2016. október 17., hétfő

Virginia Woolf: Felvonások között

„De ha csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk, nem rossz akkor a darab? Én… szeretem biztosan tudni, hogy megértettem-e a mondanivalót… Vagy talán épp erre gondolt?… hogy ha nem jutunk rögtön eredményre, ha te is gondolkodsz, meg én is, akkor talán egy nap, másképp gondolkodva, ugyanazt gondoljuk?”

Az értetlenséggel, szemellenzős félrenézéssel, elutasítással, szőnyeg alá söpréssel, ráaggatott címkékkel élete során oly sokszor szembenéző művész utolsó művében fájóan egyszerűen foglalja össze a nagy kérdést: de ha csak összevissza kérdezünk, ér-e valamit a mű? Netán csak akkor ér valamit, ha kérdéseket hagy maga után? Ha gondolkodásra ösztönöz? Ha nem ad a szánkba könnyen biflázható válaszokat?

A Felvonások között határozottan nem ad. Problémás helyet foglal el a Woolf-életműben ez az utolsó, posztumusz megjelent regény. Kézirata gyakorlatilag készen volt, amikor Woolf úgy döntött, maga mögött hagyja ezt az árnyékvilágot, de ahogy a szerkesztést magára vállaló Leonard Woolf előszava is írja: semmiképp sem tekinthető véglegesnek. A szerző minden művén többkörös szerkesztéssel és folyamatos átírásokkal dolgozott – valószínűsíthető hát, hogy a Felvonások között is más lenne, ha elnyerhette volna az általa szánt végső formát. Így, részben szerkesztetlenül, itt-ott logikai és stilisztikai döccenőkkel tarkítva, a megírása után bekövetkezett öngyilkosság bélyegével különösen nehéz önmagában megítélni.

Sokáig úgy gondoltam, már-már bűnös együgyűség részemről, hogy ez az egyik kedvencem. A „nagy” művek árnyékában pláne. Ma már úgy vélem, épp a látszólagos odavetettsége, a végletekig konstruáltság hiánya (amiről már sosem tudjuk meg, szándékos-e vagy csupán „úgy maradt”) teszi részben szerethetőbbé, mint a patikamérlegen kimért, zseniális Hullámok vagy az Orlando. Nem jobbá, nem érthetőbbé, szerethetőbbé. Egyrészt. Másrész az a szatirikus hang, amit Woolf tán soha korábban nem engedett ennyire szabadjára – legalábbis regényben nem, mert az esszék közt találni hasonlóan éles nyelvűt. Ahogy a harmincas évek kevésbé sikerült nagyregényén, Az éveken és az utolsó évtizedben írt esszéken is érződik, Woolf eddigre - joggal - elhajított minden elvárást. Túl volt már minden kritikán, támadáson, túl sikereken és a saját maga által állított mércék megugrásán. Egyszerre ad felszabadulást és reménytelenséget a tudat, hogy innen már nincs tovább: a művész már azt ír, amit akar, ahogy akar, akinek akar – annak belátásával, hogy a hatást sem fokozhatja a végtelenségig.

A regénybeli Miss Hogyishívják (Miss la Trobe) A világítótorony Lily Briscoe-jának érettebb, keserűbb, látszólag sikertelenebb utódja – a művész, aki már nem mondja ki, megvolt a látomásom, mert tudja: minden látomás elfelejtődik, és ha adott estén (adott könyvvel, képpel, verssel, dallal) hatunk is a közönségünkre, mit sem számít. Mert mi magunk eredünk máris új látomások nyomába. Mintha a művészi hitvallás egyfajta eszenciája lenne a színjáték után magányosan elkullogó, máris újabb drámát tervező Miss la Trobe alakja (aki egyébként fejben a fiatal Virginia Stephen évekig tervezgetett, soha meg nem valósult drámáját írja).

Felvonások között – drámára utal maga a cím is. Valójában afféle népi játékot látunk, az 1900-as évek elejének vidéki Angliájában elterjedt össznépi pikniket. Anglia egy eldugott vidékén, az Oliver család kúriája, Pointz Hall kertjében a környékbeli nemesség és meghívottjaik szórakoztatására állítja színpadra a közrendűek társulata Miss la Trobe vezetésével „Anglia történetét”. Színről színre, korról korra, a középkortól napjainkig. A gyermek Anglia, a rózsabimbó megszületésétől a harci repülők által megszaggatott második világháborús égboltig. Megmosolyogtató, hősként tisztelt, szánt, megvetett, piedesztálra emelt őseinktől tükörképeinkig. Anglia története: a benne élők története. A kisemberek története, akik alakítják a nagy egészt – kicsinységükkel, kicsinyességeikkel, alakoskodásukkal és szenvedélyeikkel, magándrámáikkal és melldöngető kinyilatkoztatásaikkal.

Épp úgy, ahogy a nézők. A hatásvadász utolsó felvonásvégi megmozdulás, a közönséggel szembefordított tükrök játéka, Miss la Trobe félresikerült szembesítése csupán megkoronázása a valódi művész, Virginia Woolf egészestés játékának: ahogy a színdarab felvonásai közt bontakoznak a nézők - a tulajdonképpeni főszereplők - magándrámái, úgy alakul a szemünk előtt a darab a cselekmény felvonásközeiben. Mi a játék és mi a valóság? Számítanak-e kicsiny játszmáink, hűtlenkedéseink, szereteteink és gyűlölködéseink, flörtjeink és pletykálkodásunk? Vagy csupán felvonások ezek is a nagy színdarabban? A kinevetett Mrs. Swithin (a vén trotli) által olvasott ősidők története és a fejünk fölött elhúzó repülőgépek által keretezett időben mi jelentősége van a ma emberének? Miért hisszük, hogy több, mint a viktoriánusoknak, vagy az Erzsébet-koriaknak, kiken olyan jóízűen nevetünk?

Felvonásközök játéka a regény – mintha minden tettünk, minden érzelmünk, minden művünk csak egy másik, nagy mű felvonásainak szünetében íródna. Reménytelenségbe, jelentéktelenségbe csomagolt szatíra – első ránézésre. Ám a regényvégi befejező sor, az egész színjáték alatt egymást néma gyűlölettel, elfojtásokkal teli dühvel kerülgető házaspár, Isa és Giles egymás felé fordulása máshova teszi a hangsúlyt. „És akkor felment a függöny. Megszólaltak.” Bármily kicsiny is az egyes ember jelentősége a történelem felvonásai közepette, a jelent mi írjuk. Minden megszólalásunk, elhallgatásunk, félrenézésünk, játszmánk része az egésznek. A jelen reménytelensége is más jelentést kap, ha a történelem mércéjével mérjük – csupán játék, egy felvonás. Már-már mosolyogtató életigenlés és a jövőbe vetett hit kerekedik a zárósorok között – amit persze átszínez a regény utóélete és a szerző halála. A művészi hitvallás sem mindig menti meg az embert a saját valóságától? Mondom, nehéz önmagában értékelni. Hisz csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk…


Kiadó: Európa
Fordító: Tandori Dezső


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...