Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Évek óta kerülgettem ezt a könyvet – nagyjából megjelenése óta a polcomon figyelt, emlékszem, annak idején a Csokoládé könyv- és filmsikere után elég sok Joanne Harrist adtak ki gyors egymásutánban, én meg szorgalmasan gyűjtögettem őket. Eleinte persze a világsiker „nyomán” íródott gasztro-romantikus-misztikus cuccok jöttek ki, őket követték az életmű nem kissé meglepő komolyabb-komorabb, pszichothrillerrel is kacérkodó darabjai. Melyek közül elég volt egyet elolvasni ahhoz, hogy az általam elhamarkodottan a könnyed gasztroregények közé sorolt Ötnegyed narancs ott ragadjon a polcon. Pedig…

Ez a könyv aztán minden, csak nem könnyed.

Les Laveuses kis falucska valahol a Loire mentén. Ide tér vissza a hatvan felé járó Framboise, hogy újjáépítse édesanyja házát, és birtokba vegye a család régi gazdaságát, melyet kilencéves korában, egy háborús őszön kellett maguk mögött hagyniuk. Lánykori nevét titkolva, a falusiak elől gondosan elrejtve magánéletét felvirágoztatja az elhagyatott gazdaságot, újjáépíti a kiégett házat és megnyitja éttermét – látszólag nem más ő, mint egy férje halála után új életre vágyó s vidékre költöző titokzatos özvegy, aki kivételes kulináris csemegékkel ajándékozza meg a maguknak való, hagyománytisztelő falusiakat. Valójában azonban titkokat hordoz, melyek, ha felszínre kerülnek, ötven éve eltemetett kísérteteket ébreszthetnek fel és az egész falu életét felforgathatják.

A félelem, az árulás, az emberi kegyetlenség és a gyász olyan elegye rejlik e titkok mélyén, amiket tán jobb is nem bolygatni – ám tudjuk, előbb-utóbb minden titok kipattan. Itt épp egy sikeres, de többre vágyó étteremtulajdonos rokon kell, akinek a fülébe jut valami, és anyagi sikert remél a családi tragédia kiárusításából. És semmitől sem riadna vissza, hogy ezt elérje. Framboise-nak nincs hát más választása, mint alámerülni a múltban, és ott keresni a megoldást a jelen próbáira. Egy régi barát és egy naplójegyzetekkel teleírt recepteskönyv segítségével idéződik meg annak a végzetes háborús évnek a története.

A nyáré, amikor Framboise és testvérei gyerekként belekeveredtek egy manipulatív felnőtt játszmáiba – és az őszé, amikor ezek a játszmák kivégzésekben és üldözésben csúcsosodtak ki. Framboise, Reinette és Cassis apjuk halála után ideggyenge, krónikus fejfájással küzdő, szeretetre képtelen anyjuk mellett túl korán váltak vad, ügyeskedő, saját útjukon járó „kisfelnőttekké” – a legidősebb is csupán tizennégy éves, amikor a gyerekek már a németekkel üzletelnek, s képregényekért, rúzsokért, csokoládéért adnak el kisebb-nagyobb információkat a falubeliekről. Persze maguk sem tudják, mivel játszanak – gondolnánk, ám néhány elpöttyintett információból azt szűrhetjük le, hogy nagyon is tisztában vannak a lehetséges következményekkel. Mégis, Les Laveuses nem Párizs, a faji tisztogatások híre ugyan elért ide, de a faluból még senkit nem hurcoltak el, és nyiladozó, de még nagyon is gyerekes értelmével Framboise elhiszi, hogy az elárultaknak nem esik semmi bántódása.

Elhiszi, mert el akarja hinni, s mert behálózza egy fiatal, nyalka német tiszt, a kamaszkorból épp csak kinőtt Tomas Leibniz – kinek kabátja mindig rejt valamit, ami után a hideg anya és a háborús nélkülözés árnyékában felnőtt gyermek kapva kaphat: édességet, narancsot, horgászbotot, figyelmet. Mert Framboise nem rúzsokért vagy harisnyákért válik kémmé, mint magakellető nővére; nem is képregényekért és a kaland izgalmáért, mint felnőttesdit játszó bátyja; őt a figyelem és a szeretet illúziója hódítja meg. A kislány, aki olykor még elképesztően gyerekes, máskor meg felnőtteket megszégyenítő gonoszságról tesz tanúbizonyságot, másra sem vágyik, mint figyelemre. Ez az, amit nem kap meg sem betegségébe lassan beleőrülő anyjától, sem önző testvéreitől, sem legjobb barátjától, aki valójában a szép, de buta nővérbe szerelmes. Természetes hát, hogy gyerekes ragaszkodással csüng az egyetlenen, aki meghallgatja, aki vele horgászik, aki elhiszi, hogy előbb-utóbb kifogja a legendás óriáscsukát, Öreganyót…

Egy érzelmileg kiéheztetett kislány, egy manipulatív német katona, egy félőrült anya, egy legendás hal, egy magába zárkózó kis közösség, no meg néhány illatos, kerek narancs – ezek a fő összetevői egy ínycsiklandozó, érzékeket rabul ejtő, szívet megdobogtató és maga után rendkívül szomorú légkört hagyó regénynek. Ahogy egyre mélyebbre merülünk Framboise receptkönyvében, úgy körvonalazódik előttünk, mi is történhetett ötven évvel korábban, és bár nagyon sok momentum előre sejthető, a végkifejlet rejteget meglepetéseket. Mégsem emiatt érdemes elsősorban elolvasni.

Sokkal inkább, mert remekül mutatja be egy zárkózott, behatárolt közösség dinamikáját – az idegenekkel szembeni távolságtartástól az évtizedeken át tartó haragig; a fekete bárány keresésétől a „mi kutyánk kölke” tűzön-vízen át történő megvédéséig. Első olvasatra túlzónak és hatásvadásznak tűnhet Framboise rettegése attól, hogy a múlt felszínre kerül (hisz ötven év telt el a háború vége óta!), ám aki már tapasztalta, hogy egy kis közösségben két szomszéd évtizedekig nem beszél egymással valami piszlicsáré kis sérelem miatt, pontosan tudja, hogy ez bizony így működik. Vannak, akik soha nem felejtenek, és vannak sérelmek, amiket soha nem lehet elfelejteni.

Emellett remek példája egy igazán elszúrt szülő-gyerek kapcsolatnak – e tekintetben rokon a Kékszeműfiúval. Framboise és anyja végletekig mérgesedő párharca kitörölhetetlen nyomot hagy a kislányban – aki felnőve épp ugyanazokat a hibákat követi el. A nagy kérdés, hogy vajon felismeri-e időben, mit kéne másképp tennie, hogy a lányainak és azok lányainak életére már ne vessen árnyékot Öreganyó átka.

Ínycsiklandozó receptek, gyönyörű leírások, vad, zabolázhatatlan Loire-menti táj, visszafojtott indulatok és túlcsorduló gyermeki érzelmek kavalkádja ez a regény – mint minden Joanne Harris-mű, ez is magával ragadó és bár a mágia ez esetben hiányzik, körüllengi valamiféle hétköznapi bűbáj. Apróbb-nagyobb döccenői, olykor irreálisan viselkedő gyerekszereplői és borzasztóan idegesítő felnőtt főszereplője ellenére is azt kell mondjam, a Kékszeműfiú és az Urak és játékosok mellett az egyik legjobb Harris-regény.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

 

Recirquel – Cirkusz az éjszakában, Művészetek Palotája, 2013. szeptember 4.

Egészen kicsi gyerekkorom óta rajongok a cirkuszért – természetesen ez sokáig a Fővárosi Nagycirkusz csíkos ponyvája alatti, állatszámokkal és szomorú bohócokkal tarkított műsorokra korlátozódott, majd jött néhány jégcirkuszi előadás, és a Cirque du Soleil – no meg a cirkuszban játszódó könyvek, filmek, sorozatok. Ugyan rajongok érte, mégsem követem figyelemmel naprakészen, mi történik a cirkusz világában – mostanság inkább olvasok róla. Épp ezért érhetett igazi meglepetésként, amikor hírét vettem a Recirquel társulatnak, és produkcióiknak.

A 2012-es Sziget Fesztiválon debütált társulat az új cirkusz egy olyan ágát képviseli, ami valahol félúton helyezkedhet el a „hagyományos” cirkusz és a Cirque du Soleil-féle, agyontechnikázott, látványközpontú show-műsorok között. Cirkusz ez a javából, artistaszámokkal, bohóccal, porondmesterrel, kötélen kerekezéssel – ám mégis kicsit más, hisz színházi közegben „játszódik”, aláfestő zenével, hangulatkeltő díszletekkel és jelmezekkel, elmesélt történettel. Tán ez a legfontosabb különbség (már persze az állatszámok hiánya mellett) – míg a „hagyományos” cirkusz esetében a számok önmagukban állnak, önmagukért vannak, itt minden alá van rendelve egy, az egész estén átívelő történetnek. Ami azért korántsem lineárisan elmesélt „színdarab”, sokkal inkább egy álombeli képekből, momentumokból, benyomásokból összeálló „történet-érzet”.

Melynek középpontjában a repülés utáni vágy áll, ami, ahogy a műsorfüzet is fogalmaz, amióta világ a világ, ott motoszkál az emberekben – e vágynak adja át magát a vállán szárnyakat viselő Éjfiú, akinek földtől való „elrugaszkodását” kísérhetjük végig az est folyamán. Ő a tulajdonképpeni főszereplő – ám noha szerepe markáns, valójában itt mindenki főszereplőnek tekinthető: a porondmester-dizőz, aki saját „repülési kudarcai” okán törné le Éjfiú szárnyait, a bohócok, akik mintegy gúnyolják repülési kísérleteit a maguk esetlennek tűnő (valójában iszonyú technikás) számaikkal, az artisták, akik a földtől való elrugaszkodás legkülönbözőbb válfajait mutatják be.

Amit mi újra meg újra tátott szájjal nézünk. És valahol tán ez a cirkusz lényege, legyen bár hagyományos, kísérleti jellegű, színházi közegbe álmodott, vagy showműsor: a varázslat, az elkápráztatás. Ezért nézzük gyermekként csillogó szemmel a karikán átugró oroszlánt, ezért hagyjuk magunkat megbűvölni a magasban pörgő-forgó akrobaták által, ezért borzongunk a „békebeli” freak show-kat bemutató könyveken, filmeken. Mert valami olyat mutatnak, amitől bennünk akad a lélegzet, és egy pillanatra elfelejtjük, mi van a színpadon-porondon-ketrecen túl. Ezen az estén a Recirquel artistái ezt maradéktalanul elérték.

Persze a koncepció sem akármilyen – Vági Bence, a Liverpool Institute for Performing Arts koreográfus-rendezői szakán végzett művészeti vezető, a darab rendezője visszafogott díszletekkel, részben élőzenei kísérettel, énekes „narrátorral” álmodott színpadra egy szürreális álmot. Az előadás elején Éjfiú álomport szórt egy néző tenyerébe – erősítve ezzel az amúgy is könnyen „belegondolható” Sandman-párhuzamot, és a folyamatos játék a fényekkel-árnyékokkal, az éjszakai díszletekkel, a szárnyaló „képzeletét” sötétben gubbasztva figyelő főszereplővel csak ráerősít az álomszerűségre. A zene, a díszlet, a jelmezek, az ének mind-mind a helyén van, mégis: a legfontosabbak az artisták.

Akik – eljutottam abba a korba, hogy leírhatom – szemtelenül fiatalok (a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola végzős növendékei), tehetségesek, elképesztően koncentráltak és láthatóan nagyon lelkesek – megérdemlik a sikert, és csak remélni tudom, hogy a Cirkusz az éjszakában csupán egy hosszú sorozat kezdete lesz. Félelmetes (szó szerint félelmetes…) számokat adtak elő trapézon, lengődróton, óriáskeréken, állórúdon és kötélen. Volt olyan szám, ahol a szereplők könnyedsége késztetett szájtátásra, de bizony olyan is, ahol a tapintható veszély – mert azt azért le kell szögezni, hogy ezek az artisták mindenféle biztosítás nélkül, csupán a saját erejükre, rutinjukra és adott esetben egymásra utalva kockáztatják a testi épségüket azért, hogy minket elkápráztassanak. Döbbenetesek. Ráadásul sikerült egy bakit úgy lereagálniuk, hogy az teljesen belesimult az előadás szövetébe – kifelé jövet a párommal nem is tudtunk megegyezni abban, hogy vajon az előadás része volt-e vagy sem.

Örülök, hogy láthattam ezt az előadást, örülök, hogy van egy ilyen fiatal magyar társulat, ilyen elkötelezett, tehetséges emberekkel, és örülök, hogy a Művészetek Palotája teret ad egy ilyen érdekes „határműfajnak”. Mert hogy pontosan mi is ez az új cirkusz, azt nehéz lenne megfogalmazni – cirkusz, színház, mozgásművészet? Száz százalékig egyik sem, és mindez egyszerre. Más szóval: varázslat.

Rövidre vágva # 6 – Kiadói különkiadás

Egy ideje már fontolgatom eme bejegyzés megírását, hogy épp most és épp így jelenik meg, annak viszont van egy pici pikantériája (…). Amióta ez a blog elindult, nagyon-nagyon ritkán fordult elő (na jó, konkrétan egyszer), hogy ugyanarról a könyvről mindketten írtunk volna. Tegyük hozzá, jó néhány éve már, hogy az is ritkán fordul elő, hogy egy könyvet mindketten elolvassunk – ennek több oka van, ahogy egyszer már említettem (valamikor, valahol…), a mi kis szimbiotikus létezésünkben kialakult egy afféle „olvastuk-érzet”: ha egyikünk olvasott egy könyvet, az olyan volt, mintha mindketten olvastuk volna. Meg aztán, amióta van a blog, olyan szinten elárasztanak minket is az új megjelenések, hogy időnk végessége sem nagyon engedte, hogy ugyanazt olvassuk. Ez az utóbbi időben megváltozott, elsősorban az Ad Astra kiadó könyveinek köszönhetően (nem, ez nem a reklám helye…), amiket kezdetben kizárólag Zoli olvasott, aztán a lelkesedése – no és a többi bloggeré – csak nem hagytak nyugodni, így idővel nekem is a kezembe kéretőztek. Ám mivel már kaptak tőlünk egy-egy fantasztikus bejegyzést, nem éreztem túl sok ingerenciát arra, hogy én is írjak róluk, beértem azzal, hogy az immáron számomra nem létező könyves közösségi oldalon értékeltem őket. Most viszont felébredt a kisördög, hogy ezeket az értékeléseket azért csak ki kéne menteni magamnak, úgyhogy most megszegem a saját „szabályaim”, és röviden, leginkább csak érzésekre, benyomásokra szorítkozva megemlékezem én is három remek könyvről (a címek mögötti linkeken olvashatók Zoli eredeti cikkei).

Lavie Tidhar: Oszama 

Ez a könyv árnyak serege. Halottak árnya, a háború árnya, a terror árnya, a kilátástalanság árnya. Élő vagy, vagy holt – szinte mindegy. Bolyongsz a sötétben, és nem találod az utat hazafelé, mígnem elgondolkodsz: van-e hazaút? Van ebben a világban bármi, amiért érdemes hazamenni, amiért érdemes folytatni, érdemes felvenni a harcot az árnyakkal? Ha van, talán még reménytelenebb. Mert vannak árnyak, amikkel nem lehet, bármennyire szeretnénk. Mert itt suttognak körülöttünk, nap mint nap, a folyamatos fenyegetettség, a belénk nevelt kódok, a rettegés valamitől, amiről fogalmunk sincs, micsoda. Terror? Szabadságharc? Elnyomás? Gazdasági érdek? Oly mindegy… Ha eltalálnak, nem érdekel, ki dobta az első bombát. Az áldozat mindenhol áldozat. Az üresség mindenhol üresség. Az árnyak egyik oldalon sem nyughatnak.

Furcsa, nyugtalanító, felzaklató könyv. Olvasás közben folyamatosan peregnek a képek a fejemben, filmek, híradások, lángoló tornyok és halott terroristavezérek, és nem értem, miért ez az egész. Miért csinálunk rémálmot a világunkból, újra meg újra? Miért nem tanulunk soha?

Persze nem hibátlan. Sőt… Mégis, valami olyan borzongató erő sugárzik a lapokról, hogy nem lehet távol maradni tőle. Megérint, úgy, ahogy egy könyvnek sem lenne szabad megérintenie. Mert egy jobb világban ez a könyv meg sem születhetett volna. Vagy ha igen, nem lenne más, csak egy szórakoztató ponyva. És nem szorulna össze a szívem minden alkalommal, ha Joe bolyongására gondolok. 

Itó Projekt: </Harmónia> 

Furcsa ez is, zavarbaejtő, nem ritkán dühítő könyv. Egy olyan elképzelt(?) jövőt rajzol fel, ahol nem hogy nem szeretnék élni, de még a gondolata is elriaszt és undorít annak, hogy valakik fejében ez egyáltalán megfogalmazódik. Pedig… Voltak a történelemben és vannak napjainkban is törekvések arra, hogy „egészségesebb társadalmat” építsenek fel, és megmondják az embereknek, mit tehetnek és mit nem saját magukkal. Onnan, hogy sokba kerülök a társadalombiztosításnak, ha dohányzom, vagy elhízom, vagy nem figyelek a vérnyomásomra, csupán néhány lépés az, hogy a testem köztulajdon, energiaforrás, és ha rombolom, az társadalomromboló magatartás…

Ijesztő és dühítő – a legenyhébb kifejezések rá. Nekem, akinek az ember tudata a legfontosabb (elismerem, olykor tán túlértékelt) tulajdonsága, aki mindenekfelett a gondolkodásban hisz, bármilyen erőszakos diktatúránál ijesztőbb ez az ökotársadalom. Szeretném hinni, hogy egy ilyen rendszerben nekem sikerülne 13 évesen a kilépés…

Sodró lendületű könyv, olvastatja magát és a maga morbid módján szórakoztató is, de nem hibátlan – az első száz oldalon sikítani tudtam volna a szájbarágós leírásokról, attól, hogy legalább nyolcvan alkalommal adták tudtomra, hogy „ebben a világban a tested köztulajdon”. Formai sajátosságai és kétségtelen ötletgazdagsága ellenére is lehetett volna még csiszolni rajta. Szerencsére amint a regény második felében felültünk a hullámvasútra, és a tudattal való játszadozás nyomába eredtünk, ezen apróságok jelentőségüket vesztették.

Minden hibája ellenére okos, gondolatébresztő, fontos kérdéseket feszegető regény, amely a sci-fik és utópiák rajongói mellett a posztmodern kísérletező regények kedvelőinek is érdekes lehet. 

Ian McDonald: A dervisház 

Egy gyönyörű, hosszú, megállíthatatlan pörgés ez a könyv. Belengi a mesés kelet egzotikuma, a fűszerek bódító illata, a mézzé lett ember borzongató édessége, a kétezer év alatt egymásra rakódott élet-rétegek összetettsége. Isztambul, ez a mesés, titokzatos, elbűvölő királynő és alattvalói egymásba fonódó élete egyszerre sci-fi, kalandregény, mese, misztikum, szépirodalom. Csoda ez a regény – sokat vártam tőle, sokáig is vártam vele, mégis minden várakozásomat felülmúlta. Valami olyan megfoghatatlan szépség és nagyság árad belőle, amit nagyon nehéz szavakkal kifejezni – érzések és érzékek könyve ez. Egyszerre monumentális és meghitt – mint a mikrográfia, mellyel Isten titkos neve kiegészül. Annyira szépen játszik az egymásba rejtett jelentésrétegekkel és az írásba rejtett írással, hogy már-már azon kaptam magam, lesem a nyomtatott betűk közt a rejtett mikroszkopikus betűket…

A lépten-nyomon összebogozódó hat szál és az egymáshoz ezer szállal kötődő hat főszereplő kavalkádjából magától értetődően rajzolódik ki egy hetedik – a város története. Isztambul, a városok királynője, mely után fájó vágyakozás fogja el az olvasót, amint letette a könyvet. Él a lapokon, és tündököl – olyan fénnyel, ami igazából elhomályosítja a szereplőket is, legyenek bármily markánsak. Mindannyian elvinnének a hátukon egy saját regényt – Ayse, a mézzé lett ember után kutató régiségkereskedő, Adnan, az évszázad csalásán dolgozó bróker, Necdet, a dzsinneket látó ifjú drogos, Can, a csendbe zárt „ifjú mesterdetektív”, Georgios Ferentinou, a fogadásokban utazó közgazdász-professzor, Leyla, a hagyományok és családja szorításából kitörni próbáló marketinges. Velük pörgünk a lapokon, fékezhetetlenül, miközben körülöttünk forog az egész város – és az egész világ.

Első olvasásra a kedvenceim közé került.

Volt egyszer egy könyves közösségi oldal…

Mottónk mára:

- Zoli, nem baj, ha csúnyán beszélek a blogon?

- Hmmm…inkább ne beszélj csúnyán a blogon.

- Ööö… akkor a kommunikációképtelen álszent balfaszt húzzam ki? 

A tegnapi napom nagyjából-egészében arról szólt (persze a munkám végzése mellett) hogy nyomogattam a facebook- és molyfrissítéseket, miközben már-már tűkön ülve vártam, hogy kapjak egy levelet egy közösségi oldaltól, melyben arról értesítenek, hogy kitiltottak. Hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy egy valamennyire épelméjű, józan, felnőtt, minimális gondolkodásra azért képes egyén azt várja, hogy kitiltsák egy közösségből? Elmesélem…

Volt egyszer egy könyves közösségi oldal, ahova jó volt tartozni. Ami más volt, mint a többi közösségi oldal – eleinte nagyon, aztán (sajnos) egyre kevésbé. Nem voltam ott az alapításkor, nem regisztráltam azonnal, amint megjelent, eltelt egy-két év, mire rászántam magam – pedig akkor már egy ideje a látókörömben volt. Hogy miért halogattam? Eredendően vannak ellenérzéseim a közösségi szájtokkal szemben (legyen az Facebook, iWiW, moly, twitter), mert nem vagyok híve a netes kommunikáció elharapódzásának. Hogy miért regeltem mégis? Mert Lobo azt mondta :) Na jó, nyilván nem, volt már előtte sok impulzus, de ő mondta – azt hiszem, a bloggerinterjújában még a freeblog könyves aloldalon – hogy egy terjeszkedni vágyó bloggernek az jó terep, már-már kikerülhetetlen.

Eleinte szerettem, lelkesedtem, használtam erre, használtam arra – könyveket töltöttem fel, bejelölgettem a magánkönyvtáram darabjait, polcokat gyártottam, várólistát szaporítottam, listákat vezettem, és persze ismerkedtem, karcoltam, eszmecserét folytattam és néha kulturált keretek közt vitáztam. Mert az egésznek ez volt a lényege (akkor): hogy olvasni szerető emberek az olvasmányaik kapcsán kicserélhessék a gondolataikat, minden mást kizárva beszélgessenek könyvekről, vitázzanak, győzzék meg egymást, szélesítsék a látókörüket, élvezzék, hogy egy halom másik könyvmollyal vannak összezárva (ami sokaknak sajnos a privát életben nem adatik meg). Hiánypótló volt, szerettük. És valóban jól jött a blog reklámozására, terjesztésére – mert hát olvasni szerető molyok tömkelegét lehetett elérni egy-egy bejegyzéssel.

Aztán, ahogy az a kicsiből naggyá váló intézményeknél lenni szokott, ez is megváltozott jó néhány ponton – ami egy határig természetes. Amikor a kis garázscégből piacvezető vállalkozás lesz, akkor az „egy asztalnál sörözünk késő estig a főnökkel és megünneplünk minden újabb milliót” után jön az öltönyös vezérigazgató, a részvényesek, a parancslánc meg az elszemélytelenedés. Tudom, átéltem. De nem muszáj teljesen elembertelenedni.

Ahogy a moly nőtt-nőtt, óhatatlanul felhígult az addig valóban elkötelezett könyvmolyokból álló közösség: sokan hozták a barátaikat-barátnőiket, mert ez a hely poén, és megjelentek az életükben egy könyvet olvasó, azért viszont visítozva rajongó tinik. Ezt még az ember tolerálja, nyilván – a cuki rózsaszín masnis kiscicás karcokat lehet szűrni, ha akarom, embereket is, könyveket is, tudom magam függetleníteni a tartalom egy részétől. Ám aztán maga a moly is megváltozott, nem csak a felhasználói köre. Jöttek a letilthatatlan reklámok, a moderátorok, a szerkesztők, akik kigyomlálták az adatbázist (amiért mélységes hála nékik) és a felhasználói tartalmakat (amiért nem). És szép egymásutánban jött három dolog, ami miatt elkezdett nagyon-nagyon rezegni az a bizonyos léc…

Kezdődött a könyvadatlapokon megjelenő tartalmakba való durva belenyúlással – aki nem ismerné, a molyon alapból az a rendszer, hogy az egy könyvhöz érkező x értékelést az alapján „rakják sorba”, hogy hányan „kedvencelték” őket. Ami népszerű, előrekerül. Ez sok szempontból persze kifogásolható és fals képet ad adott könyvről, de alapból arról szólt, hogy a közösség befolyásolja az értékelést. Mígnem elkezdték (valakik) hátrébb sorolni az adott könyvről negatív véleményt megfogalmazó értékeléseket. Mert az káros. Egy könyves közösségi oldalon, mely függetlennek vallja magát bármely kiadótól, kereskedőtől, párttól, vallástól, akármitől, káros, ha negatív véleményt mersz közzétenni. WTF? Nem az lenne a cél, hogy összeálljon valamiféle objektív véleménycsokor a könyvről – jó ezért, szar ezért, nekem ez tetszett, nekem az nem…? Nem – a cél ezek szerint sokkal inkább az, hogy bólogató kiskutya módjára dicsérjünk mindent, mert az olyan „barátságos”.

A bloggerek egy szép napon „hátrébb” sorolódtak a táplálékláncban. Régen, még a moly hőskorában az alapító kitalált egy rendszert, miszerint ha van blogod, és kiteszed a molyos kedvencelő alkalmazást (nekem is ott van a posztok felett, amíg rá nem jövök, hogy kell leszedni) plusz az oldalsávba vagy valahova egy molyos widget-dobozt az aktuális olvasmányaiddal, kapsz úgynevezett pro tagságot. Ami jó móka, lehet képeket töltögetni (igen, cuki rózsaszín masnis kiscicásokat is), van pár extra funkció, ha lusta vagy excelbe vinni az éves olvasmányaidat és kiszámolni, hány oldalt tesznek ki, a moly megcsinálja helyetted, letilthatod a reklámokat (ami nem akármi egy folyamatosan elüzletiesedő helyen), ilyenek. Mígnem egy napon megjelent egy bejegyzés az alapítótól, hogy a pro tagság eztán megvásárolható termék, ami nem jár holmi kis blogos frincfranc kirakásáért. Kemény egy világ ez. Ne legyünk álszentek: mindannyian tudjuk, hogy a dolog a kölcsönös reklámról szólt. Amíg a moly kicsi volt és be kellett vezetni, rohadt jól jött nekik, hogy az a szépszámú könyves blogger önként és dalolva reklámfelületet biztosított, a bloggereknek pedig jól jött a molyon elérhető olvasóközönség. És amikor a moly már nagy lett, és nem volt szüksége a bloggerek támogatására, egész konkrétan leszarta őket (minket). Ne értsen félre senki, én meg szarom le a pro tagságot, kb. sose használtam, az elv az, ami mélységesen felháborít: „a mór megtette a dolgát, a mór mehet”. Ennyi.

Felhasználói tartalmak törlése mások „jóérzésének megsértése” miatt. Nos, mint minden oldalon, itt is vannak bizonyos irányelvek. Közösségi irányelveknek hívják a dokumentumot, ami megjegyzem, molyon belül elég jól el van dugva, de gugli a barátunk, és mostanság úgyis mindenhova oda van linkelve, szóval megnézhető. Ez világosan lefekteti, hogy „Nem toleráljuk a trágárságot, a politizálást, a rasszizmusra való felbujtást, mások vallásának vagy világnézetének a megsértését, a diszkriminációt és az intoleranciát bármilyen nemű fogyatékossággal szemben.”. Ez természetes, ha bárki vét ez ellen, töröljék a karcát/hozzászólását/blogbejegyzése linkjét bátran. Ám hogy hogyan tartozik e körbe egy negatív értékelés törlése pusztán azért, mert egy felhasználó jelezte, hogy őt az sérti – érthetetlen. Hangsúlyozzuk ki: olyan értékelésről van szó, melyben a fenti kitételek egyike sem szerepelt, pusztán negatívan nyilatkozott egy könyvről, ami valaki más szíve csücske, és ez a valaki más jelezte az adminnak, hogy ez neki rossz. És az értékelést törölték. Megint csak: WTF? Ha valakinek az én kedvenc könyvem esetleg nem tetszik, és ezt le meri írni (botrány!), csak írok a modiknak, hogy ez nekem bántja a kis lelkikémet, és rögtön törlik? Ennyi erővel ki is írhatnák nagy betűvel a bejáratra hogy kizárólag pici szívecskékkel díszített ömlengő értékeléseket fogadunk el…

Nagyjából ennek a három oknak köszönhető, hogy a molyos tevékenységem az utóbbi egy évben arra korlátozódott, hogy bejelölgettem, mit olvasok, értékeltem, és belinkeltem a blogbejegyzéseket. Semmi társadalmi élet, minimális számú karc, nuku hozzászólás. Voltak kritikáim, amiket néha molyon kívül megfogalmaztam (másoknál kommentben, én egész eddig a blogon nem adtam teret ilyesminek), de úgy nagy általánosságban hidegen hagyott, jól elvoltam, hogy ott is linkelgetek, ennyi. Ma sokan, sok helyen feltették a kérdést: ha nem tetszik, minek vagy tag? Nos, én vállalom, hogy főleg a reklám miatt voltam (az olvasók x százaléka onnan talált ide) – no meg a nagy adag nosztalgia miatt (mert valamikor régen a moly még igenis jó hely volt…).

Aztán jött az elmúlt két nap és kiborult egypár bili, most pedig ott tartunk, hogy a moly kedves adminisztrátora felszólított, hogy gondoljam már át, akarok-e én ide tartozni vagy sem, ha ilyen stílusban kommunikálok vele (jelen állás, lehet, mire megírom a posztot, kitesznek). Folytatás a tovább után, hosszan, mérgesen, de érvekkel, hazugságok nélkül…

Marie Phillips: Csintalan istenek

A görög istenek köztünk járnak. Na jó, nem épp köztünk, itt Budapesten, kicsit arrébb – London egyik lepukkant külvárosában tengetik az időt egy, az összedőlés szélén álló házban, visszasírva saját egykoron volt nagyságukat és hajthatatlanul szívatva egymást. No meg a halandó embereket – akiket nagyjából annyira vesznek komolyan, mint a tetemes mennyiségű felhalmozott szemetükben turkáló patkányokat. Szóval bizonyos tekintetben épp olyanok, mint régen…

Hogy hogyan jutottak az Olümposz csúcsáról röpke kétezer év alatt idáig, arról persze az olvasónak nagyjából a könyv első ötven oldala után azért van némi elképzelése – ellenben önző (és mit tagadjuk, többnyire tökhülye) isteneink annyira el vannak foglalva önmaguk sajnáltatásával, hogy akkor sem jönnek rá, amikor szó szerint az orruk előtt van a megoldás. No persze, azért az önsajnálaton kívül is van mi kitöltse idejüket: Aphrodité szextelefon-vonalat üzemeltet, s ahogy az várható, ebben legalább profi; Héphaisztosz el van foglalva azzal, hogy asszonykája hálóját újra meg újra átépítse; Artemisz kutyasétáltatást vállal, s minden punnyadt ölebben keresi az óidők kutyáira emlékeztető vadállatot; Apollón meg épp készül befutni, mint kábeltévés jós – kevés sikerrel. Szánalmas, ugye?

A legelfoglaltabb még Arész, a hadisten, aki ugyan így is nyavalyog, hogy az emberek túl békések lettek, de azért elszórakoztatja magát olykor egy-egy kisebb távol-keleti háborúval; no meg Hermész, aki kétezer éve még nem gondolta volna, hogy egy olyan „mellékállás” mint a pénz istenéé, egyszer ennyire zűrös lesz. S persze ne feledkezzünk meg Dionüszoszról, akinek bora még mindig ütős, klubja pedig a legmenőbb Londonban – kár, hogy minden bevétele büntetésekre megy el; és Érószról, aki olyasmire vetemedett, amire görög isten még tuti soha: keresztény lett.

Ebbe a csipetcsapatba csöppen bele a gátlásos, dundi, csetlő-botló Alice, akibe Apollón – Aphrodité és Érósz cseppet sem istenhez méltó közreműködésének köszönhetően – amúgy istenesen belehabarodik; és jön vele az ő cseppet sem kevésbé gátlásos, csetlő-botló, kissé patkányképű udvarlója, Neil. Akiben, bár soha nem gondolná (s valószínűleg a fülig szerelmes Alice-on kívül senki más sem), egy igazi hérosz veszett el. Akire szükség is lesz, ugyanis a visszautasítást nehezen viselő Apollón olyan kalamajkát indít el, ami nem csupán újabb viszályokat szít az istenek között – minek eredménye egy újabb háború valahol Közép-Ázsiában – hanem egyenesen lehozza a napot az égről. Magától értetődő, hogy a béna istenek helyett a két halandóra vár a feladat, hogy megmentsék az olümposziak hátsóját és mellesleg az egész világot.

Marie Phillips regénye könnyed és humoros olvasmány, ami nem akar többnek látszani, mint ami. Nem egy korszakalkotó remekmű, de nekem nagyon jólesett a sok nyomasztó szépirodalom után. Helyenként igazán kacagtató, helyenként megható, helyenként elgondolkodtató mű, ami tökéletesen alkalmas arra is, hogy életre keltsük régóta szunnyadó ismereteinket a görög mitológiáról. Javíthatatlan romantikusok pedig még egy kis pluszt is kapnak a végére: hisz végső soron még a világot is az igaz szerelem menti meg. Kell ennél több?

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Vizi Katalin

 

Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek

Nem is olyan régen írtam egy kortárs szépirodalmi mű ajánlójában, hogy mostanában egyre-másra belefutok olyan könyvekbe, filmekbe, melyek valamiképp rímelnek a jelenlegi élethelyzetemre és szembesítenek a saját választásaimmal, feladataimmal, kihívásaimmal – Boldizsár Ildikó legújabb könyvére ez sokszorosan igaz. Na jó, tegyük hozzá, ezúttal ez tudatos volt. Noha a szerző korábbi, Meseterápia című művét nem olvastam, és az azóta megjelent hat mesegyűjteménnyel is csak részletekben találkoztam, a módszer maga nem volt ismeretlen előttem – ami azonban első találkozásra megmelengette a szívem, az a cím. Mesekalauz úton lévőknek – nos, ha oly sok mindenben bizonytalan is vagyok jelenlegi élethelyzetemet illetően, egyet biztosan tudok: úton vagyok. Valahonnan valahová, és egyelőre fogalmam sincs, hol is van az a „valahová”. És nagyon, de nagyon hiányoznak a természetes útmutatók, kapaszkodók – amilyenek például a sok-sok generáció által érlelt népmesék. 

„A mesék megőrizték az emberi létezésnek egy bizonyos rendjét, azt többek között, hogyan tud az ember a folytonos változásban ember maradni. Milyen minőséget kell megőriznie önmagában, hogyan kell viszonyulnia a folyton változó világhoz, a saját változó életkorához, az életszakaszokhoz. Az ember nem arra született, hogy káoszban vergődje végig az életét, hanem arra, hogy valamilyen rendre fűzze föl – és a mesék ezt, az emberi létezés rendjét tudják nagyon pontosan elénk tárni és megmutatni” – fogalmaz a szerző az ekulturának adott interjúban. Éppen ez, az emberi létezésnek eme rendje hiányzik most nagyon. És meggyőződésem, hogy nem csak nekem (és nem csak ebben az élethelyzetben). Borzasztóan kusza, átláthatatlan világban élünk, melyre már a közhellyé vált „felgyorsult” is túl puha jelző. Áthágtunk minden szabályt, minden korlátot, kivívtunk mindenféle szabadságot, hajszolunk mindenféle örömöket, csak épp közben sutba dobtunk egy rakás olyan hagyományt, tudást, bölcsességet, „rendet”, ami nélkül nagyon nehéz (írja ezt egy olyan olvasó, aki a privát életében hajlíthatatlanul ágáll minden hagyomány és szokás ellen – mégis, a saját kárán volt kénytelen belátni, hogy ezek nem csupán a hátunk közepére kívánt ósdi macerák).

S miközben szembesülünk saját életünk megoldhatatlan(nak tűnő) problémáival, kusza létezésünk nehézségeivel, terápiák és önsegítő módszerek garmadájából válogathatunk, hogy kicsit könnyebb legyen – ám a legtöbbel pusztán tovább nehezítjük saját dolgunkat. Pedig ott vannak karnyújtásnyira a legősibb, „kipróbált” segítők, a mesék. Csak épp eszünkbe sem jut hozzájuk fordulni – mert a mesét manapság a gyermeteg rajzfilmekkel azonosítjuk, mert nincs időnk ilyen „butaságra”, mert a népmesék nem „trendik”, de leginkább azért, mert „elfelejtettük a mesékbe kódolt üzenetek értését”. Ezért van szükség közvetítőre mese és mesehallgató között, írja Boldizsár Ildikó, és kénytelen vagyok igazat adni neki. Mert magam is ékes példája vagyok eme felejtésnek, és a könyvet olvasva számtalanszor csodálkoztam rá a mesék értelmezésére – mely értelmezés, ahogy a szerző siet hangsúlyozni, csupán egy a sok lehetséges közül (zavarba ejtő belegondolni, mennyi lehet még).

Tegyük hozzá, voltak esetek, amikor nem azt és nem úgy „olvastam ki” egy meséből, ahogy a hozzá tartozó mesekalauz írta, ám épp ez a meseolvasás és -értelmezés szépsége: hogy magunkon, saját tapasztalatainkon, érzéseinken átszűrve szólnak hozzánk. Már ha engedjük. Mert valljuk be, kell némi nyitottság és főként előítéleteink, hamis berögződéseink levetkőzése ahhoz, hogy úgy istenigazából át tudjuk adni magunkat egy többszáz éves népmesének, aminek a szimbólumaiból jó eséllyel keveset értünk – de megéri. 

Köszönöm Boldizsár Ildikónak, hogy összegyűjtötte ezeket a meséket, köszönöm az értő, érző, kézen fogva vezető, de cseppet sem szájbarágós és minden erőszakos „tanítást” nélkülöző kalauzokat, és legfőképpen azt, hogy fáradhatatlanul dolgozik egy olyan hagyomány életben tartásán, ami valóban hiányzik a mindennapjainkból. Nekem, most, itt ez a könyv segített: picit jobban átlátni saját életfordulómat, tisztábban látni az előttem álló útelágazásokat, lezárni a megtett utat. És bőséggel hagyott maga után gondolkodnivalót: mert ezek a mesék nem egyértelműek, nem csak, hogy minden mesének több értelmezése létezik, de minden élethelyzetben mást adhatnak. Épp ezért inkább lapozgatni-, ízlelgetnivaló könyv ez, nem egy olvasásra bekebelezhető tudást ad. Azt hiszem, jó néhány meséjét újra fogom olvasni – de csak a Meseterápia után, melyre most már fokozottan kíváncsi vagyok.

Kiadó: Magvető