Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent szó

„Ez csak egy mese volt, mondja Eddának. Egyáltalán nem biztos, hogy tényleg megtörtént.
Edda végtelenül szomorúan néz rá.
Nem számít, hogy tényleg megtörtént-e. Valaki kitalálta és leírta, én pedig felolvastam, és most már mindig létezni fog. Bármikor elővehetem és elmondhatom, ezzel fájdalmat okozva magamnak és másoknak. A történeteket nem lehet el nem hangzottá tenni, ha egyszer elmondtuk őket.”
 
Egy fiatal izlandi nő, Edda pár nappal gyermeke születése után eltűnik – szokványos krimifelütés, nemde? Edda sikeres influenszer, látszólag tökéletes élettel, tökéletes férjjel, cuki kisbabával. Instagramja alapján traumáknak nyoma sincs. A rendőrség hétköznapi szülés utáni depresszióra gyanakszik, majd előkerül, mondják – aztán amikor kiderül, hogy Edda New Yorkba utazott, és tetemes mennyiségű pénzt vett fel eddig családja által nem ismert cégéből, már ezt se mondják, hisz nyilvánvalónak tűnik, hogy nincs itt semmi látnivaló, elege lett, elment, új életet kezdett. Ügy lezárva. Persze a nő családja nem engedi el ilyen könnyen a dolgot, az anyja Edda öccsét küldi utána, mint az egyetlen embert, akinek esélye van megtalálni kvázi-ikertestvérét a nagy almában.
 
Einar pedig a nyakába veszi Amerikát, nyomozása a New Yorki könyvtárba vezeti, és ezzel a már nem is annyira szokványos folytatással kibomlik előttünk egy egyáltalán nem szokványos család története, és két kisgyereké, akik „mintha ketten adnának ki egy egészet”. Edda és Einar közös apától születtek, két hónap különbséggel. Amikor a két anya, Julia és Ragnheiður rájöttek, hogy ugyanaz a pasi ejtette teherbe őket, aztán táncolt ki elegánsan az életükből, az első sokk és haraghullám után valamiféle groteszk véd- és dacszövetséget kötnek: összeköltöznek és együtt nevelik fel a gyerekeket. Edda és Einar így nőnek fel, mintha ikrek lennének, mindkettőnek két anya jut, és egy sosem jelenlévő apa. Egymás tökéletes kiegészítői ők: Edda a csodagyerek, aki már óvodás korában folyékonyan olvas, mindent megjegyez, a legbonyolultabb szövegeket is képes visszaidézni, az iskolában brillírozik, de társaságban visszahúzódó, igazi magányos könyvmoly, enyhe autisztikus beütéssel. Einar pont az ellenkezője: diszlexiás, a suliban épphogy elboldogul, de a társaság központja, a természet szerelmese, könyvek helyett túrázik, vadászik, halászik. Edda kettőjük helyett olvas, Einar kettőjük helyett él, aztán este, a titkos padlásfészekben megosztják egymással élményeiket.
 
Csakhogy a csodagyerek Edda szuperképessége nem is annyira biztos, hogy áldás és nem átok. A hiperlexia jelensége kevésbé közismert és kutatott, mint ellenpárja, de kamaszkorára Edda kezdi azt érezni, nem bírja tovább. Hogy szétrobban a feje a rengeteg információtól. Hogy az, hogy a történetek, melyeket egyszer elolvasott, ott élnek benne, és semmire nem tudja a feledés homályát borítani, megkeseríti az életét. Így formálja át magát magányos kis könyvmolyból menő influenszerré: sarokba vágja a könyveket, többé ki sem nyit egyet sem, és magára ölti a trendi, felszínes véleményformáló szerepét. Az átlagos csajét, akinek eszében sincs filozófiával mérgezni a cuki instasztorikra vágyók mindennapjait. Aztán egy nap borul minden, és kiderül: Edda még sokkal több titkot rejtegetett, mint azt családja hitte volna.
 
De hogy kerül egy szokványos eltűnéses krimibe Szókratész és miért Szent szó a könyv címe? Mi köze Edda lelépésének a hiperlexiát vizsgáló kutatókhoz és az emberi elmét az írás-olvasás utáni világra felkészíteni próbáló kísérletsorozathoz? Nagyon is sok, és ez az igazán különleges Björnsdóttir regényében – ugyanakkor sajnos ez a legnagyobb döccenője is. Amit olvasunk, egyszerre krimi, családregény és szépirodalomba hajló filozofálgatás az írott szó hatalmáról – csak sajnos a téma súlyához képest a megvalósítás, és különösen a végkifejlet hagy maga után hiányérzetet. Sokáig nagyon szépen tartja egyben a szálakat a szerző, csodálatos dinamikát ad a történetnek az elbeszélő és az idősík váltakozása, ahogy kibomlik az évtizedekkel korábbi történet, az egyenesen mesteri, ahogy az is, hogy - mintegy az írott szóval szemben a gondolkodás magasabbrendűségét kihangsúlyozandó (és egyben idézőjelbe is tevő) - az egyik szál elbeszélőjének (elgondolójának) a stroke után lábadozó, önmagát kifejezni képtelen, fejébe zárt Ragnheiðurt teszi meg. Viszont a befejezésben mintha nem tudna mit kezdeni ezzel a rengeteg érdekes kérdéssel, amit felvet. Jó krimihez méltón megoldja az eltűnést, felvillantja egy disztópikus sci-fi lehetőségét, de a szent szó témája ott marad a levegőben lebegve, mint egy megválaszolhatatlan kérdés. És most, hogy ezt leírom, tulajdonképpen érthető is ez így, hisz a kérdés - melyre nekünk is megvan a magunk verziója: Ment-e a könyvek által a világ elébb? - megválaszolhatatlan.
 
Hogy az írott szó az emberiség legnagyobb ajándéka-e vagy a legveszélyesebb fegyver, sosem fogjuk tudni eldönteni. Björnsdóttir Szókratészt idézi Platón Phaidroszából:
„Mert van valami különös és megdöbbentő az írásban, Phaidrosz, ami valójában a festészetre emlékeztet. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanígy a leírt szavak. Azt gondolod, értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak.
Továbbá: ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt: eljut a műértőhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja megmondani, kikhez kellene eljutnia és kikhez nem.”
 
Nekem meg óhatatlanul Margaret Atwood jut eszembe (akinek hatását többször éreztem az olvasás során) és a MaddAddam végkifejlete:
„Mi jön ezután? Szabályok, dogmák, törvények? Guvat Testamentuma? Milyen hamar lesznek ősi szövegeik, amelyeknek szerintük engedelmeskedni kell, de azt már elfelejtették, hogyan értelmezzék őket? Vajon tönkretettem őket?”
Akkor ezt írtam erről:
„…a Guvatkák megkísértetnek, túl hamar, mégpedig a történeteit lejegyző Toby által, és bűnbe esnek – az írás bűnébe. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.”
 
Most is ugyanígy vélem. Az írott szó egyszerre a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver – ugyanakkor én biztosan nem szeretném megélni azt a világot, amelyben már elfelejtettük az írás és olvasás képességét. Mert sajnos azt is látnunk kell, hogy a disztópikus sci-fi, amely előtt Björsdóttir finoman fellebbentette a függönyt, de mélyebben nem ment bele, már itt van a küszöbünkön.

Kiadó: Cser

Fordító: Patat Bence