Kedvenc
antikvárius betörőm, Bernie Rhodenbarr ezúttal a New York-i Paddington
hotelban tölt néhány eseménydús napot. Hogy miért költözne be egy
hotelba, ami alig pár sarokra van a lakásától? Hát hogy ellopjon
valamit, mi másért. A Paddington hotel állandó lakója ugyanis egy
irodalmi ügynök, Anthea Landau, akinek a birtokában olyasmi van, amiért
minden valamire való amerikai gyűjtő ölni tudna: a legendás Senki
gyermekét író Gulliver Fairborn levelezése. A magánéletét mániákusan óvó
író, akinek könyve generációk alapélménye volt, évtizedeken át vetette
lila papírra az ügynökének írt leveleket, melyeket a hölgy most a
Sotheby’s-nél készül elárvereztetni. Bernie azonban megismerkedik egy
vonzó fiatal nővel, aki rábeszéli, hogy lopja el a leveleket, persze
kizárólag azért, hogy azok aztán visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz.
A
nő vonzerejének és saját Gulliver Fairborn iránti rajongásának
köszönhetően köt ki Bernie a Paddingtonban, ahol minden szobához plüss
Paddington macit adnak, festett hajú állástalan színészek a recepciósok,
és ahol jó néhány régi ismerős kedves ismerőse rendelkezik még
szobával. Minden adott tehát egy újabb hamisítatlan Bernie-féle balul
sikerült betöréshez. Miután az irodalmi ügynököt megölték, a leveleknek
lába kélt, Bernie pedig a tűzlépcsőn kényszerült menekülni, hogy út
közben azért szert tegyen pár értékes ékszerre, felismerik, és hol
máshol kötne ki, mint egy cellában.
Ahogy
az lenni szokott, a szabadlábra helyezést követően veszi kezdetét az
igazi kaland, Bernie nyomozása. Amiben ezúttal szerepet kap egy
rejtőzködő író, az ő titokzatos exbarátnője, a legnagyobb szakértője, a
legelszántabb gyűjtője, a régi ismerős Martin Gilmartin, egy rivális
ékszertolvaj és Bernie új barátja, aki lelkesen segít be az
antikváriumban és osztja meg vele irodalom iránti rajongását. A
főszereplő azonban egy halom lila papír és egy könyv, a Senki gyermeke.
Noha
a krimiszál még a szokásosnál is zavarosabb és Block most már tényleg
úgy csűri-csavarja a történetet, hogy szerintem ő maga sem érti a
végét, a folyamatos Zabhegyező- és Salinger-utalások miatt egyszerűen
imádtam olvasni ezt a könyvet. Megkockáztatom, hogy ezt a részt azok
fogják igazán élvezni, akik ismerik Salingert, és ha nem is olvasták, de
hallottak már a Zabhegyezőről (van egyáltalán bárki, aki nem?) - és nem
árt, ha tudják, miből kovácsolt magának életművet Joyce Maynard -, ők
viszont nagyon. Block el sem titkolhatná rajongását Salinger iránt,
miközben jóízűen gúnyolja ki a Zabhegyezőt évtizedek óta körülvevő
szinte vallásos hódolatot azzal, hogy a könyvben nagyjából három
oldalanként elmondja valaki, mekkora hatással volt az életére a Senki
gyermeke.
A
sorozat harmadik részétől kezdve Block minden részt telipakolt
kulturális utalásokkal, sorra vette kedvenc íróit, színészeit, festőit,
plusz a baseballkártya gyűjteményét, de egyszer sem lubickolt ilyen
önfeledten, mint itt. Míg az előző rész, A betörő, akit temetni veszélyes
a krimi műfajával játszadozott, és hemzsegett az intertextualitástól,
Block itt egy létező regényre nagyon hasonlító elképzelt regényt emel be
egy az egyben a cselekménybe, és teszi meg főszereplővé. El tudom
képzelni, hogy nagyon élvezte írni, én pedig nagyon élveztem olvasni.
Kicsit
azért keserű szájízzel tettem le, mert simán ez lehetett volna a
kedvencem a sorozatból, ha nem szúrja így el a végét. Anélkül, hogy
lelőném a poént, annyit elmondok, hogy nem először érzem azt Blocknál,
hogy írja, írja a cselekményt, aztán amikor a végére ér, rájön, hogy
annyira megszerette a szereplőit, hogy senkit nem akar bűnössé tenni,
ezért hirtelen behoz egy olyan szálat, aminek addig híre-hamva sem volt,
és rábök, hogy na, az a megoldás. Így aztán esélyünk sincs követni őt,
ami néha jól sül el, néha meg nem. Most éppen nem. Kár érte, mert
egészen a legvégéig tényleg nagyon jó volt.
Kiadó: Agave
Fordította: Varga Bálint
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése