Viszonylag ritka, hogy egy író
azzal lesz világhírű, hogy tökéletes epigonja egy másik írónak és erre karriert
tud építeni. Michael Cunninghamnek összejött, de még hogy! A Pulitzer-díjat
hozó és Oscar-díjas filmet inspiráló Az
órák után percig sem volt kérdés: nincs nála tökéletesebb kortárs
megidézője Virginia Woolf munkásságának. Ezzel nyerte el a világhírt – de vajon
csupán ezért? Vagy van más is a
Cunningham-hatás mögött?
Hazudnék, ha azt mondanám, nem
gondolkodtam el ezen a Mire leszáll az éj
nagyjából minden egyes lapját olvasván. Ez a mű sok szempontból egy tökéletes
huszonegyedik századi Mrs. Dalloway
parafrázis – hogy Mrs. Dalloway itt történetesen Mr., az a két szerző munkáit
ismerve vajmi kevés jelentőséggel bír. Peter Harris, a középkorú, épp kezdődő
életválsággal küzdő New York-i műkereskedő a regény által átfogott néhány
napban átértékeli egész addigi életét, számot vet múltjával, jelenével, tán
erre, tán arra kanyarodó lehetséges jövőivel, vonzalmaival és szorongásaival,
elért eredményeivel és kicsinyes vágyaival. De vajon felrúgja-e, fel kell-e
rúgnia egész addigi életét, vagy…? Vagy nem történik semmi, mert sosem történik
semmi, megyünk tovább napra nap apró győzelmek és kudarcok által szegezett utunkon,
miközben azt hisszük, minden tettünk valami egyetemes jónak vagy szépnek a
szolgálatában áll, tart valahová, elvezet valamihez – pedig valójában csak
parányi porszemek vagyunk, akik szeretnek, gyűlölnek, hibáznak, megbocsátanak
és megbocsáttatnak, szakítanak vagy együtt maradnak, ütnek és csókolnak,
képekben gyönyörködnek és irodalmat írnak. Ki tudja, tán mégis ez a mindenség.
Cunningham játszik. Játszik
velünk, olvasókkal és hősével, Peterrel. Kinek tökéletes életébe a maga bántó
közhelyszerűségével rondít bele a feleség (művészeti magazin szerkesztője,
kifinomult, nem feltűnő szépség, tökéletes társ a tökéletes középosztálybeli
férjnek és tökéletes anya az elvárható mértékben lázadozó húszéves egyetlen
lánynak) majd’ húsz évvel fiatalabb, drogos múlttal büszkélkedő, félrecsúszott
öccse. Ethan, aki túlságosan hasonlít a fiatal Rebeccára. Aki „valami
művészettel” akar foglalkozni, de persze sem tehetsége, sem képzettsége, sem
tapasztalata – adja hát magát, hogy a galériatulajdonos sógor mellett gondolja
megtalálni az utat „valami” felé. Aki megvet mindent, ami középszerű, ami
népszerű, ami társadalmilag elfogadott, ami a középosztálybeli New York-i
értelmiség számára napi táplálék, ami „rendes fiút” csinálhatna belőle. Mondom,
igazi közhelyparádé.
Hogy a regény mégsem lesz az,
egyrészt Cunningham gyönyörű stílusának köszönhető, másrészt a befejezésnek.
Peter elbizonytalanodik, persze hogy elbizonytalanodik, bármelyikünk azt tenné,
ha egész addigi életét, karrierjét, művészetfelfogását, életmódját egy tank
erejével rohanná le a saját fiatal, lázadó, elnyomott énje. Mert nem történik
más, mint hogy a társadalom által ránk kényszerített álarcok lehullnak, és
feltör a bizonytalanság. Amit eladunk, vajon valóban művészet vagy csupán
blöff? Tetszik nekünk vagy sem? Érdekel még egyáltalán, hogy tetszik-e vagy
színtiszta profizmussal adjuk el, mert hozza a pénzt? Bevalljuk-e magunknak
hogy nem érdekel, vagy megvezetjük magunk (is) azzal, hogy hiszünk a
művészeinkben? Szeretjük még azt, aki mellettünk van, vagy csupán a megszokás
vezet? Mikor gondolkodtunk el utoljára azon, valóban szeretjük-e még, vagy csak
a szokottan jó szex és az ismerős manírok miatt vagyunk vele? És mikor
gondolkodtunk el azon, vajon ő elgondolkodik-e néha, miért van velünk? Érdekel
valójában, igazán, miért hidegült el tőlünk a lányunk, vagy már rég asztal alá
söpörtük ezt is és belemerevedtünk a „rosszapa” szerepkörbe?
Merengünk Peterrel a művészet
mibenlétén, a siker viszonylagosságán, a középszerűség bénító erején és a
mindent felrúgás pusztító vágyán. Közben járjuk New York utcáit (éppúgy New
York-regény ez, ahogy a Mrs. Dalloway London-regény), szobrászok műhelyébe
lesünk be, a keleti part felső-középosztálybeli gyűjtőivel kacérkodunk, és nem
vesszük észre, hogy míg mi merengünk, más is ott van velünk. Cunningham e
tekintetben (is) tökéletes Woolf-epigon: hősei annyira el vannak foglalva saját
érzéseikkel, hogy jószerén vakok bárki máséra. Nincs híd, mely képes lenne
átívelni a két ember közti szakadékot. És mégis: ha létezik megváltás, akkor
valahol ott kezdődik, amikor elkezdünk megnyílni a másiknak. Amikor beengedjük
a legbensőbb félelmeinkbe. A legszánalmasabb szorongásainkba. És akkor talán,
de csak talán van esélyünk arra, hogy átíveljük azt a szakadékot.
Kiadó: Jaffa
Fordító: Farkas Veronika
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése