Az egymásba csavarodó mesék élvezete. Ahol a kimenetel a legtöbbször nem kétséges, a címszereplő velünk lesz még köteteken át, az izgalmi faktor mégis tapinthatóan jelen van. A legtöbb egymásba csavarodó mesében őrá vadásznak, még ott is, ahol nem is szerepel. Másokért is izgulhatunk bennük, a kimenetelt tekintve a legtöbbször hiába, a kimenetelt tekintve legtöbbször a gyászig. Nem egészséges, ha a barátodra ennyien fenik a foguk, nem életbiztosítás, ha az
őr-dög a barátod. Direkt írom hosszú ő-vel. Valamit tényleg őrizne, ami mindannyiunk számára bitang fontos (még akkor is, ha a nézeteink bő fele szemszögéből nézve illúzió): a szabad akaratot.
Mike Carey ezt az átvett figurát kíméletlenül a magáévá tette, de abban a világban, amit szintén átvett – ettől varázslatos a kontinuitása ennek a folyamnak, hogy a világ is önazonos a
Sandmanban megismert mozgató létkeretével. A hozzáadott tartalomban van így is néhány hatalmas bukfenc – talán a legnagyobb, hogy az egyre jobban kibomló konfliktus jellege (az ősi istenekre, a mitológia isten-világára hajazó) apa-fiú viszonyból fakad. Azzal, hogy Hajnalcsillag az Úr fia, hogy nem az elsőnek teremtett, legtisztább szándékokat úgymond „edénybe foglaló” eszköz, az elsőnek megtestesült fény, hanem leszármazott, jelentősen megnő a mozgástere. Innentől számunkra otthonosan értelmes a lázadása, és érthetőbb az önállósuló ereje. Hogy ez mennyire sajátságos teológiai katyvaszokat szül amúgy, abba bele se megyek, gondoljatok arra, hogy így Jézus, az
egyszülött valójában
másodszülött, az írás szerint így az Antikrisztus maga… Vagy mit is mondok…
Sokad-szülött, ha a többi angyal is Istenfi, ha a testvér titulus, ami annyiszor elhangzik köztük, valid. Így a megváltót csak az ember-mivolt tünteti ki e relációban, valamiféle sanda glóriával. Meg hogy őt legalább anya szülte...
Ez amúgy sokkal lényegesebb, mint tűnik, és egyenesen fakad az
Ezüst város koncepciójából. Ahogy az angyalok égi városa erőközponttá lesz, mesélhetővé válik ezekkel az amúgy teológiailag is oly bizonytalan státuszú szereplőkkel a szokott: lehet bosszútörténetet, jellemfejlődést, szerelmet, halált mesélni bele, égi és pokoli szereplőket lehet a saját mesemódjaink kreatúráivá alakítani. Csak most nem szuperhős, mutáns, multiverzum-szökevény a kreatúra, hanem isten, kisisten, végtelen emanációja, démon, ősi zárvány, vagy éppen angyal. Esetünkben legelöl, címszerepben a bukott, ugye. Teológiailag bizonytalan státuszúak, hiszen az egyház pogány sokerő-kultuszokhoz való finomillesztésének eszköze volt a hitvilágban köréjük szőtt mese - a modern feléledésük Miltonnal indul. Gaiman is az ö nyomain járt, csak meglépte a nyomtaposás közben a lehető leszélsőségesebb lépést: a Sátán felmond, cseréptörést kiabálva kiáll a szerepéből. Mike Carey ennek a kiszakadtságnak a teljesen logikus mitológiáját építi tovább – a kényszerből teremtővé válásig, a teremtő szokott, vagy szokatlan csalódásaiig a teremtményeiben.
Persze ez a teremtett
Újvilág nem áll külön, egyedül való módon megkerülhetetlenül és végtelenül, mint az a Teremtés, ahonnan kiszakadt. És amikor a benépesülése
bevándorlássá lesz, a potenciális „gyarmatosítók” figyelmét is teljes értelemben kelti fel. Tüneményes, ahogy a
mítoszt folytató író megérti és kifejti a Lilituk, Lilith gyermekeinek dilemmáit és választásait – a
mítoszt összemarkoló író homályban hagyott utalásait mintegy a fénybe vonva. És méltó és üdvös, ahogy mítoszt teremt a Tarot önlétét megélni akaró kártyapaklija, a Basanos számára. Az első
gyűjteményes kötetben elmesélt pakli-genezis és hatalomforrás parazita-szint után ez az igazán méltó ellenfél (a Teremtésen kívül, Lucifer teremtésében kiteljesülve) tényleg megfingatja kicsit a Hajnalcsillagot. Nagyon ügyes, ahogy odarakja ebbe a mókába megint Susano-O-No Mikoto által a másik megalapozást – a rejtett aknák gyönyörűen robbannak, további várakozásokat keltően.
Bár néha a világalap
Sandman-hoz képest kicsit vastagabban látszik, hogy még mi lehet. Az Effrulban megélt mese, a
Kacérkodás a kárhozottakkal füzetei a pokoli karriert építő kárhozottal, Christopher Rudd mesterrel eléggé határozott irányba mutatnak, bár ha végül tényleg az teljesül, amire gondolok, sem leszek elégedetlen. Mert kifinomultan gyönyörű lesz az a látvány. Ha teljesülnek a várakozásaim, akkor is érdekel, hogyan mesélik el – ezt ebben a világban nem először élem, amúgy átélheti bárki, aki elég mitológiát fogyasztott, és ismeri ennek a világképnek az építkezését. Ha tévednék, és mégis meglepnek, annál jobb! Tényleg szeretem ezt a világképet és mesemódot, szerintem a jelen életeinkre is sokkal nagyobb hatással van a tételes tényeknél – csak nézz körül, és látni fogod a mesék erejét. És van olyan szál, ahol a meglepetés borítékolt – például nagyon kíváncsi vagyok, hova fut ki Gaudium, a vádalkura hajtó pokoli „testőr”, szívecske-szemű tesója, Spera és a mennyből űzött Mihály arkangyal sajátságos cimborasága.
Ami a rajzvilágot illeti, például Effrul pokol-tartományának meséiben, ahol egy füzeten belül is egymás keze alá dolgoztak a saját jegyeik el nem eresztő rajzolók, Peter Gross és Dean Ormston, a sokszínűség kifejezetten jót tett az olvasás ritmusának. A finoman eltolódó optikák. Egyébként is, kezdem nagyon megszeretni Dean szálkás, egyedi figuráit. A betétmeséi irtózatos erővel hatnak a kevés tónusú, szinte szoborszerű figurák által is. A második kötetnek mégis a vendég: Jon J Muth által pszichedelikusra festett
Nirvána az igazi ékköve. Egy füzet, amit odarakok magamban a széria totális kedvencei, például Bill Sienkiewitz
Behatolása mellé.
Hála és dicsőség a FUMAX-nak, amiért továbbra sem enged a színvonalból. Legszívesebben most rögtön olvasnám tovább…
