Andrej Tarkovszkij - Andrej Rubljov

Nem is igazán emlékszem, mikor, hol láttam először. A hatására, a hetekig velem maradó képekre igen, s arra a furcsa éjszakára is, amikor jelenetenként többször visszapörgetve néztem, szinte bor gyanánt ízlelgetve, részegedve bizonyos kockáitól videón. Nem a legszemélyesebb Tarkovszkij szerintem (az talán a Tükör), nem is a nekem legkedvesebb (az vitán felül a Stalker), és nem is a filmről magáról akarnék itt fecsegni - talán csak néhány nekem fontos momentumáról. Ajánlót nem írnék róla – egyszerűen nem bírnám ki, hogy nem okoskodhatok; s a belém akadt horgait nyilvánosan nem piszkálva mi értelme lenne? Különben is, ezt legfeljebb így ajánlanám: ha unod, hogy a filmek ma (néhány kivételtől eltekintve) a kikapcsolódáson túl nem szólnak semmiről, ha tényleg és zsigerig unod, akkor megéri hozzálassulni. Teljes elemzést sem írnék itt – kevés vagyok egyfelől, másfelől remek szövegek lelhetők róla (nyilván, hiszen e film nem mai gyerek), s magától Tarkovszkijtól is ott A megörökített idő, ha valaki mélyebben kiváncsi. Nem a teljességre törekszem, ha valakiben marad hiányérzet, a hiba nem az ő készülékében van. És nem fogom vissza magam, mert ezt a filmet nem a fordulataiért érdemes. Figyelitek? Csupa nem. Érdemes lenne az igenekre térni.

Megörökített idő? Valamilyen mértékig az. Mélységes alkotói szabadsággal, hiszen a korról viszonylag sokat, de Rubljov, az ikonfestő szerzetes életéről alig valamit őriztek meg a krónikák. Tarkovszkij meglehetősen átgondoltan válogat a (feltételezett) életidőszak, a környezet elemeiből, a létet formáló hatások kiadnak egyfajta kortükröt is, még ha valójában ez alig is célja az alkotásnak. Mint ahogy óhatatlanul reflektál is a film a saját korra; a saját „nagyfejedelem” birodalmának kérdései is ott feszelegnek (alig rejtve) a lassú, sztyeppei folyamként sodródó cselekményben - szimbolikus figurákkal, és olyan „ikonikus” birodalmi gesztusokkal, mint a besúgás, a protekcionizmus, vagy a vonalas kultúrpolitika. Nem véletlen, hogy hányatott sorsot élt Tarkovszkij látomása az ikonfestészet megújítójáról – azért az aparatcsikok se voltak egytől egyig hülyék –, zaklatták eleget: Művészeti Alkotóközösségek suttyói ültek a nyakán az egész forgatás alatt, a filmet többször újravágatták vele; úgy csodálatos egész, úgy rajzol ívet, hogy valójában tudhatatlan, mi volt pontosan Tarkovszkij eredeti koncepciója, az általa megálmodott egész és ív – ez is kompromisszum, mint az időszak legtöbb megőrzött kincse.

Annyi minden maradt e filmben ránk örökül – többek közt egy alkotói attitűd kamaszkora, az érett felnőttkorig. Tarkovszkij minden filmje valahol ennek a hozzáállásnak a tükre is, az út a „miért érdemestől” a  „hogyan érdemesig”. Rubljov mesterré válása, érlelődése a filmbéli megnémulásáig, az ecset időleges letételéig miért-központú. Miért élünk, miért kapunk tehetséget, miért érdemes élni vele. A többi festő, a filmbeli mesterek és vetélytársak felrajzolódó másmilyen attitűdje is a „miért kérdésében egy pontig eljutást” tükrözi. És a kérdésfelvetés sajátos csődjét. Önmaga határaiig mindegyik eljutott, és ott megállt: Feofan a görög megállása a maga mesteri nagyszerűségében ugyanaz a művészi magatartás, mint Kirill megállása a nem teljes tehetség zsákutcájában. A kérdést mind a kettő megkerüli, mivel megválaszolni képtelen – azonban e kerülőtől mindegyik szenved. Rubljov erre nem hajlandó: megkerülni a kérdéseket, úgymond félretolni a világot és a tehetséget másra se nézve kihasználni. Minden gesztusa a világra, a vele történtekre adott válasz – s mégis, ugyanoda jut vele, mint a többiek. Az ecset letételéig. 

Amíg ki nem józanítja, pofon nem csapja az alkotói szuverenitás himnusza: a harangöntő fiú szeme láttára kibomló története. A „harangöntés titkát” birtokló kis hazug félelmetesen ösztönös kérlelhetetlensége önmagához és a környezetéhez. A harang azért szólal meg, mert mindenből a legjobbat kapta: agyagból, ólomból aranyból – de ami fontosabb: megkapta a lélek odafigyelését, az odaadást egészen a kegyetlenségig, akár a korbácsig. A harang megkapja a „hogyan érdemest”. Megkapja a titkot, amit a haldokló apa megtagadott a fiától – azaz amit képtelen volt elmondani. Hogy a titok a „hogyan”. A harang megszólal – a film legszebb hangja. S a megszólaló harang, az elkészültének története, s Boriszka vallomása, könnyei, a csoda szóra bírja, festeni hívja, felrázza a világ „miértjeitől” bénult Rubljovot. A csoda: mutassunk túl önmagunkon. Boriszka csaló, és mégsem az. Mert valójában tényleg tudja a titkot, a „hogyan érdemest”. Mindent egy lapra tesz fel érte – önmagát teszi fel.

Tarkovszkij is önmagát tette fel – nem fogom elfelejteni az arcán a látható feszültséget. A Solaris egyik olasz vetítésének estéjén mondott hosszú beszédet a maga művészi hitvallásáról oroszul, három-négy mondatonként hosszú szüneteket tartva, amíg a fordító tette a dolgát. Nem fogom elfelejteni azt a mélyégesen átható, a reakciókat szondázó tekintetet, amely a „hogyan mondjam, hogy megértsétek” vágyával volt teli. Az ennyire koncentrált létezés eléget. Talán nem véletlen, hogy a legnagyobb „megértőinknek” ritkán adatik hosszú élet. De nem egyszer úgy gondolom, csak ennyire koncentráltan érdemes létezni. És alkotni egészen biztosan így kellene mindig, ezen a hőfokon.

A film záróképei mindent elmondanak. Rubljov gyönyörű, színnel telített; a saját festészeti világán, az ikonfestészeten belül forradalmian mozgalmas freskóit látjuk - egy pusztuló templom falán. Esni kezd az eső, lemossa a színeket, a produktum a szemünk láttára ázik le, a szemünk láttára semmisül meg. S vált a kép, esőverte lovakat látunk, szabad, ridegen tarott állatokat a ligetben, ahogy állják az időt. Az alkotás elpusztul. A porból való porrá lesz. De a hozzáállás örökkévaló. Nem a tárgy a lényeg, hanem a gesztus. Az, hogy állni kell az időt, a fejünkre esőként hulló, keserű miértek záporában kell létezni, akár megkötözött, béklyózott lábakkal is, de szabadságban. Ahogyan Andrej Tarkovszkij is tette. Ahogyan ő tette fel az alkotásért tétnek önmagát.

Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe

A tavaly megjelent monumentális nagyregény, az Imágó után idén egy novelláskötetet olvashatunk a csodás orosz mesélő, Ljudmila Ulickaja tollából. A mi Urunk népe című kötetben található történetek éppúgy belesimulnak az életmű egészébe, mint a korábbi válogatáskötet, az Elsők és utolsók novellái, vagy a korai kisregények, mégis, ezúttal meglepetésként érhet minket, hogy egy – bizonyos szempontból – új téma köré vannak felfűzve. Ez pedig a csoda. A hétköznapi csoda, mely végigkíséri életünket, mely ott van még a legnagyobb nyomorban és a leginkább emberpróbáló pillanatokban is, ami éltet és újabb csodák felfedezésére késztet.

S ha már meglepetés: az írónőtől szokatlanul bensőséges és kitárulkozó előszóval indul a kötet, a szerzői én széthullásáról, a szerepvesztésről és annak felszabadító voltáról, a szereplők önmagukra találásáról – mintha előrevetítené a novellákon végigfutó szembenézést: halállal, betegséggel, öregséggel, önmagunk (az önmagunkról alkotott kép) széthullásával. Szokatlannak tetszik, ám nem teljesen idegen az írónő korábbi munkáitól: Ulickaja sosem tagadta művei önéletrajzi vonásait, szinte minden regényében találhattunk legalább egy szereplőt, aki az ő alteregójaként (is) járkált a lapokon, és lépett kapcsolatba a többi – valós avagy kitalált – szereplővel; most fordul elő azonban először, hogy az előszóban néven neveződik Zsenya, a szerző „képviselője és küldöttje”.

Zsenya, aki vissza-visszatér, s mintha az lenne a feladata, hogy megzabolázza a szereplőket, akik kezdenek kicsúszni a mindenható szerző keze alól: mint egy gyermekei kezét nagy duzzogva elengedő szülő, úgy ír Ulickaja a hősei eszméléséről – de azért velük küldi „küldöttjét”. Aki mindig ott van, ha a többi szereplőnek szüksége van rá – ő az, aki vigyáz a macskára, ha a gazda elutazik, aki megvizsgálja a betegeket, aki vigyáz a gyerekekre, és barátságokat hoz össze. Aki ott van a szükségben, mintegy „katalizálva” a csodát.

Amire szükség is van: hiszen ez még mindig a huszadik század második felének lefojtott, kilátástalan, társbérletektől zsúfolt, bűzös, alkoholban fürdő Szovjetúniója. Ahol a gyermekek túl korán tanulják meg, hogy a részeg, verekedő apától nem könnyű megszabadulni, ahol családok élnek közös fedél alatt nem múló gyűlölködés közepette, ahol egy váratlan áramszünet egy egész lakóház életét változtatja meg gyökeresen. Kisemberek hétköznapjairól olvashatunk, akik küzdenek, szenvednek, örülnek, és mindenekelőtt: hisznek. Valamiben, ami náluk magasabb rendű – legyen az Isten, a vér szava, a tudomány vagy a politika.

Nagyon orosz és nagyon emberközeli Ulickaja hőseinek hozzáállása a hithez – egy olyan hagyományban, ahol jól megfért egymás mellett a cár atyuska és a kommunista párt imádata, és még a legvéresebb diktatúrában sem gyengült a vallásba vetett hit, nem csoda, hogy mindent áthat valami kiismerhetetlen fensőbbség léte. Ami lehet őrangyal, aki épp akkor áll mellettünk, amikor a leginkább szükség van rá, lehet egy hang, egy fuvallat, egy dal. Rajtunk áll, hogy felismerjük-e és hogy elfogadjuk-e amit hoz. Mert cseppet sem biztos, hogy az áldás nem átok képében érkezik.

Ulickaja épp úgy mesél most is, mint korábbi műveiben: természetesen, finoman, áradó mesélőkedvvel, mégis, nagyon meghitten és kicsit tán elmélyültebben-szomorkásabban. Valahol olyan ez a kötet, mint a természet ősszel: leveleket hullató, avarszagú, borongós, ám itt-ott harsogó piros faleveleket görgető, a melengető őszi napfény kósza sugaraival csíkozott, a megpihenés után új kezdet ígéretét hordozó.

Ha jókor talál meg, nekünk is csodát adhat.

Kiadó: Magvető

Fordító: Goretity József 

David Grossman: A világ végére

El lehet mesélni egy másik embert valakinek, aki nem ismeri? Minden eszembe jutó moccanását az életben, születésétől adott pillanatig, hatását másokra - azaz leginkább rám -, elmesélhető a „másik élet” ezer idegen, csak rá jellemző színével és hangulatával? S mit ér, ha valamennyire sikerül áttörni mese közben a hallgató félreértésekre hajlamosító, összerakott önmagát – mit ér a mese, ha sikerül?  Jámbor kérdések – az egész irodalom erről szólna, elmesélni a másik embert – vagy önmagam – a másik embernek, valakit valakinek mesélni a sötétség ellen, ami körülöttünk és bennünk gomolyog. Az egész irodalom erről szólna – hogy apró, gyertyányi fénypontokat gyújtsunk a sötétben, megvilágítva a másiknak az arcunk.  Vagy mások arcát. Hogy a másik lássa, és emlékezzen.

Kinyitom a könyvet, s ott vagyok a kórházban, a három nyiladozó vágyú fertőző beteg kamasszal. Akiket nem lehet levinni az óvóhelyre a többiekkel – akik egyetlen folyvást pityergő arab ápolónővel fenn maradnak a kórtermekben, a teljes elsötétítésben. Mert persze háború van. Odakint. Napról napra nyilvánvalóbb lett, míg Ora végül már megdönthetetlen bizonyossággal tudta: mind a kettejükre szüksége van. Orának nélkülözhetetlenek, mint két angyal, akik végső soron ugyanazt a küldetést teljesítik: Avram, akinek jelenléte az utolsó porszemig megkerülhetetlen, és Ilan, aki teljességgel hiányzik. A kórházi „szerelmi hármas” egy életen át az egymásnak való kiszolgáltatottság extázisában és fájdalmában létezik. Aznap is, amikor Ora, Ilan elvált felesége a front gyülekező pontjára fuvaroztatja Szamival, a család palesztin taxisofőr ismerősével Ofert, a kisebbik (Avramtól való) fiát. 

„…Tulajdonképpen mit fog mondani róla? Egyáltalán hogy lehet szavakkak leírni és életre kelteni egy teljesen hús-vér embert – ó istenem, pusztán szavakkal?” Az emberi méltóság elfonnyadó pillanataiban is érzékeny és szép szöveg – és nem tesz igazságot ott, ahol annyiféle „igazság” feszül egymásnak a mai napig is. Az anya nem akarja megvárni a rettegett rossz hírt és kirándulni cibálja a saját sokkos háborús emlékeitől évek óta tartós „leépültségben” leledző vér szerinti apát. Szertartás ez, meg ima. Amíg beszélünk arról akit féltenénk, amíg gondolunk rá, e gondolatok óvó takaróként burkolják be, a veszélyek ellen, a háború ellen, a saját óhatatlan erőszakossága, a rajta is nyomot hagyó háború ellen? Ora menekülése a fiát beburkoló háború elől féltésből és önzésből gyúrt elegy, mint ahogy Avram menekülése önmagától, az emlékeitől önzésből és féltésből gyúrt, még Ilan távolságkeresése is féltéssel és önzéssel egyszerre átitatott gesztus. 

„Ora szótlanul megengedi, hogy Avram megnézze a jelenetet: a szobát, amit olyan jól ismer, a hevenyészett berendezést, és Ofert, ahogy ott áll, egy kis életmorzsa, micimackós narancssárga pólóban…” Megmutatni valakinek a családot. Apró életformáló rítusaival, kis titkaival, a szülői aggódás pillanatait annak, aki mindezt nem élhette át, mert maga köré csavarta a pillanatot a múltja ellen. S megmutatni nekünk. Bátor kendőzetlenséggel az átélt pillanatokat – hiszen ennyire csak a saját rítusainkat meséljük – ha meséljük. Az anyaságot. Az apát, aki nem tesz különbséget saját és nevelt közt, a másik apának, aki helyette élte át a borzalmakat. Az egykori barátot a barátnak, úgy, ahogyan nem látta. És megmutatni nekünk ezen a három összekötözött sorsú emberen át azt a világot, ahol a félelemreakcióknak ugyanígy megvannak a maga rítusai. 

„És mindez tőle, Orától is való, még Adam kegyetlensége is, ami feldühíti és ami annyira idegen tőle. Abban a pillanatban furcsa mód mégis feltüzeli, s mintha vele kapcsolatban leplezne le valamit, amivel eddig nem mert szemenézni. A két gyerekről, Adamról és Oferről mint dupla spulniról tekeredik le lelke mélységeinek kettős fonala.” Van a gyűlölet és kegyetlenség, a bizalmatlanság és az előítéletek – fájdalmasan megalapozott tonnányi tömegben az aggodalom. A személytelen hírekben, „a harminchat áldozatban” a harminchat egyéni sors. Amiről beszélni kell, még ha nem ér semmit, akkor is, ha nem véd meg, akkor is. Van a föld, a turistautak mentén az elesettek emléktábláival. Az elkerülhetetlen emlékeztetők folyamatossága. A háború folyamatossága. És a védtelenség – hogy akármennyire is létre akarjuk hozni a kis, védett zugainkat, a világ behatol és mérgez. Pillanatot, múltat, jövőt. S mégis: létre kell hozni ezeket a kis védett zugokat. A szívünkban. Őrizni a szívünkben a másikat.

Amit olvasok, a terrorcselekményre célzott csapás, válaszmerényletre válaszcsapás és be nem tartott tűzszünetek szakadatlan, „hétköznapi” állapotában sajnos ma is maradéktalanul aktuális. Nagyon halovány a remény, hogy lehet egyszer majd az elmúlt idő rekvizítuma: szomorú emlékeztető, hogy soha többé – s nem egy szembenézésre kényszerítő, kegyetlen őszinteségű tükör. De e rétegen túl: a „bárcsak történelem lenne” vágyát hordozó körülöttes-rajza felett akkor is ott fénylik majd a család, a szülők és gyermekeik meghitt bánattal elénk tárt, örökbecsű története. A „bárkimás” létét átéltető, örök tartalom. Az anya, az apák, s a gyermekek - a történet, amit nem lehet megunni.

David Grossman. Jegyezzük meg a nevét.

(A könyv megjelenése sajnos csúszik - a kiadó tájékoztatása szerint csak a jövő év elején várható.)
(UPDATE: a könyv a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg.)

Kiadó: Scolar

Fordító: Nemes Anna

Virginia Woolf: Saját szoba

Ha megkérdezik, melyik a kedvenc könyvem, egyértelműen rávágom, hogy a Mrs. Dalloway; ha azt kérdezik, melyiket tartom Woolf legjobb regényének, hosszas gondolkodás után A világítótorony mellett teszem le a voksom; viszont ha az a kérdés, melyik könyv gyakorolta rám a legnagyobb hatást életemben, egyértelmű a válasz: a Saját szoba. Elsőéves szociológushallgatóként olvastam először, hamvas húszévesként (de rég is volt…), egy szemináriumra készülve. Akkor kezdtük az egyetemet, jóformán semmit sem tudtam a szociológiáról, alig valamit a feminizmusról, Woolfról ugyan hallottam már (hiszen akkoriban mutatták be az Órák című filmet, és vele egyidőben olvastam Cunningham regényét), de nem olvastam tőle semmit. A feladat mindössze annyi volt, hogy valamilyen szociológiai témájú irodalmi művet olvassunk és elemezzünk, és hogy őszinte legyek, ma már fogalmam sincs, miért épp a Saját szoba kívánkozott a kezembe az egyetemi könyvtárban.

De belekívánkozott, aztán jól bele is ragadt – no persze nem az a példány, jóformán azonnal lett saját, de tény: hosszú ideig ötször-hatszor is elolvastam évente. Szerintem ha nagyon akarom, jó néhány oldalát kívülről tudnám citálni, ahogy a róla szóló cikkek és tanulmányok közül is nem egynek beleégtek a fejembe a mondatai. A saját szemináriumi dolgozatom róla kiválóan sikerült, emlékszem, meglehetősen provokatívra vettem a hangvételét (tanáromat kevés dologgal lehetett olyan jóízűen provokálni, mint a feminizmussal), csak azt sajnálom, hogy az évek, költözések és gépcserék közepette nyoma veszett. Érdekes lenne most újraolvasni, egyrészt biztos szörnyülködnék a saját iskolás fogalmazásomon, másrészt, akkor azért elsősorban szociológiai szempontból vizsgáltam a műveket, ma meg már ha tehetném, a  telefonkönyvet is irodalmi szempontból vizsgálnám, izgalmas lenne ütköztetni a kettőt.

