„Micsoda
békességes lét! Micsoda öröm lehet az életük! Benyitnak egy ajtón, és nincs
mögötte más, mint egy fürdőszoba vagy egy nappali. Csupa semleges hely. Nem
pedig ezeknek a jelenidejű szobáknak és múlt idejű szobáknak a végtelen
útvesztője, hogy ki mit mondott bennük, és tele az egész cuzammen kinek-kinek a
történelmi kulájával. Nem azon filóznak folyton, hogy értelmet pofozzanak a
régi hibákba. Nem hallgatják örökösen a régi szart. Nem adnak elő bűntudati
szavalókórust a tömegközlekedési eszközökön. Tényleg léteznek ilyen emberek. Én
mondom. Életük legnagyobb megrázkódtatása, hogy kicseréljék-e a tapétát. Számlafizetés.
Kerítésjavítás. Nem érdekli őket, mit művelnek a srácaik, amíg nagyjából egészségesek.
Boldogok. És nem világháborúznak minden kibaszott napon azon, hogy kicsodák, és
kiknek kellene lenniük, hogy kik voltak és kik lesznek. Tessék, kérdezzétek meg
tőlük! Majd ők megmondják. Nincs mecset. Esetleg egy kis templom. Bűn alig.
Sok-sok megbocsátás. Nincs flúg. Nincs bolondóra. Nincsenek csontvázak a szekrényben.
Nincsenek dédnagyapák. Itt és most húsz fontot teszek rá, hogy a jelenlévők
közül Szamad az egyetlen, aki tudja a dédnagyapja combkörméretét! És tudjátok,
hogy ők miért nem tudják? Mert nem érdekes! Nekik ez múlt! Így szokás más
családoknál. Nem siratják magukat. Nem rohangásznak, mint pók a falon, azon
élvezkedve, igen, élvezkedve, hogy mennyire fogyatékosak! Nem azzal töltik az
időt, hogy megpróbálják kitalálni, mivel gubancolhatnák össze még jobban az
életüket. Ők csak élnek…”
Zadie Smith két utolsó regénye, az NW
és a Swing Time után az elsőként - eredetileg az ezredfordulón - megjelent Fehér
fogak egészen meglepő élmény volt. Ahhoz képest, hogy újabb regényei
mennyire könnyedek, posztmodern játékaik ellenére is egészen könnyen olvasható,
laza szövésű darabok, ezen az elsőn néha olyan nehéz átgázolni, mint egy
mocsáron – csak húzza, húzza le a lábunkat, legszívesebben hagynánk a fenébe az
egészet, mielőtt teljesen belesüllyedünk, aztán persze vonszoljuk magunkat
tovább, és a végére megéri, naná, hogy megéri, de azért ott van a kisördög: lehetett
volna ezt ennél sokkal kevésbé sűrűre, benne volt vagy négy könyv alapanyaga,
minek kellett ennyire eltúlozni? Pláne annak fényében, hogy témáiban sosem
tudott elszakadni a „gyökerektől”: Willesden bevándorlóktól tarkálló utcái, az
egykori gyarmatbirodalmak legkülönbözőbb nációinak együttélésre tett kísérletei
és azok ismétlődő ellehetetlenülései, az identitáskeresés, a múlttal való
szembenézés és a múlt erőszakos magunk mögött hagyásának igénye, idegengyűlölet,
hagyomány és haladás ütköztetése, új életutak, új választási lehetőségek, új
technológiák és azok beemelése a múltban ragadt életekbe – ezek minden
könyvében jelen vannak. Tipikus első könyv a Fehér fogak: szerzője mindent, de mindent bele akart írni, ami
foglalkoztatta – tán ő sem számított rá akkor még, hogy képtelen lesz „kiírni”
magából a múltat, és további regényeiben is ezt fogja boncolgatni.
Mindettől eltekintve a Fehér fogak remek könyv. Két, a végtelenségig
össze nem illő barát meséje, akiket a háború poklában sodor egymás mellé a
vakvéletlen, hogy aztán sose szabaduljanak egymástól és feleségek, gyermekek,
anyósok, ideológiák, szélsőségek, rossz döntések, tudományos áttörések gubancolják
össze az őket összekötő szálakat. A külvárosi angol kisember már-már
karikaturisztikus iskolapéldája, Archie és a bengáli hős leszármazottja, Szamad
egy lerobbant angol tankban bekkeli ki a háború végét, valami isten háta mögötti
balkáni falu határában, ahol, hogy-hogy nem, a helyiek elfelejtenek szólni
nekik, hogy az egész hajcihőnek vége. Hősi tettek nélkül, az új generációk szemében
már inkább ciki háborús emlékekkel vánszorognak el a hetvenes évekig, amikor
mindketten friss házasként és újdonsült apaként kezdhetnének új életet. De
vajon mifélét?
Szamad, aki egész életében bánja, hogy
maga mögött hagyta a hazáját és egy idegen földért harcolt, akinek legnagyobb
vágya, hogy ikerfiai közül legalább az egyiket hazaküldhesse, hogy hithű
muzulmánként nevelkedhessen ősei földjén. Archie, akit sosem érdekelt saját
származása (hisz ő csak egy Jones, átlagosabb
brit nem is lehetne), amíg el nem vette a félig jamaikai Clarát és vele
hozományként a jamaikai-angol identitással való háborúzást. A környezet
Willesden, Északnyugat-London, ahol a londoni bevándorlók nagy része él: muzulmánok,
kínaiak, karibiak, írek, elszegényedett angolok. Ahol a hagyományos keresztény
(s pogány természeti) ünnepek mellé a legkülönbözőbb vallások ünnepeit is
felvették az iskolai naptárba. Ahol aki nem a többségi társadalom kirekesztési
kísérleteivel vív éppen, azt egy másik bevándorló náció képviselői akarják
tönkre tenni. Sűrű, zavaros közeg ez, ahol a sorsközösség és az egymás iránt
érzett gyűlölet és féltékenység alkot robbanásveszélyes elegyet.
Ebbe a közegbe nő bele Archie lánya, Irie
és Szamad fia, Millat. Egy iskolai kihágásnak köszönhetően mindketten a
középosztálybeli „kirakatliberális” Chalfen család védőszárnyai alá kerülnek és
belebonyolódnak a családfő, Marcus Chalfen tudományos munkájába. Chalfenék nem
csupán tanítják és munkával látják el a két elveszett fiatalt, de ha kell,
pszichológust fizetnek, ha kell, szállást adnak, összebarátkoznának a családokkal,
esetlenül tennének jóvá jóvátehetetlen múltbeli vétkeket, és hazahozatnának
elveszett testvért a száműzetésből. Segítenének, mégis a legrosszabb
gyarmatosító reflexekkel veszik kézbe a „segítségre szorulók” életének
rendbetételét. Ezzel persze csak katalizálva az eseményeket, melyek
megállíthatatlanul rohannak a szélsőségek felé. Ugyanazt látjuk a Jones - Ikbal
- Chalfen családok faramuci dinamikájában, amit makrotársadalmi szinten: amíg
képtelenek vagyunk a bevándorlókat, elnyomottakat, hátrányos helyzetűeket valóban
partnerként kezelni, és a legtöbb, amit teszünk, hogy elnyomás helyett
pátyolgatással és látszatnagylelkűséggel próbáljuk elkendőzni egykori vétkeinket,
addig közeledés helyett csak a radikalizálódás felé toljuk mindkét oldalt.
Ami különösen akkor veszélyes, ha az egyik
sarkon ott ólálkodik az iszlám szélsőség, mely alig várja, hogy keblére öleljen
egy, a globalizációból kiábrándult eltévelyedett fiatalembert; a másikon a
jamaikai nagymama és az ő szektája, akik alig várják, hogy megtérítsék az
unokát és együtt várják a világvégét; a harmadikon meg radikális állatvédők,
akik bárkit szívesen fogadnak, aki Marcus hajmeresztő biológiai kísérletei
ellen tüntetne, hát még a bűnös tudós családtagját. Egyszerre küzd itt minden
szereplő múlttal, identitással, barátságokkal, szerelmekkel, izmusokkal,
tudománnyal és hitekkel. Ami természetszerűen vezet a drámai végkifejlethez, a
valódi robbanáshoz, ahol lehull a lepel egy régi titokról, egy barátság megerősödik,
egy lövés eldörren, és újabb apa nélküli gyermek jön a világra, akinek lesz még
dolga a saját identitásával… Mert sosem változunk, futjuk ugyanazokat a köröket,
bogozzuk tovább ugyanazokat a szálakat, és ha visszanézünk húsz év távlatából,
látjuk jól: csak egyre gubancosabbak lettek. Változást várni hiábavaló, amíg
nem tudunk megváltozni mi, emberek. Amíg múltban élünk, folyvást múltbeli
sérelmeket torolnánk, az se érdekel, kin, csak valakibe belerúghassunk. Hátha azzal
egy fikarcnyit visszaszerzünk egykor elvesztett méltóságunkból. Nem fogunk.
Sűrű, sok és a végkifejletben már-már
nevetséges túlzásokba esik – mégis remek regény. Mert nagyjából mindent elmond
bevándorlásról, identitáskeresésről, múlttal való együttélésről és a jövő
kiszámíthatatlanságáról, amit el lehet. Zadie Smith nagyon tud írni – mondjuk most
már kíváncsi lennék, tud-e másról is
írni. Remélem, egyszer kiderül.
Kiadó: Európa
Fordító: Sóvágó Katalin
Kis érdekesség a végére: tavaly egy
koncert hatására új zenei kedvencet avattam, erről írtam már az évösszegzőben
is – a norvég Beady Belle zenekar
egyik száma alatt teljesen véletlenül figyeltem fel Zadie Smith fotójára, és
kis utánaolvasással kiderült, hogy egy egész albumot (Cricklewood Broadway – egy északnyugat-londoni utcáról kapta a
címét) szenteltek e regénynek. Több dalszöveg idéz szó szerint a regényből („Every
Moment”, „My Name on the World”), az egyik szám pedig egy fontos
mellékszereplőről kapta címét („Poppy Burt-Jones”). Hangulatában ez a jazzes
minimál groove nekem nem illik a regényhez, ettől függetlenül nagyon bírom, ha
így összeérnek a szálak és kiderül, hogy számomra fontos alkotók reflektáltak
egymásra.
Háh, én is idén olvastam, persze nekem sokkal kevésbé tetszett, de örülök, hogy találtam a posztodban közös gondolatokat, és hogy érezted ezt a küzdést, hogy mennyire mocsaras volt tényleg, átjutni ezen a könyvön.
VálaszTörlésBiztató, hogy a többi könyve könnyedebb és lazább, de én inkább elkaszáltam őt, szerintem nem az én szerzőm.
Ez az Európás magyar borító csak szerintem rémes? :D
Szerintem sem a te szerződ, van ilyen :) ;)
TörlésBorzasztó... mondjuk én eleve utálom a fotós borítókat, komolyan, még a legbénább grafikát is jobban viselem, mint egy portrét a borítón.