…aki ott volt

                        Lavie Tidhar látomásának nyomán

Kleinheincz Csilla szavaival (is)

Mindig kezdd egy nagy robbanással?

Női sziluett az esőben,

egy újságot olvasó férfi,

sárgásfehér festékréteg,

eleven békák fogolydala.

Egy otthonnak látszó otthon.

Minden külön, de nézhetően

mozdulatlan nyugalomban.

A nő, a férfi, esővert falak és

lépted zajára szétszaladó gekkók.

Eleven békák a nyugalom kosarában.

Útközben viszont hideg és

víztelen óceán a levegő; amiért

a távolságot odahagytad.

A hang üressége viszi magával

egy meleg és biztonságos hely

emlékét-illúzióját.

Többen utaztok; érdes, gépi zajban

egy közületek a nyomozólét.

Bőrötök alatt a távolság veszése,

egy közületek füstös, menekült,

s egy tudja, hogy nem emlékszik, honnan

(pedig mindenki érkezik valahonnan),

s egy van, aki érzi, nem a nyugalomból.

Útközben viszont a fabrikált világ

olcsó öltönyök és amerikai hangok,

a kövér ember olcsó zsákutcája,

lekésett szerencsék, csatlakozások,

elkésett, nyíló vörös virágok

a keresztény jótékonyság angyala

és Rómeók, s a Júliák kezében –

elkésett hangok egy temetésen:

feszít belül a kimondatlan hagyott

az elszalasztott vasmarka a torkon.

Elfelejteni a nyomozót?

(Felejtsen, ki mindent elfelejtett?)

Egy elítélt utolsó vacsorája

a túlcsorduló nem-emlékezés,

ha véget ér a folyvást véget érő

halotti hobbikeresés.

Graffitik nyoma, egyetlen tiszta nyom,

a felhőemberek és álmok rövid

történelmének eltűnő idejében.

Az elme titkos jegyei úgy hevernek

mint holttestek a könyvtárszobában.

Mint felfedező egy némafilmben,

az elme utazója nézi önmagát.

Valóban te lennél a levegő?

Az öltönyök? Az olcsó

és vaskos amerikai hangok?

te lennél a minden?

Avagy csak

veszteség vagy a porszemcsék között?

Kések, hullák, vázák és istenek

az annyiféle szemét a sivatagban,

egy másik detektív utolsó ügye

egy másik, jobb világ lázálma, élete;

a birodalmi London éjfél után,

avítt, poros, de a legjobb otthon -

tőled külön áll, úgy létezik?

Mert végül minden eldől

s könnyű innen, könyvvel a kézben

a fotelből.

                       

A pokol egy elhagyott állomás.

A menekültek túl a szivárványon

vannak otthon. Égbe nyúló tornyok

egy könyv lapjain. Esőtócsák

a tornyok hűlt helyén. És nem segít,

ha azt hiszed, érted. Nem lesz tőle más.

A pokol egy elhagyott állomás.

                       

„…emlékszem a robbanásra,

legalábbis azt hiszem.”

(Vagy csak tudod, hogy volt robbanás?)

„életeket képzelünk el

mint vetített filmeket…”

hiába tudod, van a gyász,

s torkodban egyre kaparász;

a kimondatlan vasmarka a torkon -

                       

ha ezt olvasod, akkor élsz?

növekvő hold, fogyó hold,

cellák, filmekbe nyíló ajtók,

falakról napsárga ragyogás -

hiába tudod, van a gyász,

attól nem lesz könnyebb

megélni a saját

kísérethistóriád.

                       

„Amikor mindent elvesztettél:

a nevedet, az arcodat,

bármi lehetsz -

akár azt is választhatod

hogy önmagad”

Női sziluett az esőben,

egy újságot olvasó férfi,

sárgásfehér festékréteg,

eleven békák fogolydala.

Egy otthonnak látszó otthon.

minden külön, de nézhetően

mozdulatlan nyugalomban.

A nő, a férfi, esővert falak és

lépted zajára szétszaladó gekkók -

Választhatod.

Hogy.

Nem.

Nézel.

Tükörbe.