A Tűz lobban a mélyben
1993-ban elnyerte a legjobb sci-fi regénynek járó Hugo-díjat. Nem mondhatnám,
hogy ismerem az aktuális év mezőnyét, azt nem szeretném mondani, hogy gyenge
lehetett, így a tények ismerete nélkül – és nem is lennék igazságos ezzel a könyvvel:
mert érdemes munka, sokrétű, összetett, kellően árnyalt-végiggondolt ötletek
parádéja. De nincs egyensúlyban, és bosszantóan amatőr módon megírt részletek
váltakoznak benne fél mondatokkal jól elkapott pillanatokkal. Olyan egyenetlen,
mint hőseinek útja, le a mélybe. Nehéz lenne elmesélni bizonyos fordulatai
feltárása nélkül, mi is volt vele a bajom, úgyhogy aki még nem olvasta – és
szeretné –, az a dőlt betűs részeknél ugorjon.
Maga a keret, a történetváz űroperai leckefelmondás,
mégpedig szinte tankönyvi értelemben hiánytalan. Egyfelől párhuzamos
történetszálak két egymásba fonódó szintje mentén van meg a tág világot
leképező kamarajelleg, a helyzet kulcsát birtokló (kulcs)figurák összeálló,
belső feszültséggel terhes, érdekek és árulások mentén zilálódó kicsiny csapata
mindkét szinten, s a meghozott áldozatok a csapatokból. Másfelől megvan a gigantikus
léptékű fenyegetés, a Métely: a „mindennek vége” állapotának ígérete; csak
ezúttal többszörösére nyitva, mint a szokásos, globális esetekben. Nagyobb
léptékek, milliárdokkal több – a felfoghatatlant súroló számú – áldozat
lehetősége. Megvan a regényben az üldözéssel súlyosbított utazás, az „oda kell
érni” kegyetlen kényszere, ráadásul az „oda” maga is izgalmak és játszmák
színtere, s a végsőkig bizonytalan, a megmentő menekülésnek van-e értelme
egyáltalán. A műfaj jellemző fékei és utolsó pillanatban történő megmenekülései
ugyanúgy jelen vannak itt, mint a sorsdöntő (lakott rendszerek millióinak
sorsát eldöntő) véletlenek. Mondom, a legtisztább űroperai leckefelmondás – a szokásos játszmákkal: a kiválasztottság
itt is „mindent eldöntő” helyzetbe emel, s az „istenfia” itt is áldozat a végén.
Formáját és cselekményvezetését tekintve tehát meglehetősen
meglepetés-mentes e könyv, annál gazdagabb az ötletállomány, az ismert műfaji
kereteket belakó töltelék. Ha bentről jövök kifelé: a straumli gyerekhősök
nemcsak szerethető sztereotípiák, hanem személyek, nem csodálnám, ha élő
modellek után formálta volna őket az író, minden megszólalásuk annyira valódi.
S maradva a mondásnál: „a siker garantált, ha a történetben gyerek szerepel és
kutya”, a csoport-tudatos, kutyaalkatú tüskés faj konkrétan zseniális! A
személyiségek és társadalmaik, tehát a csoportokon belüli, és a csoportok közti
dinamikák rajza elementáris, maradéktalanul odatett – szinte követelném, hogy
legyen ilyen létforma valahol. Látványosan eltalált az is, ahogy ezek a
csoport-tudatú lények látnak bennünket, embereket, ez végre egy olyan görbe
tükör, ahol valóban feltűnhetnek a fajunkra jellemző szekularizációból
következő korlátok. Még inkább jelentős
az a végiggondoltság, ahogyan a tüskés-fajon belüli társadalmi utakat,
konkrétan a Faragó képviselte személyépítést (a maga árnyoldalaival is)
szembeállítja a szerző a Nyúzóizmus fajnemesítő, fasisztoid jellegével (nem
elhallgatva ezen út hatékonyságát sem). Vernor Vinge fél mondatokban rejt el
egész világokat, a két személyiség-alakító szélsőség mellett számos
csoporttudat-forma jellemzőit feltárva még, amikor tüskés hőseit beszélteti,
itt (viszont sajnos csak itt) megtalálva a harmóniát a kimondandó,
érzékeltetendő, elhallgatandó írói ötlet-tálaló szentháromságából.
Kimondandó, érzékeltetendő, elhallgatnivaló – nos, a
tüskések mikro-szintjéhez párhuzamosan simuló makro-szint, Ravna Bergsndotnak
és csapatának elénk tárása korántsem hordozza (főleg nem a tüskésekhez
mérhetően) e három írói magatartásmód kiegyensúlyozott elegyét. Kapunk egy
hallatlanul érdekes idegen létformát itt is, az „utasokét”. A páfrányszerű, gépi
segítséggel egyfajta intelligens kerekes cseréppel: szkróddal kiegészülő,
békés, meditációra hajlamos, de felkerekedvén remek érzékkel és alkuképességgel
kereskedő bio-gép szimbióta faj adott esetben legalább akkora ötlet, mint a
tüskéseké, de a jellegzetességeik fokozatos feltárása – sokkal inkább a
cselekmény fordulatai alá rendelve – szerencsétlenebb csillagzat alatt
született. Mint ahogyan Jeladó világának rajza – a főleg kereskedelmi alapú kommunikációé, a Vénséges Vén szerepe, az
„istenszilánk”: Pham Nuwen „szintjeinek” szövegbe kerülése, de Jeladón túl a teljes galaktikus
„rendszer”: a Mélység, a Lomha zóna, a Kívül és a Transzcendencia jellegének
szövegbe emelődése, az adott pillanatban érzékelhető helyi tények helye a
rendszerben – is hiányérzeteket keltett. Holott valójában a makro-keret
egészére utólag rápillantva elképesztően jól kitalált, vallást és filozófiát is
jól érzékeltető univerzumkép bontakozik ki – de csak utólag rápillantva áll
össze így; menet közben a nyitva hagyott kérdések tömege, az odavetett
félmondatok bennfentesség-jellegének olykor indokolatlan alkalmazása öli az
olvasási ritmust és kedvet.
Merthogy azt el kell mondjam: az utóbbi idők egyik
legszellemesebb univerzum-képe rajzolódik ki ebből a könyvből. A struktúrái, a
zónái a maguk szabályaival, a létformák útja fel, a transzcendensbe, a fajok
közti (fordítási hibák lehetőségétől sújtott) kommunikáció – de például a
zónákon belüli eltérő űrutazási metódusok rajza és az ennek szellemében
átgondolt és elénk tárt űrcsata is üdítő józansággal saját-világba illesztett
részletek, gyönyörűen kerülve el az űroperai műfaj jellemző túlzásait – a
legjobb tudományos fantasztikus könyvek nyomvonalán. Ez a galaktika olyan, mint egy hatalmas agy: aurája maga a
transzcendencia, a szürkeállománya, a gondolkodó rétege, az emlékezet
szinapszis-hálózatának helye a Kívül tartománya, a Lomha zóna maga az
állat-örökségű tudatalatti, s a gondolattalan Mélység növényi gerincvelője-reflexei
laknak legalul. Vagy egy, a könyv által is felvetett analógiával: mint egy
hatalmas winchester, gépi memória, a maga partícióival, olvasási sebességeivel,
ahol az „adatolvasó” a Transzcendencia, stb. Ezen a komplex rendszeren órákig
lehet meditálni – s keresni a könyvből a rengeteg, fél mondatos utalást hozzá,
hiszen ezeket tényleg igen bőkezűen szórja elénk a szerző.
Bosszantóan lassan haladtam vele – pedig alapjában
gördülékeny, nem túl bonyolult vagy irodalmias szöveg; el is tartott egy
darabig, amíg rájöttem, miért. Először is soha nem annyit kaptam a különböző
történetszálakból, amennyi épp jól esett volna. Hol többet, hol kevesebbet –
rég nem éreztem ennyire zaklatónak, hogy nem találom a könyv ritmusát, s mivel
ez az érzés a végéig kitartott, arra jutottam, hogy nincs neki. Legalábbis
számomra átélhető cselekményi ritmusa nincs, ahol az epizódok és
nézőpontváltások pont a kellő időben követik egymást, s ahol a különböző
nézőpontok állandóan egyfajta folyamatosan változó „összkép” szolgálatában
állva egészítik ki egymást. Másodszor Vinge hajlamos a legjobb ötlet-tartalmú
epizódjait is hazavágni előre, elvéve a következőkben elénk tárt események élét,
mint például amikor a vonuló tüskés-sereget meglepetés várja, s ezt az író –
mintegy odavetve – előre közli. A
csoporttudatú „farkas”-támadás epizódja, amely szétzilálja Faragóék seregét,
így kezdődik – a szerző bejelenti nekünk, mi következik. Az a gond, hogy a
megfogalmazás magában rejti a szerencsés kimenetelt, és ez sajnos nem egyedi
eset. Vingének alig sikerül feszültséget kelteni és megtartani egy könyvben,
amelyben az árulás, a konspiráció cselekményvezető elv – tehát a cselekményi
háttér a feszültség fenntartására maradéktalanul adott.
Már említettem, hogy hol túl sok, hol túl kevés a háttérinfó;
a bennfentesség érzetének olykor indokolatlan alkalmazása pedig akár egyetlen
oldalon belül is más olvasási sebességet követelne. Ennek legjobb példája a
sajátságos galaktikus levelező-rendszer, amelynek formája, s e forma
sajátosságai sem lépnek túl a „megírás-kor” az 1990-es évek netes lehetőségein.
Lehetne kortalan ez a csoportos fiókokra feliratkozás… de nem az. Persze nem
tudhatta a szerző akkor, mikor a könyvét írta, hogy a közösségi háló alapú
kapcsolattartás és a címszavakra keresés hogyan „takarja el” a
levelezőrendszerek világát, a klasszikus fórumos netezést – amely jellegében
offline, szemben a mai, néhol ijesztően automatizált online-kapcsolathálókkal. Lehetne
kortalan, de nem az – korba ágyazottan bennfentes, tehát zavaróan avítt egy
távoli jövőről szóló műben. A szerző mentségére szóljon, hogy ezt más sem igen
tudta nála ügyesebben megoldani még, s hogy ha túl tudunk nézni a forma
esetlenségén, a „millió hazugság hálója” betölti a maga aspektus-szélesítő és
történteket kommentáló szerepét.
Összegezve: nekem ez a könyv egy elképesztő méretű kihagyott
lehetőség. Épp a gondolati alapok okán: mert
ha a címből indulunk ki, s a néhány elszórt utalásból, a mélyben lobbanó tűz
kettős természetű: Métely és Ellenszere sajátságos egységben értelmezendő. Az „újrapartícionálás”
pedig a galaktikus méretű elme öntisztulása: az alkotóelemeinek szinte
tudathasadtságig fokozódó, önállóság-illúzióktól büdös individualitásának
eltörlése. Úgy képzelem el, mint egy mindent eluraló felismerést, amely
gyökeresen alakítja át a gondolkodást (ennek analógiája a „szuperhullám”), új
alapokat építve, egy pillanat alatt vetve el a régit, annak minden cizellált
részletszépségével együtt. Az, hogy a „részletszépségek” alatt ez esetben több
milliárd elpusztuló élet értendő, más kérdés – a nézőpontomból következik,
lévén én is egy ilyen szépséges részlet elhanyagolhatóan picike része. Vajon
„tudja” egyetlen neuronom is az általa hordozott töltés „jelentését”? Ez a
könyv attól hallatlanul érdekes, hogy valóban felvesz és megtart – és nemcsak
az ábrázolt fajokban – emberen túli nézőpontokat. Tehát jó pár okból
szerettem volna ezt a könyvet jobban szeretni. De nem ment. Sajnos.
Pár szót a kiadásról. Most először vettem észre zavaró
hanyagságokat: egyeztetés nélkül hagyott mondatokat, kisebb helyesírási hibákat
a szövegben. Ejnye, Ad Astra! A példányomból hiányzik a 463. lap – ez lehetett
a nyomda ördöge is, és nem volt nagy művészet kikövetkeztetni, mi lehetett
rajta – de akkor is! Pont ezek az apró minőségromlások kísértek nem egy remek
kiadói próbálkozást itthon a sírig. Ez inkább zavar, mint a tény, hogy az eddig
kiadott könyveikből egy nem tetszett igazán. A tetszés ugye ízlés kérdése…
Továbbra is úgy vélem, hogy az Ad Astra megalakulása a
legjobb dolog, ami a fantasztikus regények piacán történt az utóbbi időben. Ezt
most nem szerettem annyira. De várom a következőt...
Kiadó: Ad Astra
Fordító: Tamás Gábor
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése