1983-ban egyik napról a másikra
csápos idegen lények jelennek meg egy erdőben, valahol Kelet-Magyarországon –
honnan jöttek, mik (vagy kik) ők, senki nem tudja, ahogy azt sem, hova lettek a
baglyok és mi a magyarázat a jelenséget övező furcsaságokra. Egy magyar erdő a
nagy földönkívüli invázió centrumában – ez is lehetne a kezdet, ha ez egy
különösen rossz tucat sci-fi lenne. Szerencsére nem az, így a kezdeti
idegenkedést az épp a mi erdeinket ellepő idegenektől és a gondozójukul
szegődő, közepesen irritálóan önsajnáló Gábortól hamar felváltja az ámulat: ez
egy piszok jó regény. Nem hibátlan, de piszok jó.
Kihagyom a „kötelező” köröket
arról, mennyire üdítő ilyen jól sikerült magyar SF debütálást olvasni –
egyrészt mert nem olvasok annyi hazai spekulatív fikciót, hogy komolyan
megalapozott véleményem legyen, másrészt meg úgyis mindenki leírta helyettem.
Amúgy sem annyira szeretem ezt a köldöknézős jaj a hazai SF így meg úgy nyafogást. Valahogy úgy vagyok vele,
hogy vannak jó könyvek meg vannak rosszak. Tök mindegy, milyen nemzetiségű a
szerző. Itthon éppúgy lehet jót írni, mint odaát rosszat. Lapozzunk.
Szóval csápos idegen lények és
Gábor, aki világnagy szerelmi csalódása után odahagy várost, albérletet,
nemtörődöm anyát és a rég lelépett apa emlékét és vonatra száll, hogy a
cellofoidák közt felejtsen. Persze van itt determináció, hogyne lenne: egy
balul sikerült osztálykirándulás, gyerekkori rémálmok és az állatok választása
együtt eredményezik, hogy Gábor a csápos kiskedvencek etetése és ganézása
mellett a világ megmentésének (avagy mégsem…) terhét is magára veszi. Trükkös a
fülszöveg (végre!) és trükkös a felvezetés – sokáig, nagyon sokáig azt hisszük,
a cellofoidákon van a hangsúly, aztán kiderül, hogy… Nyilván nem árulom el.
Mindenesetre leszámítva azt az apróságot, hogy nem szeretem, ha ekkorára nyitják a konfliktust - talán
egy picivel kisebb apokalipszis is elég néha - igazán meglepett és picit le is
nyűgözött az az elegancia, ahogy a könnyed horror-sci-fiből átcsusszantunk
valami másba. Valami sokkal kifinomultabb és misztikusabb történetbe.
Nem szeretem a horrort és nem is
olvasom – ezt sem tudom teljes bizonyossággal elhelyezni a horror / sci-fi
skálán, nekem misztikus sci-fi, de ahogy olvasom a reakciókat, ez simán horror.
Hát akkor lehet, van olyan horror, ami bejön. A „vandermeeri szürreália”
emlegetése a fülszövegben viszont nagyon helyén van – sokszor idézte fel az X
Térség hangulatát, ami több mint jó. Ez a fajta weird fiction az összes
elhallgatásával, megmagyarázhatatlanságával, atmoszférateremtésével, az olvasót
partnernek tekintő hozzáállásával tán az, amit én a leginkább keresek a
zsánerirodalomban. És ezt Veres Attila nagyon jól érzi – nem rág a szánkba
mindent, hagy sötét foltokat, belehúz a rejtélyeibe és aztán hagyja, hadd
főjünk a saját levünkben, és úgy teremt atmoszférát, hogy itt érezzük magunk
körül csápos lényeit – nem mint groteszk rémálmot, hanem mint szürke valóságunk
természetes velejáróit.
„Ha a nyolcvanas években megjelenik egy halom lefényképezhetetlen
csápos lény, amik egyébként nem zabálják fel a lakosságot, ugyanúgy elfogadtuk
volna a tényt, ahogy elfogadunk minden mást azóta is” – fogalmaz a szerző
egy interjúban és ez már messze túlmutat a zsáner keretein: annyira jól kapja
el a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországának hangulatát, ahogy kevesen. A
fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy
szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók,
dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és
húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai
keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet
háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a
földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló
fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.
Kiadó: Agave
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése