Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Egy vallomással kell kezdenem: fogalmam sincs, miről szól ez a könyv. Aki ismeri Murakami Haruki műveit, annak ez a kijelentés nem okozhat túl nagy meglepetést – én pedig örülhetek a szerencsémnek, amiért nem vagyok szereptévesztett magyartanár, és nem kell megmagyaráznom senkinek, „mit akart ezzel a szerző” – egyszeri recenzióíróként nyugodtan felvállalhatom, hogy Murakami ismét bevitt a zavarosba, majd jól magamra hagyott, keressem meg a kiutat, ha tudom. Ami akár frusztráló is lehetne – ha nem élvezném annyira. Bizonyos szempontból intellektuális mazochizmus Murakamit olvasni – újra meg újra ráébreszt saját hiábavaló önteltségünkre, mellyel hajlamosak vagyunk azt hinni, olvastunk már annyi regényt, láttunk már annyi filmet, megcsodáltunk már annyi műalkotást, hogy rajtunk úgysem fog ki semmi. Aztán jön ez az elvarázsolt japán zseni a szürreális kis álomvilágaival, és mi pancsolóban ficánkoló totyogós gyerekként élvezzük, ahogy elveszünk bennük – hogy aztán nekiállunk-e szétcincálni eme álomvilágokat vagy sem, az már rajtunk áll.

Mert cincálni, azt aztán van mit: az írótól megszokott áthallásos, intertextuális utalásoktól, visszatérő motívumoktól, klasszikus- és popkulturális betétektől hemzsegő szöveg tálcán kínálja magát a boncolgatásra. Görög tragédiák adják itt a kilincset Beethovennek, Az ezeregyéjszaka meséi kortárs horrorfilmeknek, Kafka az amerikai fogyasztói társadalom „ikonjainak”. Nem is beszélve az álomszerű (egyre mélyebb álomrétegekbe burkolt), komplexusok és elfojtások széles tárházát felvonultató cselekményről, mely után egy pszichológus megnyalná mind a tíz ujját (és nem kizárt, hogy terápiára utalná a szerzőt). Mégis: én azt mondom, van olyan szöveg, amit jobb békén hagyni. Mert Murakami szövegeit nem elemezni kell, hanem átélni.

A Kafka a tengerpartonra ez sokszorosan igaz. Két markánsan elkülönülő (ellenben az „álombeli” szinteken ezer láthatatlan szállal kapcsolódó) történetszála ellenállhatatlanul sodor magával, és nem csak az ügyes szerkesztésnek köszönhető, hogy nem tudjuk letenni – bár annak is, ne tagadjuk: Murakami nem csak zseni, fifikás szerkesztő is. Tamura Kafka és Nakata, az „egészen különlegesen gyengeelméjű” öregember egymásra sosem találó párosa valóban valamiféle baljós végzetszerűséggel tart egymás felé – ahogy kettejüket elragadja az örvény, úgy ragad magával bennünket, olvasókat is.

Kafka tizenöt éves, nyughatatlan kamasz – épp szökőben otthonról, a szeretetre képtelen, őt oidipuszi átokkal sújtó apa házából. Kafka (aki persze nem Kafka) korán elveszítette édesanyját és nővérét, és egész életére árnyékot vet az apa jóslata: ha egyszer megtalálja őket, mindkettőjükkel szerelembe esik. Elkerülhetetlen végzet vagy önbeteljesítő jóslat? Ki tudja… Mindenesetre Kafka útra kel (képzeletbeli „barátja”, Varjú úr folyamatos suttogásával a fejében), és addig megy, amíg nem talál egy lányt, aki akár a nővére is lehetne, egy asszonyt, aki akár az anyja is lehetne, és egy helyet, ami akár az otthona is lehetne. Egy messzi kisvárosban lévő különleges könyvtárban, egy Kafka a tengerparton című festmény és egy azonos című dal hatására, élő kísértetek és egy transzszexuális férfi (vagy nő?) társaságában Kafka bemerészkedik a vadonba, hogy rátaláljon önmagára, saját útjára, saját választására – és megbékéljen azzal, ami volt, amit tett, vagy amit tenni akart.

Eközben egy másik síkon, egy másik valóságban, egy másik álomban (vagy épp pont ugyanott, pont ugyanakkor) Nakata, a sérült öregember élete a feje tetejére áll. Nakata gyerekként szerzett maradandó sérülést a világháborúban – egy katonai sci-fibe illő rejtélyes eseménysor után kómába esett, és felébredve elvesztette eszét és fél árnyékát. Hogy mi történt, sosem tudjuk meg – az igazság itt a szó szoros értelmében odaát van (és nem, ez nem sorozatreklám). Megöregedve Nakata jól elvan saját „egészen különleges gyengeelméjűségével” – eléldegél a szociális segélyéből, miközben macskákat kutat fel a kétségbeesett tokiói gazdik megbízásából. Nakata ugyanis ért a macskák nyelvén – legalábbis addig, amíg nem találkozik a Johnny Walkernek öltözött macskagyilkossal. Utána nem csak a képessége vész el, de maradék önmaga is – ellenben tán rátalál valami másra: valamire, amiért el kell utaznia, maga sem tudja, pontosan hova. Tán egy messzi kisváros különös könyvtárába, egy festmény előtt merengő, valaha dalt komponáló asszonyhoz, akivel együtt lezárhatják azt, ami egykor nyitva maradt. Vagy tán nem…

Hogy hol (hogyan) kapcsolódik Tamura Kafka és Nakata úr története? Egyszerre sehol és mindenhol. Lehet, hogy a két történetnek semmi köze egymáshoz, lehet, hogy közös álmot álmodnak, lehet, hogy ők ketten egy és ugyanaz, csak más síkon léteznek. Lehet, hogy csupán két elveszett lélek, akik egy időben, egy helyen látják meg a túlvilágot, lehet, hogy egyikük halála kell ahhoz, hogy a másik megtalálja az utat az életbe. Kérdések, lehetőségek, melyek újabb kérdéseket és lehetőségeket szülnek – tán a legpontosabban így lehetne leírni Murakami Haruki mesterművét. Nem véletlen, hogy a könyv megjelenése után több ezer rajongói kérdés érkezett a szerzőhöz, melyek közül mintegy ezerre maga válaszolt – ám a könyv „értelmét”, „jelentését” firtató kérdésekre a válasza valahogy így hangzik: az, amit beleolvasol, kedves olvasó.

Murakami nem magyaráz, nem ad kész válaszokat, ránk bízza, mit kezdünk a történeteivel – ezer szinten értelmezhető, ezer vadonba becsalogató szövegei jó eséllyel közelebb visznek minket saját magunk, saját történetünk megtalálásához, megértéséhez. Vagy csupán ellubickolunk bennük, és élvezzük, hogy olyan irodalmat olvashatunk, ami nem terem minden bokorban. Végül is mindegy – így is, úgy is elvarázsol.

Kiadó: Geopen

Fordító: Erdős György

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

„Amikor anno becsuktam a Vének háborúját, attól féltem, az írója nem ússza meg az univerzumcsihipuhi legnagyobb alakformáló csapdáját és szuperhőst farag a körülményekbe csöppent, azokhoz jól alkalmazkodó kisemberéből. Egyfajta inkvizítort, szupergárdistát, de minimum tábornokot” – írtam nemrég; hát… mintha nem lenne elkerülhető egy ilyen regényfolyamban a világ- avagy fajmentővé válás. Bár legalább a metódust nem találtam el. Megnyugtató, hogy ennél Scalzi azért jobb író, kiszámíthatóságában is kellemesen kiszámíthatatlan, úgyhogy végül annak ellenére élveztem a könyvét, hogy csak sikerült a maximumra nyitni a tétet. John Perry nagy idők olykor „jókor jó helyen lévő” tanú-kisemberéből (a nekem oly kedves Svejk-szerű ironikus kisfigurából) egyfajta galaktikus Benjamin Franklinné növi ki magát (első blikkre – valaki bennem szívesebben írná ide George Washingtont), hát így járt, szegény. „Élj érdekes időket” – mondja a kínai, ha átkoz; nos; a trilógiazáró kötetben Perrynek, s vele immár jóban-rosszban telepes-terelőnek állt párjának: Jane Sagannak kijut az érdekes időkből.

Még jó, hogy a kissé fura „családnak” (John, a leszerelt harcos és egykori, földi felesége DNS-éből klónozott szuperkatona neje, Jane) fogadott lányuk, Zoé is tagja, aki nem mellesleg egy egész faj: az obinok imádatának tárgya. A vér szerinti apu: Charles Boutin révén, aki anno a tudat mellé „személyiséget” ajándékozott annak a fajnak, üres óráiban, amikor épp nem a saját faját, az emberiséget árulta el. Így építkezik az író: a két megjelent kötet szinte felépíti a harmadikat. Ez egyfelől remek dolog, több könyvre (de legalábbis erre a háromra) elég mögöttes meglétét sejteti; másfelől azzal, hogy az író felhasználja az esetlegességeket – olykor a következetesség látszat-jellegével ruházza fel a véletlent – nem egyszer a saját paródiájává teszi a könyvet, s nemcsak ott, ahol (talán) szeretné. Következménye még a szorgos építkezésnek, hogy önmagában szerintem jóval kevesebb lehet Az utolsó gyarmat élvezeti értéke, mint az első két kötetnek – a mesék itt alaposan egymásra épülnek…

A makrovilág eseményhorizontján sajnos így egyre inkább a mainstream szuperhős-képregények szűklátókörű szintjén kenődik a környezet – viszont ezt ellensúlyozandó a mikroszint maradéktalanul rendben van. Az első két kötet kaszárnya-légköre és kommandós egymás-agyában-lakása után kapunk egy nagy adag telepes kisrealizmust: „Patrick Kazumi a barátaival lement a Croatoan nyugati fala mögötti folyóra játszani. A folyó melletti futkározás közben megcsúszott, beverte a fejét egy kőbe, és megfulladt. Nyolcéves volt. A kolónia zöme részt vett a temetésén. [A hónap] utolsó napján Anna Kazumi, Patrick anyja ellopott egy nagykabátot valamelyik barátjától, köveket tett a zsebébe, és a fiát követve a folyóba gázolt. Utolérte.” Ez itt Perry hangja, a Vének háborúja egyik erejét adó szűkszavú empátia – Scalzi kiválóan benne tartja a megálmodott személyiségben a hőseit –, az ironikus józanság, amely egykor a bajtársaktól köszönt el, s most a rá bízott gyarmat minden terhét veszi így magára.

Van mit magára vegyen – mert ez a galaxis még mindig sárkányfog-veteményeskert, s benne egymást fojtogató sárkányfog-vetemény minden faj. Avagy egyre inkább kiderül: a mi fajunk, az emberek világa a leginkább mentálisan fosszilis. Még jó, hogy számtalan előre nem látható körülmény forog azok agyában, akik itt a terveket szövik, mivel a hivatalos galaktikus politika természetesen itt is impotens vén barmok kezében van, akik kardot csörgetnek a bolondok csengettyűje helyett. Ennyiben Scalzi következetesen viszi tovább azt a mi kis valóságunkra is remekül levetíthető, társadalomkritikus hangot. Az első könyv hivatásos katonáinak nyílt csatározásait kendőzetlen fénybe helyező őszintesége, s a második kötet kommandós bevetéseinek gusztustalan „sebészi pontosságú”, szigorúan piszkos ügyei után leás egészen a gyökerekig – a háborús politikáig, ahol (annyiféleképpen olvashattuk már…) a nagy cél érdekében feláldozható a kisember. A csoport. A város. Ahol a totalitásban egyszer csak nem lesz olyan, hogy civil. A regény egy pontján előkerül Coventry, az angol hírszerzés egyik második világháborús kvázi-szégyenfoltja – megítélés kérdése persze, hogy az-e… Többet nem szeretnék elárulni, mert érdemes felfedezni ezeket a gondolatokat úgy, ahogy a szerző adagolja.

John Scalzi egyik legjobban használt írói eszköze ez: a kellő időben feltárva cselekményt formáló, olvasót jól vezető (nem egyszer megvezető), mesterien kidekázott információ. Kulcskérdés ebben a világban – nem véletlen, hogy az egyik legfontosabb regényformáló eszköz –, hiszen a Gyarmati Szövetség elitje a tökéletesen ellenőrzött, jól adagolt információáramlást abszolút hatalmi eszközként kezeli. Nekem igen szimpatikus a szerző hozzáállása ezzel kapcsolatban is; ha így visszatekintek a három könyvre, azt kell mondjam: ez van elöl. Ez a három regény nem korszakalkotó, de igen szimpatikus. Nem hibátlan, de hatásos. Ha lenne fiam, akit elbűvöl a puskaporszag, a kezébe adnám. Mert szembe mer nézni vele: a kultúránk része a jól adagolt információ, s általa az erőszak kifinomult istenítése. Mert úgy józanít, hogy nem tagadja el: alig akad ember, akit ez így vagy úgy, akár időlegesen ne vont volna bűvkörébe. És belátja azt is: nem akármekkora munka enélkül boldogulni.

Egykor ezt írtam: „Remélem, hogy az író [a folytatásokat] se baltázza el. Hogy nem csinál a szuperkatonájából a sorozati betegségek – fokozott feszültség, fokozott kihívások, fokozott hősi pózok, s legfőképp a felfokozott olvasói várakozás – okán népmentő messiást. Hiszen az lenne csak a szar ügy igazán. Ha kiveszne ebből a történetből a harci mesék egyetlen mentsége: az emberi lépték.” Mint látszik, nem gondoltam, hogy ez a lépték életben tartható – hiszen a legtöbb mesélőnek nem is sikerül ekkorára nyitva pátosz és hazugságok, kamara-jelleg és önismétlés nélkül életben tartani. Scalzi legalábbis próbálkozik – s akármennyi kritikám is legyen, kíváncsian várom, hova bokrosítja tovább az univerzumát.

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Rövidre vágva # 5 – Könnyedén

Kint megközelítőleg ötven fok van, bent harminc, és én ahelyett, hogy mindezt egy árnyas tengerparton élvezném, a légkondi nélküli lakásom és a túllégkondizott munkahelyem közt osztom meg (tarkítva napi másfél óra buszozással, csak hogy tuti ne legyen unalmas…). Ráadásul rohamokban tör rám a borzasztó fáradtság, ami az elmúlt két-három hónap itthoni munkálatait kíséri, nem csoda hát, hogy az agyam gyakorlatilag feladta, és időről időre közli, hogy hagyjam már békén a komoly irodalmi művekkel meg filmekkel, nem akar ő ilyesmivel foglalkozni… Megértem. Ilyenkor jönnek jól a kedves, aranyos, ártalmatlan romantikus komédiák meg a mérsékelten agyatlan vígjátékok – garantáltan kikapcsolnak, és nem kell gondolkodni közben (nem mellesleg, nem idegesítenek fel annyira, mint pl. az előző cikkben tárgyalt Cosmopolis). 

Lazacfogás Jemenben 

Ez a tüneményes angol vígjáték egy olyan abszurd helyzettel indít, amire szerintem legtöbben kapásból rámondanánk, hogy ilyen tuti nincs, aztán elgondolkodnánk, és rájönnénk, hogy mégis – sőt, ennél furábbak is. Egy kőgazdag jemeni sejk a fejébe veszi, hogy lazacot akar horgászni a sivatag közepén, mire a vagyonát kezelő angol befektetési cég képviselője, a lehetetlent nem ismerő, bájos Emily Blunt megkeresi a halszakértő minisztériumi tanácsadót, Ewan McGregort, hogy ugyan találja már ki, hogyan fogják mindezt megvalósítani. A válasz valószínűleg kimerülne egy rövid és velős „lehetetlen”-ben, és véget is érhetne a film, ha nem lépne színre a miniszterelnök sajtófőnöke, az iszonyat vicces és irritáló Kristin Scott Thomas, akinek égető szüksége van egy jó hírre az angol-arab kapcsolatok terén. Így aztán a megnyerő kötöttkardigános halszakértő (akinek épp széthullóban van unalmas házassága) és a talpraesett befektetési tündérke (aki épp Afganisztánban szolgáló barátja eltűnését próbálja feldolgozni) hipp-hopp Jemenben találják magukat, ahol gátrendszert építenek, helyi szokásokkal ismerkednek, lazacokat telepítenek, lábat áztatnak a holdfényben. Ugyan bekavar némi hazai zűr a lazacaikat féltő brit horgászok részéről, illetve egy komolyabb veszélyhelyzet a sejk modernizálási törekvéseit támadó jemeni szélsőségesek felől, de a végén persze minden jó, ha vége jó, ahogy az egy romantikus vígjátékban illik. A Lazacfogás Jemenben kedves, érzelmes, vicces és nem is buta kis film – ami a maga módján érzékenyen szól arról a kérdésről, lehet-e változást vinni a sivatagba... 

Rakoncátlan célpont 

Ízig-vérig angol komédia egy karót nyelt, profi bérgyilkosról, és egy nőről, aki némi színt visz a bérgyilkosok legbérgyilkosabbika életébe – nem egy korszakalkotó mű, de én konkrétan majd’ leestem a kanapéról, annyit röhögtem közben. Bill Nighy alakítja a rém profi, komoly családi elvárások terhe alatt nyögő halálosztó kisiparost, aki egyedül él impozáns udvarházában, letakart bútorok és bezacskózott ruhák közt, két gyilkosság közt franciául tanul és szorgalmasan gyűjtögeti az áldozatai képét. Szakmai hírneve ápolása mellett legfontosabb törekvése, hogy megfeleljen a mamának, aki a család hírnevét éppoly féltőn őrzi, mint a királynő a sajátjáét – érthető, nem kevés munkát feccöltek bele az egymást követő generációk. Ám a család hírneve veszélybe kerül, amikor az ostobácska, képhamisításban érdekelt Emily Bluntot kéne kiiktatni. Aki nem elég, hogy állandóan meglép bérgyilkosunk elől, mikor valaki más is meg akarja ölni, egyenesen őt kéri fel, hogy védje meg… Szép kis kalamajka veszi kezdetét, amibe becsatlakozik a véletlenül épp a parkolóban füvező Rupert Grint és a rivális (némiképp frusztrált) bérgyilkost alakító Martin Freeman is. Románcon, félreértésen, gyilkossági kísérleteken, szélhámosságon keresztül vezet az út odáig, hogy az élrevasalt bérgyilkos életében lekerüljenek a védőfóliák a tárgyakról (és az érzelmekről). Persze a leckét még ötven felé is a mamának kell megírnia… Aki szerette Az eltakarítónőt Maggie Smith főszereplésével, tegyen egy próbát ezzel is – színvonalban sajnos elmarad, de azonos nyomvonalon halad vele, és borzasztó szórakoztató. 

2 nap New Yorkban 

Bár régóta szeretném, sajnos még nem láttam a romantikus filmek (egyik) etalonjának tartott Mielőtt felkel a nap / Mielőtt lemegy a nap párost (pedig már a mozikban a harmadik rész is…) – sem Julie Delpy előző filmjét, a 2 nap Párizsbant, melynek kapcsán a kritikák nagyjából egyhangúan emelték ki, hogy mindent megtanult a romantikus film rendezésről Richard Linklatertől, amit érdemes megtanulni. A folytatás, a 2 nap New Yorkban láttán ezt el is hiszem. Akár habkönnyű vígjáték is lehetne, valójában azonban rendkívül érzékeny és (két, az utolsó harmadban helyet kapó groteszk jelenetet leszámítva) nagyon is emberi film kapcsolataink működéséről, előítéleteinkről, családi kötődéseinkről, kommunikációképtelenségünkről. Julie Delpy és Chris Rock New York-i vegyespárosa (két, előző kapcsolatokból származó gyerekkel megfejelve) tétetik próbára, amikor Franciaországból látogatóba érkezik a nő családja: a hedonista, feleségét gyászoló papa, aki tizenöt kiló kolbászt és sajtot próbál ruhájába rejtve átjuttatni a vámon, a szexmániás gyerekpszichológus hugica, és az ő „meg nem értett művész” szerepben tetszelgő idióta pasija. Ők hárman megtestesítik az összes sztereotípiát, ami a franciákról élhet az amerikaiak fejében: meztelenül járnak, nem fürödnek, folyton isznak, egymás szavába vágva hablatyolnak, verekszenek és minden feketéről azt hiszik, fűtermesztő Obama-fan. Politikailag inkorrekt poénok és New York turistalátványosságainak végigrohanása közepette rajzolódik elénk egy neurotikus, összeférhetetlen, de egymást alapvetően szerető és támogató család képe – bónuszként pedig kapunk némi művészies-elszállt filozofálást arról, érdemes-e eladni a lelkünket. Azt hiszem, ha valaki ilyen filmeket tud csinálni, akkor igen. Ide nekem Julie Delpy többi alkotását is!

Cosmopolis

Az egészről Jonathan Franzen tehet. Ha nem nyilatkozza azt egy interjúban, hogy az irodalmi apák generációjából Don DeLillo az egyetlen, akire őszinte csodálattal tud felnézni, valószínűleg eszembe sem jut megnézni egy filmet (a többnyire remek filmeket rendező David Cronenberg ide, vagy oda), melynek két órájában a mélabús képű Robert Pattinsont nézhetem nagytotálban egy limuzin hátsó ülésén trónolva. Így viszont reméltem (ó, mennyire reméltem…) hogy kapok valamicskét DeLillo zsenialitásából – nos, ez nem jött össze: egész konkrétan fogalmazva, ez az egyik legunalmasabb, legfélresikerültebb film, amit valaha láttam. Viszont akadnak benne olyan érdekes gondolat-magvacskák, amik arra engednek következtetni, hogy az alapul szolgáló regény sokkal jobb (hogy igazi ínyencfalat-e, azt kénytelen leszek magam kideríteni – mindenesetre egynémely párbeszéd után azt gondoltam: ha ezt könyvben olvasnám, sikoltoznék a gyönyörűségtől).

Kár, hogy a filmvásznon még a legizgalmasabbnak induló párbeszédek is rövid úton elhaltak az unalmas rendezés és a béna színészi játék következtében. Ott kezdődnek a problémák, hogy nem tudom, ki lehetett az a hétpróbás ökör, aki egy ilyen kaliberű főszerepet bízott Robert Pattinsonra. Ez a film ugyanis Eric Packeren áll vagy bukik: az ő útját követjük végig egy napon keresztül, amint a zsúfolt New Yorkon át eljut az irodájától a fodrászáig – és közben szép lassan leépül amúgy sem túl markáns személyisége és összeomlik gondosan felépített látszatélete. Ahhoz, hogy ez a karakter működjön, egy színész kellett volna, nem egy citromba harapott képű szépfiú – sokat gondolkodtam rajta, hogy a huszonéves generációból ki játszhatta volna el Packert, de nem találtam senkit, az egyébként ideális Michael Fassbender meg sajna már túlkoros.

Ám bármily meglepő, nem Pattinson az egyetlen (hovatovább: lehet, hogy nem is a legnagyobb) probléma. Hanem hogy az egész üres. Packer napját végigkíséri egy kapitalizmusellenes tüntetés, melynek kapcsán végighallgathatjuk (legalább három szereplő szájából), hogy a kapitalizmus rossz – na jó, mondjanak valami újat. A limuzin haladását nehezíti az USA elnökének városba tett látogatása, minek okán lezárták fél New Yorkot, mégis lépten-nyomon azt halljuk, hogy ifjú milliárdosunkat a „központ” már-már az elnöknél is jobban félti, mert halálos fenyegetések érik – na ja, napjainkban (legalábbis a kétezres évek elején) a tőzsde mindenható urai a politikai vezetőknél is fontosabbak, ez sem új. Nem mellesleg a várost felforgatja (az előzőeknél is jobban) egy rapper temetése, aki tán az egyetlen volt, aki néminemű érzelmet bírt kicsiholni faarcú tőzsdehercegünkből – na, az aztán tényleg ironikus, hogy bár „barátjának” tekintette, csupán a nap végén jut tudomására, hogy az a bosszantó temetés a rapperé volt.

Packer tehát trónol a limuzinjában (az egész film tán legeltaláltabb momentuma a limó mint „trónterem” fényképezése – kár, hogy többször tolják arcunkba, mint a Vastrónt három évad alatt, így kissé unalmassá válik a végére), miközben alattvalók seregei teszik tiszteletüket. Neki házhoz – bocs, limóhoz – jön az orvos, a cége tanácsadói, a szeretője, a pszichológusa. Akik szerepüktől és vérmérsékletüktől függően filozofálnak, tolják az arcunkba az érthetetlen közgazdaságtani halandzsát, művészetekről és pénzről, kapitalizmusról és látnoki képességekről beszélnek, vagy szexrobot módjára hódolnak a faarcú tőzsdehercegecskének (én kérek elnézést, de Juliette Binoche rém méltatlan „alakításáról” Billy Mack remek monológja jut eszembe az Igazából szerelemből [18-as karika]: „Ezek a popkölykök karácsonykor hanyatt fekve lebzselnek, miközben helyes pucér macák pörögnek a pöcsükön”). Ám az egész hajcihőt leginkább a Samantha Morton rejtélyes karaktere által az önmagát felgyújtó tüntető láttán mondottak jellemzik (egyébként a film tán legjobb pillanata): nem valami eredeti.

Mert ilyet láttunk már ezerszer, és ha nem, akkor is tudjuk: a kapitalizmus rossz, gazdagnak lenni rossz, mert eltávolít a valóságtól, túl gazdagnak lenni meg még rosszabb, mert ha eljutunk oda, hogy bármit (bármit) megvehetünk, semmi nem izgat már fel minket. Csak a fájdalom, a félelem, a halál. Ordas nagy közhely, ráadásul bocs, de pöppet nehezemre esik sajnálni szegény kiüresedett életű milliárdosokat a túlméretezett egójukkal, a világfájdalmukkal és a hipochondriájukkal. Az egyetlen szegmens, ahol életre kelhetne a film, Packernek a szintén mocsok gazdag, érzékeny lelkű(nek beállított), szűziesen hideg feleséggel való viszonya – ő egyébként az egyetlen, aki nem hódol a limuzinnak. Kár, hogy minden próbálkozás, hogy életet leheljenek ebbe a kirakatházasságba, korán hamvába hal.

Simán átírhatná az egész filmélményt egy frappáns és ironikus befejezés – vannak utalások, amik arra engednek következtetni, hogy efelé haladunk. Aztán jön a pofára esés. Mert amikor Packer találkozik az őt naphosszat kergető merénylővel, és azt várnánk, végre értelmet nyer ez az egész, olyan szinten kínos és fájó jelenetsor következik, hogy visszasírjuk a limuzint… 

Hatalmas kihagyott lehetőségként marad meg bennem ez a film – nyugtalanítóan rossz lett. Nyugtalanít, mert közben ott az a néhány momentum, ami azt mondatja velem, hogy baromi jó is lehetett volna. Nincs más hátra, el kell olvasnom a regényt.