Mert mindenkinek van legalább egy könyves sztorija…

Nem vagyok egy sztorizgató-típus, frászt tudok kapni attól, ha társaságban valaki rám ront olyasfajta merényletekkel, hogy „meséld már el hogy volt, amikor…”. Hát meséld el te, ha már annyira szeretnéd, hogy elmesélődjön, én nem produkálom magam, köszi. Valahogy mindig azt gondoltam, az ilyen évről évre újramesélt sztorik csak arra jók, hogy kitöltsék az űrt, amikor nincs miről beszélgetni, de muszáj egymás képét bámulni az ebédlőasztal fölött. Biztonsági játék ez is, mint Mr. Collins előre kitalált kis szellemes fordulatai. Töltelék.

Épp ezért néztem kicsit furán, amikor a TÉMÁZUNK rovat ehavi adásába ezt a témát szavazta meg a kis csipetcsapat. Mert hát jó, biztosan mindenkinek van legalább egy könyves sztorija és én szeretem is ezeket olvasgatni, de hogy írni róluk? Nemár… Aztán megadtam magam a csordaszellemnek, mert hát legyünk közösségi lények, meg kell is poszt a blogra (töltelék, haha), úgyhogy lássuk…

Igen, tényleg van ilyen könyv :)

Ha maradandó könyves sztori, anekdota, emlék, akkor a leglegleg ami először eszünkbe pattan és mindig mosolyogtat, meghat, olykor könnyekre ingerel, az „a tűzbőlmentett Gyűrűk Ura”… 2003 novemberében történt. Akkortájt kezdtük úgy igazán gyűjtögetni ama Gyűjteményt, ami ma már lassan szétfeszíti a különbejáratú szekrényét is – először módszeresen begyűjtve az épp a boltok polcain díszelgő kiadásokat, majd rá-rámozdulva antikvár példányokra. Ami nem volt épp olcsó mulatság. Különösen nem (akkoriban legalábbis) egy első kiadású Gyűrűk Ura – de hát kerül amibe kerül, ha komolyan vehető gyűjteményt akarunk, be kell szerezni. Alapdarab. Ráadásul Zoli azt a kiadást olvasta először, és ő bizony olyan, hogy ha egy kiadást megszeret, jöhet akárhány újabb, jöhet szebb, újraszerkesztett, újrafordított, átnézett, kritikai, akármi – neki AZ kell. Ki is néztük a magunk leendő példányát, egy antikváriumban a Nyugati aluljárójában – nem laktunk messze tőle, gyakran is jártunk oda, gyűjtögettünk-tervezgettünk, sasoltuk, hogy megvan-e még, tudtuk: ránk vár. Pontosabban RÁ, aki – már rég elterveztem – majd megkapja karácsonyra.

Aztán jött a tűz. Épp a születésnapján, ami azzal járt, hogy én legyalogoltam a lábam a már megrendelt tortáért, hisz állt a fél város. És lestem ahogy dől a füst az aluljáróból, ahol ott volt a KÖNYV. Az első sokk és a megkönnyebbülés után, hogy nem voltak áldozatok, mindkettőnk második kérdése az volt: de mi lett a Gyűrűk Urával? Ahogy újranyitottak az üzletek, Zoli visszament és örömtől sugárzó arccal újságolta, hogy megvan! Megvan a könyv, igaz, a védőborítókat ki kellett dobni, mert befeketedtek, de a könyv sértetlen. Innentől pláne nem volt kérdés, hogy ez a miénk kell legyen. Érzelmi viszonyulásunk lett hozzá, az a kis füstös példány már hozzánk tartozott. Rongyoltam is ahogy tudtam hogy megvegyem – és máig rém büszke vagyok magamra, amiért titokban tartottam karácsonyig, hogy ott lapul az ágyneműtartóban, titokban tartottam akkor is, amikor csempült szájjal jött haza, mert „elvitték az antikváriumból” a kis drágát. Talán az egyik legszebb karácsonyi meglepetés volt akkor a „tűzbőlmentett Gyűrűk Ura” – azóta is a legkedvesebb példánya, pedig van azóta védőborítós másik, és még mellé ötféle egyéb kiadás… De akkor is. A kiszellőztethetetlen füstszaggal együtt ő a mi kis túlélőnk :)

S ha már Gyűjtemény… A legkedvesebb példány mellé a számomra legkellemetlenebb (bocs, Zoli) – az ütött-kopott, könyvtári újrakötésben „díszelgő”, kicsit már „egérrágta”, össze-vissza pecsételt első kiadású Babó (akkor még egyáltalán nem Hobbit!). Utáltam. Nagyon. Ronda. Könyvtári kötésben van. Az is törött-szakadt. Hogy néz ez ki? Miért vannak megtépkedve a lapjai? Fúj. Van belőle másik (meg ebből is öt nyolc egyéb kiadás). Mi a francért nem dobhatjuk egyszerűen ki??? Hát na.

Mint kiderült, a ronda, kopott, nem egér- hanem könyvmolyrágta Babó az én szívem csücskének gyerekkori jó barátja, amely az első példány volt, amit olvasott. És amit aztán számtalanszor kikölcsönzött a dunaújvárosi könyvtárból, aminek ő tépázta meg olvasás közbeni izgalmában a lapjait (frászt hozva ezzel édesanyjára, aki azt hitte, látva a megcsócsált-kanapé mögé hajigált papírgalacsinokat hogy egér van a lakásban…), amit a könyvtári kiárusításon ő vett meg a zsebpénzéből. Azóta is azt a példányt forgatja legszívesebben (mert ott nyílik ki, ahol szeretné, mert minden letépett papírsarok felelevenít egy emléket a gyerekkorból, mert már hozzánőtt) – én meg csak szörnyülködöm. De már nem akarom kihajítani. Inkább majd egyszer beköttetem neki igazán hobbitosra :)

Meg ilyen is :)))

Távolodjunk el kicsit a Gyűjteménytől, elvégre nem csak arról szeretnétek olvasni, tudom. Ha azt mondom, maradandó könyves sztorik, a legtöbbünknek könyves balesetek jutnak eszébe. Témánk kampánycíme valahogy így hangzott: „ANEKDOTÁK - Amikor a macskám lepisálta nagyanyám zsoltároskönyvét” – nos, ha ilyesmivel nem is szolgálhatok (zsoltároskönyv a mi háztartásunkban legjobb tudomásom szerint nincs, macskánk meg bár elszántan motorozik azon, hogy minden elképzelhető gazságot elkövessen ellenünk, könyvet eddig nem pisilt le), azért egy-két emlékezetes könyvbaleset velem is megtörtént. Pedig én legendásan vigyázok a könyveimre. Fel is tudom fújni magam rendesen, ha kölcsönadok, és más meg nem (én szóltam!). Máséra meg pláne vigyázok – mondjuk nem is kérek kölcsön sűrűn.

Máig az egyik legfájóbb könyvrongálásom Zoli Tajtékos napok kötetéhez kötődik – még eléggé hamvas párocska voltunk, amikor a kezembe nyomta, hogy ezt nekem muszáj elolvasni. Régi kiadás, Európa zsebkönyvek, pici, puha, könnyen áldozatul esik a felelőtlen kezelésnek. Hát még, ha behajítják egy táskába, aztán rá egy dossziét, ami konkrétan keresztbeszakítja a címlapját. Fúúú, de dühös voltam magamra! Ráadásul tudtam, hogy nagy kedvence. Meg amúgy is, akkora könyvmoly a szentem, ezt tuti nem bocsátja meg soha. Kábé biztos voltam benne, hogy ez a pasi engem most ki fog rúgni. Ha lett volna egy kis eszem, tuti veszek neki egy másikat és el se mondom (egész biztos észrevette volna amúgy, hogy nem az a példány) de akkor eszembe se jutott. Csak álltam ott fülig szerelmesen és teljes frászban, hogy mit fog szólni, hogy tönkretettem egy könyvét. (Nyilván nem örült. De nem rúgott ki, nyugi. És szegény azóta sem kapott másikat, lehet, most már megérdemelne egyet.)

A másik emlékezetes vandálkodásom a „nyulas” VanderMeer-kötettel esett meg. Ugye mindenki emlékszik, mennyire belepistultam tavaly a Déli Végek trilógiába? Nem csak a történetbe, a csodálatos borítókba is. Még mindig a nyuszis a kedvencem. Naná, hogy arra varázsoltam rá egy egész bögre kávét. Nem is akárhogy… Egy szokásos álmos, nyomi hétköznap reggel ülök a kanapén, előttem kávé, reggeli, mellette könyv, amit nem olvasok, mert épp készülök kipingálni a körmeim. Körömlakk felráz, a kupakjánál fogva. (Soha, soha ne rázzatok körömlakkot a kupakjánál fogva!) Egyszercsak körömlakk elrepül (a kis műanyag kupakfedő a kezemben maradt, utólag realizáltam, hogy konkrétan elvált az ecsetes-csavaros résztől), kávé ömlik, bögre látszólag egyben, azt se tudtam, hol vagyok, mi történt és főleg miért… Nos. A lakknak semmi baja nem lett, azokat a szaros kis üvegeket rohadt erősre csinálják ám. A bögre is egyben maradt, ám épp úgy találta el az üvegcse, hogy lepattant az illesztésnél a füle, a kávé pedig mintegy sugárban kiömlött a lyukon, ahol a fül volt, tökéletesen ráirányozva a könyvemre… Szép barna kávés nyuszim van. (Perszehogy a bögre is egy kedvenc volt. Ha törni kell, sosem valami filléres reklámszar törik.)

Persze ha könyv és sztorik, akkor nem hallgathatom el, hogy dolgoztam én bizony könyvesboltban eladóként (ahogy a blogtárs is…). Nohát, ez aztán kifogyhatatlan tárháza az idiótábbnál idiótább könyves anekdotáknak! Nem véletlen, hogy született már könyv is a témában, ahogy az sem, hogy Heloise kollegina amióta könyvesboltban tevékenykedik, sikerrel írja Könyvesbolti morzsák sorozatát. Amin én remekül szórakozom, és jóízűen nosztalgiázom. Pedig inkább felejtenék :) Higgyétek el, minden, de minden városi legenda ami a hülye könyvvásárlókról terjed, igaz – kezdve onnan, hogy „keresek egy könyvet, nem tudom a címét, sem az íróját, de kék”, egészen odáig, hogy „kérek egy méternyi piros bőrkötésűt”. Csodálatos dolgokat tud eredményezni amikor bejön szépfiú, aki a barátnőjének keresné a kinézett könyvet, és csak annyit tud róla, hogy volt rajta „valami cipő” (Apa és fia); vagy anyuka keresi kétségbeesetten a kötelező olvasmányt, ami „valami táncos” (Twist Oliver). Külön kategóriát alkotnak a „vagy a vevő, vagy az eladó nem tudja, hogy kell ejteni a szerző nevét” jellegű történetek, ahol a legnagyobb kihívás az, hogy megálld röhögés nélkül, amikor valaki kitartóan keres „Mucsa” albumot (Mucha); vagy hogy ne égjen a fejed nagyon amikor súlyos percekig keresitek a „K” betűnél Koelhót, mire a vevő felvilágosít, hogy az „C” (ez az első könyv megjelenése körülre tehető, amikor még azért nem forgott közszájon a „mester” neve…).

Az én privát „legviccesebb könyvesbolti sztorim” mégsem könyvhöz kötődik, hanem egy földgömbhöz. Igen, földgömbhöz. Voltak idők, amikor valami homályos oknál fogva divatba jöttek az olyan tökéletesen felesleges, de legalább rohadt drága és nagy helyigényű lakberendezési állatságok, mint az italtartóként funkcionáló földgömb. Hogy miért árultunk ilyet könyvesboltban, ne kérdezzétek, de odakeveredett. Nagy volt, csúnya, drága. Bizonyos újgazdag körökben menő. Naponta odajött valaki megkérdezni, mennyibe kerül, aztán szörnyülködve kifordult. Mígnem egy pasi teljes meggyőződéssel közölte, hogy megveszi. Mit tesz ilyenkor egy profi eladó? Kiskocsira rakja a földgömböt és odatolja a pénztárhoz. Mit tett Timi? Kiröhögte a fickót :) Szerencsére nem vette nagyon zokon, de azért meglepődött, én meg megmondtam neki, hogy bocs, de nem hittem volna, hogy ezt valaki megveszi. Hát, lehet nem véletlen, hogy nem futottam be nagy karriert eladóként…

És nektek milyen emlékezetes könyves (földgömbös :) történeteitek vannak? Jöhetnek kommentben, de lehet csatlakozni is a témázáshoz bátran, csak jelezzétek egy linkkel itt vagy a többieknél…

Többiek a témában:

PuPilla

Nima

Titti

Bill
Miamona

Utóvéd:

tigi
BookwormGirl
zakkant
Nita
Andi
Anaria

Halász Margit: Éneklő folyó

Tisza-parti Anna Karenina-történet – írja az alcím, nem sok kétséget hagyva arról, mire is számíthatunk, ha belevetjük magunkat e rövid könyvecskébe: szerelmi dráma ez a javából, nagy érzelmekkel, nagy csalódásokkal, tragikus véggel és combos tanulsággal. Nekem mégsem elsősorban ez, sokkal inkább Tisza-parti mágikus realizmus. A történet, minden szépségével együtt, örökérvényű szimbólumai és újrahasznosított mitikus elemei ellenére sem lépte át az ingerküszöbömet – nem úgy az a helyi legendákkal, évszázados mesékkel, a lapokról kikacsintó mesei szereplőkkel tarkított stílus, mely Halász Margit sajátja. Hasonlót sem olvastam még soha, és elbűvölt – úgy, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Beszippantott, rántott magával, sodort lefelé a folyón hogy aztán partra vessen a Bodza-kertben és én csak tátogjak mint a partra vetett hal, hogy mégis hova kerültem…

Mert ez a mese csodás, de nekem nagyon mese. Olvasva az értékeléseket egész mást ad annak, aki érzi is a „helyiértékét” nem csak értékeli – tőlem, aki gyerekkoromban láttam utoljára a Tisza-partot (arra sem emlékszem) és aki ha falura vetődöm, megmaradok ferde szemmel nézett „városi lyánynak”, borzasztó távol maradt. Mese, amire rácsodálkozom, mese, ami elringat esténként – de nincs semmi kapcsolatom vele. Valahol sajnálom – valahol viszont hiányolom, hisz (ha már idecitáltuk a mágikus realizmust) Marquez Macondo-ja úgy tudott bőröm alá kúszón ismerős lenni, hogy életemben nem jártam Dél-Amerika közelében sem.

Miért érdemes mégis elolvasni, ha a történet is távol maradt és a stílus sem volt igazán az enyém? Jó kérdés… Tán mert van benne egy olyasfajta íz, ami nagyon hiányzik a kortárs magyar szépirodalomból – és nem is csak az ízesség miatt, hanem mert az egész nagyon zsigeri. Attrakcióktól mentes, bátor, lecsupaszított – mint az első emberpár mintájára a Bodza-kertben berendezkedő szökevény szerelmespár. Nem divatos könyv és még csak nem is „divat ellen lázadósan” divatos. Olyan saját hang, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amiben szépen-érzékenyen-érzékletesen elegyedik a kötést szétfeszítő szenvedély, ami a falusi tanárnőt a szépreményű cigány festőművész-világfi karjaiba veti; a Tiszából fel-felbukkanó, énekével szerelmeseket magához szólító mesebeli szörny alakja és a Rómeóról és Júliáról elnevezett kismalacok kálváriája a falu hentesének udvarában. Van itt minden, ami látszólag nem illik össze: bolondokházából kiebrudalt falubolondja aki rendre horgászversenyeket nyer és a National Geographicot nézi; évtizedekig a nagyvárosba vágyó tanárnő, aki házasságából kiugorva pezsgő kulturális élet helyett a szoláriumok és konditermek világában találja magát; útmenti csárdából örömlányt szöktető fafaragó és az ő végzet szekerét toló unokái.

Hogy mindez mégis összeáll és koherens egészet alkot, a kisregény egyik legnagyobb meglepetése – a másik a humora. Ami olykor ugyan bántóan szókimondó, máskor viszont finom és szuggesztív stíluseszköz – a telefonnal fejbekólintott harcsa mint az egyik legviccesebb szereplő például simán megállná a helyét dél-amerikai mágikus realista regények lapjain is. De életre kel itt minden, szentjánosbogártól anyajegyen át a Tiszavirágokig – és mesél nekünk. Ezek a kis mesék olykor közelebb férkőznek, mint a „nagy” mese. Ezekért tudok végtelenül hálás lenni. Igazából sokkal hálásabb, mint Vas Mari és Sztojka Renátó hatalmas szenvedélyéért.

Hogy olvasok-e még az írónőtől? Fogalmam sincs. Egy könyve még itthon figyel és vár, lehet, próbát teszek vele, hátha csak az idő nem volt tökéletes az egymásra hangolódáshoz… Meglátjuk.

„Egyedül a Tisza volt nyugodt. Nem háborgott, nem adott tanácsokat a baleset káoszában lökdösődőknek, csak hallgatott. Hallgatott és örült. A víziszörny boldog énekének örült, aki végre-valahára megtalálta párját lágyan hömpölygő szivárványos habjaiban.”

Kiadó: Geopen

Recirquel: Párizs Éjjel - Művészetek Palotája, 2015. április 8.

A színpad előtt és a színpad két oldalán félkörben elhelyezett kávéházi asztalkák, a páholyok könyöklőjén és az asztalokon sejtelmes fényű lámpák, félig leeresztett függönyök, kopott tükrök – mintha valóban egy kissé már leharcolt párizsi mulatóba csöppennénk, ahogy belépünk a Fesztivál Színház terébe. A helyünkre kísérő hölgy figyelmeztet: semmit ne pakoljunk a tökéletes táskatartó alkalmatosságnak tűnő asztalra, hisz az bizony a produkció része lesz. Nocsak! És tényleg, testközelség ez bizony a javából, amikor az előttünk álló bútordarabra libben az artistalány, és neccharisnyás térdéről gumicukorral eteti a szerencsés nézőt (hogy aztán mit kap az asszonytól a szerencse fia, azt fedje jótékony homály). Persze ennél komolyabb attrakciók is zajlanak eme asztalokon: szó bennszakad, amikor fél méterre tőlünk látunk a fizika törvényeivel dacoló artistamutatványokat. És még egy majom is ellopja menet közben a táskámat. Szóval van itt minden, ami cirkusz.

A Recirquel Újcirkusz Társulat harmadik egész estés bemutatója tavaly ősszel debütált a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon, majd rövid szünet után beköltözött a Fesztivál Színházba és azóta is gyakorlatilag előadásról előadásra teltházzal játsszák. Nem csoda – a Cirkusz az éjszakában és A meztelen bohóc után egy újabb, igen markáns szín került fel a Vági Bence vezette társulat palettájára. Míg az első előadást simán elvitte a hátán a hazánkban addig jószerivel ismeretlen újcirkusz varázsa, a rácsodálkozás, az új színpadi műfaj bemutatkozása, a második pedig lenyűgözött dramaturgiájával és történetbeli mélységeivel, addig a Párizs Éjjel elsősorban az atmoszférájával bűvöl el.

Paris de nuit – a világhírű fotográfus, Brassaï jellegzetes művei által ihletett színpadkép sikerrel idézi a harmincas évek éjszakai Párizsát. Mondén, erotikával átitatott, határvonalon egyensúlyozó világ ez, ahol az éj leple alatt bármi megtörténhet és meg is történik. Az alkotók nem finomkodnak, nem idealizálnak, nem hintenek művi bűbájt az éjszaka Párizsára: itt bizony nem csak csábítás, tánc, szerelem és szenvedély van, hanem erőszak, csalódás, kiégés is. Félig még tündöklő, félig már lecsúszott mulatók világa ez, ahol a díszletek már rongyosak, a ruhák rendre félrecsúsznak, az attrakcióba óhatatlanul keserűség vegyül, a fellépők ki-kitekintenének, ha lenne hova.

De nincs. Nincs más, csak az attrakció. Mintha az éjszaka szereplői menekülnének a testük határait feszegető trükkökbe – ahogy a zsonglőr megalázott segítőjéből alulöltözött táncosnővé avanzsáló leányzó ájulásig táncolja magát a színpadon; ahogy a tükör mögött ölelkezőket vágyódva figyelő kötéltáncos a végsőkig facsarja magát a lengődróton. És közben szól az édesbús jazz. Még jó, hogy a lélegzetelállító artistaszámok azért visszarántják a nézőt a füstös lokálok hajnali keserűségéből a jelenbe – mert hangulat ide vagy oda, a lényeg mégiscsak a cirkusz lenne. Erre pedig most sem lehet panasz – a dróton, rúdon, kötélen, óriáskeréken előadott számok éppúgy elbűvölnek, mint első alkalommal. Nem is beszélve a társulat egyik legfőbb erősségének számító bohócpárról, akik olyan fergeteges, lámpán lógva egymás haját tépő őrjöngésbe torkolló civakodást mutatnak be, hogy azon szó szerint könnyesre röhögjük magunkat, miközben groteszk tükröt is tartanak elénk és - teszem azt - piszlicsáré kis házastársi torzsalkodásaink elé.

Nem mondom, hogy hibátlan produkció – nekem például gondolatisága okán jobban tetszett A meztelen bohóc. Ám hangulatát tekintve nagyon erős, jóval összefogottabb, mint az eddigiek, és így, immáron három bemutatóval a hátuk mögött azt kell mondanom, az ifjú artisták színpadi jelenlétében bizony látszik a változás. Még játszanak, és látszik, hogy játszanak, de már sokkal jobban csinálják, mint az elején. Az attrakció és a játék mellé pedig egy komplett kis jazzkoncertet is kapunk – a Sárik Péter vezette kompánia fáradhatatlanul zenéli végig az estét, tökéletes aláfestést nyújtva az artistaszámokhoz (vagy épp egy gyertyafényes vacsorához egy félhomályos mulatóban). Hallgatnám tovább őket. Úgy vinném haza az egész atmoszférát. Hogy aztán bármikor belevethessem magam, amíg ki nem derül, mit tartogat még számunkra Vági Bence és a Recirquel. Az most már egész biztos, hogy bármit is húznak elő a képzeletbeli kalapjukból, mindenképpen érdemes lesz (eztán is) figyelni rá!

Kitekintő - nyakunkon a Könyvfesztivál!

Nehéz elhinni, hogy alig másfél hét és kezdetét veszi a könyvmolyok egyik legnagyobb fiesztája, a Könyvfeszt (hivatalos nevén XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál) – biztos öregszem, vagy én nem tudom, mi van, de mostanában egyre többször hagyja el a számat a régebben csak a nagymamakorúakhoz társított „hogy repül az idő” szófordulat. Most is azt érzem, hogy tegnap még a karácsonyi megjelenéseket böngésztem, ma meg már Könyvfesztre készülünk. Hát szép. Persze ha Könyvfeszt, akkor a kiadók is kinyújtóztatják megfáradt tagjaikat és szép lassan felébrednek (idén a szokásosnál is hosszabbra nyúlt – vagy csak én érzem így?) téli álmukból. Vagyis már megint annyi izgalmas megjelenéssel bombáznak minket, hogy csak győzzük mindet elolvasni az alig két hónap múlva sorra kerülő Könyvhétig (mondtam már, hogy sosem értettem, miért van ennyire egymás nyakán a két legnagyobb könyves esemény?).

Sajna blogunk az utóbbi időben kicsit kevesebb könyvújdonsággal szolgált, mint ahogy azt tán megszoktátok – ennek ezer és egy oka van, reméljük, most már lassan helyreáll a rend és több időnk lesz olvasni. Addig is összegyűjtöttük nektek a sok-sok fesztiválra időzített megjelenés közül a szerintünk legizgalmasabbakat. Ha minden a terveink szerint alakul (sosem alakul minden a terveink szerint, de hátha…) a címek nagy részéről a közeljövőben olvashattok még a blogon. Tessék mazsolázni :)

J. R. R. Tolkien: Beowulf – Fordítás és kommentár

„Egy legendás történet sárkánnyal, gyűrűkkel. A Gyűrűk Ura első szívdobbanása?

A dán király boldogan uralkodik harcias népén, mígnem egyszer csak kezdenek eltünedezni a sörivó nagy csarnokból a harcosok. Nemsokára már senki sem mer ott éjszakázni. Ekkor érkezik svéd földről Beowulf, hogy megküzdjön a szörnnyel, aki a dánokat irtja. És miután sikerrel jár, visszatér ősei földjére, és belőle is nagy király lesz.

J. R. R. Tolkien mítoszteremtő, nagy író volt és nagy tudós. Nyelvészként kezdte pályafutását, és ebből nőtt ki érdeklődése az óangol irodalmi emlékek iránt. Ő azonban nem egyszerűen nyelvemlékeknek tekintette ezeket a szövegeket, hanem izgalmas irodalmi műveknek.
Leghíresebb közülük Beowulf, az óangol eposz, melyben a rettenthetetlen hős mellett először az angol irodalomban szerepel sárkány, sőt vannak gyűrűk és tündék is, mint aztán A Gyűrűk Urában.

Tolkien nemcsak prózai fordítást készített a műből, hanem megírta mint mesét, sőt énekmondóként meg is verselte. A könyvet bőséges magyarázó anyag teszi még érdekesebbé: ezt Tolkien egyetemi előadásaiból állította össze fia, a hagyaték gondos kezelője, Christopher.”

Ugye ezt nem kell magyarázni? Gyűjteményben a helye!

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

„Íme a nagy amerikai író arcképe kölyökkutya korában. A miliő, amelyben Jonathan Franzen nevelkedett: St. Louis, a barátságos és szolid közép-nyugati kisváros; a fojtogatónak érzett családi légkör; a lázadó hippi báty és példakép, s a korszak, a hetvenes évek a maga középosztálybeli bizonyosságaival, amelyek idő múltán igencsak megrendültek. A szégyen és a szorongás, ami áthatotta kamaszéletét; az iskolai csínytevések; egy keresztény ifjúsági közösség viselt dolgai; a német nyelvvel és irodalommal, Kafkával és Rilkével való ismerkedés; egy zátonyra futó házasság; a madármegfigyelés örömei és nehézségei megannyi történet és motívum, amelyek visszaköszönnek a Javítások és a Szabadság regényvilágában.
A kötet hat ragyogó esszéje önbecsmérlés és önelégültség, szemérmes rejtőzködés és önkitárulkozás sajátos elegyét alkotva mutatja be egy íróember felnőtté válását, aki negyvenöt évesen elmondhatta magáról, hogy éppen olyan, amilyen tizenhét évesen lenni szeretett volna.”

Egyértelműen kihagyhatatlan! (Vérzik a szívem, hisz Franzen szerelem, és évek óta nem vártam ennyire egyetlen díszvendéget sem a fesztiválra, de sajnos nem tudok ott lenni a programjain. Próbálom magyarázni magamnak, hogy miért jobb nekem így, de még nem vagyok elég meggyőző…)

Viktor Pelevin: Apolló batman

„Hamarosan véget ér Oroszországban a hülyék kora és más hülyék ideje jön el.

Második Ráma ifjú vámpír, még épp csak kitanulta a vámpírmesterséget, de az alapokat már ismeri: meg tudja harapni az ember nyakát észrevétlenül, úgy, hogy a kevéske vörös folyadékból az illető lelkének minden titka föltáruljon előtte. És tudja, hogy a világban a vámpírok uralkodnak, és az emberek szenvedéséből nyerik a babloszt, amely táplálja őket.
Most újabb nagy feladat áll előtte: kiképzik búvárnak s ettől kezdve újra és újra lemerül a limbóba, az élet és halál közötti régióba, s közben megismerkedik a legfőbb vámpírral, az örök életű Drakulával is, aki megosztja vele a világ titkait, már amennyit ő megértett belőle. Azt is tőle tudja meg, hogy a vámpírok között vannak olyanok, akik azon igyekeznek, hogy az embereknek kevesebbet kelljen szenvedniük, s mégis elegendő babloszt termeljenek számukra.
Második Ráma, az orosz vámpír mind újabb merülései során nagy szerelmi kalandokat és misztikus élményeket él át s mintha egyre közelebb kerülne a világ és az emberi és vámpíri létezés igaz magyarázatához is, de mindig rá kell döbbennie, hogy az igazi titok, ha egyáltalán megismerhető, messze túl van az ő még mindig túlságosan is emberi elméjén.
Közben Oroszországban a vámpírokkal szövetséges emberek nagyszabású akcióba kezdenek (természetesen a fővámpírok áldásával): nagy tüntetéssorozatot szerveznek annak érdekében, hogy a társadalomban helyreálljon a rend és az emberek újból komolyan vegyék a diskurzust.
Új regényében a mai világirodalom egyik legkülönösebb szerzője olyan mélyre hatol részben buddhista, részben utánozhatatlanul pelevini filozófiájába, hogy szédítő élmény vele tartani ezen a merülésen. Oroszországban a könyv óriási siker annak ellenére (vagy talán azért is), mert keserű iróniával ábrázolja a putyini rendszer elleni tüntetéseket éppúgy, mint magát a rendszert.”

Pelevin sajátos agymenéseivel tavalyelőtt lazán kedvenc lett, úgyhogy ezt sem hagynám ki semmi pénzért – még ha tartok is kicsit tőle.

Donna Tartt: A titkos történet

„Öten voltak. Megközelíthetetlen, titokzatos kis csoport a vermonti egyetemen. Ebbe az elit társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia, a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk hatására nemcsak tanulják, át is élik az ókori görög kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat és a véráldozatot. De amikor megszegik a társadalmi és erkölcsi törvényeket, átlépik a határokat, életük örökre megváltozik. Saját bőrükön tapasztalják, hogy nem ölni nehéz, hanem tovább élni.

Donna Tartt (1963) amerikai írónőt már első regénye, a több mint 5 millió példányban elkelt A titkos történet (1992) világhírűvé tette. Második regénye, A kis barát (2002) WH Smith Irodalmi Díjat kapott. A 2014-ben megjelent Aranypinty Pulitzer-díjas lett, és Az év könyvének választották. A megfilmesítés jogait a Warner Bros. stúdió vette meg. Donna Tartt 2014-ben szerepelt a Time 100 legbefolyásosabb személyisége listán.”

Tartt könyvéről évekkel ezelőtt már írtam – akkor könyvtárból olvastam és nagyon sajnáltam, hogy a korábbi kiadás a beszerezhetetlen gyöngyszemek közé került. Hétvégén jött a hír, hogy a Park újra kiadja – naná, hogy kötelező beszerzés! Kíváncsi vagyok, ennyi év után mennyiben lesz más az olvasás. (Hab a tortán, hogy az írónő többi könyvét is tervezik kiadni – remélem, nem marad csupán terv…)

A Bunkerrajzoló – Likó Marcell élettörténet-rekonstrukció

„Szétesik - helyreáll. Két egészen különleges szellem találkozik ebben a könyvben. Géczi János József Attila-díjas író, a máig legendás Vadnarancsok szerzője most a Vad Fruttik énekesének élettörténetét rakja újra, építi fel - darabokból, emléktöredékekből, szorongások és tripek elképesztően izgalmas sorozatából. A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben. A kábítószerek és a céltalanság örvénye mélyre sodorja, ám sorsa az, hogy megkapaszkodjon mégis, és lépjen mindig feljebb. A Bunkerrajzoló azt mutatja meg, tűélesen, hogy Marci a Géczi Jánossal folytatott beszélgetésekben hogyan éli meg, milyennek látja a múltját. Élet a halál előtt. Hol komikus, hol nagyon is drámai hangon - de elejétől a végéig az őszinte feltárulkozás átütő erejével.”

Több szempontból érdekes számunkra ez a kötet – blogunk egyik fele évek óta Likó dalszövegeivel kel és fekszik, másik fele nagy tisztelője Géczi János költészetének. Hogy a könyv inkább fájdalmas trip, vagy inkább izgalmas irodalmi kísérlet lesz-e, majd kiderül.

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

„Különös jelenethez asszisztál reggelente a 6 óra 27-es, Párizs környéki RER-járat utazóközönsége.
Egy fura fiatalember nap nap után ugyanoda telepszik le, táskájából előkotor néhány viseltes lapot, majd az összefüggéstelen könyvoldalakat felolvassa a vonatkocsi plénumának okulására. A „felolvasó”, Guylain Vignolles egy könyvzúzdában dolgozik, a démoni kisugárzású, gyilkos hajlamú zúzógépet irányítja, és gyűlöli ezt a hóhérmunkát. Bizalmasa egy aranyhal, legjobb barátai egy balesetet szenvedett volt munkatársa, akinek eltökélt szándéka, hogy visszaszerezze odaveszett lábait, valamint egy hóbortos versfaragó, aki kizárólag rímekben hajlandó kommunikálni felebarátaival.

Egy szép napon történik valami. Váratlan esemény forgatja fel Guylain monoton hétköznapjait. Vajon hová, milyen emberi kapcsolatok, milyen új élet felé vezetik a nem várt változások?
Felemelő, kedves humorú, szívet nyugtató mese emberekről - jókról, komiszakról, bogarasakról vagy épp hétköznapiakról. És a boldogságról, amely talán ránk talál, ha már kellőképp felkészültünk rá.”

Valamiért vonz, bár nem tudom megmondani, miért – titkon azt remélem, az Édes életünket idéző élmény lesz. Vagy nem :)

Paula Hawkins: A lány a vonaton

„Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton.”

Agyonhájpolt sikerkönyv, hasonlítják Hitchkockhoz, Agatha Christie-hez és a Holtodiglanhoz – én meg nem mondom, miért vagyok kíváncsi rá, de az vagyok. Mostanában nagyon bejönnek a krimik, thrillerek, sajátos nyomasztások – meglátjuk, mi sül ki belőle. Lehet nagyon jó is, meg lehet Holtodiglan-szerű pofáraesés is.

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

„Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?
Hank Palace nyomozó már számtalanszor szembesült ezzel a kérdéssel, mióta a 2011GV1 jelű aszteroida megjelent a kutatók radarján. Többé ugyanis nincs esély a megmenekülésre, nincs remény. Csupán hat hónapnyi drága idő maradt a becsapódásig, aztán a Föld elpusztul. A visszaszámlálás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszisbe rohanó Egyesült Államokról: gazdasága összeroppant, a termény a földeken rohad. Zsúfoltak a templomok, zsinagógák. Az emberek világszerte hagyják félbe munkájukat de nem úgy Hank Palace.

Ő a végére akar járni egy látszólagos öngyilkosságnak, abban a városban, ahol hetente tucatjával történik ilyesmi csakhogy ez az egy valamiért gyanús neki. Ő az egyetlen, aki mindenáron tudni akarja az igazat, ám nyomozása során sokkal keményebb kérdésekkel is szembesülnie kell annál, mint hogy ki a bűnös: Milyen alapokon áll civilizációnk? Mit ér egy élet? Mit tenne bármelyikünk, mit tennénk igazából, ha tudnánk, hogy napjaink meg vannak számlálva?”

Na, ez aztán ötlet! Borzasztó kíváncsi vagyok rá – az Agave választásaiban mostanában amúgy sem csalódtam.

Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése

„Kihagyhatatlan találkozás a világsikerű Királygyilkos-krónika világában az Egyetem egyik legmeghatóbb alakjával! Mélyen az Egyetem alatt van egy sötét hely, ősi járatok és kihalt szobák szakadozott hálója, amelyről kevesen tudnak. Ennek az elfeledett helynek a szívében, az Odalent kígyózó alagútjaiban él egy lány. Aurinak hívják, és rengeteg titka van.

A szótlan tárgyak lassú szemlélése kis kaland, amely rövid, keserédes bepillantást enged Auri életébe. Ebben az egyszerre derűs és didergető történetben Auri szemével láthatjuk a világot, és az olvasó megismerhet dolgokat, amelyekről egyedül Auri tud…

Patrick Rothfuss elvezet bennünket a Királygyilkos-krónika egyik legtitokzatosabb alakjának világába. A szótlan tárgyak lassú szemlélése rejtelmes történet egy megtört lányról, aki élni próbál egy szétesett világban.”

Rothfusst össze kéne kötni Martinnal – bár inkább ne, lehet, akkor csak mindketten még lassabban írnának. Ezúttal legalább egy kisregény idejére visszacsöppenhetünk az Egyetemre, míg várunk (és várunk, és várunk...) a Királygyilkos-trilógia befejező kötetére. Lássuk!

Paolo Bacigalupi: A kételygyár

„A kamasz Alixnek egy jómódú amerikai család tagjaként nincs túl sok problémája, egy nap azonban felkeresi egy titokzatos srác, aki azzal szembesíti, hogy minden, amit az életéről tud, hazugság. A lányban felmerül a gyanú, hogy cégtulajdonos apja talán olyan gyógyszergyárak védelmével foglalkozik, amelyek nem megfelelően tesztelt termékek értékesítésével óriási összegeket kaszálnak, és nem törődnek az ártatlan áldozatokkal. Alixnek számolnia kell a lehetőséggel, hogy az eszes és vonzó idegennek, aki egy fiatalokból álló radikális aktivista-csapat feje, talán igaza van, és az események felgyorsulásával el kell döntenie, hogy lebuktatja-e azt az embert, aki felnevelte és mindent megadott neki.

Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány és a Hajóbontók után ezúttal egy thrillerrel jelentkezik, amelyben nagyon is aktuális kérdéseket feszeget.”

Bacigalupi is azon szerzők közé tartozik, akiknek magyar kiadása miatt aggódhattunk jócskán az utóbbi évek változásait látva – borzasztóan örülök, hogy a Gabo folytatja az életművét. Bár még a Hajóbontók is feldolgozásra vár, A felhúzhatós lány után egyértelműen kijelenthetjük: bármit ír, jöhet!

Graham Joyce: A katicák éve

„1976 nyarán járunk, emberemlékezet óta nem volt ilyen forróság, és a vidéket elárasztották a katicabogarak.

Egy David nevű fiatalember maga mögött hagyja diáknapjait, hogy belevágjon a felnőtté  válás nagy kalandjába. Első munkája egy üdülőtáborban csábító lehetőségnek látszik. Ám az első munka által kínált szabadság és az első szerelem izgalma és veszélyei mellett a felhőtlen nyári égbolt alatt politikai és faji feszültségek fortyognak.

De ki lehet az a sötét öltönyös férfi, oldalán a kisfiúval, akit odakint a homokos parton pillantott meg, a hőség ködén át? David rájön, hogy újdonsült szabadságáért és függetlenségéért rettentő árat kell fizetnie. Olyan árat, amely később még a vakító nyári napsütésben is kísérteni fogja.”

Csilla olyan szépen ajánlotta Graham Joyce műveit, neki pedig gondolkodás nélkül elhiszem, hogy ez jó lesz nekem. Örülök, hogy rálelt egy magyar kiadó – remélem, nem egyszeri csoda lesz.

Grady Hendrix: Horrorstör – A rémület bútoráruháza

„Grady Hendrix zseniális, formájában IKEA-katalógust idéző könyve az idei év legjobban dizájnolt horrorregénye, amelyben az ORSK munkatársai egy éjszaka az áruházat rongáló betörő helyett valami egészen másra bukkannak, és kezdetét veszi a rémálom a bútoráruházban.”

Haha, hát egy tőrőlmetszett IKEA-mániásnak ez egyértelműen kihagyhatatlan :) Az eddigi vélemények alapján a történetben is van fantázia, de tartok tőle, kevésbé leszünk szigorúak vele, a forma úgyis mindent visz.

És ti mit vártok a Könyvfesztiválra?

Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő

Ahogy olvasom, egyre inkább úgy érzem magam, mint a rajtakapott kisdiák, aki a Hamletet tárgyaló irodalomóra közben a pad alatt Rejtőt olvasott. Ahogy olvasom, egyre jobban szégyellem magam, amiért olykor kifejezetten lelkesítenek a filmes attrakciók, játékok, amiért itt a blogon is feltűnően vegyes képet mutat a felhozatal, amiért a filmköltészet mellett rengeteg celluloidra (mára inkább adathordozókra) kipattogott, olykor meglehetősen avas-vajas ízű pattogatott kukoricát is sikerült az évek alatt jóízűen elfogyasztanom, sőt, meg is köszöntem – hiszen írtam róla. Még ideológiát is írtam hozzá – kommersz és nagyigényű filmekről és könyvekről. Ahogy olvasom, azt veszem észre: egyre szigorúbb vagyok. Velünk. Mert a maga szigorúságából, az önfegyelemből kihajtogatva a gondolatmenetét, azt látom: Andrej Tarkovszkijnak igaza van.

Az Iván gyermekkorán dolgozva újra meg újra a filmszakma irányítóinak tiltakozásába ütköztünk, amikor a tematikus viszonyokat költőiekkel próbáltuk felcserélni. Pedig egyébként is óvatosan folyamodtunk ehhez a módszerhez, ekkor még csak félénken tapogatóztunk a hozzá vezető úton… Tény és való, léteznek az emberi életnek olyan jellemzői, amelyeket csak a költészet eszközeivel lehetséges hitelesen ábrázolni. Ám a filmrendezők épp ebben a vonatkozásban nagyon gyakran arra törekszenek, hogy technikai eljárások durva formalitásával cseréljék föl a költői logikát… vagy nézzük, mit ír Tarkovszkij az Andrej Rubljov előkészületeiről: A forgatókönyv befejeztével igencsak kételkedtem abban, hogy az elgondolásom megvalósítható-e. De arra gondoltam, hogy amennyiben sikerül megvalósítanom, a leendő film semmi esetre sem lehet történelmi, vagy életrajzi film. Más érdekelt: a nagy orosz festő költői tehetségének természete… Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam; a jelenetek, mint érzéki benyomások egymásutánjai, melyek aztán a néző lelkében kell lenyomatot hagyjanak, a megfogalmazható megértés, az elme játékainak kényszere nélkül. A képek érzékeny egymásutánja, amely eszedbe jutó gondolatmenetek ágyaként ringat, de nem hordja magában a rejtvény megoldásának kényszerét; költői: tehát állapot inkább, semmint történet, ha van története, csak mint a szélrohamnak a közömbösen elterülő dombhátak fölött. Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam, amely nem kényszerít, csak kínál – nincs eszmei mondanivalója, tanulsága, nincs miértje –; hogyanja van, az a mélységesen szabad állapot, ahogyan rétegződik benned, ha hagyod. Hogy aztán hetekig adjanak munkát az eszedbe jutásai, ha akarod, úgy juttatva a megértéshez, ahogy a valódi tapasztalat születik benned (Füst Milán gyönyörű szavaival): amikor a tudás úgy száll a lelkedbe, mint egy galamb.

A művészi alkotás nem felfedezés, hanem teremtés… téves úton indult el a modern művészet, amikor a személyiség önértékének gondolata nevében tagadni kezdte, hogy az élet értelme kutatható… A művész mindig szolga, aki arra törekszik, hogy elszámoljon a tehetségével, amit csodálatos adományként kapott. A modern ember pedig semmiféle áldozatot nem kíván hozni, holott csakis az áldozathozatal fejez ki valódi hitvallást… És míg a valóság pozitivista, tudományos és rideg megismerése nem más, mint végtelen lépcsőfokokon való felemelkedés, a művészi felismerés bevégzett, belsőleg lezárt szférák végtelen rendszerére emlékeztet, melynek egy-egy eleme kiegészítheti, vagy éppen megkérdőjelezheti a másikat, ezek az elemek ugyanakkor soha, semmilyen körülmények között sem szoríthatják ki egymást… Ezek az önértékkel rendelkező örök költői vallomások arra szolgálnak bizonyságul, hogy az ember képes felismerni és kifejezni Őt, kinek képére és hasonlatosságára a világra jött… Tehát ima. Valójában a művészi alkotás ima a teremtőhöz, aki megáldott-megvert gyönyörű képességünkkel, hogy nemcsak felismerni, de ábrázolni is képesek vagyunk a világot és magunkat. Nem tagadva el a korlátokat, nem mismásolva el a paradoxont – sőt, az ellentmondásban látva a rész vételének korlátait. Ez a gondolatmenet nem kiabál cseréptörést: ott kezdi, hogy elfogadja az életet, annak minden ajándékával és keservével. Ez a szemlélet nyitva marad az újra – Tarkovszkij például vállalt, gyönyörű hite mellett ismerte, szerette és értette a japán lélek költői leképeződését: a haikut, világlátásának nagyon sok elemét áthatotta a zen hozzáállása. A kötetben többször idéz is e tizenhét szótagos versekből, példaként, a „világban élés” tükreiként; a szemléletet, amit ezek a világra csodálkozások hordoznak, a magáénak érezte. Nem csoda, hogy páriaként, tűrtként imbolygott a szovjet filmgyártás peremén. Áthatotta a „szerzőiség” követelménye… a szerző nem adaptál – avagy valójában mindent: a maga szűrőjén át, szigorúan a maga nézőpontjából, ahol a más (akár az „eredeti” alkotójának) nézőpontja nem irányt mutat, legfeljebb egy aspektust, amit – ha máshol van a fókusza – egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Egy ideológiával átjárt közegben e hozzáállás maga volt a botrány. Tényleg el kellett szakadnia (előbb, vagy utóbb) otthonról – még ha valójában a legszorosabban vett alkotótárs, az addig minden filmben jelenetek sorát inspiráló színésze, Anatolij Szolonyicin halála adta is ehhez a végső lökést. A nyugat abban a szembenállásban tárt karokkal fogadta… milyen érdekes: a mai tőke azt próbálná vele is, amit a Sundance és egyéb független fórumok felfedezettjeivel – hogy a szemlélete fűszerezze a fősodor iparos-munkáit. A jelenlegi produceri szisztéma (nem is feltétlenül teljesen más okból…) ugyanúgy peremre szorítaná, ahogy az ideológiai fertő; sőt, szerintem annyi lehetőséghez, alapanyaghoz, forráshoz se jutna, mint amennyihez a szovjet juttatta. Ez sokat elmond a mai struktúrák nem is annyira rejtett birkásítási szisztémájáról: be kéne végre látni, hogy a piac a legelők füvének ipari méretű dúsításában érdekelt, skanzen gyanánt tűri csak a szuverenitás apró, elkerített parcelláit...

Csak az alkotó nevezhető rendezőnek, aki teljesen tisztában van az elképzeléseivel, melyet majd a forgatócsoporttal dolgozva egészen pontosan meg is tud valósítani… a művészet és a kultúra történetében először talált rá az ember arra a módra, amellyel közvetlenül megörökíthette az időt. És ezzel egy időben rátalált arra a lehetőségre is, hogy a vetítővásznon újra felidézze, megismételje ezt az időt, visszatérjen hozzá, amennyiszer csak akar. Az ember birtokba vette a valódi idő lenyomatát… amennyiben a film valódi művészet, akkor semmiképp sem alapulhat a társművészetek egyszerű egyesítésén… rendezői vallomás… az alkotómunka akkor kezdődik, amikor megfogalmazódik a szerzői elgondolás, amikor ráébredünk arra, hogy feltétlenül el kell mondanunk valami fontosat… A filmkép a felvételek idején keletkezik, és egy beállításon belül létezik… a montázs pedig a már önmagukban létező jelenetsorokat kapcsolja össze, a film teljes és élő organizmusát hozva létre… azért tagadom az úgynevezett „montázsfilmet” a hozzá tartozó elvekkel együtt, mert nem teszi lehetővé, hogy a film meghaladja a mozivászon kereteit… Hm. A mai filmek „izgalmi java” is szinte a vágószobában született. A történet-mesélés módja, ritmusa, kontrapunktja mind a vágás által kap végső formát – mennyire más úton jár ma még a tartalmas, a világra reagáló, a költői film is! A csapatmunka, a team kap hangsúlyt, a rendezői felügyelet ennyire alkotói megközelítése ritka. Kezdem érteni Tarr Béla kihúzódását a filmgyártásból – ez a szemlélet ma szinte anakronisztikus. Persze ide követem a szerzőt a legnehezebben, akadályoz benne a számos élmény, amely nem hordozta ezt a szinte kompromisszum-mentes alkotói szigort (az imát nem mondjuk másként), mégis megkínált élménnyel, tükörrel, eszembe-jutni-valóval (mint a galamb...).

Szakrális gesztus… nem csak imával élek. És városlakóként nehéz feloldódnom másban, mint a kultúrában, hiszen minden épített porcikájával az vesz körül. A kultúra felkavaró élményeit bennem a kultúra simítja el – a szent ideje után az abban érkező profán: a szórakoztató, ami kikapcsol. Szerintem ez nem feltétlenül baj – amíg tudom a különbséget. Engedd látni én Uram, amíg csak élek… hiszen lényem egy rétege azóta is téged nézne, a te világodban az arcod, olyan csodálatos (kép)költők tolmácsolásában, mint Andrej Tarkovszkij. Hiszen valójában mindig olyan műveket keresek, melyeknek valaki bennem soha nem hagyja abba a nézését-olvasását… a végtelen történetekét, amelyek befogadnak – amelyekben a végemig élek (s talán tovább).

Kiadó: Osiris

Fordította: Vári Erzsébet

Andrej Tarkovszkij: Tükör - film

A Tükör azért van, hogy belenézz. Az eredeti ötlet, a magvacska, Andrej Tarkovszkij saját tükre akart lenni csak, valóban: Gyónás lett volna a címe – milyen mélységesen leleplező cím; de a megvalósult film (a rendező saját bevallása szerint első teljesen végiggondolt munkája) ennél sokkalta több lett. Minden önéletrajzi vonatkozáson, az igazi apa: Arszenyij Tarkovszkij „szereplő” versein és verset mondó hangján, a családtagok szerepeltetésén túl ez a Tükör nem csak a saját, személyes ügye - azért van, hogy belenézz. Egy felület, ahol fel kell ismerned a saját arcod. Figyelj nagyon; ami zavar benne, az a leginkább a tiéd.

Cselekménytelen film. Az álmokra, a vágyakra, az emlékezetre, a félelmekre, a képzeletre épül. Az emlékek költőisége általában szertefoszlik, ha a konkrét eredetükkel ütköztetjük őket. Biztos vagyok benne, hogy az emlékezet ezen jellemzőiből kiindulva kidolgozható az a valóban egyedülálló alkotói elv, amely alapul szolgálhat a lehető legérdekesebb film elkészítéséhez. Eszerint a hős tetteit, magatartását és az eseményeket vezérlő logika külsőleg felbomlana, a hős emlékeit, ábrándjait mesélné el. Ez anélkül adna lehetőséget egyfajta mélyebb jelentés kifejezésére, egy különös személyiség megjelenítésére és a hős belső világának feltárására, hogy őt magát ábrázolnánk, helyesebben szólva nem úgy mutatnánk be őt, ahogyan ezt a hagyományos dramaturgia szerint készült filmek teszik. Ez az eljárás valamelyest rokon vonásokat mutat a lírai hős irodalmi, poétikus megjelenésével: ő maga nincs jelen, de mindaz, amire gondol és ahogyan ezt teszi, világos és határozott elképzelést alakít ki róla. A későbbiekben ily módon épült fel a Tükör… fogalmaz a szerző (direkt nevezem így!) A megörökített idő című esszékötetében. Hiszen tényleg ez izgatta! A dramatizálás, a cselekményvezetés helyett (ahol a film óhatatlanul „időt kezel” és a legtöbbször „kommerszbe csúszik”) egyfajta költői, metaforikus képszerkezettel a „nem történik, hanem van” idejét megörökíteni…

A „főszereplő” Alekszejt tényleg nem látjuk, legfeljebb a gyermekkori önmagát – s mindössze egyszer, egy betegágyban a keze fejét. Alekszej (talán) beteg, így beszélget a feleségével (aki olyan, tisztára olyan, mint az anyja fiatalon…) akitől elvált. Így gondol vissza a múltra, olyan emlék-epizódokra, amiket látott, és olyanokra, amiket meséltek neki (így csak hallomásból ismer). Találkozásokra anyjával, akivel nincs kapcsolata, apjával, aki (talán) elhagyta őket. Halljuk az eszébe jutó verseket, amit (talán) az apja mond; látjuk a fiát (kiköpött mása…), akitől elidegenedett, a festményeket látjuk, amelyekre asszociál, a zenéket halljuk, amiket hallgat… amit látunk, az egy gondolatfolyam. Úgy csapong, úgy szökell az asszociációk hálója mentén, bakugrásokkal, visszautalásokkal, ahogy egy gondolatfolyam. Így alakul előttünk egy személyiség rajza, valóban.

Miért mondtam akkor, miért figyelmeztettelek, hogy ez a tükör azért van, hogy belenézz? Ha ez valaki (elsősorban, legfőképp Andrej, a rendező) Tükre?  Mert ez a személyiség inkább „bárki”, mint „valaki” (s minden felhasznált életrajzi elemen túl sem Andrej Tarkovszkij kizárólagos, öntetszelgő „mea culpa – tükre”; ebben a tükörben ő is csak egy „bárki” – még ha ő is foncsorozta magát a Tükröt). Először is a kamerakezelés leleplező gesztusát említeném. Az anya mindig a kívülről látott fiatal önmagunknak beszél – de a feleség egyetlen hosszú monológját nekünk, a kamerán át a mi szemünkbe nézve mondja el. Érzékeny ötlet volt e két szerepet ugyanazzal a színésszel játszatni – Margarita Tyerehova tökéletesen alkotja meg a nagyon hasonló személyiség apró különbségeit az emlékek „fiatal anyja” és a jelen felesége között. Mindkét tekintet megpihen rajtunk, de csak a feleségé „lát” bennünket. Lehet, tényleg olyannak, amilyenek vagyunk.

Először a feleség mutatja fel neked ezt a tükröt, hogy belenézz. És ő figyelmeztet az anya stációira. Ez a második, amit említenék. Figyelmeztet, hogy meg kell engesztelődnünk. Meg kell bocsátanunk az anyánknak… de mit is? Miért rakja le az anya a bocsánatkérő félmondat közepén a telefont? Miért emlékezik a befelé néző „én” egy fiúárvaház rokkant kiképzőtisztjére, aki lőni tanít bennünket, árvákat? Miért annyira hangsúlyos a mások által mesélt nyomdai jelenet, amikor az anya (talán) mégsem követte el a szarvashibát abban a nagyon fontos nyomtatványban (talán egy Sztálini szöveg, egy beszámoló a Pártkongresszusról… nem lehet tudni – de nem lehet benne hiba)? Az apánk elhagyta-e (tényleg, attól, hogy valaki egy mesélt emlékben ezt vágja a fejéhez, ezzel okoz az anyánknak fájdalmat egy vitában); s visszajött-e tényleg, valaha tényleg, avagy a jelenet, amikor átölel, csak egy soha be nem teljesülhető vágy? Vajon mi váltotta ki az elhatárolódást az anyától? Miért annyira fontos az a forgatási jelenet az egykori spanyol menekültekkel, akiket gyermekként szakított el a háború a szeretteiktől – akiket a „boldog szovjetbe” menekítettek a végsőkig tartó harcra készülő kommunista szüleik? Mert az anya figurája a lágerba száműzés poklától (s a fiú elhatárolódásától – hogy legyen miért bocsánatot kérnie…) a legegyszerűbb hűtlenségekig és családi vitákig nyitott. Mint ahogy jóformán minden szereplő figurája – a néző, a befogadó gondolatai, érzései, rezonanciái „választanak” a sorsokba fonódó életekre emlékező képekhez értelmet.

 Az emlékek költőisége általában szertefoszlik, ha a konkrét eredetükkel ütköztetjük őket. Csakhogy itt nem történik meg ez az ütköztetés. Csak egy gombolyodó fonalát követtem a gondolatmenetnek… bármelyiket követhettem volna így. Nem tudhatom, a látottból mi álomkép, vágykép, rémálom, emlék, megélt vagy mesélt, hallomás vagy látomás – képileg nem különül el, nem szűrőz, nem csal a képet mutogató szándék; mert nem egy konkrét jellem (főleg nem a jellem-fejlődés) bemutatása a célja. Andrej Tarkovszkij másképp vezetné a nézőt, és máshová. Amerre a gondolatok általában tartanak: befelé. Ezért Tükör, amit csinál. Ezért nincs értelme azon vitázni, hogy ez a film miről szól. Nem miről – hanem neked szeretne szólni.

Még ha végül le is vonja a konzekvenciákat, a maga távolságtartó, költői, metaforikus módján. Az egykori ház romjai mellől, amelyet elmosott a háború, a faházak tűzvész-végzete, vagy egyszerűen az elhanyagolódás, a puszta telő idő – szóval a ház romjai mellől útnak indul az öregasszony, kézen fogva a kisgyereket. Mindenki a saját, valódi életkorában – mert mi, annyi mindent akaró, olykor mégis saját tehetetlenségünktől beteg, modern felnőttek valójában tényleg vágytól és minden csalástól szabadult öreg édesanyánk vezette, istápolásra szoruló gyerekek vagyunk. Oda menekülnénk a dilemmáink elől, abba a gyermekkorba, ahonnan nincs hova felnőni. Ami valójában nem lehet az emlékünk – mert sohase volt. És most is van.

A Tükör azért van, hogy belenézz. Én is csak azt mutathattam meg ezzel a sok szóval, hogy ki nézett bele – nem azt, milyen. Figyelj nagyon, ha belenézel – ami zavar benne, az a leginkább a tied.

Nemes Nagy Ágnes: Szobrokat vittem - vers és dal

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

Valójában csak ennyi. A költő ezt hagyta benne abban a teljes és megismételhetetlen gondolatfolyamban, amely a Napforduló kötetében Között címmel alkotott ciklust. A legszigorúbban válogató költők közül való, a sajátot legszigorúbban szűrő költők közül való Nemes Nagy Ágnes, akit példa gyanánt hozok fel mindig, ha nőköltészetről, ha szavak válogatása módszertanának nemekhez kötöttségéről esik szó. Ez a költészet egyetemes, tehát androgün, avagy transznemű – nincs neme, avagy mindkét neme van; válassz tetszés szerint, olvasó. A Között verseiből kiemelt vers persze önmagában jelent, a szerepjátékon túl is, mellyel a megfejthetetlen rejtélyeire, húsvét-szigeti szobrokon át a hiteink kőbe cibálására utal: a gesztusra, amivel örökké öröklétbe faragnánk az isteneink – akár úgy, hogy megistenült önmagunk (ahogyan például a reneszánsz csinálta). Önmagában jelenti a szobrászt. És általa: az alkotó embert. Aki szobrokat visz (akár az elméje) hajóján, kiformált gondolatait viszi, végsőkig csiszolt, egymáshoz helyes szögben álló, kristálytiszta kiformált gondolatait, hogy hirdessenek. S aki így süllyed el: kiformált gondolatszobrokkal terhesen; ahogy Bartók mondta: a végén két teli bőrönddel távozik. Nem a képessége, az ideje hiányzik – elmondani a teljes elmondhatatlant. Akár érzékeltetni, ahogy a kőbe faragott, öröknek szánt látványok szerte a világon. Hisz minden óvó szándékunk ellenére porlanak úgyis bele az időbe, süllyednek el; de addig legalább láthatók – és ébreszthetik a gondolatot, amit beléjük faragott a véső. Az alkotó ember pokla: magával vinni az alkotást, a felmutatása előtt, a fejben készet, a valóban készet, a kiformáltat – anélkül, hogy bárki láthatná.

Önmagában, a befogadó és értelmet tágító gyönyörű ciklus nélkül is teljes és egész gondolat – s oda való, ahol ma is olvasható, kőbe vésve: Nemes Nagy Ágnes sírkövére. Hiszen tökéletesen foglalja össze az alkotó ember keserves vágyának minden hiábavalóságát, a formálás hiábavalóságát az emlékezet kövén, melyet olvashat az emlékező, sír mellett megálló; az elsüllyedt alkotó mellett, időben immár nélküle tovább hátráló jövendő. Visszanézhet erre a kőre és a tanulságát viheti magával: megértéseink java elsüllyed velünk együtt. Gyönyörű, időbe vitt szobraink.

A Között ciklusával együtt persze ennél mérhetetlenül többet jelent ez a kilenc sor. A teljes ciklus egy gondolatfolyam, elágazásokkal, szigetekkel, örvényekkel és visszafolyásokkal. Példának álljon itt a Szobrokat vittem-et közvetlenül megelőző Szobrok – amely a partra úszó, megmenekülő ember szobrokra csodálkozását, a vészből menekülő gyönyörű értetlenségét, tehát az itt tárgyalt vers tökéletes ellenpont-pillanatát építi fel: az egykor végiggondolt, kiformált kultúrával való szembesülést akkor, amikor az már értelmét vesztette. Gondoljunk a háború után a századelő illúzióira visszapillantó emberre – vagy akár arra az érzéketlenségre, ahogyan nem értheti meg az európai utazó a húsvét-szigeti kőfejek értelmét… a konkrét tapasztalatra a saját, s a kapható tapasztalatra a másmilyen kultúrával való szembesüléskor. A ciklus egésze, ha hagyod magadban csapongani a képeit, a rét tava felett menekülő, szárítókötélről szabadult ingbe belelátott katona-testtől Lázár keserves feltámadásáig talán a legméltóbb párja Pilinszky Apokrif című, korszakos költeményének – nem annyira célzott, fókuszált, de legalább annyira sokrétű tartalommal.

S még nincs vége a verssel bejárható utaknak: a Szobrokat vittem még egy ajándék-réteggel gazdagabb. A kézirat hátoldalán a vers folytatódik, így kiteljesülve:

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

A víz alól kimentelek,

nélkületek nem élhetek.

Még fuldokolva partra húzom

az összeroncsolt testeket.

Homokból ágyat készítek,

feküdve ott feküdjetek,

csepp olajat hordok naponta

roncsolt, gyönyörű arcotokra.

Eső megáztat csendesen.

S nem lát titeket senkisem.

A ciklusba e változat nem kerülhetett be – egyfelől szűkítette volna az asszociációs lehetőségeit, a gondolatfolyam teljesség-érzetét, másfelől egyben elolvasva a Között gondolatmenetén túl mutató tartalommal is terhes. Az alkotás keserű hiábavalósága. Akarsz valamit a szavakkal? A színekkel, a kővel, a fával, a hangok teljes és hallható spektrumával? Amit kimentesz alkotás közben belőle, az torzó. Összeroncsolt test. Lehetsz rá büszke – de mindig kevesebb, mint amit valójában érintene. Áldozhatsz az alkotásnak, kenhetsz teremtményed arcára csepp olajat a közöny áztató esőjében… igen, a közönyben. Hiszen az elmerült és gondolat-partra mentett roncs ráadásul nem hat. Nem látja senki, vagy ha látja: nem akarja látni. A hatása kétséges – vagy teljesen hiányzik. Nem látszik rajtunk a kultúra… A ciklusba ez a változat nem kerülhetett be – hiszen az Között tart; ég s a föld között, nap s az éj között, ég s az ég között: nem mond le így, koppanó zárlatával a reményről.

Harcsa Veronika a Quartettel feldolgozta e verset... Hallatlanul kemény ez a kopogó ritmus, amit megtart a Quartet ebben a dalban, ahogy ábrázolva megtartják a kopogó szavak ritmizált hiábavalóságát. A zongora oldó elsimulásáig, amire Veronika szelídebben, az elveszést szinte gyászének-szerűre hangsúlyozva énekel. Hogy aztán visszazuhanjunk a szívritmus-kopogásba, a pontozott játékba, az elkülönült hangokhoz. Izgatott, ideges, magával húzó ritmust álmodtak ehhez a sorvégeken eső, lélegzet után kapkodó vershez, így képiesül a szobrok partra vonszolása – ez a gyönyörűen lehetetlen gesztus…

A lemez egyik leghatásosabb dala – és Veronika egyik bevallott kedvence. Hallgassátok meg – így kell verset dalba dolgozni, ennyire a versből, a szöveg asszociációk szőtte tartalmaiból kiindulva. Így kell elsimítani a zaklatott ritmusokat, ugyanannak a zenei szerkezetnek az ellassított, jól felismerhetően, a díszei alatt a lassú előadásban is lüktető szerkezetével, mélyebben beleszőve vele a hallgatót az ábrázolt gesztus hiábavalóságába, mint bármilyen harsány hangszeres szólóval. Szerintem így kell verset dalba dolgozni – hogy a füledbe kússzon az értelme a szavaknak; hogy mégiscsak akadjon, aki észreveszi, a parton elhagyottan, „fekvőben fekvő” szobrokat.

Blake Crouch: A pokol kapujában

Wayward Pines nem ereszt. A korábban megismert idilli kisvárosból, az idahói hegyek közt megbújó, áthatolhatatlan sziklarengeteggel és elektromos kerítéssel körülvett földi paradicsomból egyre kevésbé látszik kiút – az előző kötetvég fényében pláne. Jogosan is merülhetett fel a kérdés (nem csak bennem): mégis, hova lehet ezt folytatni? Van-e ebben a sztoriban annyi potenciál, hogy igazán izgalmas kérdéseket generáljon? (Van.) Van-e a szerzőben annyi bátorság, hogy feltegye ezeket a kérdéseket és úgy gondolja tovább, hogy nem megy el valamiféle popcorn-kompatibilis szórakoztatásba? (Van.) Szembe akarunk-e nézni, mi olvasók azzal, mi választja el a mesterségesen generált földi paradicsomot a nagyon is valóságos földi pokoltól? (Akarunk.)

Szóval a folytatás jött, látott és meggyőzött. Már az is félsiker lett volna, ha Crouch egyszerűen nem szúrja el, de ő jóval többet tett ennél: simán megugrotta a saját maga által magasra pöccintett lécet és olyan mélységet adott a sztorijának, ami után a nem csupán akciófilmes sablonokra épülő disztópiák hívei megnyalják mind a tíz ujjukat. (Atwood, mindig csak Atwood – nyilván nem véletlen, hogy már megint a Guvat és Gazella jut eszembe egy nyugtalanító jövőképet felvázoló sci-fi olvastán…) E második rész nem csak jobb, mint az első, de legyőzi a „középső” részek örök átkát is: cseppet sem érzik „csupán felvezetésnek” a naaagy befejezés előtt.

Ami részben az okosan továbbgondolt sztorinak, részben az okosan (és jó ütemben) bevont új nézőpontkaraktereknek köszönhető. Pont annyit kapunk belőlük, hogy (még) nyugtalanító(bb) fénybe vonják az eddigieket és azt a néhány „adottnak” vett ismeretet is átszínezzék, amink eddig (úgy hittük, hogy) megvolt. Ebben a világban minden csak díszlet – hogy is lenne bármi valódi? Hogy is tekinthetnénk bármit adottnak, ha kellékként lecserélhető ember, család, kapcsolat, múlt, ismeret, szeretet? És ezen bukik el a Wayward Pines-álom…

Mert az ember nem viseli jól, ha kellék lesz. Évszázadok óta küzdünk a szabadság ideája mentén, sokszor azt sem tudjuk, ki ellen, ki mellett, milyen célokért. Fogalmunk sincs, mit akarunk elérni, de a szabadságért küzdeni kell. Embervoltunk elidegeníthetetlen velejárója lenne, hogy nem tűrjük a bebörtönzést, az aranykalitkát, a skanzen-létet? Hogy bármilyen kényelmet, gondtalanságot, magát a túlélést is kockára tennénk, csak nézhessünk át a kerítés túloldalára? Józan ésszel senki sem választaná a szinte biztos halált, amit ott lát – ám senki nem is mondana le a választás lehetőségéről. Nyugtalanító képet fest Crouch egy világról, melyben a megfigyelés, az irányítás, az életünk felsőbb hatalom általi „elrendezése” túlságosan ismerős is lehet egy halom vonatkozásban. Szerencsére csak annyira, hogy beleborzongjon a tarkónk, de még ne vetüljön rá bármiféle aktualizáltság árnya. Mindenesetre elgondolkodtat: ha minden lépésemet kikapcsolhatatlan kamerák figyelnék, ha a lakásomban sem válthatnék egy bizalmas szót a párommal anélkül, hogy lehallgatnának, ha a legintimebb pillanataimat is nyomon követnék; vajon fellázadnék?

Crouch ügyes. A létező legkülönbözőbb szereplő-típusokat vonultatja fel az örök lázadótól a taktikus rendszerbomlasztón, az álomvilágba menekülőn, a vakhittől vezérelt tanítón és az idomított katonán keresztül az elvakult, hatalommániás diktátorig. Mindegyiküknek megvan a saját egyénisége és a saját tragédiája. Igen, még az önnön világjobbító ideáiba beleőrült, magát istennek képzelő városalapítónak is. Nehéz a világmegváltók élete – erre David Pilcher talán a legjobb példa. Egy zseniális tudós, egy évtizedekig dédelgetett projekt, mellyel tán az emberiség is megmenthető a kihalástól (vagy nem…): egy álom, melynek oltárán családok, életek százait áldozták – és mindez önmaga ellen fordul, mert a zseni egyvalamit hagy ki a számításból: magát az embert. Akit annyira meg akar menteni. Crouch könyve (trilógiája – de szívesebben tekintek rá egy könyvként) kapcsán felmerül a kérdés, amit már Atwood (megint...) és Kim Stanley Robinson kapcsán is feltettem: mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk? Nem csak a természetre vagy a világegyetem titkaira húzható rá e kérdés. Az emberi lélekre is. Vajon megmenthető-e az ember, ha megmentése közben épp attól fosztják meg, ami emberré teszi? Én nem hinném…

Persze arról sincs fogalmunk, hogy mi történhet akkor, ha hátat fordítunk a „megmentőnknek”, és kitaszíttatunk a földi paradicsomból. Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Csontos János: Karnevál (Tárcák, 2011-2014)

Előrebocsátom: érdekes élmény kötetbe összegyűjtött tárcákat olvasni – szép hagyománnyal körített, épp vesző műfaj ez: a közelmúltban elfogta magának, és nem ereszti a háló. Kosztolányi, Krúdy, Szép Ernő (s nekem a legfontosabb: Karinthy) mesterfokon művelte ezt - ahogy a napi aktuálisra rányitja az író a tágabb összefüggés ablakát, mintegy megfüröszti benne a hírt. A tárca látszólagos könnyedsége mögött (csak előveszem azt, ami mindig nálam…) valójában az addig megtapasztalt, megtanult, egyben látható (ami mindig körülöttem…) teljessége áll, mint hitelesítő látvány-egész. Épp vesző hagyomány ez: az utóbbi momentum, a hitelesítő körítés kopik le róla a neten. Egyrészt a médium nem alkalmas erre, másrészt a befogadó környezet sem. A formátumok rövidülnek, az utalások éles határok mentén rajzolnak kontúrokat. És szekértáborok vannak, nincs közmegegyezés: a napi hírt hadállásokból pontozzák körül a különböző meggyőződések (mémesíthetően egyszerű paródiái).

Csontos János legalábbis megkísérli tartani az „egyben látáshoz” szükséges közepet. Kétségtelen konzervativizmusa, de kultúrája is – látja a hagyományok palettáját folyamatosan koptató eróziót, és az „úgyis veszőt” a maga helyén kezeli, olykor veszése közben azért elsiratva: hagyja veszni. Látja, hogy hagyományok vannak, a leggyakrabban egymást kizáró elemek halmaza forog, őröl malom gyanánt a fejekben; s könnyed érzékkel kísérli ezek egyfajta szintézisét. Úgy képzelem, a hiteles megőrző hasonló dilemmák életben tartásában, életre simogatásában és alkalmazásában volt mindig is érdekelt: ennyiben Csontos János szövegeinek levegője Filep Lajosé, Várkonyié. Ahogy például a devecser-kolontári újjáépítés kapcsán elgondolkodik a katasztrófák után mindig reformált formában, a kor színvonalán újjá épülő életterekről: Torockó, Hollókő, Szeged példáján megmutatva, hogy számunkra ez (az őrzés szempontjából kvázi hiteltelen) vált újabb, tetemtett, épített hagyománnyá – az szinte a legtöbb, ameddig e gondolatmenettel el lehet jutni. Hiszen ki meri mondani: a ragaszkodás elsősorban attitűd, a hagyomány változik, s valójában hiteles újragondolókat igényel, nem pedig a lényeget folyvást dekoratív díszítménnyé pazarló epigonokat. Megértem például (ez által könnyen…), miért alappontja Csontos ítéleteinek Makovecz életműve és gondolkodásmódja. 

Viszont persze közben (haragudjon érte, ha akar) egy nézetrendszer besorozott katonája is az író. Nincs középen, attól, hogy középre húz: mély (és sok tekintetben jogos) kritikával illeti Európát, a tágabb értelemben vett Nyugatot – de jó párszor a szokott (minden tekintetben előítéletes) konzervatív ösvények mentén. Európa értékrendje nála is sokszor pusztán „globálkapitalista strucclogika” – a pragmatizmus szörnyetegének kedvünkért felöltött kedvesóvónéni-köténye; vékony és könnyen levakarható máz. A tárca műfaja maga is okolható ezért – a terjedelem nem enged a frappáns utalásoknál sokkal többet – a tárca a mögöttesbe nyitott tágabb lélegzet, de csak ritkán, kegyelmi pillanatokban maga a mögöttes látvány. Így lehet „ócskavas-únióvá” egy sokrétegű kapcsolat, ahol az ideológia csak szépen hímzett takaró. Ezek a gondolatok olykor fájtak – ugyanaz az egyszerűsítés érzik rajtuk (ugyanaz a szerkezet), ami például balról botránnyá dagasztotta Ferenc pápa szerencsétlen félmondatát a gyerekverésről – melyben a pápa mindössze annak örült, hogy a kezét ütésre emelőben egyáltalán felmerült a vert méltóságának kérdése, ha teljesen hibásan is (hiszen jobbára egyáltalán nem szokott: a verés maga a másik méltóságának teljes elvétele…). Minden nézetrendszernek megvannak a maga lövésre kész katonái, és belátom, nehéz megállni, hogy elsüsd a fegyvert, ha már a kezedbe nyomták a körülmények – és a másik oldal legalább ennyire méltatlan módon használja a magáét (mintha lehetne egyáltalán méltón…). Ezzel együtt állítom, hogy ha valaha érdemi vita indulhat el oldalak közt, azt Csontos János és a hozzáállásához hasonlóan érző publicisták fogják elkezdeni.

Viszont mindez még így is fényévekre áll Hamvas Béla látásmódjától. Én a címválasztás okán vettem a kezembe ezt a kötetet, mert a szenvedélyemmé lett a magyar szellemtörténet egyik legnagyobbjának életműve. De Hamvas (miután levetette ifjúkori elitizmusát, a „Hyperion-t”) mindig pontosan érzékeltette a különbséget, hogy mi alkot bennünket, és mibe öltöztetjük. Karneválja a tanítás szerkezetét tárja fel, a figyelmeztetéssel együtt: a kirajzolódó tükör illusztráció, a belenézéssel a valódi szembesülés nem történik meg; a munkát nekünk is el kell végezni, nekünk is elemenként, távlatban kell felépíteni életünk alkotó vegyelemeit, el kell különítenünk a köré gondolt rengetegféle eszmeruhát, hogy lássuk, kik is vagyunk. Az attitűd, amit Csontos János tiszteletre méltón képvisel jóval korábban megáll – s ha látom is a szándékot benne, azért nem árt tudni: Hamvas Karneváljában ez az attitűd is megkapja a maga teljes és kíméletlen kritikáját, az egész korai, poshadt polgári miliőben, idősebb és ifjabb Herstalban – a csődben, amit a magyar irodalom egyetlen valódi beavatás-történetében ezek a szereplők képviselnek.


Kiadó: Napkút