Visszatérve a könyvre: az első évek lelkesedése után az utóbbi időben már nem olvastam újra (meg újra, meg újra…). Számos oka van annak, miért szoktam le a kedvencek újraolvasásáról, időm is kevesebb van dolgozóként, mint naplopó egyetemistaként volt, a recikorszak beköszöntével rengeteg újdonsághoz jutok hozzá, és ezek elsőbbséget élveznek, a költözés után időbe telt, mire hozzáférhetővé váltak a könyveink, és nem utolsósorban: új élményekre vágytam inkább. Meggyőződésem, hogy ez ciklikus, és minden ember életében másként váltakozik, én olykor évekig nem tudok kézbe venni már olvasott könyvet, nem ülök le már látott film elé, aztán egyszer csak fordul a kocka, és semmi másra nem vágyom, csak az otthonos, jól ismert élmények újraélésére. Idén nyáron beköszöntött ez az időszak: hirtelen olyan intenzitással vágytam Woolf szövegeire, hogy szinte fájt, és a Mrs. Dalloway újraolvasásakor szó szerint sírtam a  gyönyörűségtől.

A Saját szoba olvasásakor meg vigyorogtam, mint a tejbetök, annyira jó érzés volt ezeket az unalomig ismert sorokat újrarágni. Ez a röpke százhatvan oldalas esszé nekem olyan, mint valami ócska gyerekmese, amit kiskorunkban vagy ezerszer meséltek nekünk esténként: simán mesélném együtt az írónővel, ahogy a meséket meséltük együtt a szüleinkkel a sokadik estén, mégis, minden alkalommal ugyanúgy élvezem. Viszont pont mert olyan otthonos, ne várja senki, hogy átgondolt és precíz elemzést adjak róla, vagy megpróbáljak holmi összefogott recenziót írni – ez nem az a könyv. De megpróbálom elmesélni, miért szeretem annyira.

Woolf 1928-ban két előadást tartott Cambridge-ben, „A nők és a regény” témájában. Ekkor már túl volt a Mrs. Dalloway és A világítótorony megjelenésén, ebben az évben jelent meg az Orlando, kora egyik legelismertebb írójának és esszéistájának számított. Szokásához híven az előadásokat hosszas könyvtári kutakodás előzte meg, és a szöveg jóval hosszabb lett, mint amit előadhatott volna. Így jelent meg 1929-ben a Saját szoba, a két előadás kibővített szövege – a kortársak teljes értetlenkedésétől körülvéve. Még a Bloomsbury-kör tagjai sem fogadták kitörő örömmel, feminista elhajlásnak tartották, méltatlannak Woolfhoz, a szépíróhoz. Ami már csak azért is vicces, mert mai szemmel nézve ez a feminizmus nem az a feminizmus. Hol vagyunk még Beavoir-tól és A második nemtől!? Woolf szelíd, humanista feminizmusa a huszadik század második felében szinte avíttnak hathatott – ma viszont épp a szélsőségektől mentes, az embert, és nem a férfit vagy a nőt középpontba helyező gondolkodás alapműveként éledhetne újra (ha például lehetne kapni).

A nők és a regény kapcsán Woolf egyszerű, ám formabontó gondolatkísérletbe kezd: vajon volt-e, van-e (a korban, de akár kivetíthetjük a mára is) egy nőnek annyi lehetősége az alkotásra, mint egy férfinak? Egyértelmű a válasz: nem. Woolf szerint az alkotáshoz mindenekelőtt tér kell („No de hát, szegezhetik nekem a kérdést, arra kértük, hogy a nőkről és a regényről beszéljen, mi köze ehhez egy saját szobának?”) – tér és önálló jövedelem, ami évszázadokig megtagadtatott a nőktől. Erre egy évjáradék ébresztette rá, amit akkoriban örökölt, és ami arra a sokat vitatott kijelentésre sarkallta, hogy ha választania kéne a választójog és az anyagi függetlenség között, ő bizony utóbbit választaná. És jönnek az irodalmi példák, szépen, sorban, Jane Austentől, aki a nappali egy sarkában írta a Büszkeség és balítéletet, a családtagok jövés-menése közepette, mondhatni, suttyomban; a könyvtárakat ellepő számtalan műig, amit nőkről írtak – kivétel nélkül férfiak. És jutunk el az elhíresült epizódig, Shakespeare elképzelt húgáról, Judith-ról, aki a híres drámaíró géniuszával megáldva a kor társadalmi dinamikáját figyelembe véve valószínűleg az árokparton végezte volna tizenhét évesen, egy színigazgató törvénytelen gyermekével a méhében – és sosem jelenhettek volna meg drámái.

Ha tetszett a bejegyzés, szavazz ránk az antikvarium.hu blogversenyén. Katt a képre!

Woolf könnyeden és szabadon fűzi gondolatait, akár csapongónak is mondhatnánk, pedig mindig szigorúan és következetesen szerkeszt: elhajlásait, kitérőit, kikacsintásait gyönyörűen illeszti a fő gondolatmenetbe. Esszéiben általában ilyen, a Három adományban és A pille halála címen megjelent válogatás darabjaiban is megfigyelhető ez a csevegő hangnem, ami a befogadótól is aktivitást követel, együttgondolkodást – Woolf esszéit olvasni olyan, mintha beszélgetnénk az írónővel, és hogy mennyire jó emberismerő volt, azt bizonyítja, hogy így nyolcvan év távolából is azt érzem, a saját, ki nem mondott felvetéseimre riposztol. (Nagy fájdalmam egyébként, hogy magyarul csupán a fent említett válogatás érhető el az angolul több ezer oldalra rúgó esszégyűjteményből…)

Szeretem ezt a könyvet. A könnyedségét, a báját, az apróságokban elvesző leírásait – ahogy a szigorát, a kíméletlenségét és az intelligenciáját is. Életem legmeghatározóbb pillanatai közé tartozik, amikor rátaláltam, és nagyon sokat köszönhetek neki – nem csak egy kedvenc írónőt, hanem egy olyan gondolkodásmódot, amiben otthonra leltem. Jó lenne, ha minél több nyiladozó értelmű fiatal lány kezébe belekéredzkedne. 

Ha valaki e személyesre sikeredett poszt után szívesen olvasna objektív elemzést a könyvről, ajánlom figyelmébe Harkai Daniella írását a Nőkért.hu oldalán. Woolf-fal való mélyebb ismerkedésre pedig Bécsy Ágnes Virginia Woolf világa című könyvét, melyben emlékeim szerint eme esszéről is igen hosszú és alapos elmélkedés olvasható.

A könyv előjegyezhető az antikvarium.hu oldalán.

Kiadó: Európa

Fordító: Bécsy Ágnes

 

Advent

A hagyomány szerint ugyan csak holnap kezdődik az adventi időszak, ám a torkos gyerkőcök és még torkosabb felnőttek már ma kinyithatták az adventi naptár első ablakocskáját, kezdetét vette hát a karácsony előtti nagy várakozás. Ma már mintha nem lenne divat várni a karácsonyt, pláne „felnőtt” fejjel – a csodavárást és a gyermeki rácsodálkozást egyre nagyobb sikerrel irtja ki az emberekből a kereskedelmi nyomás, a plázákban októbertől beinduló „Jingle Bells” és az eszeveszett ajándékozás és költekezés vélt vagy valós elvárása. Amit valahol megértek, évekig dolgoztam könyvkereskedelemben, kevés annál kiábrándítóbb hely van karácsonykor.

Mégis, számomra ez az év legszebb időszaka, a meghitt téli esték, a fahéjillatú gyertyák, a fenyőfadíszítés és mézeskalács-sütögetés, a kedves karácsonyi dallamok ideje – ilyenkor mintha visszaröppennék abba a boldog gyermekkorba, ami máskor oly elveszettnek tűnik. Mindig is imádtam a karácsonyt, és mindig is féltem, hogy ha egyszer vége, nem lesz több. Nem tudok visszaemlékezni az első karácsonyi élményemre, nem tudom, honnan ered ez a fanatikus rajongás, csak azt tudom, hogy gyerekkorom legszebb élményei közé tartoznak a nagy családi karácsonyok a nagymamámnál. Szenteste mindig összegyűlt a család, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és legalább azon az egy estén úgy tűnt, minden tökéletes.

Ma már persze tudom, hogy a szép ruhák és a bájmosolyok ellenére ezeken az estéken is jobbára ugyanaz a fúrás ment, mint máskor, de gyerekként nekem ez maga volt a csoda. Hogy mindenki együtt volt, hogy bemehettünk mi gyerekek a nagyszobába, a feldíszített fa alatt játszani, bontogathattuk a szebbnél szebb ajándékokat, és két pofára tömhettük magunkba a sütit meg a mandarint. Az én drága nagymamám már októberben elkezdte apránként összevásárolni a hozzávalókat, szárítgatta a sparhelt mellett a több kiló mogyorót, hogy karácsonyra jó száraz legyen, mert minden felnőtt azt szerette törni az asztal mellett, és napokig sütögette a bejglit meg a többi finomságot (ami szerinte soha nem sikerült elég jól, mégis mindenki elégedetten szuszogott jóllakott óvodás üzemmódban a vacsi után).

Gyerekkorom kedvenc karácsonyi könyve

Aztán felnőttem, elköltöztem, a nagyim sincs már velünk, de a karácsonyi varázs megmaradt – az első közös ünnep emléke mindig velem marad, az első „sajátlakás-díszítés”, az első közös karácsonyfa (az addig jobbára kopáran maradó legénylakásban). Aztán az évek során persze erre is rakódott ezer dolog, saját magunk teremtette hagyományok, kisebb és nagyobb ajándékhegyek, családi körutak vidéken. Az utóbbi években a december nem kis részben arról is szólt, hogyan „csináljuk meg” az újabb ünnepet – sajnos a korábbi nagy ajándékozások és gondtalan ünneplések kora most beláthatatlan távolságban van. Kellett pár év, és jópár pofon az élettől, amíg én is ki tudtam mondani (és őszintén átérezni), hogy nem számít, van-e valami a fa alatt, nem számít, mit eszünk karácsonykor, nem számít, telik-e új díszekre, csak az számít, hogy meg tudjuk-e teremteni magunkban és magunk körül ugyanazt a meghittséget és melegséget, mint azokon a gyerekkori karácsonyokon.

Mert nekem erről szól, és ez az, amit sem a „válság”, sem az üzletek akciói, sem az általános fanyalgás nem tud elvenni: pár napot-hetet, amikor a szokásosnál tán jobban figyelünk egymásra (mi, emberek), amikor csendesen, meghitten töltjük az estéket és gyertyát gyújtunk, amikor tátott szájjal nézzük a fényeket a városban, és örülünk egy maroknyi szépségnek. A karácsonyi vásárok hangulatát, amit akkor is imádok, ha nincs pénzem vásárolni, csak sétálok, csodálom a kézműves holmikat, kortyolom a forralt bort, hallgatom az unalomig ismert dallamokat, szerencsés esetben esik a hó, és úgy érzem, az élet mégis szép. A hirtelen életre kelő egyenpaneleket, ahogy napról napra egyre több hóember, fenyőfa, fényfüzér, télapó tűnik fel az ablakokban; a sütiillatot, ami már hetekkel az ünnep előtt is belengi a társasházakat. 

Tegnap megtömtem csokival az adventi naptárat és elővettem az első díszeket – és azt éreztem, hogy megint helyrekerült valami. Mert az advent nekem ilyen is: kihúz a legmélyebb gödörből, nem hagy tovább búslakodni, nem engedi felszínre a sötét gondolatokat. És igenis, várom a csodát. Hogy az idei karácsony is szép legyen, hogy a behavazott autók innen a kilencedik emeletről úgy nézzenek ki, mint a szépen egymás mellé sorakoztatott nudlik, hogy a parkbeli fák roskadozzanak a hótól, hogy körülöttem csillogjanak a fények, hogy éjszakába nyúlóan díszítsük a mézeskalácsokat. Hogy egy pár napra elfeledhessem a hétköznapok poklát, és újra gyerek lehessek. Akkor is, ha körülöttem csupa morcos felnőtt szidja minden nap az élelmiszerárakat, a tömeget az üzletekben, az ajándéklistákat, a latyakot és a hideget.

Soha nem voltam vallásos, az adventi ünnepkör ezen része távol áll tőlem, és már réges-rég nem hiszek a kisjézusban – de hiszem, hogy karácsonykor valóban megérkezik hozzánk valamiféle csoda. Rajtunk áll, hogy beengedjük-e vagy sem. Én nagyon várom, és mindent megteszek, hogy becsalogassam. És tudjátok mit? Ha a felnőttség azzal jár, hogy már nem várom tovább, akkor inkább soha nem akarok felnőni.