuk, amit vártunk.

Persze közepesen értelmes olvasó az első néhánytíz oldal után el tudja dönteni, hogy akkor most hajlandó-e félretenni az előzetes várakozásokat és önmagában értékelni a könyvet vagy sem. Végigolvastam, szóval a válasz tán egyértelmű. És jól tettem, hogy hagytam magam vinni a történet és Perry bájosan fura hősei által. Az essexi kígyó nem rossz könyv, egyáltalán nem – ha a helyén kezeljük és elfogadjuk annak, ami: könnyed viktoriánus kalandregényfélének, hangyányi misztikummal, távolságtartó romantikával, udvarias, visszafogott társadalomkritikával, akkor baromi jól is szórakozhatunk.

Mert Cora Seaborne, a korán megözvegyült és özvegységét az utolsó cseppig kiélvező önjelölt Mary Anning-utód és a falusi tiszteletes, William Ransome egymásra találása a falusiakat rettegésben tartó rejtélyes essexi bestia keresése közben meglehetősen szórakoztató. Perry jó érzékkel rajzolja fel szereplőit: a posztjához képest meglepően nyitott gondolkodású tiszteletes, szerethető pletykafészek felesége, a boszorkánypraktikákat egyik napról a másikra  a tudomány  oltárán feláldozó kamaszlányuk éppolyan élő, kedvelhető, önálló személyiséggel rendelkező alakok, mint londoni vendégeik: az erőszakos férje elvesztését legkevésbé sem sirató, a rákényszerített kirakatfeleség szerepet levető, férfiruhákban, gubancos hajjal, sárosan a mezőt járó Cora, társalkodó- és házvezetőnője, a (nem is annyira) titokban belé szerelmes Martha, Cora másik rajongója, a magát ünnepelt sztársebészként vizionáló Luke és kebelbarátja, a Marthába szerelmes, dúsgazdag, vagyonát a szocialista mozgalommal kacérkodó imádottja elkápráztatása végett jótékony célokra fordító Spencer. Igazából mind megérdemelnének egy önálló történetet – ami egyszerre erény és hiba.

Perry egészen elképesztő módon úgy képes vontatott és sokszor bántóan lassú, részletekbe vesző cselekményt bonyolítani, hogy egyébként túl sok szereplője van, akiket megajándékozhatna nagyobb figyelemmel is. A cselekményből kifolyólag (amiben a fent csak nagy vonalakban vázolt, tévedések vígjátékára hajazó szerelmi gubancokon túl akad utcai merénylet [kettő is], szenzációszámba menő műtét, tragikus sérülés, öngyilkossági kísérlet, szökés, eltűnés, szánalmas vallomás és botrányos visszautasítás, miközben a titokzatos „bestia” is felbukkan időről időre…) sokkal inkább zsúfoltnak kéne hasson a regény – ám az elbeszélésmód épp az ellenkező irányba viszi. Mintha az essexi mocsaras partvidék húzna magába minket is, annyira, hogy már várjuk, mikor bukkan fel az a bestia, hogy élve felfalja az olvasót – legalább történne valami.

Közben persze szereplőink lelkében megtörténik minden. Felnőnek, ismét gyermekké válnak, felismeréseket tesznek, rájönnek, mi az igazán fontos az életben és mit engedtek ki a kezeik közül; felrúgják a konvenciókat, aztán ismét behódolnak nekik; világot váltanak, majd hazamennek a megszokott megalkuvások közé. És persze mindenki megleli a saját essexi bestiáját: amiről kiderül, hogy a legkevésbé sem emberevő szárnyas szörnyeteg, pusztán a félelmeink, vágyaink, elnyomott érzéseink, kollektív emlékezetünkben őrzött rémálmaink kivetülése. Mily meglepő.

Gonosz vagyok ezzel a könyvvel, pedig tényleg tök jól szórakoztam olvasás közben, csak valahogy úgy érzem, ez kevés. Vagy… Tán mégsem sikerült levetnem az előítéleteim és hagytam, hogy az előzetes várakozások rányomják a bélyegüket az olvasásra? Sokszor éreztem azt, mintha egy kortárs Jane Austen-epigont olvasnék, csak épp Austen legnagyobb erénye hiányzik belőle: az irónia. Egy napon ebből a könyvből még remek BBC-sorozat születik… - írja a kötet egyik ajánlása. Mi sem lehetne találóbb: kiváló alapanyag egy kedélyes, bájos, vasárnap délutáni kosztümös sorozathoz. Többet (na jó, kimondom: valóban kult könyvet) várni tőle viszont kár.

(Utóhangféleség: ősszel jelenik meg Sarah Perry új regénye, a Melmoth, ami első ránézésre több misztikummal és kevesebb romantikával operál - a fentiek ellenére el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy ha lejjebb viszem a várakozásaim és egy más allappozícióból vágok bele a könyvbe, mit tud nyújtani a szerző.)


