C. B. Strike – A Koromfekete szív (sorozat)

„Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.” Hahaha… Anno így fejeztem be a Strike sorozat előző részének adaptációjáról írt posztom, és most visszaolvasva nagyon jól szórakoztam azon, mennyire ki voltam borulva akkor. Kicsit féltem is megnézni A Koromfekete szívből készült sorozatot, de nyilván megtettem, sőt, előtte – utána újráztam a korábbiakat is, gyakorlatilag egy hónapja a Strike adaptációk világában élek. És cseppet sem bánom. Azt kell mondjam, ennyi idő távlatából, harmadszori újranézésre már a Zavaros vér adaptációjával is megbocsátóbb vagyok, legalábbis a zanzásítással és a sorozatgyilkosságok leegyszerűsítésével – a karakteridegen húzásokat továbbra is igencsak nehezményezem.
 
Szerencsére a készítők meghallgatták fanyalgásainkat, az új évadra összekapták magukat. Vagy legalábbis nem követtek el annyi és akkora baromságot, mint az előzőekben. A Koromfekete szív mára az abszolút kedvencem lett a könyvek közül, Edie Ledwell első megjelenésétől az oldalszázakon át folyó chat-folyamokon át a tényleg szinte kitalálhatatlan bűntényig minden részét imádom. Nyilván nem esett jól, hogy itt is jelentősen egyszerűsítettek a nyomozáson, de be kell látnunk, ez a rendkívül szerteágazó ezer oldalas ügy, ismét csak rengeteg kitekintéssel, múltban vájkálással, művészkollektívával, szélsőjobbos trollokkal, terroristákkal, pedofil bloggerekkel önmagában iszonyú sok négy részre, nem beszélve az egyéb ügyekről és a magánéleti szálakról.
 

Sajnos megintcsak ez utóbbi járt legrosszabbul, pedig itt lett volna helye – na nem mondom, hogy Madeleine távol maradását annyira sajnáltam, tök irritáló volt a csaj végig a könyvben, de szórakoztató módon vitte közelebb Strike-ot a Robin iránti érzései felismeréséhez, ráadásul a fia sokat adott a nyomozáshoz is. Kicsit jobban sajnálom, hogy a költözést, az iroda felrobbantása utáni összebútorozást és a vidéki kalandokat ennyire megvágták. Mondjuk, enélkül is elvezettek végre minket oda, hogy külön-külön már Robin és Strike is bevallják maguknak (és szegény Ilsának) hogy szerelmesek egymásba. Már csak arra kell várnunk, hogy egymásnak is bevallják végre.
 
Szívesen néztem volna többet az iroda mindennapjaiból és egyéb ügyeiből is – ezekre már végképp sosincs idő, pedig az új szereplők, Midge és Dev a könyvben szuper arcok, és Dev Enyves utáni nyomozása is megért volna egy epizódot. Őszintén szólva inkább ezt néztem volna, mint azt, ahogy Charlotte válófélben lévő férje után nyomoznak, még ha értem is, hogy dramaturgiailag fontos szál. Szabaduljunk már meg attól a csajtól, könyörgöm…
 

Na de vissza Edie Ledwell brutális halálára és A Koromfekete szívre! Azt hiszem az évad legnagyobb buktatója az lehetett, hogyan lehet ábrázolni Drek játékát úgy, hogy életszerű legyen az iránta való rajongás, átélhető a játék hangulata, és egyáltalán: el tudjuk hinni, hogy egy netes játékban barátságok, szerelmek szövődnek, vagy épp terroristák fűznek be gyanútlan tiniket. Félig-meddig sikerült is. A játék megjelenítése hangulatos, a chat-folyamokat a karakterek szájába adták, így képernyőn is valamennyire működik a dolog, de sajnos keveset kapunk belőle ahhoz, hogy valóban át tudjuk érezni a varázst úgy, ahogy a könyvben. Az, hogy a művészkollektívában és Edie körül keringő banda létszámát csökkentették, nem feltétlen baj, ahogy az sem, hogy a cselszövő moderátorok kevesebben lettek.
 
A művészkollektíva megjelenítése egyébként elég jó lett, bár én még sokkal hippisebb helynek képzeltem, de lehet, hogy Angliában már ez is borzasztó szabadosnak tűnt. Nils is sokkal konszolidáltabb volt, mint a könyvben, sőt, most hogy visszagondolok, Wally igazi szemét poénjai is teljesen kimaradtak. S ha már North Grove-i művészkollektíva: Robin fedett nyomozása ismét csak felüdülés volt. Nem is tudom, melyik átalakulása a kedvencem, a Camden Town-i punk butikoslány a negyedik évadból vagy ez a rajzórára járó szívdöglesztő marketinges. Imádtam ahogy Pat közölte vele hogy ilyen külsővel a sátánnak is dolgozhatna, a pasik akkor is döglenének utána és azt is, ahogy Pez az első percben belehabarodott. Hát még, amikor lelepleződött és a srác felhívta, hogy elmondja, mindig arról álmodott, hogy befűzi egy szexi kém. Na, ez például egy üdítően jól kezelt szál volt, és egy remek változtatás a könyvhöz képest. Hálistennek, megtanultak írni a forgatókönyvíróink. Az már jobban fájt, hogy kimaradt teljesen a Zoe - Tim szál. Zoe az egész könyv egyik legüdébb színfoltja volt, nagyon szerettem a karaktert minden esendőségével és ostobaságával, a Timhez fűződő kapcsolata meg a netes szubkultúrák egyik legnagyobb veszélyére hívta fel a figyelmet.
 

Ezt a pár fájó kihagyást leszámítva meglepően okosan oldották meg a nyomozás egyszerűsítését – noha rohamléptekben haladtak, végülis megvoltak a kulcspontok, logikusan jutottak el Inigohoz, Keához, Rachelhez, majd Vikashoz. Működött a krimiszál, ami az előző rész fényében már önmagában eredmény. Ráadásul ezúttal megúsztuk különösebb karaktergyilkosság nélkül is, hurrá. Egyedül szegény Katya Upcott járt rosszul – a könyvben „csak” szánnivalóan szerencsétlen nő, akit a férje semmibe vesz, a körülrajongott fiatal alkotók meg kihasználják; ehhez képest a filmben eléggé elcsavarták és hülye picsát csináltak belőle, akivel kapcsolatban elég könnyen az a gondolatunk támadhat, hogy megérdemelte, hogy a családja úgy végezte, ahogy. Szomorú.
 

Összességében sokkal jobban tetszett, mint vártam, ami öröm, mert ahogy írtam, ez a kedvencem a könyvek közül. Biztos újra fogom nézni párszor, mire kijön a következő évad – ami viszont, brrr, könyvben a leginkább irritáló. Na, innen lesz szép nyerni.