Az
idejét sem tudom, mikor voltam utoljára színházban, nagyon régen. Még
egyetemista koromban sokat jártam, aztán szép lassan kikopott az
életemből a színházasdi. Most barátnőkkel együtt választottuk a Madách
Színház Contact című előadását, amit kecsegtetően valamiféle modern
„musical fantáziaként” hirdettek, de azt kell mondjam, keservesen
megbántuk. Erre aztán nem érte meg éveket várni.
Azért
az valamit elárul egy darabról, ha az amúgy is félházas előadás után
csupa-csupa értetlen ember távozik a színházból. Mi hosszan próbáltuk
megfejteni, miről is szólhatott ez a valami, amit láttunk, de nem
sikerült. Három különálló történet alkotja a darabot, de hogy mi a
„contact” a három felvonás között, az számomra nem derült ki.
Az
első felvonás Fragonard A hinta című festményét gondolja tovább,
megelevenedik előttünk a festmény három szereplője, a kacéran hintázó
hölgy, a heverésző úr és a hintáztató legény, akik aztán mindenféle
szerepcserék révén egészen furcsa dolgokra használják azt a bizonyos
hintát. Egy erősen tizennyolcas karikás negyedórás szösszenetet láttunk,
de értelme, na az egy szál se volt. Viszont elismerésem a két
főszereplőnek, fárasztó lehetett ilyen lehetetlen pózokba tekeredni egy
hintán…
A
második felvonásban egy ötvenes évekbeli étteremben járunk, ahova egy
mogorva férj és szabadulni vágyó felesége érkezik vacsorázni. A férj
elnyomja feleségét, aki azonban minden alkalommal, mikor férjura távozik
a színről, képzeletében átalakul kacér és érzékeny nővé, flörtöl,
táncol, asztal alá bújik a pincérekkel. Aztán persze mindig visszajön a
férj, és marad az elnyomott asszonyka. Azt kell mondjam, a történet
alapja még jó is lehetett volna, de valami olyan hihetetlenül unalmas és
semmitmondó volt a megvalósítás, hogy az ásítások és a kínos röhögések
váltogatták egymást.
A
harmadik történet hosszabb és jobban kidolgozott volt az első kettőnél,
egy agyonsztárolt reklámszakember drámáját láttuk, aki miután
hozzávágták az ikszedik díját, hazamegy az üres lakásába, a kiüresedett
életébe, és megpróbálja megölni magát. De olyan hosszan és kínosan, hogy
a végén már azért szurkolunk, sikerüljön már neki. Nem sikerül,
ehelyett egy bárban találja magát, ahol rengeteg gyönyörű testű táncos
lány és fiú ropja estéről estére, és megjelenik köztük egy sárga ruhás
tünemény, aki gyönyörű, remekül táncol, és látszólag csak arra vár, hogy
valaki meghódítsa. Miután bánatos reklámszakemberünk a kötélen lógva
tér magához, rájön, hogy ami igazán hiányzik az életéből, az egy nő, és
egészen más szemmel kezd nézni a felháborodott alsó szomszédra, aki már
nem bírja az éjszakai dübörgéseket. Nyilván az emberi kapcsolatokról,
azok fontosságáról, sokféleségéről kellett volna szóljon a dolog, de
mindezt olyan szájbarágósan és olyan hosszúra nyújtva mondta el hogy
megint csak az ásítások és a kínos nevetések jöttek. Ami viszont
fergetegesen jó volt az utolsó felvonásban, az a zene és a tánc.
Eszméletlen energiával és nagyon profin táncolták végig a felvonást. Ez
volt az egyetlen, ami valamennyire kárpótolt az előző másfél óráért.
Az
a megdöbbentő, hogy ez egy nagyon híres és agyondíjazott darab volt a
Broadway-n, hát nem tudom, vagy a magyar változatot szúrták el nagyon,
vagy én nagyon nem vagyok fogékony a modern művészetekre, de ez nem érte
meg azt az egy estét, amit rászántunk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése