Következzék egy súlytalan, csacsogós
körbeposzt, mert meleg van, mert dolgoznom kéne, de nincs kedvem, és mert a Knausgard-család
önéletírásai okozta poszttraumás sokkot pillanatnyilag Atwood-újraolvasásokkal
gyógyítom, úgyhogy új könyvélményről most egy darabig nem tudok írni. Bevallom,
amikor Zenka először felvetette, hogy az áprilisi újraélesztési kísérlet után
mi lenne, ha megint rendszeresen írnánk közös témázásokról, húztam a szám, mondván,
pont az ilyesfajta „kötelezők” vették el a kedvem anno a blogolástól. Viszont
pont mert a már említett áprilisi poszt hozta meg újra a kedvem az íráshoz - mondhatjuk,
hogy a blogunkra is újraélesztő hatással bírt - miért ne adnék neki még egy
esélyt? Szóval csacsogjunk a blogger kollégákkal – a téma ezúttal: utazás és a
könyvek, szabadon értelmezve. Van olyan táj, ahova a könyvek vittek el? Vagy
ahova egy könyv miatt vágysz? Netán ami egy olvasmány miatt emblematikus
jelentéssel bír számodra?
Érdekes téma, főleg nekem, aki finoman szólva nem vagyok egy utazgatós alkat… Ami persze nem jelenti azt, hogy ne vágynék ezer helyre, ne szeretnék megcsodálni ezer látványt saját szemmel, de valahogy eddig mindig másképp alakult az élet. De hogy könyvek vigyenek el bárhová – no, ez fogas kérdés. Szerintem én sosem szerettem a kifejezetten utazós könyveket. Emlékszem, a huszas éveim elején, amikor könyvesboltban dolgoztam egyetem mellett, mindent elborítottak a Napsütötte Toszkána, Egy év Provance-ban, Ízek, imák, szerelmek és hasonló románcok, melyeknek mindnek ugyanaz volt a lényege: főhősünk életválságban van, amelyből kizárólag valami (jellemzően mediterrán) távoli táj tudja kihúzni. Akkortájt évekig mindenki az aktuális romantikus utazós könyv helyszínére vágyott. Engem ez már akkor sem kapott el. Valahogy a tájleírások alapból nem tudnak elkapni – nekem a természet, egy hely hangulata sokkal inkább kép, mint szöveg. Egy kép ez esetben tényleg többet mond ezer szónál. Egy kivételt tudok felidézni, azt is nagyon régről: én még abba a generációba tartozom, amelynek a kiskamaszkorában nem hogy google streetview és insta nem volt, de utazós műsorokat se nagyon láttunk a királyi tévén – nyilván ennek is köszönhető hogy Jókai Vaskapu-leírása nekem is kamaszkori alapélmény. De azért valljuk be, kevés utazós könyv üti meg Jókai színvonalát.
Szóval nem annyira hatnak rám a soksok karakterrel lefestett tájak, és nem is nagyon tudok felidézni olyat, ami annyira megragadott volna, hogy azonnal csomagolnék, és mennék. Egy kivétellel – ami nem más, mint Cornwall. Érdekes, mert legkevésbé a táj, vagy a tájleírások, sokkal inkább az ott élő, onnan elmenekülő és oda folyvást visszavágyó valós és fiktív karakterek miatt. Aki követ, annak nem meglepetés, hogy az elmúlt éveim a Cormoran Strike sorozat bűvkörében teltek: számos nehéz helyzetben szolgáltak kabátkönyvként a sorozat kötetei. Meg se merném számolni, hányszor olvastam újra a kedvenceim. Az ötödik kötet egyik újraolvasásakor kaptam azon magam (ez tán még a covidos bezárkózás idején volt) hogy a google streetview-n követem Strike nyomát St. Mawes utcáin és képes vagyok órákig barangolni a tengerparti városka házai közt. Aztán felfedeztem, hogy…
…egy Strike-nál sokkal fontosabb élmény is odaköt, hisz életem elsőszámú irodalmi tudatformálójának is erős kötődése van Cronwallhoz. Mit kötődése… A világirodalom egyik legcsodálatosabb könyve, A világítótorony nem más, mint szerelmeslevél az elveszett gyerekkori idillhez, a St. Ives-ben töltött nyarakhoz. „Visszagondolva semmi sem volt olyan meghatározó, olyan fontos számunkra gyerekkorunkban, mint a cornwalli nyarunk” – írja Virginia Woolf 1940-ben, én meg csak fogom a fejem, hogy ez a kapcsolódás hogyan nem tűnt fel előbb? Woolf születésétől egészen anyja haláláig (ekkor Virginia tizenkét éves volt) minden nyarat a Talland House-ban töltött a család, a gyereksereglet és számos, a kulturális és tudományos életből érkező vendég. Ahogy az apa, Sir Leslie Stephen írta, a Talland House egy falatnyi paradicsom, minden sarkában homokkal és elhagyott gyerekjátékokkal. Virginia sehol nem volt olyan boldog, mint Cronwallban, nem véletlen, hogy a gyerekkori nyarak és a ház számos művébe beszűrődött. Miért vagyok ennyire hihetetlenül és gyógyíthatatlanul romantikus Cornwall iránt? – teszi fel a kérdést 1921-ben, s a válasz maga A világítótorony. A regény, melyben nem csak anyjának állított csodálatos emléket, hanem a legközelebb jutott ahhoz, hogy megragadja életműve esszenciáját, a pillanatot, mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, de rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát.
A maga módján rettentő komikus, hogy két ennyire különböző olvasmányélmény vitt közel Cornwallhoz – de mivel mindkettő a maga módján kedves a szívemnek, szeretem a gondolatot, hogy e tájon mégis összeérnek. Ha egyszer rám mosolyog a szerencse, nekiindulok, hogy bejárjam Strike nyomában St. Mawes utcáit és legurítsak egy pintet a Victory-ban; majd áthajózzak Falmouthba, beköszönjek a penzance-i kalózoknak, és útba ejtsem a „világ végét”, mielőtt megpihenek St. Ives tengerpartján. Ahol aztán csak bámulnám a világítótornyot, odaképzelve egy csónakban a kis James Ramsay-t (és a kis Virginia Stephent), azokban a boldog időkben, amikor még azt hitték, ha eljutnak a világítótoronyhoz, minden álmuk valóra válik.
Érdekes téma, főleg nekem, aki finoman szólva nem vagyok egy utazgatós alkat… Ami persze nem jelenti azt, hogy ne vágynék ezer helyre, ne szeretnék megcsodálni ezer látványt saját szemmel, de valahogy eddig mindig másképp alakult az élet. De hogy könyvek vigyenek el bárhová – no, ez fogas kérdés. Szerintem én sosem szerettem a kifejezetten utazós könyveket. Emlékszem, a huszas éveim elején, amikor könyvesboltban dolgoztam egyetem mellett, mindent elborítottak a Napsütötte Toszkána, Egy év Provance-ban, Ízek, imák, szerelmek és hasonló románcok, melyeknek mindnek ugyanaz volt a lényege: főhősünk életválságban van, amelyből kizárólag valami (jellemzően mediterrán) távoli táj tudja kihúzni. Akkortájt évekig mindenki az aktuális romantikus utazós könyv helyszínére vágyott. Engem ez már akkor sem kapott el. Valahogy a tájleírások alapból nem tudnak elkapni – nekem a természet, egy hely hangulata sokkal inkább kép, mint szöveg. Egy kép ez esetben tényleg többet mond ezer szónál. Egy kivételt tudok felidézni, azt is nagyon régről: én még abba a generációba tartozom, amelynek a kiskamaszkorában nem hogy google streetview és insta nem volt, de utazós műsorokat se nagyon láttunk a királyi tévén – nyilván ennek is köszönhető hogy Jókai Vaskapu-leírása nekem is kamaszkori alapélmény. De azért valljuk be, kevés utazós könyv üti meg Jókai színvonalát.
 |
St. Mawes vára és fehér házai - a város, melynek unalma elől Leda Strike elmenekült, és ahova aztán időrőlidőre lepasszolta gyerekeit |
Szóval nem annyira hatnak rám a soksok karakterrel lefestett tájak, és nem is nagyon tudok felidézni olyat, ami annyira megragadott volna, hogy azonnal csomagolnék, és mennék. Egy kivétellel – ami nem más, mint Cornwall. Érdekes, mert legkevésbé a táj, vagy a tájleírások, sokkal inkább az ott élő, onnan elmenekülő és oda folyvást visszavágyó valós és fiktív karakterek miatt. Aki követ, annak nem meglepetés, hogy az elmúlt éveim a Cormoran Strike sorozat bűvkörében teltek: számos nehéz helyzetben szolgáltak kabátkönyvként a sorozat kötetei. Meg se merném számolni, hányszor olvastam újra a kedvenceim. Az ötödik kötet egyik újraolvasásakor kaptam azon magam (ez tán még a covidos bezárkózás idején volt) hogy a google streetview-n követem Strike nyomát St. Mawes utcáin és képes vagyok órákig barangolni a tengerparti városka házai közt. Aztán felfedeztem, hogy…
 |
Talland House, St. Ives - Virginia Woolf gyerekkori nyarainak helyszíne, az elveszett Éden. Az ablaktáblák közül szinte hallom a később esszébe foglalt éjjeli lepke vergődését. |
…egy Strike-nál sokkal fontosabb élmény is odaköt, hisz életem elsőszámú irodalmi tudatformálójának is erős kötődése van Cronwallhoz. Mit kötődése… A világirodalom egyik legcsodálatosabb könyve, A világítótorony nem más, mint szerelmeslevél az elveszett gyerekkori idillhez, a St. Ives-ben töltött nyarakhoz. „Visszagondolva semmi sem volt olyan meghatározó, olyan fontos számunkra gyerekkorunkban, mint a cornwalli nyarunk” – írja Virginia Woolf 1940-ben, én meg csak fogom a fejem, hogy ez a kapcsolódás hogyan nem tűnt fel előbb? Woolf születésétől egészen anyja haláláig (ekkor Virginia tizenkét éves volt) minden nyarat a Talland House-ban töltött a család, a gyereksereglet és számos, a kulturális és tudományos életből érkező vendég. Ahogy az apa, Sir Leslie Stephen írta, a Talland House egy falatnyi paradicsom, minden sarkában homokkal és elhagyott gyerekjátékokkal. Virginia sehol nem volt olyan boldog, mint Cronwallban, nem véletlen, hogy a gyerekkori nyarak és a ház számos művébe beszűrődött. Miért vagyok ennyire hihetetlenül és gyógyíthatatlanul romantikus Cornwall iránt? – teszi fel a kérdést 1921-ben, s a válasz maga A világítótorony. A regény, melyben nem csak anyjának állított csodálatos emléket, hanem a legközelebb jutott ahhoz, hogy megragadja életműve esszenciáját, a pillanatot, mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, de rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát.
 |
A világítótorony, a vágyakozás, a gyerekkori remények, a tökéletesség szimbóluma - melyet ha elérünk, tán visszafordíthatjuk az időt, és visszakaphatjuk azt, mi elveszett. A cél, mely után jobb vágyakozni, mint elérni s szembesülni a keserű igazsággal: ami elveszett, soha nem hozható vissza. |
A maga módján rettentő komikus, hogy két ennyire különböző olvasmányélmény vitt közel Cornwallhoz – de mivel mindkettő a maga módján kedves a szívemnek, szeretem a gondolatot, hogy e tájon mégis összeérnek. Ha egyszer rám mosolyog a szerencse, nekiindulok, hogy bejárjam Strike nyomában St. Mawes utcáit és legurítsak egy pintet a Victory-ban; majd áthajózzak Falmouthba, beköszönjek a penzance-i kalózoknak, és útba ejtsem a „világ végét”, mielőtt megpihenek St. Ives tengerpartján. Ahol aztán csak bámulnám a világítótornyot, odaképzelve egy csónakban a kis James Ramsay-t (és a kis Virginia Stephent), azokban a boldog időkben, amikor még azt hitték, ha eljutnak a világítótoronyhoz, minden álmuk valóra válik.
Nézzük, a többiek hova utaznának (netán már utaztak is?) a könyvek lapjain:
Nekem teljesen kimaradt ez a két regény, pl. sosem gondoltam a Strike sorozatra, hogy kabátkönyv lehetne, ősszel sorra fogom keríteni. Woolf pedig... őt is jobban meg kellene ismernem. Cornwall miatt is.
VálaszTörlésHű, azért Strike csak nekem kabátkönyv :) meg nem mondom, miért, de elképesztően otthonos és nyugtató hatással van rám. Amúgy némely része kimondottan véres krimi, a főszereplő kibírhatalan, és sokan nem is szeretik, szóval nem garantálom hogy neked is tetszene :D
TörlésWoolfot viszont bármikor ajánlom <3
Meg kell cáfoljalak, nem csak neked kabátkönyv! :)) És tényleg elképesztően otthonos. Ezt a "cosy"-t alig találom bármi másban.
TörlésJó volt olvasni ezt a posztot, és a felismerésedet is! :) Bár Strike közös imádatunk, Woolf kisasszonnyal nem mernék próbálkozni, gyanítom Atwood sorsára jutna szegény. :D
VálaszTörlésEgyébként szerintem ez egy misconception, hogy az utazós könyv, vagy a könyv utazós részer kvázi a tájleírás - tudom nem ezt írtad, csak szerintem sokan ezt gondolják, és te pedig azt említed, hogy nem tudnak elkapni a tájleírások. A kulcs, hogy a könyv szerves része legyen a helyszín, és úgy bonyolódjon bele, hogy közben nem csak a kanyargó lépcsőkről tudsz meg mindent, hanem közben a főhősökről is. Szívből ajánlom neked Fehér Klára Négy nap a paradicsomban című kisregényét, ami szuperül ötvözi a belső lélektani utazásokat a "tájleíró" jellegű dolgokkal, Korzika, Olaszország, Ausztália. :))
Oh, és még valami, hát nagyon együtt tudok rezonálni azzal, amit írtál a provence-i és egyéb utazásos könyvekkel kapcs, tényleg minden tele volt ezzel, és mindenben az volt a lényeg, hogy az utazásba próbálták maszkolni a szerelmi történetet - az Ízek, imák, szerelmek ebből a szempontból kifejezetten idegesítő volt nekem, hogy jaj a megoldás: az új pasi, csak kicsit egzotikusabb. xD
Remélem jössz majd a következő körökbe is témázni!