Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

„Álltam és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.”

Gondolkodtál már azon, mi hiányozna leginkább megszokott kis világunkból, ha bekövetkezne a megannyi hollywoodi katasztrófafilm által megénekelt apokalipszis? Ha menni kéne, magunk mögött hagyva mindent, ha nem lenne többé elektromosság, internet, távfűtés, meleg víz, friss kifli reggel a boltban és antibiotikum ha kettőt tüsszentesz? Ha le kéne mondanod minden hétköznapi luxusról, csinos cipőtől a könyveken át az okostelefonodig? Mit tennél, ha nem lenne többé munka, amit el kell végezned minden hétköznap kilenctől ötig, hanem percről percre kéne küzdened az életben maradásért? Életben maradnál egyáltalán? Érdemes lenne? Elég lenne pusztán életben maradni?

Van ebben a könyvben valami jólesően elvarázsolt bölcsészes, ami nekem, mint elvarázsolt bölcsésznek melengeti a szívem – mert igen, én is azok közé tartozom, akiknek a csini cipő, a kifinomult ételek, a mindent behálózó internet és az életmentő gyógyszerek mellett a kultúra hiányozna legjobban. Mert hiszem, hogy életben maradni nem elég. Ahogy hiszem, hogy itt, az apokalipszisen (még?) innen sem elég pusztán életben maradni. Hogy az ember több, mint biorobot, hogy a napról napra vegetáláson és munkába járáson túl kell valami, amire azt mondom: ezért érdemes élni. Kultúra, szépség, harmónia – és a képesség arra, hogy meglássuk a szépséget, ha elénk varázsolódik. Akár egy könyvben, akár egy darabban, akár a természet csodáiban…

Emily St. John Mandel posztapokaliptikus története e szépség utáni keresésről szól, arról, hogy az életben maradásnak is kell legyen értelme, hogy nem vetkőzhetjük le azt, ami emberré tesz minket, csak azért, mert körülöttünk darabjaira hullott a világ. Kis csavarral, persze – mert nem tagadja el azt sem, hogy apokalipszisen innen is akad, aki egész életében hiába kereste az életben maradás értelmét. Mert mindig van, aki álmokba menekül a valósága elől, aki hiábavalóságokra fecséreli idejét, aki hagyja elmenni maga mellett az egyetlent, aki fontos, aki épp akkor találja meg az igaz utat, amikor már késő. Mert emberek vagyunk. Keresünk, hibázunk, rossz irányba fordulunk, újrakezdjük. Mindig, újra és újra. Akkor is, ha egy batyuval a hátunkon kell útra kelnünk ki tudja, hová, merre, meddig, mert közel s távol mindenkit kiirtott egy semmiből felbukkanó vírus. Akkor is, ha minden, ami egykori életünkhöz köt, egy sci-fi képregény, mely épp az egykori otthon elvesztésének állít emléket.

Gyönyörű ez az ezer szállal gabalyodó, mégis mindegyikkel hozzánk beszélő regény. Egy éj, amikor egy színész összeesik a színpadon és meghal – ugyanaz az éj, amikor a világ számos országát leigázza a grúznátha. Kihalt városok, bedugult autópályák, erdők, utak, sétányok, vízpartok mentén elhagyott csomagok sora… És még rosszabb, sokkal rosszabb dolgok. Nem véletlen, hogy még húsz évvel az apokalipszis után sem szívesen beszélnek a túlélők az első évek borzalmairól. Hogy akit gyermekként ért az út traumája, inkább kitörölte emlékeit. Hogy egy huszonéves lány késekkel az övén alszik. Hogy minden újabb falu embertelen kockázatot jelent az utazónak. Mégis akad, aki folyvást úton van…

Mint az Utazó Szimfónia társulata, akik Shakespeare darabok és klasszikus zeneművek előadásával visznek fényt az éjszakába. Évről évre járják a Nagy Tavak vidékét, guberált hangszereken játszanak, elhagyatott házakban talált foszladozó ruhákból varrnak jelmezeket, és ötszáz éves darabokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. S mindezt miért? Miért jut eszébe bárkinek a Szentivánéji álmot játszani amikor minden összeomlott? Mi az a vágy, ami hajtja őket tovább, tovább, és mi az, ami évről évre odaülteti eléjük a falvak maroknyi megfáradt lakosát? Vágy a szépségre, az elvontra, az emelkedettre. Vágy arra, hogy más életeket, más korokat, más hangzatokat lássunk-halljunk-érezzünk. Hogy ne csak a saját kis mindennapi gondjainkon merengjünk. Hisz ez visz minket a könyvekhez, filmekhez, zenéhez ma is – amikor annyi inger ér minket, s mégis fáradhatatlanul keressük a szépet.

Szereplőink valahogy egytől egyig kötődnek a Szimfóniához vagy Arthur Leanderhez – a színészhez, akinek megadatott, hogy Lear királyként halhasson meg a színpadon. Egy volt feleség, egy szerető, egy elhanyagolt fiúgyermek, egy kislány, aki gyerekszínészként végignézi Lear halálát, az egykori legjobb barát, egy mentősnek tanuló néző. Ki túlél, ki nem. Ki értelmet talál a túlélésben, ki nem. Ki előre néz, ki hátra. Minden választás oly fájdalmasan emberi…

Úgy érzem, ilyesmit írhatna Margaret Atwood, ha valamivel jobban hinne az emberiségben. Emily Mandel könyvét nem is tudom a polcokat lavinaként ellepő posztapokaliptikus SF regényekhez hasonlítani, csak az általam olvasott legzseniálisabbhoz: a Guvat és Gazellához (és folytatásához). Szépirodalmi igényű szöveg, posztmodern megoldásokkal, csodálatosan megrajzolt szereplőkkel, lírai, melankolikus atmoszférával. Hibátlan.

Kiadó: Gabo

Fordító: Körmendi Ágnes