Mégis
van apám
– három egyszerű szó, de teljes mélységeit és magasságait csak az értheti meg,
aki valaha kimondta: nincs apám. Tore
Renbergre akkor figyeltem fel, amikor Karl Ove Knausgard Álmok kötetében szoros
barátságot kötött vele – már akkor nyilvánvaló volt, hogy egyszer olvasnom kell
valamit a sráctól, aki az egyetemen Karl Ovéval zenélt és akinek tehetségét és korai
sikerét napjaink legnagyobb norvég írósztárja halálosan irigyelte. Renberg
valóban jóval korábban vált sikeressé, magyarul is több mint tíz éve olvashatók
a művei, de messze nem tarolta le akkora erővel a világot, mint szószátyár
barátja. Talán okkal, de erről később.
Szóval Renberg csak mint Karl Ove barátja, akitől egyszer majd
olvasni kell valamit élt bennem – ahogy Amadea megfogalmazta, irodalmi
Stockholm-szindrómában szenvedek, Knausgard túszul ejtett, én meg beleszerettem
és mindent és mindenkit akinek köze van hozzá, olvasni akarok. Aztán belekezdtem
a könyvbe és ismét csak elemi erővel vágott pofon a megtagadott, életünkből
kizárt, szeretve gyűlölt apa váratlan halála feletti gyász és annak lehetetlen
mivolta. Bele kell törődnöm, hogy életem végéig kísér ez a téma; a legtöbb amit
elérhetek, hogy már nem akarok belehalni minden alkalomba, amikor szembejön és
szembesít. Érdekes egyébként, hogy a Mégis van apám és Knausgard Halálja
ugyanarról a tőről fakad és mégis mennyire más, aláhúzva azt a közhelyszámba
menő igazságot, hogy a gyász és a feldolgozás (vagy a fel-nem-dolgozás) mindenkinél
másképp működik. Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma apatörténet,
nincs két egyforma bűntudatcsomag. Ahogy Tolsztoj írta (hogy egy még nagyobb
közhelyet is idecitáljak): minden
boldogtalan család a maga módján boldogtalan.
Nade hagyjuk Karl Ovét, koncentráljunk
Toréra, megáll ő a saját lábán. Alteregó-főhőse, Jarle Klepp átlagos iszákos
egyetemista korszakát éli, amikor egy nap hírt kap: váratlanul meghalt évek óta
nem látott apja. Jarle repülőre ül, s míg Stavanger felé tart, elmerül gyermek-
és kiskamaszkorában, az időben, amikor minden felfordult körülötte és benne,
amikor Jarle Orheimből Jarle Klepp lett, és amikor először kimondta a
megfellebezhetetlen igazságnak szánt szavakat: nincs apám.
Stavanger, a hetvenes évek vége, nyolcvanas
évek eleje. Norvégia olajfővárosa, prosperáló gazdaság, szépen gyarapodó
külvárosi házsorok, gondozott előkertek, családi autók, benzines fűnyírók és
színes tévék. Terje Orheim, a megbízható tanfelügyelő mintaképe, aki másra sem
vágyik, mint az amerikai kisvárosi álomra. Szép ház, kedves feleség, autó, gyerekek,
családi utazások a rokonokhoz a kontinensre. Ahányszor Terje gondolataiban
időzünk, az ötvenes évek amerikai kisvárosi idillje jut eszembe – annak fojtogató,
hétköznapi egyszerűségében, nagyjából ahogy Michael Cunningham ábrázolta. De
persze a nyolcvanas évek Norvégiája fényévekre van az ötvenesek Amerikájától és
Terje is fényévekre van attól, hogy az elképzelt idill kielégítse. Nincs
magyarázat arra, hogy az apa miért fordul ki önmagából, miért kezd inni, miért
válik erőszakossá – de ugyan lehet-e erre bármi magyarázat? Vannak persze
jelek, mindig vannak. Egy fiával örökké elégedetlen, basáskodó apafigura egy
generációval arrébb. Kudarcok sora. Társadalmi forrongások. A biztosnak hitt
értékek és életstílus megroppanása. És egy gyenge jellem, aki képtelen
ellenállni a könnyű menekülés ígéretének.
Jarle meg, a kis Jarle sokáig álomvilágban
él. Tán túl sokáig is védi meg anyja titkolózása – csak álomnak véli az éjjeli
zajokat, nem érti, miért furcsa néha az apja, ahogy nem érti a
megmagyarázhatatlan félelmet sem, ami átjárja a ház légkörét. Mert az ő apja
mindenki szerint tök jó fej. Focizni tanítja a haverokat, kirándulni viszi a
családot, klassz lemezeket hallgat. Hogy péntektől vasárnapig matt részeg, azt
senki sem látja. Senki sem veszi komolyan. Egészen addig, míg egy hétfőn nem
kel ki az ágyból és a vodkásüveget szorítva zavarja el fiát otthonról. És
elkezdődik Jarle kamaszkora.
A kamaszkor, melyben az apa alkoholizmusa
és az anya csendes tűrése egy idő után óhatatlanul csak háttér lesz az akkor
sokkal fontosabb változásokhoz. Lányok, szerelmek, vágyódások; első piálások,
első vad bulik; diákmozgalmak és kokettálás a komolyabb tüntetések világával és
persze zene, zene, zene! Ahogy Jarle új barátokat szerez és kinyílik számára a
világ, úgy nyílik ki előttünk a nyolcvanas évek Norvégiájának punk szcénája és az
antifasiszta diáktüntetések világa. A béna vidéki kissrác a szemünk előtt válik
a zene és az irodalom szerelmesévé, aki élete tragédiájának éli meg, hogy nem
nézheti élőben a Live Aid közvetítést holmi béna családi program miatt és aki
nyilván Raszkolnyikovban (ki másban?) talál rá az ő nagybetűs hősére: „Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni!
Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor
ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont
erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a
rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis
eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban
telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás
öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem
szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán
a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával,
dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten,
és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről
még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal,
egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a
Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és
alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik
évszázadba.”
Közben az apa egyre lejjebb csúszik a
lejtőn, mígnem eljön a mélypont. Egy brutálissá forduló kirándulás, mely végre
elvezet a válásig – és a döntésig, hogy melyik szülőjét válassza. És Jarle
persze hogy meg akarja menteni önmagától az apját, és persze, hogy csúfos
kudarcot vall. Nem tudom, élt-e valaha ember, aki valóban meg tudta menteni az
alkoholista szülőjét önmagától. Tán a legnagyobb, legfájdalmasabb közös illúziónk:
ha másképp csinálom, megmenthettem volna.
Renberg pontosan látja az illúziót, de azt
is, hogy előbb-utóbb mind szembenézünk azzal: mégis volt apánk. Hogy aztán
élethosszig írjuk ki magunkból a bánatot, neheztelést, bűntudatot. Nincs
meglepetés, nincs tűzijáték. Ugyanaz a konklúzió, mint Knausgardnál: egész
életemben neki írtam. De Knausgarddal ellentétben Renberg nem tép darabokra.
Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tudtam ennyire távol maradni Jarlétól,
miközben Karl Ove karaktere elsőre behúzott és nem is engedett el háromezer
oldalon át – annak ellenére, hogy többször is leírtam, halál irritáló,
pozőrködő kis balfasz volt teljes négy köteten át. Jarle sem kedvelhető figura,
ugyanúgy egy balfék, ráadásul kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a punk,
attól meg pláne falnak megyek, ha kamasz srácok válnak hirtelen feministává –
de igazából nem rosszabb, mint Karl Ove. A titok valószínűleg az elbeszélés
módja. Karl Ove klasszikus elbeszéléstechnikával hömpölygő autofikciója tényleg
úgy sodor, mint egy nagy sebességű folyó: képtelenség kiszakadni belőle.
Renberg posztmodern dekonstrukciós prózája viszont minden elbeszélőváltással
kilök magából. Baromira tud írni, de ezt a regényt túltechnikázta – kicsit olyan,
mint amikor a tizenöt éves Jarle roppantul szeretne kifinomult értelmiséginek és feministának és antifasisztának és
punknak is látszani a kiszemelt lány előtt. Nyilván a végén csak idiótának néz
ki és a máz alatt fel sem sejlik az igazi Jarle. Kicsit kevesebb
posztmodernkedés és több gyermeki őszinteség kellett volna, akkor ott lenne a
polcon Karl Ove mellett. Így marad csak a barátja.
Kiadó: L'Harmattan
Fordító: Ambrus Orsolya
