Tore Renberg: Mégis van apám

Mégis van apám – három egyszerű szó, de teljes mélységeit és magasságait csak az értheti meg, aki valaha kimondta: nincs apám. Tore Renbergre akkor figyeltem fel, amikor Karl Ove Knausgard Álmok kötetében szoros barátságot kötött vele – már akkor nyilvánvaló volt, hogy egyszer olvasnom kell valamit a sráctól, aki az egyetemen Karl Ovéval zenélt és akinek tehetségét és korai sikerét napjaink legnagyobb norvég írósztárja halálosan irigyelte. Renberg valóban jóval korábban vált sikeressé, magyarul is több mint tíz éve olvashatók a művei, de messze nem tarolta le akkora erővel a világot, mint szószátyár barátja. Talán okkal, de erről később.
 
Szóval Renberg csak mint Karl Ove barátja, akitől egyszer majd olvasni kell valamit élt bennem – ahogy Amadea megfogalmazta, irodalmi Stockholm-szindrómában szenvedek, Knausgard túszul ejtett, én meg beleszerettem és mindent és mindenkit akinek köze van hozzá, olvasni akarok. Aztán belekezdtem a könyvbe és ismét csak elemi erővel vágott pofon a megtagadott, életünkből kizárt, szeretve gyűlölt apa váratlan halála feletti gyász és annak lehetetlen mivolta. Bele kell törődnöm, hogy életem végéig kísér ez a téma; a legtöbb amit elérhetek, hogy már nem akarok belehalni minden alkalomba, amikor szembejön és szembesít. Érdekes egyébként, hogy a Mégis van apám és Knausgard Halálja ugyanarról a tőről fakad és mégis mennyire más, aláhúzva azt a közhelyszámba menő igazságot, hogy a gyász és a feldolgozás (vagy a fel-nem-dolgozás) mindenkinél másképp működik. Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma apatörténet, nincs két egyforma bűntudatcsomag. Ahogy Tolsztoj írta (hogy egy még nagyobb közhelyet is idecitáljak): minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.
 
Nade hagyjuk Karl Ovét, koncentráljunk Toréra, megáll ő a saját lábán. Alteregó-főhőse, Jarle Klepp átlagos iszákos egyetemista korszakát éli, amikor egy nap hírt kap: váratlanul meghalt évek óta nem látott apja. Jarle repülőre ül, s míg Stavanger felé tart, elmerül gyermek- és kiskamaszkorában, az időben, amikor minden felfordult körülötte és benne, amikor Jarle Orheimből Jarle Klepp lett, és amikor először kimondta a megfellebezhetetlen igazságnak szánt szavakat: nincs apám.
 
Stavanger, a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Norvégia olajfővárosa, prosperáló gazdaság, szépen gyarapodó külvárosi házsorok, gondozott előkertek, családi autók, benzines fűnyírók és színes tévék. Terje Orheim, a megbízható tanfelügyelő mintaképe, aki másra sem vágyik, mint az amerikai kisvárosi álomra. Szép ház, kedves feleség, autó, gyerekek, családi utazások a rokonokhoz a kontinensre. Ahányszor Terje gondolataiban időzünk, az ötvenes évek amerikai kisvárosi idillje jut eszembe – annak fojtogató, hétköznapi egyszerűségében, nagyjából ahogy Michael Cunningham ábrázolta. De persze a nyolcvanas évek Norvégiája fényévekre van az ötvenesek Amerikájától és Terje is fényévekre van attól, hogy az elképzelt idill kielégítse. Nincs magyarázat arra, hogy az apa miért fordul ki önmagából, miért kezd inni, miért válik erőszakossá – de ugyan lehet-e erre bármi magyarázat? Vannak persze jelek, mindig vannak. Egy fiával örökké elégedetlen, basáskodó apafigura egy generációval arrébb. Kudarcok sora. Társadalmi forrongások. A biztosnak hitt értékek és életstílus megroppanása. És egy gyenge jellem, aki képtelen ellenállni a könnyű menekülés ígéretének.
 
Jarle meg, a kis Jarle sokáig álomvilágban él. Tán túl sokáig is védi meg anyja titkolózása – csak álomnak véli az éjjeli zajokat, nem érti, miért furcsa néha az apja, ahogy nem érti a megmagyarázhatatlan félelmet sem, ami átjárja a ház légkörét. Mert az ő apja mindenki szerint tök jó fej. Focizni tanítja a haverokat, kirándulni viszi a családot, klassz lemezeket hallgat. Hogy péntektől vasárnapig matt részeg, azt senki sem látja. Senki sem veszi komolyan. Egészen addig, míg egy hétfőn nem kel ki az ágyból és a vodkásüveget szorítva zavarja el fiát otthonról. És elkezdődik Jarle kamaszkora.
 
A kamaszkor, melyben az apa alkoholizmusa és az anya csendes tűrése egy idő után óhatatlanul csak háttér lesz az akkor sokkal fontosabb változásokhoz. Lányok, szerelmek, vágyódások; első piálások, első vad bulik; diákmozgalmak és kokettálás a komolyabb tüntetések világával és persze zene, zene, zene! Ahogy Jarle új barátokat szerez és kinyílik számára a világ, úgy nyílik ki előttünk a nyolcvanas évek Norvégiájának punk szcénája és az antifasiszta diáktüntetések világa. A béna vidéki kissrác a szemünk előtt válik a zene és az irodalom szerelmesévé, aki élete tragédiájának éli meg, hogy nem nézheti élőben a Live Aid közvetítést holmi béna családi program miatt és aki nyilván Raszkolnyikovban (ki másban?) talál rá az ő nagybetűs hősére: „Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni! Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával, dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten, és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal, egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik évszázadba.”
 
Közben az apa egyre lejjebb csúszik a lejtőn, mígnem eljön a mélypont. Egy brutálissá forduló kirándulás, mely végre elvezet a válásig – és a döntésig, hogy melyik szülőjét válassza. És Jarle persze hogy meg akarja menteni önmagától az apját, és persze, hogy csúfos kudarcot vall. Nem tudom, élt-e valaha ember, aki valóban meg tudta menteni az alkoholista szülőjét önmagától. Tán a legnagyobb, legfájdalmasabb közös illúziónk: ha másképp csinálom, megmenthettem volna.
 
Renberg pontosan látja az illúziót, de azt is, hogy előbb-utóbb mind szembenézünk azzal: mégis volt apánk. Hogy aztán élethosszig írjuk ki magunkból a bánatot, neheztelést, bűntudatot. Nincs meglepetés, nincs tűzijáték. Ugyanaz a konklúzió, mint Knausgardnál: egész életemben neki írtam. De Knausgarddal ellentétben Renberg nem tép darabokra. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tudtam ennyire távol maradni Jarlétól, miközben Karl Ove karaktere elsőre behúzott és nem is engedett el háromezer oldalon át – annak ellenére, hogy többször is leírtam, halál irritáló, pozőrködő kis balfasz volt teljes négy köteten át. Jarle sem kedvelhető figura, ugyanúgy egy balfék, ráadásul kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a punk, attól meg pláne falnak megyek, ha kamasz srácok válnak hirtelen feministává – de igazából nem rosszabb, mint Karl Ove. A titok valószínűleg az elbeszélés módja. Karl Ove klasszikus elbeszéléstechnikával hömpölygő autofikciója tényleg úgy sodor, mint egy nagy sebességű folyó: képtelenség kiszakadni belőle. Renberg posztmodern dekonstrukciós prózája viszont minden elbeszélőváltással kilök magából. Baromira tud írni, de ezt a regényt túltechnikázta – kicsit olyan, mint amikor a tizenöt éves Jarle roppantul szeretne kifinomult értelmiséginek és feministának és antifasisztának és punknak is látszani a kiszemelt lány előtt. Nyilván a végén csak idiótának néz ki és a máz alatt fel sem sejlik az igazi Jarle. Kicsit kevesebb posztmodernkedés és több gyermeki őszinteség kellett volna, akkor ott lenne a polcon Karl Ove mellett. Így marad csak a barátja.  

Kiadó: L'Harmattan

Fordító: Ambrus Orsolya