Visegrádi Palotajátékok

Vasárnap kimentünk Visegrádra, Timi, meg én. Megnéztük a Visegrádi Palotajátékokat, a kirakodóvásárt, vissza pedig urasan, hajóval jöttünk. Ez kedves közös programunk, nyolc éve vitt el először Timi ide, „tradíció” lett belőle, ha ki is hagytunk egyéb kényszerek okán néha egy-egy évet. Lenyűgözőnek tartom a hagyományőrzés bűvében élők angyali makacsságát, még ha a dolog körül köröző ideológiák egy része nem is túl szimpatikus. Szeretem a népi csuprokat, fatárgyakat, a természetes anyagból, kézzel készült használati tárgyakat, ha lenne rá pénzem, az összes műanyagunkat, tömegtermékünket ilyenre cserélném. Szeretem a visegrádi Királyi Palotát meglehetős hűséggel „újraálmodó” régész-hozzáállást, háborúk dúlta honunkban nem sok olyan épület van, ahol valóban történelmi levegőt szívhat az ember, ahol tényleg „óidők királyainak” lábnyomán járhat a ma gyermeke.

Sajnos minden sokkal drágább lett. Pistivel - barátommal, aki családjával szombaton járt ugyanitt – beszéltük: ha egy négyfős család megnéz annyi programot, amennyit csak a hely kínál, a palotajátékokat, régi zenei koncertet a Salamon-toronynál, felmegy a palotába, eszik-iszik, és még valamilyen vásárfiát is választ - mindenkinek egyet -, és hajókázik haza; könnyedén eltapsolhat egy havi minimálbért egy nap alatt, és még nem is volt mohó. Néhány éve ingyenes volt a palota meglátogatása a játékok idején, ma fizetni kell ezért is – nem sokat, de ezek az ötszáz forintok adódnak aztán össze a fent említett végösszegig.

Megnéztük a felvonulást, itt készült a legtöbb fotó – nehezen tanulom meg a gépünk „erőforrásait” beosztani -, és a lovagi tornát. Ez „ismerős” program, évről évre aprókat változik csak. A Visegrádi Királytalálkozó 1335. évi eseményei idéződtek meg a szemünk előtt, jelzem, nem először. Mégis, szívesen nézem például Kassai Lajost lovasíjászkodni, az imitált csatajeleneteket, a bajvívást, az apródokat, a királyi solymászt – a látott előadáson feltűnően öntörvényű madarával -, Lanciano városának „zászlózsonglőr” küldöttségét. Vasárnap reggeli előadás révén szerintem mindenki kicsit másnapos volt, de egészében jól „lement” a műsor.

Aztán megnéztük a palotát, örömmel konstatálva, hogy megint alakítottak rajta, de szomorúan véve tudomásul, hogy egy részét szokás szerint lezárták a látogatók előtt – hogy ne lehessen „ingyen” nézni innen a lovagi tornát. Kicsit elfogyott a tolerancia, amikor kiderült, hogy az oroszlános kúthoz sem mehetünk fel – elégedetlen morgásunkat hallva a jegyszedők egy kedvesen lelkes teremőr-hölgy vezetésével mégis felengedtek, aki aztán komplett tárlatvezetést rittyentett nekünk, még a királynő fürdőszobáját is megmutatta, élveztük nagyon!

Hogy könyves vonatkozása is legyen a bejegyzésnek: legnagyobb meglepetésemre a hagyományőrzők közé több könyves-stand is beékelődött, s amint láttam, forgalmuk is volt. A Lazi kiadó például egy nagyméretű pulttal vonult ki, és összefutottunk Gábor barátommal is, akit „ezer éve” nem láttam már, igen megörültünk egymásnak. A könyv tehát megjelent itt is – ha nem is töltöttünk e pultok előtt sok időt, hiszen nem ezért jöttünk.

Aztán hazahajóztunk a Hunyadin. A Mahart végrevégre rájött, hogy a kisebb hajói a palotajátékok idején „varrás mentén repednek” a sok utastól. Engem meg külön nosztalgiák ragadtak el az „öregen” utazva megint. Élveztük a Dunát, a látványt egészen hazáig.

Íme a képek: