Itó Projekt: Harmónia

Ebben a jövőben a tested köztulajdon, magadért a társadalomnak felelsz, amely az egészség szabályaival, olykor le sem fektetett, de egyetemes tabuival tart kordában, miközben a jóléted biztosítja. Ebben a vízióban az egészségtudatos létezés a dolgok természetes velejárója. Ha egy gyermek felnő, adathalmazzá válik, a beleinstallált WatchMe javasolta fogyasztás-mennyiségek boldog és kiegyensúlyozott fogyasztójává, egy végletekig kedves, empatikus világban. Ahol a testet nem rombolja betegség, alkohol, dohányzás. Az ökormányok közösségeiben maga a légkör utasít önmérsékletre, a medikális konszenzus – de nemcsak a légkör. Ebben a vízióban a Nagy Katasztrófa után az emberiségnek át kellett esnie ezen az átalakuláson. Ebben a jövőben a személyi gyógyszer-szintetizáló rendszer karban tart, az ökormány-alapú jóléti gyógytársadalmi rendszer a te érdekedben figyeli a rólad beérkező adatokat – s ha kell, kéretlenül is segít. De a legjobb szándékú „Nagy Testvér” is veszélyforrás: a mindenkihez hozzáférő rendszer szinte kiált azért, hogy valaki rosszra használja. De persze ki lenne erre hajlandó a világban, amely a polgárai életéből egyszer s mindenkorra „kicenzúrázta” az erőszakot?

Kell egy kiskapu: ez esetben a gyermek. Aki még nincs a hálózatban, amely felnőtté érésekor tárt karokkal várja. Akiről még a szülő rendszere gondoskodik – de nincs folyamatos ellenőrzés alatt. Mint a három kamaszlány, akinek lázadásával indul a könyv. Milyen sajátos lázadás: a testem erőforrás, amire igényt tart a társadalom. Nem lehet csak az enyém. Hát akkor ne legyen az enyém sem! A lázadás: elpusztítani társadalom diktálta hamis értékeket – akkor is, ha ez esetben az a testem, ha ebben az esetben a „hamis érték” önmagam vagyok. Én vettem be Miachhal és Ciannal együtt a sorsdöntő gyógyszert, hogy megsebezzük ezt a világot, hogy büszkén csapást mérhessünk rá, amiért túlzott megbecsülésünkkel fojtogat. Ez a gondolatmenet bár következik a következetesen felépített világ szabályrendszeréből, azért számunkra annyira nem otthonos. Az a helyzet, ez a nagyon végletes gondolatmenet nagyon japán. A könyv a cselekményi fordulatok terén, a figurák rajzában sok szempontból inkább a Battle Royale rokona, semmint a kortárs amerikai vagy európai sci-fiké. Erős színekkel fest, erős kontrasztokkal dolgozik – miközben a gyökereiben az ősi japán tradíciók visszaköszönő gesztusai laknak. A társadalmi gesztusvilág, amely a dilemma elől kitérésképpen, a választás kényszerének, s a szégyenben maradásnak konstatálásakor az önként vállalt halállal teljes természetességgel kalkulál. Kabuki és Nó előadások problematikái bújnak meg új köntösben e könyvben – miközben az „egészségbiztosított jólléti állam” végletekig tovább-álmodott világában csetlenek-botlanak a szereplők.

Például a WHO gyógyhadseregének rózsaszínbe bújt katonái, köztük hősünk: Kirie Tuan, az egészségügyi világszervezet spirálcenzora, az egykori hiába-lázadó, aki jelenleg a határvidékeken feszegeti a társadalom szabályozott határait. S aki nem tudja még, valaki hamarosan durva választás elé állítja az egész ökormányzott emberiséget. A jámbor és pasztellre festett világ kontrasztja nyilván a freccsenő vörös vér, az önpusztítás, az erőszak kényszere. A totális ellenőrzés kontrasztja a lázadás totalitása. Viszont picit kicsi a menazséria e munkához, egyetlen szűk, családias körben csoportosul minden kulcsszereplő. Világméretű kamaradráma, amit olvasunk – talán ez a legkomolyabb tolerálnivaló Itó Projekt regényében. Hiszen a miliő rajza mindvégig zseniális. A szerző odavetett félmondatokkal képes komplex, logikus, átélhető világokat teremteni, az ökormányok ellenőrizte totalitástól a határvidékek félig-meddig rendszerbe kapcsolt renitensei: a tuaregek, a csecsen lázadók – a maradék konfliktus-zónák világaiig. Teljesen hihető viszonyokat a „Nagy Katasztrófa után” világában, az egyetlen általam ismert poszt-apokaliptikus világban, amely nem a társadalmi „rozsda”, hanem a „rózsaszín-pasztell” jegyében áll. Jelmondata lehetne ennek a víziónak: tanultunk a hibákból, ennek jegyében követünk el újakat. Mert a regény gondolati miliője is zseniális. Miközben a történet szögegyenes, kitérőkkel alig lassított kaland-expressze előre robog, olykor a saját teherbíró képességét alaposan megterhelő fejtegetések, gondolatmenetek által gondolkodnivalót bőven pakol elénk.

Itó Projekt Harmónia című regénye formájában is kvázi jövő-könyv. Az ETML kódok lehetővé teszik hogy amennyiben a szövegolvasóra etml 1.2 kompatibilis érzelmi textúrabeolvasó van telepítve…olvasás közben egyes pontokon átérezhessük a metafunkciókat. Remek játék ez, még ha a magamfajta funkcionális analfabétának folyvást a szöveg végi szószedethez kell is lapoznia; a jelek értelmét netes portálokon kutatnia. Remek játék és érdemes vele szöszölni, mert a magát meglehetősen komolyan vevő szöveget finoman áthangolja e kódolt részek iróniája. Elég, ha annyit mondok: a cím etml kóddal együtt inkább ilyesmit jelet: „a Harmónia vége”. Nem is gondolnánk, a történetre vetíthető „értelmek” mennyire jelentős többletét hordozza ez az apró többlet-információ.

Itó Szatosit fiatalon ragadta el a rák. Jó, hogy a gondolatai velünk maradtak.

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Mayer Ingrid, Oroszlány Balázs

 

Benedek Szabolcs: A vérgrófnő

Benedek Szabolcs trilógiájának első darabja, A vérgróf az idei tavasz egyik legkellemesebb meglepetése volt: a divatot meglovagoló, tipikus vámpíros regényre számítottam, ehelyett egy igazán eredeti, a vámpírmítosz előtt tisztelgő, ugyanakkor azt kifigurázó, a századelős Pest életét tapinthatóan-hangulatosan megelevenítő kalandregényt kaptam. Amit nagy élvezettel olvastam – nem csoda hát, hogy tűkön ülve vártam a folytatást. Sajnos, az élmény ezúttal nem maradéktalan – noha jól szórakoztam, az örömbe némi üröm is vegyült.

Hat évvel járunk A vérgróf eseményei után: Szállási Titusz immáron hat éve nem látta Saint Germain grófját, azonban nem tud szabadulni a gróf emlékétől és attól a borzalomtól, ami elől barátja egy pillanatra fellebbentette a függönyt. Emlékeit nem oszthatja meg senkivel – hisz ki hinne neki? A nőkkel sincs szerencséje, csupán egy röpke boldog időszak adatik neki régi nagy szerelme, Tarnóczay Etelka oldalán, aminek csúnya szakítás vet véget. Titusz jobb híján visszatér ahhoz, amihez a legjobban ért, az újságíráshoz. Ismét beleveti magát a nyüzsgő Pest éjszakai életébe, kávéházakban tölti napjait, vadássza a slágertémákat és igyekszik felejteni. Hogy hogyan tovább, maga sem tudja.

A sors azonban nem sok gondolkodási időt hagy: kitör az első világháború, és Titusz, mint minden valamire való újságíró, a románok által fenyegetett Erdélybe utazik haditudósítónak. Kolozsváron, majd Brassóban az élet látszólag nem sokban különbözik a pestitől: a java itt is kávéházakban zajlik, a háborús fenyegetés és a menekültáradat csak lassan lepi el a városokat. A házak közt azonban folyamatosan ott bujkálnak azok a  démoni lények, melyek ősidők óta ismertek az erdélyiek körében, és túlságosan is emlékeztetnek a Pesten néhány éve látottakra. Mikor aztán cselédek, focisták és tanácsosok esnek áldozatul valami megfoghatatlan gyilkosnak, Titusz kénytelen szembenézni a démonaival.

Megismerkedik a titokzatos Ágnessel, kinek családjában évszázadok óta öröklődik a vámpírvadászat hivatása – és akinek legfőbb célja végezni magával Drakulával. Omladozó várkastélyok és falusi legendák közepette ismét találkozunk Saint Germain grófjának szolgájával, Miklóssal is, aki óva inti hőseinket a nyomozástól. Hát persze hogy nem hallgatnak rá. Időközben meghal a császár, bonyolódik tovább a háború, színre lép a már többször magára hagyott Tarnóczay Etelka, a szálak pedig visszavezetnek Budapestre – ahol még a királykoronázásnál is nagyobb szabású és súlyosabb események készülődnek.

Ami most is nagyon a helyén van, az a hangulat és a korszellem megelevenítése – a háborús események hatása a köznépre, a várakozás, a hitetlenkedés, a tragédiák feletti élvezettel elegy szörnyülködés és a kétségbeesés lassú térnyerése rendkívül érzékletes. Ahogy Ferenc József halála fogadtatásának leírása is: a bénult, gyermeki „elárvultság” érzése, mely a változás lehetőségével, a csodavárással és az új korszak ígéretével keveredik. Mindez áthatja a regényt, és legalább olyan markánsan rányomja bélyegét, mint az első részre a budapesti éjszakai élet leírása. A szereplőkkel együtt gyászoljuk Ferenc Józsefet és hatódunk meg az új király, IV. Károly koronázásán – még ha tudjuk is, mi lett a vége.

Sajnos azonban a történet meg sem közelíti az első részét. Valahogy hiányzik az összetartó erő, ami ott a pesti gyilkosságsorozat és az utána való nyomozás volt. A vérgrófnő szétesik, a szereplők sodródnak egyik helyről a másikra, itt is, ott is felcsippentenek egy-két információmorzsát, aztán látszólag esetlegesen mennek tovább. Ráadásul hiányzik az első kötet egynémely szereplője – Szállási Titusz önmagában nem olyan markáns főszereplő, aki képes lenne egy trilógiát elvinni a  hátán. Olykor a legjelentéktelenebb mellékszereplő is karakteresebbnek tűnik, mint ő.

Ám mindezek eltörpülnek amellett, hogy a szerző behozott egy olyan szerelmi szálat, aminek egész egyszerűen nincs helye a történetben – legalábbis abban a történetben, amire az első rész engedett következtetni. Azzal, hogy egy „démoni szerelem” is kulcsszerepet kapott a trilógiában, ez az eredetinek induló vámpírmítosz-megidézés a legsablonosabb vámpírregények szintjére került. Sajnos. Ezek után nem igazán tudom, mit várjak a jövőre boltokba kerülő befejező résztől – nagyon remélem, hogy ez az inkriminált szerelmi szál csupán egy kitérő, és visszatérünk az első kötet szellemiségéhez. 

Kiadó: Libri

Komponált ötletek jegyzéke

(Ezt a verset nem szükséges elemezni. Nem kell. Ha valahol, itt minden szó elhangzik. Bele az arcunkba. Ha csomagolja is a hatásvadászat [valójában: ha csomagolja is a kultúra], a szándékon nem változtat. Figyeljük…)

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől

leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

(…azaz lásd, akadt, akinek feltártam a vágyam, s egyben a „kívül-belül leselkedő” halálfélelmem. Igaz: menekülünk is az ölelésbe. Ezért azonos szóalapú az öléssel. Nemcsak a vágy van, de a muszáj is, az oltalomba, a méhbe való visszabújásé - kettős teher és kincs: az is „visszabújás”, hogy reprodukálnám magam - egyetlen orvosságul a halál ellen. Túl azon, hogy tényleg csak a képeket ismételgetem [mondom, nem kell elemezni], két fontos apróságra már most felhívhatom a figyelmet. Eszméletlenül önző és férfisovén beszédi pozícióból szegzi a szavak kése hegyét [az anya helyett] az olvasói mellkasnak a „bátor, szókimondó” költő. Mélységes fensőbbséggel indít – így csak az beszél, aki [hiszen „ellökhették”] nagyon megalázkodott, a könyörgésig alázódott a vágyában – de hiába.)

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

(Ezt a verset nem szükséges elemezni. Valóban gyalázatos férfipozíció, ha valaki magányosan csörgőjét rázó, elanyátlanodott csecsemőnek érzi magát. Akiről az előző versszakok felsőbbsége tényleg mint ruha foszlik le, hogy ott maradjon a meztelen, kitaszított gyöngeség – a beteg állapot: a vágyelérés az anyai érzések felélesztésén át a szeretett Nőben. Amikor [akár bohózatig] felnagyított önmagam helyett az [akár bohózatig] összement, szánalmas, beteg önmagammal hódítanék. Ritkán jön be, és még ritkábban vezet jóra. A költő minden fronton veszített: sem a szeretőt, sem az anyát nem kapta meg.

Ráadásul ha következetesen végiggondoljuk a képeit, látnunk kell, hogy az egyedül-szenvedés egy a szemünk láttára bomló agy gondolatmenete, összekeverednek benne a nők: valóban feltűnik benne a mama is. Az első nő, aki elhagyott. Aki eladott, nevelőkhöz, cselédnek. Hiszen az anya-képek tobzódása végére odapöki a maga „szülőségének” gyalázatát is az egykori „eladott”: hogy most ő árulja pénzért a „kölkeit”, amikor a pénzt hozó fájdalmas énekeket említi. Valójában itt az egykori kisfiú panaszolja fel: elhagyták megint. Nem véletlen, hogy először a sorsos társait „kéri”…)

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

(Ez átokmondás, a legkegyetlenebb. Persze hogy csak annyi lenne az értelme: nagyon fáj. „Nekem”, a szerzőnek. De valójában azt mondja a nőre: légy te leprás! Akivel érintkezel, akire nézel, aki csak egy levegőt szív veled, akinek a szél az orrába sodorja az illatod, aki a vízbe merített kezed hullámait megérzi – aki a környezetedben létezik avagy egyáltalán csak tud rólad és eleven, fájjon úgy, ahogy én. Mindenkinek csak azt tudd adni, amit nekem. Csak fájdalmat tudj adni. Ne adhass örömöt. Vegyen körül, mint egy burok a körülötted-létezés szenvedése! Gyenge ember kegyetlen átka – mert nem tud mást, csak szavakkal varázsolni, de azt nagyon, hát olyan világot varázsolna a nőnek, ahol nem veheti körül szemernyi öröm se. Ez hangzik itt el, az átokmondás – aminek persze, hogy csak annyi lenne az értelme: nagyon fáj. „Nekem”, a szerzőnek.)

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

(Sokszor gondolom úgy, hogy ez még tán gyalázatosabb tett, mint Ady Elbocsátó szép üzenete. Hiszen az a kapcsolat „intellektusát” gyilkolta meg, kegyetlen, büszke, szép szavakkal – ez itt magát a nőt szeretné meggyilkoltatni a környezetével, mert [mondjuk ki] ahhoz gyáva, hogy bármit is tegyen a puszta kezével. Fuldokló utolsó gesztusként – bármilyen is a kapcsolat, bármekkora legyen is a valódi mérete és jelentősége a költő életében: kozmikus méretekig túlértékelve, arányérzéket vesztve, gyeplő nélkül. Ady tudatos, kimért, hideg gyalázkodásához ez egy lázas delírium. A két versben csak a megsemmisítés vágya közös, valójában a költészeti „önmegvalósítás” spektrumának két ellentétes végében laknak.

Ez a legdurvább általam ismert tárgyiasítás versben: „azt tagadta meg, amit ér”, a „legutolsó menedéket” – mondjuk ki: a lukat. De basszus! Ennyit ér? Legutolsó menedék? Micsoda elbaltázott egy jelentőségadás ez, mekkora öngól! Képzeljük el azt a nem kicsit aberrált nőt, aki ezt bóknak érzi… és képzeljük el azt a „magunkat”, amint ezt bóknak gondoljuk… E tárgyiasítás által maga az alany semmisül meg. A költő. Minden átka ellenére a saját szemünk, a világ, [de legfőképp] önmaga szemében. Már abban sem vagyok biztos, elárulhatom-e – hogy mennyit árul el rólam, ha elárulom: ez a kedvenc József Attila versem…

S még valami. Még valami annak alátámasztására, hogy ezt a verset nem kell elemezni. Csak kézbe kell venni a Szabad ötletek jegyzékét. Az a szöveg az identitásában bizonytalan, mentálisan beteg szerelmes férfi kötelezően szókimondó, minimálisan szerkesztett, bizonytalan körvonalú szerelmi vallomása a Nőhöz. Ez a szöveg az identitásában bizonytalan, mentálisan beteg szerelmes férfi fájdalmában szókimondó, maximálisan szerkesztett, körvonalazott szerelmi vallomása a Nőhöz – az elutasítás után. Egy csodálatos tehetségű, ütött életű, önpusztító zseni egyik legszebb költeménye. Magamban így hívom: a Komponált ötletek jegyzéke.)

Skyfall

Ha már Zoli nem is olyan régen leleplezte az „isteni Rafe” iránti szánalmas rajongásom, bevallom, a Skyfall-t elsősorban miatta néztem meg. Nem vagyok Bond-rajongó, a Pierce Brosnan-éra filmjeit ugyan láttam, meg a Casino Royale-t, de a „klasszikus” Bondokból emlékeim szerint egyet sem (vagy legalábbis végig nem). Viszont amint megláttam az előzetesben kedvenc színészem feltűnését, egyértelmű volt, hogy ezt látnom kell – aztán amikor megtudtam, hogy a rendezői székben Sam Mendes ül (aki, bárki bármit mond, szerintem a legjobb kortárs rendezők egyike), már azt is elhittem, hogy talán jó film is lesz. Ma már, a bemutató után néhány héttel világszerte azon vitatkoznak a kritikusok, hogy a Skyfall vajon a legjobb James Bond film-e, vagy sem – nos, ebben én nem tudok állást foglalni, viszont azt nyugodtan állíthatom, hogy pozitív csalódás volt a film, székbe szögezően jó, izgalmas, mégis emberi akcióthriller, igazi meglepetés! Gátlástalan ömlengés következik, akinek nem kenyere az ilyesmi, inkább ne olvasson tovább, és most szólok, a cikk hátralévő része kisebb spoilereket tartalmaz!

A hagyományokhoz hűen ez a film is egy monumentális üldözéses-lövöldözős akciószcénával kezdődik: Bond és újonc partnere Törökországban üldöznek egy tolvajt, aki ellopott egy disket, rajta az MI6 összes terrorszervezetekbe beépített ügynökének adataival, és mellékesen megölt pár kollégát. Az üldözés az isztambuli bazár tetején, vonatokon és alagutakon át, a háttérben a Londonból irányító M-mel kellően feszült és látványos – és máris előrevetít valamit abból, mennyire más ez a film, mint a korábbiak (vagy legalábbis mint a Pierce Brosnan-féle élrevasalt bájgúnár által fémjelzett mozik). Ez a Bond bénázik, fárad, eltalálják, vérzik, mocskos lesz, folyóba hull, nem egy sérthetetlen szuperhős, aki, miután szitává lőtt egy halom rosszfiút, elsétál a naplementébe (makulátlan szmokingban).

Miután Bond a folyóba hull, és halottá nyilvánítják, az MI6 is a feje tetejére áll – az ellopott disk miatt M eddig kikezdhetetlennek hitt tekintélye is megkérdőjeleződik, olyannyira, hogy egyenesen nyugdíjba küldenék. Úgy tűnik, a Bondok és régimódi M-ek ideje lejárt, a terroristák újfajta fenyegetésére újfajta titkosszolgálattal kell felelni – s már meg is van az alkalmas személy erre, a tőrőlmetszett bürokrata Gareth Mallory szerepében (itt tessék elképzelni egy visszafogott sóhajt részemről). Míg Londonban M mentené, ami menthető, és próbálja orvosolni az elszúrt isztambuli akció okozta károkat, Bond élvezi halálát – a török tengerparton kufircol és iszik látástól vakulásig, és köszöni, jól van. Ő így képzeli el a nyugdíjazást – ám van az a fenyegetés, ami újra a szolgálat kötelékébe kergeti. Amikor egy arctalan terrorista magát az MI6-t támadja, azon belül is M életére tör, Bond is visszatér – ha nem is túl dicsőségesen.

Önmagában az is vicces, ahogy a lerobbant, borostás, láthatóan szétszívott fejű Bond beállít a tüchtig angol dáma M-hez, hogy újra munkába álljon, az meg még inkább, hogy a világ legjobb titkosügynöke szépen elbukja az összes alkalmassági vizsgát, és az eredményei alapján inkább valami szanatóriumba kéne küldeni, mint bevetésre. A legviccesebb azonban az, hogy nem boldogulnak nélküle, így hát újra terepre engedik – kicsit fapadosabb verzióban, mint azt megszoktuk. Kütyüparádé helyett egy szál pisztollyal és egy rádióadóval. Oldschool ügynökhöz oldschool felszerelés dukál. Ha meg a technikán a sor, akkor ott az új Q, aki „pizsamában egy laptoppal több kárt tud okozni még a reggeli kávéja előtt, mint Bond egész életében”. A régi és az új konfliktusa a film visszatérő témája, ami egyfelől nagyon is komolyan van véve – a kiégett, megfáradt, motiválatlan ügynök vajon nem okoz-e több kárt, mint amennyi hasznot hoz, és valóban a régi módszerekkel kell-e még harcolni a fenyegetéssel –, másfelől remek alapot ad az alkotóknak a folyamatos poénkodásra. Valószínűleg aki látta az összes korábbi Bond-filmet, nálam jóval több visszautalást fedezett fel, de még én is jókat kacarásztam a régi filmeken való ironizáláson, és persze az igazán oldschool módszerekkel történő „házaláaknázáson” a végén.

Az újonnan munkába állt Bond feladata persze mi más lenne, mint egy szupergonosz megállítása – akinek célja azonban ezúttal nem a világ leigázása, még csak nem is pénz,  hatalom vagy fegyver (ezek végül is mind megvannak neki), hanem M kiiktatása. Ez a  személyes motiváció érdekessé, egyúttal határozottan furcsává teszi ezt az egész játszmázást, annál is inkább, mert a terrorista Silva és a jófiú Bond érzései M iránt és motivációi annyira nem is térnek el egymástól – és mégis… Okosan és emberien oldották meg, hogy ahogy feltárul előttünk Silva múltja, Bond is csatázik önmagával és M iránti érzéseivel – gondoltuk volna, hogy James Bond valaha azon töpreng majd, hogy milyen érzésekkel is viseltetik ő a szolgálat és főnöke iránt? De továbbmegyek, azt gondoltuk volna, hogy mindez nem fullad kínos lelkizésbe és melodrámába, hanem lélektanilag hitelesen oldja meg valaki egy akcióthriller keretein belül?

Na, ezért gondolom, hogy ez a film nagyon jó, és Sam Mendes egyszerűen zseniális rendező – úgy rendezett akciófilmet, hogy egy percre sem engedi feledni: ő valójában az emberi érzelmek boncolgatásában a legjobb. A kárhozat útjához tudnám hasonlítani – ott vérbeli gengszterfilmben mesélt nekünk emberi drámákról, s nem csinál mást itt sem. Az már pusztán „mellékes”, hogy közben megújít egy ötvenéves szériát – persze kérdés, hogy folytatódik-e ezen a nyomvonalon, vagy sem. Mendes zsenije egyébként a film szinte minden képkockáján érezhető, kezdve a szuggesztív és magával ragadó (Adele borzongató zenéjével megtámogatott) főcímmel, ami felér egy önálló kisfilmmel, folytatva a sanghaji toronyházban zajló leszámolással – ami az utóbbi évek legszebben komponált és visszafogottságában is legizgalmasabb akciójelenete, amit láttam (jó, nem vagyok akciófilm-szakértő). Ahogy az össze van rakva, az üvegfelületek és dinamikusan mozgó fényjátékok adta szakadatlan mozgással, árnyjátékkal és feszültséggel, az valami parádés!

Persze ha már látvány, muszáj megemlítenem Roger Deakins operatőr fantasztikus képeit – Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb, díjakkal rendesen megszórt operatőre most is gyönyörű látványt varázsol elénk, amit remekül támogat a korábbi filmekre visszautalgató, hatásos, de az eddigieknél kevésbé hatásvadász zene. Remek hangulat, feszes és okos forgatókönyv, zseniális rendezés – mi kell még? Természetesen jó színészek, akik mindezt megtöltik karakterekkel.

Daniel Craigre kár sok szót vesztegetni, még mindig nincs kettőnél több arckifejezése, ha nagyon gonosz kedvemben vagyok, kifejezetten tehetségtelen színésznek mondanám, de tény: ez a szerep jól áll neki. Még szerencse, hogy mellette olyan parádés színészek kaptak teret, mint Judi Dench M szerepében (aki a korábbiaknál jóval nagyobb szerepet kap, és még valamit, ami a hasonló filmekben ritka), vagy Ralph Fiennes (aki szerintem bármit játszik, isteni [még agyatlan fantasy-gonoszként is] de tény: tán semmi nem áll olyan jól neki, mint a karót nyelt, kifürkészhetetlen intrikus, akiről kiderül, hogy több van benne, mint ami elsőre látszik). Nem múlhat el Bond-film Bond-lány nélkül, akik ezúttal nem csak szépek, de még többé-kevésbé játszani is tudnak – Naomie Harris Eve-je kimondottan kellemes és üde jelenség. Egyébként hozzá kötődik a film végének egyik fő poénja, de ezt még nekem sincs szívem lelőni.

A végére hagytam a legfontosabb szereplőt, nem véletlenül. Javier Bardem főgonosza simán lenyúlja a show-t Craig (és a többiek) elől – hogy zseniális színész, azt eddig is tudtuk, de most valami olyat csinál, ami keveseknek szokott igazán jól sikerülni: egyszerre nevetséges, parodisztikus „képregénygonosz”, szőkített hajjal, tenyérbe mászó vigyorral és önhitt majomkodással; és velejéig gonosz, sértett, tragikus múltjától szabadulni nem tudó, motivációkkal rendelkező bosszúálló. Nem egy sablonos világuralomra törő unatkozó idióta, hanem egy profi, aki mindig egy lépéssel az MI6 előtt jár. És néha komolyan félelmetes.

Magam is furcsállom, hogy ennyit írtam egy akciófilmről, úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire megfog egy Bond-film, de hát ennek is el kellett jönnie. Kell hozzá egy nagy adag nyitottság, hogy az ember levetkőzze az előítéleteit, de ha sikerül, az nagy meglepetéseket hozhat – nekem most sikerült, és őszintén szólva ennek baromira örülök. És egy biztos: ha a következő Bondot is Sam Mendes rendezi, én tűkön ülve várom majd a bemutatót. 

Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások III. - Költők Északtól Délig

Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora szerencsénk van, hogy számtalan, a mestersége keresztjeit alázattal viselő fordítóval áldott a saját kultúránk; hogy a világ „mesélt kincse”, próza, vers, avagy dráma reprezentatív gazdagságban áll a nyelvek egymástól markánsan különböző kultúráira éheseknek étkéül – hogy bár semmi nem pótolja az eredeti nyelven olvasás másként-asszociálni késztető élményét, jó közelítésként a nyelveket nem ismerőknek is nyitva áll a világ. Időnként megkísért a gondolat, hogy nemzetünk szégyenteli idegennyelv-ismerete, az észlelhető lemaradás e téren a fordítók műgondjának és alázatának is köszönhető – persze azzal hessegetem el, hogy nem elegáns mentő ürügyet gyártani mások kárára a magunk tunyaságának számba vétele helyett.

Weöres Sándor gazdag költői életműve mellé gigantikus fordítástömeget is utókorára hagyott – az Egybegyűjtött műfordítások harmadik kötete Skandináviától Törökországig tekint körül Európa nemzeteinek kulturális látképein. A Kárpát-medencébe „letűzött” világítótorony-reflektorként „villantja fel” az orosz, az ukrán, a lengyel, cseh, szlovák, szlovén, horvát, szerb és makedón, cigány, román, grúz és örmény költészet kiemelkedő alkotásait – bár kétségtelen, hogy e reflektorfénybe olykor árnyékok vetülnek: azért ebben a gyűjteményben könnyebben lelünk kényszedettebb, odakent darabokat. Mert ahogy a korábbi köteteknél már kitértünk rá: e fordítások jókora része sajátos „kényszermunkának” is felfogható; s nemcsak azért, mert a fordítás maradt a megélhetés egyetlen forrása, mikor a költő körül a kommunista kultúrpolitika „fényes szelei” fújtak. Weöres minden „saját választása” mellé megkapta a kötelező „vonalas penzumot” is, és amíg a keleti költők esetében sajátos „alkati alkalmassága”, mélyen személyes odakötöttsége révén szinte észrevehetetlen, hogy mit „kellett” fordítania s min dolgozott szerelemből, bizony e kötetben nem egy alkotó esetében könnyen különbséget tehetünk a kettő között.

Szívesen fordította – ha tehette – a „tűrteket”: a lengyel Miron Bialoszewskit például, az alternatív színházi „remetelak” meleg „szentjét”, vagy Paszternakot, hogy mást ne mondjak; persze mitológiát és népköltészetet és a hatalom által kanonizált klasszikusokat, Puskint, Lermontovot. Sokarcúságát mi sem bizonyítja jobban, hogy pajzán és szabad lélekként kereste a saját életművében is markáns vonulatot képező, jókedvűen könnyed alkotásokat – így magyarítja például vaskos szóhasználatokkal Kotljarevszkij Aeneis-átiratát. S nem kötözte meg a forma – az ihletett szabad vers nála (pedig talán a legkönnyebben és legszellemesebben rímelő formamesterünkről van szó) megtalálja magyarul is az erőt. De mintha kéjes örömmel rakná tele az eredetinél is több képzavarral például Majakovszkijt. És ahol egymásra pakolt frázisok semmit-mondásával találkozik, ott ritkábban alkot helyettük jobban zengő, tartalmasabb „sajátverset” fordítások apropóján. Olykor megtette – de például a makedón Kocso Racin, vagy a szlovák Laco Novomesky, s még jó pár irodalmi potentátok által figyelmébe ajánlott költő nem kapott tőle ajándékba magyar lírát.

Szerencsére jóval többször süt át a szenvedély a fordításain, mint ahány alkalommal nem – s van néhány alkotó, ahol mintha a „költő” kötelezné kiemelkedőt alkotni a „fordítót”.  Jeszenyin életét dalokba oltó szín-gazdag képi világa például ilyen kötelezvény lehetett Weöres számára – és nem akármekkora kihívás, hiszen Rab Zsuzsától Illyés Gyuláig számosan nyúltak a hányatott életű orosz költészetéhez.

Kószálok a tiszta havon,

csupa gyöngyvirág a szivem.

Kék-csillagos éj, ragyogón,

sok ezer mécslánggal izen.

Szól a legtisztább költői hang, nyeri el a dalolhatóan könnyed formát, jeges álmot lát a vadon – a remegő füzek sudarán ölelésre nyíló kar e versben az „ihlet-átadás” egyik legszebb példája magyarul. S Jeszenyin vonalas dolgaiban ugyanilyen mélyen azonosul a rokon lélek, mintha ebben az esetben a megragadó versi zene eljelentéktelenítené a fordító számára voltaképp vállalhatatlan tartalmat.

Ugyanígy kapja meg teljesen megérdemelt rangját az ukránok „nemzeti kincse”: Tarasz Sevcsenko szibériai száműzetésből csizma-talpban mentett, népdal-tisztaságú költészete. A festőnek sem akármilyen költő jobbágysorból emelkedett, mindvégig gyermekkora népdalvilágából táplálkozó művészete kora minden reformgondolatának hordozója is, nem véletlen, hogy amikor száműzik, II. Miklós cár saját kezűleg írja az ítéletre: „Szigorúan tilos írnia és festenie”.

Énekeim, énekeim,

Hányszor megkínoztok!

Komor sorban a papíron

Minek sorakoztok?

Mért nem szálltok szét, mint a por,

Hogyha szélvész támad?

Miért nem altat el, mint picinyt,

Éjszaka a bánat?

A honi költőink közül leginkább Petőfire emlékeztető dali forma, a könnyed, olykor rigmusosságig egyszerű nyelvezet rejtett színeit Weöres amennyire csak lehet, kibontja magyarul – sőt, minden bizonnyal a hatása alá is került ennek a játékos kettős beszédnek. Nem hagy nyugodni a gyanú, hogy a Weöres-i életmű egyik legemblematikusabb verscsokra, a könnyed formákba rejtett emelhetetlenül súlyos tartalmak Rongyszőnyege például sokat köszönhet ezen időkön átívelő találkozásnak költő és költő között.

A szívemnek sok tekintetben legkedvesebb mű a gyűjteményből mégis Sota Rusztaveli Tigrisbőrös lovagja, amelyet – milyen érdekes! – Zichy Mihály illusztrációival ismer a leginkább a világ; a festőt Grúziában szinte „nemzeti festőjükként” tisztelik (megérdemelné, hogy nagyformátumú illusztrációs sorozatait itthon is sokkal nagyobb tisztelet övezze). E fordítás egyfelől hatalmas teljesítmény, hiszen az 1671 négysoros szakaszból álló grúz nemzeti eposz Vikár Béla úttörő, de némiképp nehézkes fordítása után Weöres Sándor átültetése által vált teljes egészében, gördülékenyen olvashatóvá magyarul. Másfelől ez egy csodálatos mese, szerelemmel, küzdelemmel, barátsággal és árulással – versbe álmodott kalandregény, amely népmesei fordulatok ártatlan báján túl olykor mélységekig ható életismeretet tükröz.

Csak gratulálni tudok a Helikon kiadónak, amiért ilyen igényes formában tárja elénk a huszadik századi magyar költészet vitán felül leggazdagabb kincsestárát: Weöres Sándor életművét. Bár minél több olvasóhoz eljutnának ezek a versek! A világra nyíló annyiféle ablak és kapu közt nem szabadna elsikkadjon ez sem. Mert gyönyörű látványokra nyílik.

Kiadó: Helikon

John le Carré: Egy tökéletes kém

A bécsi diplomaták egy szokványos hétköznapi vacsorapartija alkalmával Magnus Pym, a középszintű diplomata, valójában a brit hírszerzés embere, telefonhívást kap Londonból. Apja, a híres-hírhedt szélhámos, meghalt. Az információ, melynek semmilyen hatással nem kéne lennie Pym életére – lévén hogy kapcsolatuk évtizedek óta legfeljebb formális – váratlanul felforgatja a kém és családja életét. Magnus Pym Angliába utazik a temetésre, ahonnan nem tér vissza. Felesége, az előkelő, gazdag és szintén hírszerzőmúlttal rendelkező Mary kétségbeesetten kerestetné férjét, a brit titkosszolgálat árulásra gyanakszik, a bécsi diplomatakörök egy emberként fenekednek az „eltűnt” kém ellen.

Eközben Magnus Pym békében tölti napjait egy eldugott faluban a walesi tengerparton. Álnéven, egy szem aktatáskával érkezett, társasága csupán házinénije, Miss D és annak macskája, Toby. Tudja, hogy keresik, hogyne tudná, ahogy azt is, hogy előbb-utóbb megtalálják. Ám feltett szándéka addig megírni élete regényét, a könyvet, melyre mindig vágyott, mely elmondja az igazságot róla, Magnus Pymről, apjáról, a nagystílű szélhámosról, a pótanyák végeérhetetlen soráról, az oxfordi diákévekről, beszervezéséről, és mindenekelőtt arról, amit soha, senkinek nem mesélhetett el: barátságáról egy cseh ügynökkel.

Mely barátság a berni diákévek alatt kezdődött, a korai ausztriai hírszerzőévek alatt teljesedett ki, és folytatódott, bárhova vetette őket a sors. A hidegháború közepette, a világ két ellenséges pólusán állva, a legmélyebb kötődés, ami élete során jutott neki, az „ellenséghez” fűzte. Hogy lett Magnus Pymből áruló? Egyáltalán áruló-e és ha igen, kit árult el kiért? Tán kiderül önéletrajzából…

John le Carré rendkívül cselesen szerkesztett regényéből mi is megtudunk ezt-azt. Párhuzamosan olvashatjuk a Pym eltűnése utáni fejvesztett keresést-kapkodást, a titkosszolgálat tehetetlenségét, a régi barát és kiképző Jack Brotherhood nyomozását, és a feleség lassú talajvesztését egyfelől; Pym készülő regényének fejezeteit másfelől. Magnus Pym visszaemlékezéseiből, regénye készülő fejezeteiből pedig kibomlik előttünk a kém élettörténete, gyermekkora, amit meghatározott a szélhámos apát körülvevő „szépek” egyike, az egyetlen pótanya, akihez valaha kötődött, a furcsa körülmények közt elhunyt Lippsie. A nő emléke – melyet folyamatosan átszínez a vélt árulás – még évtizedek múltán is meghatározó jelentőséggel bír Pym számára. S ki tudja, tán ez a korai emlék, és a legkedvesebbre vetült árnyék is szerepet játszik abban, hogy milyen utakat választ.

A gyermekkor után megismerjük az apától való mindenáron való menekülés stációit – melynek utolsó állomása a titkosszolgálat, mint az egyetlen, ahol tán elrejtőzhet; a svájci diákéveket, a kiképzést, a korai bécsi feladatokat és a felívelő pálya megannyi állomását. Állomáshelyek, felettesek, feleségek jönnek-mennek, egy van, aki mindenhol hősünkkel marad, aki állandó: Pavel őrnagy, kit számtalan néven illetnek a könyvben, hogy melyik az „igazi”, azt nem írom le, hadd maradjon legalább némi rejtély a könyvben (ha már a fülszöveg és az első oldalon elhelyezett méltatások is lelövik a poént). A regény, bár Magnus Pym életrajzának indul, igazából egy férfibarátság krónikája. Egy barátságé, mely túlél harcokat, árulásokat, hidegháborút – egy kötődésé, mely viszonylagossá tesz minden mást. És felveti a kérdést, hogy mi a fontosabb: a hazánk vagy az, akihez évtizedek óta kötődünk? Melyik a súlyosabb árulás, ha elárulunk egy hazát – mely „haza” tulajdonképpen puszta konstrukció – vagy ha elárulunk egy barátot, akinek ezért elképzelhetetlen kínokat kell kiállnia?

„[Pavelnek] beszélni kivizsgálásról? Ellenem? Kinek juthatna eszébe, hogy a Cég jámbor ügyvédeinek éjszakai majomkodása egy sussexi rejtekházban bármilyen értelemben összehasonlítható a verésekkel, elektrosokkokkal és nélkülözéssel, ami két évtizeden át volt az ő sorsa? A mai napig belepirulok, hogy egyáltalán kimondtam előtte ezt a szót.”

Pavel őrnagy ügyesen játszik: felismeri a magányos, szeretetéhes, apja árnyéka elől menekülő fiút, és mindig azt a szerepet veszi fel, amivel a legjobban tud rá hatni. Így lesz ő, a közönséges cseh ügynök Pym világának központja, az egyetlen, akihez Lippsie halála óta valóban kötődik. És ketten együtt meghódítják a nemzetközi kémvilágot, információkkal és dezinformációkkal látják el feletteseiket, eljutnak a csillagos égig… Azonban mindig jön a zuhanás lefelé. Melynek vége egy magányos ház Walesben, és egy emlékirat.

Nem véletlenül tartják az Egy tökéletes kémet John le Carré mesterművének – ugyan jómagam nem olvastam minden művét (sőt…), ez megdöbbentő élmény volt. Megdöbbentő és megrázó, olyan regény, ami sokáig az olvasóval marad, ami után kérdések özöne lepi el az agyunkat, ami nem hagy nyugodni. Nem tartom kémregénynek, hiába a műfaji besorolás, szerintem ez közelebb áll a szépirodalomhoz, mint bármilyen zsánerhez. Amellett, hogy elképesztő erős tartalommal bír, formailag sem egyszerű: a több szálon, több idősíkon futó cselekmény, a folyamatos visszaemlékezések és nézőpontváltások, Pym regényének részleteivel tarkítva – mely regénybe egyébként sokszor észrevétlen, egy mondaton belül csúszunk át a „valóságból” – már-már posztmodern felhanggal ajándékozzák meg a művet.

Ami mindenekelőtt mégiscsak egy lélektani regény: szól kötődésekről, azok viszonylagosságáról, apákról és fiúkról, barátokról, szerelmekről, hazáról és hazátlanságról. Tán a rengeteg önéletrajzi elemnek is köszönhető, hogy ennyire megrázó és nehezen emészthető lett. Persze azért megvan benne a kémregények legfőbb összetevője, az izgalom is: aki csupán azért venné le a polcról, hogy egy jó kis hidegháborús-hírszerzős krimit olvasson, nem fog csalódni. Aki pedig arra kíváncsi, vajon rejt-e valami mást, valami mélyebbet, valami még sötétebbet egy kémregény, ad absurdum, felveheti-e a versenyt a kortárs szépirodalom alkotásaival, nyugodtan tegyen próbát le Carré regényével – könnyen lehet, hogy hatalmas meglepetések érik!

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Amelie csodálatos élete

Ha egyetlen szóval kellene, azt mondanám rá: üde. Árad belőle a tavaszi levegő, a rügyfakadás, a zápor utáni macskaköves utcák illata, a csatornák apróka zsilipkapuin lezúduló víz, a felrebbenő galambraj szárnyverdesésének hangja, egy dudáló pedálos robogó csettegése – a hangulata varázsol el. Az a tavasz-hangulat, ami árad belőle; a kapcsolatok, hitek, tévedések és duzzogások, a jótündér-játék, az igazságtevő-játék, a titkosügynök-játék, a nyomozó-játék, a játék a félénkséggel – tavaszi, kócos üde levegő. Mintha szükségem volna rá. Az ilyesmire. A drámát jóillatú takaróba csomagoló könnyedségre. Hogy figyelmeztessem magam: a világ csodátlanodása nézőpont kérdése. Hogy nézetválasztásaink döntik el, mennyi varázslatot engedünk – a máshonnan nézve – kisszerű és szürke hétköznapjainkba. Egykor ütemesen újranéztük, szemcsésre öregítve a videokazettát, s most, hogy belefutottunk a királyi tévén a minap, örömmel ragadtunk ott előtte – és megint elragadott. Örömmel láttam, hogy bennem sem öregszik a film: az Amelie csodálatos élete.

Mert az élénk képzelőerővel megáldott fiatal nő: Amelie számára „hétköznapi csoda” minden. Ahogy a film alkotói, Jean-Pierre Jeunet és forgatókönyv-író társa, Guillalume Laurant, az operatőr Bruno Delbonnel, vagy a filmzene komponistája: Yann Tiersen felépíti a világ e „hétköznapi csodákkal” teli nézetét a színészek, Audrey Tautou, Mathieu Kassowitz, és a többiek – köztük a kedvencem és példaképem: az „üvegembert” megformáló Serge Merlin segítségével; nos, ahogy felépítik a „hétköznapi csodát”, az nekem arról árulkodik: ismerik. Tudják, hogy van ez a tavasz, ez az üdeség, ez az optimista – akár kissé naiv – hit az emberi jóságban; hogy a világ megfejtendő titok az orrunk előtt, amit érdemes kutatni, albumba gyűjteni érte azt, ami – máshonnan nézve – szemét, felesleges. Hogy akik ezt tudják, attól még lehetnek szomorúak, keseredhetnek el, zuhanhatnak magukba – tudhatnak más nézeteket, másként hiteleseket. Mert ezzel a sok szóval igazából erre szerettem volna kilyukadni. Hogy akármennyire furcsa, ez a film hiteles. Úgy, hogy nincs benne keserűség. Hogy egy másféle hitelességgel pontozzam ellen: úgy, hogy nincs benne egy deka Haneke se.

Persze könnyen összeragadhatna a szánk a film „édességétől” - mint a túl sok mályvacukortól a gyerekeké -, ami a filmet a jó íz határán tartja, az a humora. A tálalás iróniája. Hiszen a többi gyerektől elzárva felnőtté érő Amelie Poulain csetlés-botlásai a Két Malom presszó törzsvendégei, az otthona, a Montmartre-i bérház habókos szomszédsága közt; a város és a külvárosi szülői ház elanyátlanodott miliőjében könnyedén édelgésbe fulladhatott volna – vagy ha nem találnak remek módszereket az alkotók ellene, belefulladhatott volna e bő lére eresztett történet a maga banalitásába. Mert nehéz rólunk filmet csinálni, elcseszett fontossági sorrendjeinkről, béna kacsaként végigcsetlett napjainkról – nem véletlen, hogy a legnehezebb a hétköznapi emberek mikrodrámáinak hónaljszagú légkörével mit kezdeni, s vígjátékot belőle még nehezebb, főleg ha egy fia vadászpilóta, titkos ügynök, maffiózó vagy drogdíler se szerepelhet. A tálalás iróniája viszont tanít: bennünket is arra, hogy így nézzük a napjaink.

Honnan is? Miből áll ez a nézet? Néhány példát hozok. Ott a fordulópont, ami kizökkenti a lányt a saját veszélytelen hóbortjaiból: Diana hercegnő halála. Azaz dehogyis ez – figyeljünk, kezdődik a menet az irónia-szellemvasúton – hanem a „halálhír által” megtalált doboz, egy ismeretlen egykori gyermek kincsesládikója. Nem a „nemzetközi gyász”, ami annyi, a saját életét valójában semmire nem becsülő, ezért kukkoló (rajongás által celeb-életeket élő) kortársunkat elérte akkor, hanem egy rejtekhelyről előhúzott poros kekszesdoboz, aminek megpillantásakor Amelie-t „olyan érzések fogták el, ami csak a Tutanhamon fáraó sírkamráját felfedő kutatók érzéseihez fogható”. Az életünk „sírkamra-leletei” fontosak, mindenkinek mások, de mindenkinek egyformán fontosak, mint a házmesterné, a „könnyekre ítélt” Madeleine Wallace rég halott férjének őrizgetett szerelmes levelei, mint Raymond Dufayel birkózása Renoir „Az evezősök reggelije” című festményével, mint Nino Quincampoix nyomozása a „fotoautomaták fantomja” után. (Milyen érdekes: amikor a lány a fiúnak ajándékozza a megfejtést, akkor megfosztja a mítosztól, de megajándékozza a „megtalálással” – a legnagyobb ajándékot adva, amit a fiú csak kaphat.) E film kisemberei is kukkolók – csak a celebjeik helyett egymást kukkolják.

Példa még. Dominique Bretodeau, a kincsesládikó egykori tulajdonosa megtalálja a telefonfülkében („csak csörgött, csak csörgött…”) a gyermekkorát. Micsoda sansz az elkúrásra – nemes zenére kell bekússzon a sok édes gyermekkori emlék. Azaz dehogy: Bretodeau szinte kizárólag a megaláztatásaira emlékszik. A csalásra a játék közben (Bahamontes valószínűtlen, meglepő győzelmére a Touron), a lebukásra a kukucskaluk előtt (ó, az a kombiné, azok a didkók!), s legfőképp arra a tragikus napra, amikor elnyerte (és elveszítette) az osztály összes üveggolyóját. Arra emlékszik, amit sikeresen elfelejtett. Mert EZ a reveláció! Itt az elfelejtett gyermekkor a dobozban. És talán tényleg megmozdul az ember, ha ekkora erővel löki meg a múlt. Mondjam még? Ott a kerti törpe dokumentált vándorlása, az apatikus apát provokáló játék-löket. Az apa visszatérő mondata: „nem értem. Tényleg nem értem.” Mert neki ez a lényeges. Miközben minden egykori sérelméért giccsbe panírozott bosszút állt a felesége hamvain (hisz ennek volt koronája a hitves által kamrába száműzött kerti borzalom „rehabilitációja”), valójában csak „értelmi reakciói” voltak. Érzelmekkel a rejtély telíti – van mire várnia, a postásra, az újabb fotókra a törpével a világ távoli pontjairól. És nem magyarázódik a rejtély – ez a hiányzó magyarázat adhat lökést, hogy Poulain úr végre valóban „kövesse a példát”, és elinduljon egykori vágyai után. Nincs értelme töprengeni rajta – de nehogy már egy törpe messzebbre jusson, mint a gazdája! Ez a hitelesség a filmé. S másfelől: ez a csalás hitelessége.

Hiszen Amelie is (valójában) csal. És ahol a „valóságban” csal, ott veszít. A presszósné receptje működik, de a beteges féltékenységre nem orvosság. Isabelle Nanty tündérien „képzelt beteg” Georgette-je még csak-csak lejönne a „szerről” (a hipochondria pótszeréről), de a Dominique Pinon által zseniálisan rajzolt rosszindulatú, „nő-birtokos” Joseph (a „bizonyító erejű” diktafonnal) soha nem lesz hajlandó erre. Neki a kapcsolatnak ez a veleje: a gyanakvás, a veszteségtől, a felszarvazás általi megalázódástól való rettegés, a „birtok” határainak permanens „körbehugyozása” – bizonyára van, de nem tudom elképzelni azt a pofont, amitől kijózanodna ebből, mert a féltékenység olyan, mint egy jó fanatizmus: minden tapasztalat beleilleszthető, mindenre van benne magyarázat. Nekem pont azért a kedvencem Raymond Dufayel, a visszafogott eszközökkel is zseniális Serge Merlin „üvegembere”, mert benne ebből a fajta elvakultságból nincs egy szemernyi se. S milyen érdekes: pont attól az egyetlen józanító jelenettől lesz tökéletes az alak rajza, amikor az együgyű Lucien-t (akit Jamel Debbouze alakít) mondvacsinált indokkal, önzőn elzavarja. A Renoir képén keresztül a környezetét is mélységekig megértő, Amelie-vel folyamatosan mögöttes tartalmakban (is) beszélő magányos „bölcs öregember” figurája így teljesül ki: a botlása által. Értsétek meg, folyamatosan a filmes alkotói józanság ironikus fékeiről beszélek egy filmben, amely mer elszállni, s „elemelni a hétköznapot” magával.

És legszebb példa: a csalás, a sok csel (valójában) nem löki át Amelie-t a saját elfogódottságán. Az árnyékunkat nem ugratja át a csalás, azt át kell lépni – még ha csak azzal az egyetlen hétköznapi gesztussal is, hogy a megfelelő pillanatban kinyitjuk az ajtót. Le kell mondani az álmokról, hogy be tudjanak teljesülni. Nem akármekkora kihívás egy fiatal színésznőnek ez a szerep, hiszen az ő kislányos vállain ücsörög az egész film. Annyi elmondható, a szereposztás telitalálata Audrey Tautou. A hatalmas szerencse, amivel megtalálták, számára egyébként iszonyú pech is – mert a szereposztók azóta is kizárólag Amelie-t látják benne, én egyetlen filmre emlékszem, ahol mutathatott valamivel többet (ott is úgy, hogy fel kellett építenie ugyanazt, hogy aztán csavarhassanak rajta egy tisztességeset), ez a Szeretni bolondulásig. Timi szerint jó volt a Hosszú jegyességben is, de azt én nem láttam…

Szeretjük ezt a filmet. Olyannyira, hogy inkább ezt néztük Coenék Félszeműje helyett a minap – pedig azt is nagyon meg kellene már… Most, hogy a műsorszórás elénk sodorta véletlennek köszönhetően néztük meg ugyanúgy jól esett, mint ahogy régen egy zaklató nap után vidultunk rajta terápiás céllal. Szerintem elő kellene ásni a dvd-t. A jó mese a lélek gyógyszere. S az Amelie csodálatos élete jó mese.

Rory Clements: Bosszúálló

Walsingham miniszter egykori elsőszámú titkosrendőre, John Shakespeare immáron visszavonult iskolamesterként tengeti napjait: öt év is eltelt már „hőstette” óta, mikor megmentette a rettegett tengeri sárkány, Sir Frances Drake életét. Anglia azonban nem pihenhet, a spanyolok négy évvel a megsemmisítő vereség után ismét készen állnak, hogy armadájukkal lerohanják a brit szigeteket, Erzsébet trónjára pedig tán minden eddiginél több trónkövetelőnek fáj a foga. Az évtizedek óta uralkodó „szűz királynő” egyre öregebb, egyre betegebb, egyesek már a halála óráját is tudni vélik – azonban még nem nevezett meg utódot. VIII. Henrik számtalan törvénytelen leszármazottja, a skót Jakab és a Tudor-ház törvényes gyermekei egyaránt ácsingóznak a világ legnagyobb birodalmára – amit változatlanul szétfeszít a vallási ellentét.

Ebben a nyugodtnak cseppet sem nevezhető légkörben a birodalom tán legrátermettebb kémje nem sokáig töltheti tanítással az idejét: Shakespeare-t csaknem egyszerre keresi fel az ország két leghatalmasabb nagyura, hogy igénybe vegye szolgálatait. Míg Robert, Essex grófja, a királynő „pincsije” azért béreli fel, hogy kutassa fel Roanoke sziget elveszett telepeseinek váratlanul felbukkant túlélőit; Sir Robert Cecil, a királynő főminisztere azt kéri, kémkedjen Essex ellen. Az ok persze mindkét oldalon a hatalom: Essex a vélt túlélők elnémításával kívánja végképp ellehetetleníteni a királynő kegyeiért vele versenyző – ám titkos házassága miatt épp a Towerben raboskodó – Sir Walter Raleigh-t; míg Cecil meggyőződése, hogy a gróf összeesküvést sző a királynő ellen, hogy magának kaparintsa meg trónját, és a telepesek ügye csak egy jelentéktelen apróság a valódi játszmában.

Shakespeare kénytelen-kelletlen elvállalja a megbízásokat, miközben saját háza táján is szembesül az egész országra jellemző forrongással: felesége, a katolikus Catherine dacolva férjével és saját jól felfogott érdekeivel, elfogott pápista papokat látogat, és újfent családjára vonja a mániákus katolikusgyűlölő kínzómester, Topcliffe figyelmét. Ám mindez eltörpül amellett, amekkora bajba Shakespeare öccse, bizonyos William keveredik, mikor is Essex grófja megbízásából remekmívű szerelmes leveleket kanyarít egy hölgynek, kinek nem lenne szabad. Miközben a birodalom jövője és tán maga a trón a tét, hírszerzőnknek meg kell óvnia öccse és felesége életét, és lehetőség szerint leszámolnia privát ellenlábasaival. S ha mindez nem lenne elég, belekeveredik két, látszólag semmivel össze nem függő vidéki gyilkosság utáni nyomozásba.

Már ebből a rövid leírásból is látszik, hogy a Bosszúálló – akárcsak előzménye, a Mártír – fordulatos, szerteágazó cselekményű, izgalmas történelmi krimi. S még sokkal több annál! Mintha Rory Clements levetkőzte volna az első kötet hibáit – ott még felróhattam neki, hogy a cselekmény túlságosan széthúz, hogy egyes szálakat százoldalakra elejt, hogy aztán, amikor felveszi, már senki se emlékezzen rájuk, hogy a szereplők vázlatosak, az okok pedig elnagyoltak. Nos, mindebből itt semmi sem tapasztalható. A Bosszúálló feszes, okos regény, mely úgy egyensúlyoz a különböző cselekményszálak, a nagyobb- és kisebb szabású összeesküvések, bosszúk, versengések, intrikák között, ahogy a legjobb krimiszerzők művei.

Mert itt aztán minden és mindenki különböző intrikus játszmák foglya. Nem „csupán” a trón a tét, minden szinten ugyanaz a vérre menő versengés folyik: időért, információért, bizonyítékért, menedékért. Senki sem érezheti magát biztonságban, senki sem pihenhet meg – legyen bár a legnagyobb úr, vagy a legjelentéktelenebb szolga. Egy pillanatra sincs megállás, mégsem érezzük túlzsúfoltnak – ellenben rácsodálkozhatunk, mily könnyen peregnek az oldalak. A cselekmény mellett ezúttal nem marad el a szereplők ábrázolása: az első kötet vázlatossága itt már fel sem merülhet, a főszereplőket ott már megismertük, elmélyítésükre pedig épp elég az a kis idő, ami a szusszanásnyi szünetekben jut.

A hangulatfestés ismét csak pompás: Clements nagyon ért a Tudor-kori Angliához, és nem rest a tudását beleszőni meséjébe, ám egy percre sem fullad bele a részletekbe. Szerencsénkre,  teszem hozzá, hisz láttunk már ugyancsak nagyon sikeres történelmi krimit épp a korabeli mindennapok túlzottan részletes ábrázolása miatt unalomba fulladni. A Bosszúállót ez a veszély nem fenyegeti, a nagypolitika játszmái és a London mocskos, pestissel fertőzött utcáin zajló üldözések egyformán izgalmasak; ahogy a királynőt köszöntő nagyszabású estély részletei és a kikötői kocsmák állott, bűzös, elfojtott indulatokkal terhes levegője is egyformán érdekesek.

Ha ismerjük a történelmet, a végkifejlet azért túl nagy meglepetéseket nem tartogat, mégis: Clements eléri, hogy megfeszülve izguljunk, vajon sikerül-e Shakespeare-nek megakadályoznia az Erzsébet trónja elleni összeesküvést – azt hiszem, erre lehet mondani, hogy profi. Az már csak hab a tortán, hogy olyan történelmi személyiségeket is felvonultat képzeletbeli sakktábláján, akikről ritkán hallunk, pedig tán érdemes – hozzáteszem, a Tudor-kor erre kiválóan alkalmas, már csak azért is, mert a korban egy udvari bálon nehéz lett volna úgy elhajítani egy követ, hogy ne találjunk el valakit, aki a nagy Henrik törvénytelen leszármazottjának mondja magát. Clements nagymesterhez illően mozgatja sakkfiguráit, s ha meglepetést nem is tartogat a vége, egy felismeréssel gazdagabbak lehetünk: egy kém mindig kém marad, hiába ölti magára egy iskolaigazgató öltözetét. Így szerencsére nem is kell olyat sokat várnunk John Shakespeare következő nyomozására.

Kiadó: Agave

Fordította: Török Krisztina

Válogatás # 4

Szemérmetlenebb ember vagyok, mint a párom – int is miatta eleget. Úgyhogy külön meccs zajlik bennem ezekben a sajátos kitárulkozásokban - pontosabban a másik „kitakarásában” -, külön mérkőzés, hogy meddig mehetek el, mennyit emelinthetem az életünket fedő jótékony takarót, hogy kukkolhassatok. Mert szerintem ez a blogosdi alapjában meztelenít, Timi szerint viszont épp elég belőlünk annyi személyesség, amennyi az élmények ajánlása-mesélése közben önmagától feltárul. Ehhez képest a válogatás-sorozat ötlete tőle származik…

Úgyhogy mivel az írásaiból ajánlok, megpróbálom megkerülni ezt a dilemmát – most azokat válogattam ide, akiket Timi szerintem a legjobban szeret. Meséljenek róla a választásai, a szenvedélyei. Hiányos a lista - közös nagy kedvencünk, hobbit-mivoltomnak oly kedves „világát” egy életen át szövő nyelvészprofesszor úr például nem szerepel rajta, hogy csak a legnyilvánvalóbb hiányzót említsem. Jó teszt lesz, Timi kit fog hiányolni róla, kit kellett volna nekem – mint kedvencét – a fejemben tartanom. Majd kérdezzetek rá…

 

Virginia Woolf: Messzeség

Viszont nem is lehet kérdés, hogy Woolffal kell kezdeni. És pont ezzel a bejegyzéssel – bár nem ez a legfényesebb az írónő alkotásait méltató írások közül, sőt, személyes kedvencem sem ez – de ez volt az első, amikor Timi erőt vett magán, „billentyűzetet ragadott” és nekikészült a bálványnak. És első abban az értelemben is, hogy a megelőző bejegyzéseink nem nyúltak ilyen mélyre egy szövegbe se. A kihívás nem volt akármekkora, de meghozta a maga gyümölcseit – én úgy gondolom, a kedves majdnem-első árnyékugrásának is emléket állítok azzal, hogy ajánlom e szöveget. Majdnem-első – naná! Az első aznap volt, amikor belekezdett a blogba…

Ljudmila Ulickaja: Imágó könyvbemutató

Ljudmila Ulickajával meg úgy jártunk, hogy Timinek bérlete van rá. Ez azt jelenti, hogy ő mindenképpen elolvassa a következő megjelenő munkát. S mivel az utóbbi időben lehetőségünk nyílt sokat olvasni és (majdnem) kivétel nélkül olyasmit, amit szeretnénk is olvasni – azt is jelenti, hogy én meg nem. Ha érzékeny lennék a molyos kihívásokra, akkor csinálnék magamnak ilyen Ulickaja-olvasó izét. Addig meg olvasom a bejegyzéseket róluk, meg hagyom, hogy Timi meséljen a könyvekről – meg az élményről, amikor (pár méterre) ülhetett az írónő mellett.

Anna Gavalda: Vigaszág

„Bájos, csevegő hangnem”, meg „kiszólások az olvasókhoz” – na, azt se gondoltam volna soha, hogy Timi ezeket valaha dicsérő jelzőként írja majd le. Mondjuk ehhez Anna Gavalda kellett – s ahogy egy másik bejegyzésben megjegyzi: bármit adjanak ki tőle, azt el fogja olvasni. Ez magában egyébként nem annyira súlyos kijelentés a drágámtól (mint mondjuk tőlem lenne), mivel szívvel és szívesen köteleződik el, és marad hűséges egy-egy megbecsült írójához. Azzal együtt, hogy bár könnyedén gondolkodik „életműben”, „szövegkörnyezetben”, nagyon nem szereti, ha fát vágnak a hátán – azaz akadt nem egy (egykori) elköteleződése, amit mit sem nézve, kíméletlenül bontott fel. S aki egyszer elásta magát nála, az el van temetve. Írjon már akármit…

Joanne Harris: Urak és játékosok

Joanne Harris is majdnem így járt – ha még egy gasztrokönnyed habcsodát dug a babám kezébe sztaniolba csomagolva, akkor ez a bejegyzés, meg a másik három szerintem meg sem születik. Pedig nemcsak a meglepetést nem fogom elfelejteni könnyen, hogyan dugta az orrom alá a könyvet azzal, hogy ez húha; hanem azóta is ütemesen felmerül hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom, mert nekem garantáltan jobban fog tetszeni, mint amennyire neki. Jelzem ez konkrétan fizikai képtelenség, és nem múlik a könyvön ez esetben, hogy e kijelentést garantáljam. De ezt például biztosan el fogom olvasni. Úgyis addig csapkodja a fejemhez…

J. K. Rowling: Harry Potter

Igaz, hogy Timi nem volt alapból célcsoport, hiszen érettségi után „kapcsolódott be” az olvasásba – de jól őrzi magában a kíváncsi pillantású gyereket, úgyhogy egyáltalán nem csodálom, hogy rajongott ezekért a könyvekért. (Kritikus szellemű, szigorúan válogató urak és hölgyek úgysem fogják érteni, hogy fér valaki rajongásába Virginia Woolf és Rowling – de ez legyen az ő bajuk.) Az már más kérdés, hogy rajongása tárgya Voldemort lett. Már a könyvek „idején” gyöpagyúvá kínzott ezzel (mert a párom egyébként minden verbális szigora ellenére jó lélek) – a helyzet akkor fordult nehezen tolerálhatóból elviselhetetlenbe, amikor kiderült, hogy kedvenc színésze, az isteni Rafe formálja majd meg a mozivásznon egy generáció kígyójellemű mumusát. Erről szót se többet. Most mit mondjak? Remélem, soha nem futnak össze…

Na? Mennyire voltam indiszkrét?