2012. szeptember 21., péntek

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok



Mariolina Venezia családregénye jó két éve hevert a polcon – már megjelenésekor nagyon kíváncsi voltam rá, ám a kedvező kritikák ellenére és mert annyira akartam, hogy jó legyen, egyre csak tologattam: tartottam tőle. Valami rejtélyes oknál fogva ez a könyv azok közé tartozik, amik kell, hogy tetsszenek, annyira megfogott már a címe, a borítója, a fülszövege, az apró részlet, amit olvastam belőle – na, ilyenkor a legnagyobb az esély egy kiadós csalódásra. Szerencsére ez esetben ez elmaradt, a könyv remek volt, olvasás után csak az a kérdés motoszkált bennem, hogy ha az Ulpius ilyet is ki tud adni a szürke számtalan árnyalata és egzotikus nyálregények között, vajh’ miért nem teszi gyakrabban?

A napon, melyen csatlakozunk a Falcone család történetéhez, minden megváltozik: az olajoshordók megrepednek, a kis délolasz falut, Grottolét ellepi a folyékony arany, a földesúrnak hat lány után megszületik egyetlen fia – aki a nagyon várt és nagy reménnyel kecsegtető jövevények szokása szerint mintha egy csapásra eltüntetné a  család szerencséjét. A fiú, miként az apja és az utánuk következő férfiak is, csupán mellékszereplők a Falcone család történetében, melynek középpontjában az asszonyok állnak. Az asszonyok, kiknek szerelmei, gyűlölségei, fájdalmai táplálják a földet, a legendákat, az életet – és a halált. Concetta, az úrnővé sosem váló cseléd, aki nyolc gyereket szül Don Francesconak, lányai, az egymást még nyolcvan felé is kérlelhetetlenül gyűlölő Constanza és Albina, unokája, a vérbeli olasz mammaként fiai sorsával sáfárkodó Candida, és ükunokája, a családtörténetet mesélő Gioia.

Szerelmek, házasságok, megcsalatások, testvérféltékenység, társadalmi felemelkedés és zuhanás jár kéz a kézben az olasz történelem eseményeivel: a Falcone család másfél évszázada Európa (és benne Olaszország) forrongó másfél évszázada. A „nemzetállam” megszületése, városiasodás és mélyszegénység, kivándorlási hullám Amerikába és útonálló rablóbandák – majd háborúk, fasizmus, kommunizmus, „világszabadság” és hippimozgalmak. Mindez úgy vonul át Grottolén, hogy a falut jószerivel érintetlenül hagyja. A jóravaló Donok úgy hajlanak, ahogy a szél fúj, a fiatalok mindig a legújabb és szüleikétől leginkább különböző hitet vallják, mégis: a falu nem változik. Csak áll a maga rendíthetetlenségében, évszázados legendáitól övezve, a forró olasz nyárban.

A szerteágazó, csapongó, időben ide-oda ugráló családtörténet főszereplője maga a család, nehéz lenne kiválasztani egyetlen alakot, aki köré szerveződik a história – sokan megfordulnak a lapokon, sok különböző életút, egyik különösebb, mint a másik, egyik olykor hihetetlenebb, mint a másik, mégis: azt érezhetjük, bárhol, bármikor, bármelyik családban megtörténhetne ugyanez. Azzal együtt, hogy hangulatában nagyon olasz, hogy áthatja valamiféle mediterrán életöröm és fatalizmus, a Falcone család története univerzális: Európa bármely vidékén, bármely eldugott kisvárosban megeshetett volna, ahol kisemberek küzdöttek a történelem viharaival, és próbáltak túlélni ostobaságaik, korlátoltságaik dacára.

A fülszöveg a Száz év magányhoz hasonlítja és mágikus realizmust emleget, ami szerintem túlzás – Venezia regénye nem mágikus realista, egyszerűen a mindennapi kis furcsaságokat, legendákat, misztikumot ragadja meg és szövi bele történetébe. Annyira mágikus, amennyire a falusi legendák azok, melyeket nagyanyáink meséltek a tűz mellett: a falu bolondjáról, a banditák (oroszok, németek, etc.) elől elásott kincsről, a kertben talált halottakról, padláson rejtegetett ellenállókról. Minden falunak, minden családnak vannak ilyen legendái, melyek olykor hihetetlen, szürreális felhangot kapnak, de ki tudja – tán igazak.

Ami biztosan igaz, és semmi mágikus nincs benne, az a változás, ami áthatja Venezia regényét: a Falcone család története, miként minden az elmúlt százötven évben, a változásról szól; életmódok, életutak, hitek, politikai- és világnézetek, női- és férfi szerepek változásáról. Arról, hogy néha magunk mögött kell hagyni az ősök történeteit, és saját történetekre szert tenni, felemelkedni és eltávolodni, hogy gyermekként térhessünk vissza megint – mert mehetünk bármily messze, beszélhetünk más nyelven, gondolkodhatunk másként, érezhetünk másként, a gyökereinket kitépni sosem tudjuk. Azok éppúgy kapaszkodnak a falu földjébe, mint  a legendák Don Falconéról és az ötven mázsa olívaolajról. Kitéphetetlenül. 


Kiadó: Ulpius
Fordította: Faragó Éva
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...