Jackie – film

Az embereknek szükségük van történelemre.

A történelemnek pedig hősökre – ám mivel a modern korban már kénytelenek vagyunk hősök nélkül élni, be kell érnünk az ideálokkal. Az egyik legnagyobb amerikai ideál a tragikusan fiatalon és máig felderítetlenül meggyilkolt JFK. Az elnök, aki alig három évet töltött a Fehér Házban, objektíven nézve túl sok jelentős tettet nem vitt végbe (még ha „le is tette a labdát” néhány későbbi nagy dobáshoz…), minimum ellentmondásos személyiség volt és cuki családjánál csak a nőügyeiről volt híresebb. Mégis a meggyilkolása óta eltelt fél évszázadban csak Lincolnéhoz mérhető kultusz alakult ki körülötte.

Nem annyira közismert tény, hogy ez a kultusz nagymértékben az özvegye, a legnépszerűbb First Lady, Jackie Kennedy tevékenykedésének köszönhető. A női magazinok és a kertévék vasárnap délutáni filmjei által előszeretettel a század legtragikusabb sorsú híres asszonyai között bemutatott Jackie semmivel sem volt kevésbé ellentmondásos személyiség, mint férje; törtető, hamis arisztokrata múlttal kérkedő család szép és okos lánykájaként elég korán elhatározta, hogy ő biza a lehető legjobb partit fogja ki és mindent meg is tett érte. Házassága balul sikerült, az elnökválasztás előtt már épp válni akart, de azért a Fehér Ház lehetősége csábítóbb volt. Sosem volt annyira elemében, mint First Lady-ként, mondhatni, erre a szerepre született, és ezt ki is aknázta. Ő volt az első, aki beengedte a médiát az elnöki család otthonába, iszonyatos összegeket költött a Ház felújítására, dokumentumfilmet forgatott róla, társasági és kulturális rendezvények otthonává tette. Mindent megtett, hogy megajándékozza Amerikát egyfajta „királyi palota” kultusszal az addigi ködös kép helyett, ami az elnök hivataláról és munkahelyéről élt. Sikerrel. Ő volt az első First Lady, aki használta és kihasználta a médiát – bizonyos szempontból az első, aki celebként viselkedett az addig megközelíthetetlen politikusfeleségek között.

Mindezt pedig félelmetesen ügyesen állította a saját céljai szolgálatába a férje meggyilkolása után. Nem is olyan régen írtam itt zászlólengető narratívákról és a hőseinkről szóló kiszámítható filmalkotásokról – hát Pablo Larraín filmje a legkevésbé sem az! Megkockáztatom, az egyik legjobb életrajzi film, amit valaha láttam. Úgy, hogy nem is életrajzi film. Sokkal inkább portré, egy kiragadott epizód alapján felrajzolt portré – mégis benne van nem csupán az egész élet, hanem úgy nagyjából minden, amit gyászról, emlékezésről, történelemcsinálásról el lehet mondani.

Larraín a megszokott életrajzi klisék helyett fogja Jackie életének legnehezebb két hetét, az elnök meggyilkolásától a család Fehér Házból való kiköltözéséig, beletolja a kamerát az amúgy félelmetesen átlényegülő Natalie Portman arcába, zaklatott, horrorfilmbe illő zenét kever alá és hagyja, hogy hasson ránk amikor a legváratlanabb pillanatokban bevágja a merénylet részleteit. Igen, látjuk, ahogy az elnök feje szétcsattan és a feleség arcát beteríti a vér. Mégsem ez marad meg, hanem az a hosszan kitartott jelenet, amikor az elnöki gép mosdójában próbálja lemosni az arcáról a vért hogy részt vehessen az új elnök felesketésén. Amikor sosem tapasztalt magányban ül a férje koporsója mellett a vérfoltos rózsaszín kosztümben. Amikor részeg önkívületben táncol át a Fehér Ház szobáin és siratja a szerepét, amit a férjével együtt elvettek tőle. Ahogy a sárban caplat előre Arlingtonban, minden méltóságot sutba dobva, hogy megtalálja a legalkalmasabb sírhelyet az elnöknek.

Lehetne egyébként egy remek filmet forgatni Jackie Kennedy-ről, az emberről is, félresikerült házasságáról, arról, hogyan lett a törtető lányból a nemzet özvegye; majd hogyan menekült el Amerikából Bobby Kennedy meggyilkolása után – de ez nem az a film. Ez a Jackie Kennedy a szemünk előtt dönt úgy, hogy háttérbe tolja a gyászát, az ellentmondásos érzelmeit, a félelmét, saját magát – hogy helyet adjon a legendának. Mert az amerikai népnek hősökre van szüksége, tündérmesére, véres kosztümre és cuki gyászoló kisgyerekekre a tévé képernyőjén. Vajon hányan tudnak felidézni bármi konkrétumot JFK elnöki munkásságából? És hányan emlékeznek a véres rózsaszín kosztümre vagy az apja koporsójánál tisztelgő hároméves John Kennedy képére? Bobby Kennedy mondja a filmben, hogy úgy fognak emlékezni rájuk, mint a legszebb emberekre akik a Fehér Házban laktak. Jackie valószínűleg már itt látja a lényeget: tök mindegy, hogy emlékeznek rájuk, a lényeg hogy emlékezzenek.

De Larraín nem áll meg itt. Gátlás nélkül megmutatja azt is, hogy nem csak „az amerikai népnek” van szüksége hősökre, tündérmesére, évtizedek múltán is emlegetett fotókra, hanem főszereplőjének is – meg meri mutatni a pillanatot, amikor az addig önmagát mintha háttérbe toló, a férje legendájának mindent alárendelő Jackie megteremti új önmagát, a nemzet özvegyét is. Mert neki is szüksége van tündérmesére. Hogy ne csupán egy fiatalon megözvegyült ex First Lady legyen, aki szépen mosolygott és méltósággal viselte gyászát, hanem a mesebeli Camelot királynője. Akihez fogható nem lesz még egy.