21. Század Kiadó
Fordító: Borbély Judit Bernadett

5 megjegyzés :

  1. Nekem akkorák lettek az elvárásaim a marketingnek és más olvasóknak köszönhetően, hogy végül már egyszerűen nem merem (akarom?) elolvasni. :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért kár kihagyni, szerintem neked tetszene ;)

      Törlés
  2. Mostanában idejárok rajongani meg örvendezni a blogotokra, szólj ha már unod! :D Nagyon vártam mit fogsz szólni ehhez a könyvhöz, és megmondom őszintén, valami ilyesmire számítottam, vegyes viszonyra, nem egyértelmű tetszésre, de az a helyzet, hogy ez ilyen élmények valamiért azért mégis kiemelkednek valahogy a többi közül, nem? Ha ránézel Az essexire, később is eszedbe fognak jutni ezek a furcsa kettősségek, az apró értetlenségek, a hibának nem nevezhető anomáliák - mint pl hogy egynémely karakter tényleg egy egész könyvet kitehetett volna.

    Én is rengeteg kérdést feltettem magamban az elolvasása után, mint hogy kinek is szól ez és hogy miről is szól voltaképpen? De ez tök jó, hogy motoszkálnak bennünk ilyesmik az olvasásélmény után. :) Nem mindennapi könyv, és nagyon hangulatos, az biztos, de nem egy olyan regény (nekem, vagy akkor nekünk) ami egy egyértelmű instant kedvenc lenne, ennél komplexebb, és talán emiatt komplexebb lesz a viszonyunk is vele, a viszonyulásunk hozzá.
    Furcsák ezek az ellentmondásos dolgok, amit te is érzékeltél, hogy zsúfolt is a cselekmény, mégis egyszerűen mintha néha nem haladt volt, mintha teljesen lassú lett volna a leírás az elbeszélésmód miatt.

    Nem lehet, hogy annyira életszagú lett bizonyos szempontból, hogy azért nem tudjuk tiszta szívvel imádni? Úgy értem van benne lassúság, érthetetlen részek, kibontatlan, befejezetlen dolgok, felszínesség, miközben mégis érint minden fontos témát, rengeteg alakkal... maga az élet. :)

    Miután A hatalomnál egyértelművé vált számomra hogy micsoda rémes lektűrök is bekerülhetnek ilyen címke alá és ilyen sorozatba, mint a "KULT" könyvek, én lejjebb adtam az elvárásokat, de amúgy Az essexit előbb olvastam ennél, akkor meg még abszolút nem tudtam mire számítsak majd. :)) A Melmoth-nál már okosabbak leszünk. ;) Mindenesetre tetszik a mostani válogatás a sorozatba, és a Melmoth is meg A hableány és Mrs. Hancock is jönni fog hozzám. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gyere csak :) egyáltalán nem unom csak lassan válaszolok :D

      Nem tudom, én pont nem azt érzem hogy az ellentmondásosságával kiemelkedő lenne, hanem épp felejthető. Sajnos. Visszagondolva már most elmosódik (jó mondjuk gonosz módon egy teljesen nekem való, félelmetesen jó könyvet olvastam utána). De valahol ez a legjobb mérce: vannak könyvek amiket olvasáskor nem értékeltem annyira, de újra meg újra eszembe jutnak és idővel meglelik a helyüket. Ezzel szemben ha valamit már egy jó könyv teljesen el tud homályosítani az sokat elárul. Lehet egyszerűen nem nekem való ez a langyos "lassú víz partot mos" elbeszélés (már).

      Abban igazad van, hogy a zűrzavaros viszonyokat eléggé életszerűen jelenítette meg, ami engem legjobban megfogott benne az pont Cora meg a lelkész barátsága, meg Martha és Stewart furcsa viszonya, meg ahogy a feleség a betegség ködén át is tisztán lát. De ez az egész misztikus is meg nem is szósz a nagy romantikázás közben, meg a hatásvadász dolgok (merénylet, műtét, Cora fiának dolgai [amúgy is a hideg ráz már attól hogy minden regénybe bele kell írni egy problémás / viselkedési nehézségekkel / autisztikus vonásokkal rendelkező gyereket, mert ma ez egy felkapott téma], a munkáslakások ügye) pont a lényeget nem hagyták érvényesülni, ami számomra az emberi kapcsolatok lettek volna. Meg persze a szörny, amit mindannyian magunkban hordozunk, a gondosan táplált félelmeinkkel.

      Törlés
    2. Érdekes, hogy mi mit tud elhomályosítani, és hogy mi marad meg egy olvasmányélményből végül. Én tudom, hogy számomra abból a szempontból mégis maradandó lett, hogy sokszor eszembe jut, és hogy ha csak ránézek a polcon, akkor "megcsap" a láp szaga és a megnyúzott vakondokok, meg Cora sáros aljú szoknyája jelenik meg előttem. :) Pedig korántsem tartottam tökéletesnek a könyvet, valahogy mégis megragadt a hangulata.
      Megértelek, ha tényleg egy bitang jó könyv követi, akkor akár még azon nyomban is lejjebb csúszhat valami, nálam is megesett már.
      Igaz, kicsit talán sok volt a hatásvadász dolog is benne, amivel színesíteni (?) akarta talán a kötetet. Az autisztikus vonásokkal rendelkező fiú tényleg lassan kötelező pc-kellék. :) ...

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...