„Egyvalamire
rájöttem. Kemény árat fizettem érte, de valódi és fontos tanulságot jelentett:
nem vagyok író. Nincs meg bennem az, ami az írókban megvan. Tiltakoztam e
felismerés ellen, győzködtem magamat, hogy talán szert tehetek arra, amivel az
írók rendelkeznek, ha kellően kitartó vagyok, elsajátíthatom, ugyanakkor
tudtam, hogy csak vigasztalni próbálom magam. Jon Fossénak vélhetően igaza
volt, valószínűleg ahhoz van tehetségem, hogy az irodalomról írjak, nem pedig
ahhoz, hogy irodalmat írjak.”
Ó, ez a Karl Ove! Így az önéletírás-sorozat
végére egész jól összebarátkoztunk, bár őszintén, nem hiszem, hogy képes lettem
volna kitartani egy ilyen idegsítő barát mellett ennyi éven át (aztán meg jól
beleírna valamelyik regényébe, pfff, kell ez nekem…). Önmagában is elég
ironikus olvasni a fenti idézetet, innen, 2025-ből, amikor Karl Ove Knausgård a
norvég irodalom legnagyobb világsztárja, Jon Fosse meg friss Nobel-díjas, de a
kötet és a bergeni diákévek dinamikája enélkül is működik: Karl Ove az
Észak-Norvégiában tanítóként eltöltött egy év után beiratkozik a Bergeni
Íróakadémiára, azzal a feltett szándékkal, hogy ő akkor most jól meghódítja az
egész világot, és essen csak mindenki hasra a zsenialitása előtt – hogy aztán akkora
pofont kapjon a túlfejlett kis önérzete, hogy a fal adja a másikat.
Mert hát Karl Ove nem indult akkora
tehetségnek. Ma már fura belegondolni, de az íróakadémiai évfolyamán a csoport
leggyengébbjei közé tartozott. Akadtak, akik le is nézték alaposan, egy
túlfejlett egójú műveletlen hülyegyereknek tartották – mondjuk, ezt nem is
olyan nehéz elhinni. Kudarcot kudarcra halmoz, miközben igazából csak
teng-leng. Néha bejár az akadémiára, néha nem, a diákhitelét pár hét alatt
feléli, aztán a bátyja nyakán élősködik; majd alkalmi munkákból tartja fenn
magát. Azt állítja és tán el is hiszi magáról, hogy az írás az élete, de
valójában alig ír, az idő nagy részében vagy túl részeg vagy túl kétségbeesett
ahhoz, hogy összefogja a gondolatait. Már azelőtt írói válságban van, hogy
egyáltalán íróvá vált volna. Ő maga lesz az írói válság.
Van persze emögött a permanens válság
mögött egy jó adag pozőrködés és önsajnáltatás, de van egyfajta szétfeszítő
ellentét is az örökkön az apa ellen lázadó kamasz és az ugyanennek az apának
megfelelni akaró, a feléje dobott szeretetmorzsákért bármit odaadó fiú között: „…semmi mást nem akartam, csak inni tovább,
élni az életet, leszarni mindent, ugyanakkor valahányszor megtettem,
nekiütköztem egy határnak, a kispolgáriság és a középosztály egyfajta falának,
amelyen óriási kínok és szorongás nélkül nem lehetett áthatolni. Akartam én, de
nem ment. Legbelül jóravaló, rendes ember voltam, jó fiú, és úgy gondoltam,
ezért nem tudok írni sem. Nem vagyok elég jó, elég művészi, röviden, túl hétköznapi
vagyok ahhoz, hogy menjen. Miért is gondoltam mást, Ó, de hát ez az
élethazugság.”
Ez az ellentét feszíti az íróakadémiai és
később az egyetemi éveket is: behódolni az elvárásoknak, a műfaji
követelményeknek és követni a tanárai és diáktársai által kitaposott utat vagy
sutba dobni minden tanult eszközt és felforgatni az irodalmat? Ahogy ez feszíti
végső soron a kapcsolatait és a kötet lapjain kibontakozó és szét is eső első
házasságát is: betagozódni a hétköznapokba, a hétköznapiba, úgy élni, ahogy
bárki más élhetne, vagy hajszolni az egyedit, a forradalmit, a
polgárpukkasztót? Amiről az esetek többségében persze kiderül, hogy semmi
forradalmi nincs benne, hisz valljuk be, mindenkinek megvoltak a maga lázadó
évei, piával, kalandokkal, lógással az egyetemről; azzal a szent
meggyőződéssel, hogy mindenki körülöttünk, aki betagozódik a társadalomba,
birka, és egyedül csak mi vagyunk a megfellebezhetetlen igazság birtokában, hogy
hogyan is kéne értékes életet élni.
Szóval Knausgård lázad. És hibát hibára
halmoz, melyekről kimerítően be is számol nekünk. Lassan a háromezer oldalt
karcolgatja a sorozat, és most először érzem azt, hogy itt-ott túlírt, de ez
nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna minden sorát. Noha eddig is a mindenek
feletti őszinteség volt a zászlónkra írva, ezúttal mintha szintet léptünk volna
– vagy épp hogy visszaléptünk egyet, és a hatásvadász vájkálás, a pozőrködés,
az élvenyúzás helyett egyfajta csendes beletörődést kapunk. Érzek ebben egy kis
furcsaságot, hogy Knausgård pont itt, a kudarcai sorolásakor tűnik a
legőszintébbnek, a legsallangmentesebbnek. Más író jó eséllyel a körítésben
próbálna őszinte lenni (őszintének látszani) és a kudarcokat csomagolná
iróniába, hatásvadászatba, attrakcióba. Karl Ovénk mintha fordítva lenne huzalozva:
ő a kudarcaiban leginkább önmaga. Ami, ha tudatos, akkor az eddigi
legzseniálisabb húzása, ha viszont őszintén, belülről fakad, akkor elhiszem,
hogy ez az egész monumentális önföldrajz
valódi.
Bő tíz év, melyet lefed az Álmok kötet – ezalatt a tíz év alatt a
kamaszból férfi válik, elvégez egy egyetemet és egy íróakadémiát, megházasodik
és elválik, elveszti a nagyszüleit, megjelenik az első regénye, és bekövetkezik
az elképzelhetetlen: meghal az apja. Ezzel zárul a kör, visszakanyarodunk az
első kötethez, oda, az apa halála utáni sokkos állapotba, amikor nem csak egy
élet romjait kell eltakarítani, de szembe kell nézni a ténnyel: aki ellen egész
életemben lázadtam és akinek a szeretetéért egész életemben reszkettem, nincs
többé. Hogyan fogalmazom újra magam, ha már nincs ki ellen lázadni és nincs
kinek írni? Ki vagyok én a világomat meghatározó origó nélkül? Merre induljak? Nos,
tudjuk, merre indult… „Roppantul lázba
jöttem, és írtam még kétszáz oldalt, többek közt egy hosszú részt Apáról,
potyogtak a könnyeim írás közben, alig láttam a képernyőt a sírástól, és
tudtam, hogy jó lett, egészen más, mint amit korábban csináltam.”
A kör, mondhatni, bezárult. Az apa
halálával kezdtük, és az apa halálához érkeztünk meg. Következzék a hatodik,
sok mindent megmagyarázó és sok mindent idézőjelbe tevő, részben esszékötet, a Harcok.
Kiadó: Magvető
Fordító: Patat Bence
A sorozat előző köteteiről:
