„Atlasz
elámult. Látta, hogy a fa roskadozott a gyümölcstől, ahogy most is, de amikor
leszedni készült az almákat, úgy tűnt neki, csak három van ott, az a három,
amelyiket választania kellett.
- Nincs
ebben semmi varázslat, Atlasz. Nem tudtad olyannak látni a fát, amilyen.
Képtelen voltál meglátni a világ változékonyságát. Ez az összes múlt a tiéd, az
összes jövő és minden jelen. Választhattál volna másképp. Nem tetted.”
Jeanette Winterson már sikeres íróként, felkérésre
írta át az égboltot büntetésből örök időkig tartó titán, Atlasz mítoszát a Canongate
kiadó mítosz-sorozatába, mégis: akár a szerző többi műve esetében, most is
joggal érezhetjük, önmagáról ír. A témaválasztás,
akár a szerető megválasztása, bensőséges döntés – írja a bevezetőben, és
ismerve az életrajzot, tudjuk: nem véletlen, hogy a szerzőnek, aki élethosszig
gyermekkora terheit próbálja feldolgozni, az ókor gazdag mítoszkincséből épp a
terhe alatt magányosan nyögő, azzal tán idővel megbékélő Atlasz történetére
esett választása.
Atlaszéra, akit az istenek elleni lázadása
miatt sújtottak a világ terhével, és akit egyszer meglátogat Héraklész, hogy egy
időre átvegye terhét – amíg Atlasz ellopja neki a Heszperidák három
aranyalmáját. Hősök és titánok, naná, hogy becsapnák egymást, ha tudnák –
Atlasz nem venné vissza terhét, Héraklész viszont ravasz, csak ráaggatja újra.
Egymás terhét nem viselhetik sokáig. Mindenkinek a maga keresztje, tartja a
mondás – és valóban. Atlasz, a magányos, aki évek hosszú során át gondolkodott
a világ forgásán senkitől nem zavarva, akinek válla meggörnyedt a teher alatt,
de szellemét nem mocskolták a külvilág ingerei, megzavarodik, amint
kimerészkedik terhe alól – minden bokorban fenyegetést és idegen ingereket
látva visszavágyja magányát. Ó, persze nem terhét – zavartalanságát. De hát az
egyik nem lehet a másik nélkül. Eközben Héraklész, akit hőstettek fárasztó
sorára ítél a végzet, beleőrül a magányba és az unalomba.
Vajon észrevesszük-e ha terhünk hozzánk
nőtt, ha személyiségünk részévé építettük, ha önazonosságunk elsődleges
meghatározójává tettük? Igen, mi – mert a terhet ránk aggathatják, de hogy mit
teszünk vele, az nagyrészt rajtunk áll. Hogy hagyjuk-e magunkat megbéklyózni a
gyermekkor terheivel, hogy küzdünk-e ellenük, vagy méltósággal viseljük, hogy
másra aggatnánk-e vagy belátjuk: hozzánk tartoznak. Hogy felismerjük-e a
pontot, amikor letehetjük. Amikor le kell tennünk.
Atlasz leteszi terhét – Winterson átírja a
mítoszt és ezzel megmutatja: mindig lehet
másképp. A szerző, aki olyan fájdalmasan írt depresszióról, évtizedes
sérelmekről, élethosszig hurcolt fájdalmakról, a múlt pofon csapó erejéről önéletrajzában, hogy máig elszorul a torkom,
ha rágondolok, elénk tárja azt is: le lehet tenni. A terheket, a sérelmeket, a
pofonokat, amelyeket az élet adott. Sokszor nem is kell hozzá semmi, csupán a felismerés.
Vagy egy apró inger. Mint a semmiben kerengő apró lény, kinek magányossága csak
Atlaszéhoz fogható. A legapróbbak is
képesek változtatni a világ alakulásán – hogy egy egész más mítoszkört
idézzek. A humor, amely megcsillan a befejezésben, jól mutatja, mi lehet a
kulcs a megküzdéshez, a teher elfogadásához és a teher letételéhez is: tudnunk
kell humorral tekinteni saját életünkre (is) és meg kell tanulnunk észrevenni
és megragadni a legkisebb ingert is, ami kizökkenthet megszokott köreinkből.
Mert ott vannak. Csak rajtunk áll, mit kezdünk velük.
Kiadó: Palatinus
Fordító: Lengyel Tamás
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése