Jeff VanderMeer: Kontroll

Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiája eddig az év egyik legnagyobb meglepetése – egy rendkívül erős és borzongató felütés után olyan folytatást kaptunk, ami után nem nagyon tudom eldönteni, hogy sikítozva meneküljek a könyvnek még a közeléből is (felesleges, már rég beette magát a bőröm alá) vagy kikiáltsam a szerzőt egy istenverte zseninek (akkor is, ha blöfföl). Amennyiben a zárókötet is eléri az első kettő színvonalát, megkockáztatom, hogy a trilógia (de miért nem lehet egy kötetben olvasni, miért?) ott lesz az év végi toplistámon. Ám ez közel sem jelenti azt, hogy ne kívántam volna a pokolba az írót egyszer-kétszer az olvasás során.

Az Expedíció utolsó oldalai megannyi nyugtalanító kérdést hagytak maguk után, melyekre egészséges lelkületű olvasó választ vár – a fifikás szerző meg röhög a markába, amúgy Martinosan: most komolyan azt hiszitek, hogy lesznek itt válaszok? Azt már az első kötet megjelenésekor tudhattuk, hogy a folytatás nem az X-Térségben játszódik, hanem a rejtélyes zónát „felügyelő” s a kutatóexpedíciókat szervező Déli Végek nevű kormányzati ügynökségnél; s hogy ahelyett, hogy a tizenkettedik expedíció utolsó túlélőjét, a biológusnőt követnénk ki tudja, hova vezető útján, más főszereplőket – ezáltal más narratívát, más stílust, más hangsúlyokat – kapunk. Ám hogy ennyire mást és másként, mint amit tán vártunk, az elsőre megdöbbentő.

Az Expedíció olvastán kialakulhatott bennünk egy kép a Déli Végekről: egy csúcstechnológiát használó, a legmodernebb orvosi és katonai eszközök birtokában lévő ügynökség képe, amely úgy játszadozik az „önkéntes jelentkezőkkel” mint kisgyerek a nagyítója alá került hangyákkal, miközben mindent elkövet annak érdekében, hogy a Térség rejtélyeire ne derüljön fény. Jelen állás szerint elég nagyot tévedtünk (bár aztán ki tudja, lehet, hogy a befejezés még egyet csavarint ezen). A Déli Végek ugyanis nem annyira katonai-tudományos agytröszt, sokkal inkább lepukkant helyőrség. Mely helyőrség maga sem tudja, mit is őriz. Harminc éve működik az X-Térség közvetlen közelében, próbálja megfejteni titkait, vizsgálgatja, boncolgatja, kísérletezik vele – sikertelenül. Miközben maga is egyfajta Térséggé változik, s magába darálja a falai közt dolgozókat.

A tizenkettedik expedíció kudarca után mély válságba kerülő – egyúttal igazgató nélkül maradó – Déli Végekbe érkezik Kontroll (John Rodriguez) a saját szakmai és magánéletében is megannyi titkot hordozó ügynök; kinek kettős feladata – átvenni az ügynökség vezetését, és gatyába rázni azt, egyúttal felgöngyölíteni megbízói számára az X-Térség rejtélyét – az első perctől túl soknak tűnik. Bele is roppan, a Térség(ek) és a kollégák hathatós segítségével. Mert a Térség áldásos hatása bizony a Végek dolgozóit is elérte – paranoia, összeesküvések és összeesküvés-elméletek, hallucinációk és hipnózis rejtezik minden sarokban, mindennaposak a lehallgatások, kémkedések, tanúk elsuvasztása, iratok megsemmisítése. Aki csak tud, keresztbe tesz Kontrollnak – aki meg segítene, az nyilvánvalóan őrült. Szép kilátások – ám tán nem ártana mérlegelni, hogy egy őrült szituációban egy őrült elme segítsége érhet a legtöbbet. Még mielőtt magunk is beleőrülnénk.

VanderMeer e kötetben megmutatja, milyen lenne egy paranoid sci-fi köntösbe bújtatott John le Carré-regény: úgy folytatja az expedícióval megkezdett sci-fi látomását, hogy közben mélyre ás a kémkedés, a titkos kormányzati ügynökségek, a katonai kísérletek világába. Nem csupán Kontroll az, aki jellegzetes le Carré-szereplő, hanem az egész helyzet, a rothadó ügynökség a benne évtizedek óta rothadó, maguk-sem-tudják-miféle-titkot-őrző szürke eminenciásokkal, a többszörös átverésekkel, elhallgatás-spirálokkal jóféle kémregényt idéz. Úgy, hogy közben a lehető legtöbbet megőrzi az előzmény pszichológiai feszültségéből. Sőt, egy ponton túl már-már az elviselhetetlenségig fokozza azt. Randomsky kolléga írta a facebookon a könyv kapcsán, hogy beszennyezi az agyat – ennél jobban én sem tudnám megfogni. Volt egy pont, amikor azt éreztem, nem tudom lemosni magamról azt a rettenetet, ami rám ragadt a lapokról – nem árulom el, hol, aki fogékony az ilyesmire, úgyis megérzi, aki meg nem, annak hiába is magyaráznám. De legrosszabb rémálmaimat idéző képeket ültetett belém ez a regény. „Kontroll úgy érezte, mintha bezárták volna valaki másnak a megbomlott elméjébe.” Ja, kérem, mi meg az ő elméjébe vagyunk bezárva. Egy olyan ember elméjébe, akit bezártak az elődje bomlott elméjébe. Klassz.

S hogy mi lesz a válaszainkkal, melyekre annyira várunk? Nem vagyok benne biztos, hogy valaha megkapjuk őket. A lezárás elkanyarodik egy egészen új irányba, megelőlegezve egyfajta nagyszabású, akciódúsabb harmadik részt – én mégsem hiszem, hogy az lesz belőle, amit előre sejteni vélünk. Szeptemberben kiderül – alig várom, hogy fejest ugorjunk bele. 

/Ja és ami a nyulakat illeti: eddig se ettem, de eztán pláne nem fogok. Még az is lehet, hogy messzire szaladok, ha fehér nyulat látok. Viszont a könyv ismeretében a borító a virágba vágott nyúllal konkrétan zseniális./

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Robert Galbraith: Kakukkszó

Amikor még csak nagyon vártam ezt a könyvet, azt írtam: „leginkább azt szeretném, hogy ez a krimi legyen annyira jó, hogy a végén teljesen mindegy legyen: a szerzőt J. K. Rowlingnak vagy Robert Galbraith-nek hívják-e…” – most, az utolsó oldalak után nyugodtan állíthatom, olyan jó lett. A „nagy leleplezés” idején szerintem sokan gondolhattuk úgy, kár, hogy kiderült, ki a szerző, hisz ezzel megfosztattunk az élménytől, hogy úgy olvashassuk, mintha egy elsőkönyves ígéret regénye lenne, s nem a világ egyik (ha nem a) leghíresebb írójáé. Hogy kiben mekkora prekoncepciókat generál az író személye, nem tudhatom – hogy egészen őszinte legyek, azt sem tudom pontosan megítélni, bennem mekkorát generál. Érdekes pszichológiai kísérlet lenne egy párhuzamos világban elolvastatni velem ezt a könyvet úgy, hogy nem tudom, kicsoda Robert Galbraith – abban biztos vagyok, hogy ugyanennyire tetszene, ám azt nem tudom, sejteném-e, ki lapul a név mögött, egyáltalán, eszembe jutna-e odahelyezni mondjuk az Átmeneti üresedés mellé. Így, hogy tudjuk, a két szerző azonos, adja magát az összehasonlítás – és bizony van is hasonlóság. De vajon ha nem tudnánk?

Persze ezen gondolatkísérleteknek semmi értelme, hisz párhuzamos világok (amennyire tudjuk) nincsenek, én meg akár vissza is kanyarodhatnék a recenzálandó regényhez, elvégre simán megáll ő a saját lábán. Mert bizony jó, nagyon jó.

Egy pletykalapok által kedvelt, zűrös életű szupermodell halála rövid időre felforgatja a londoni társaság életét és bőven szolgáltat alapanyagot a bulvármédia számára – hogy aztán pár hónap után ugyanúgy elfelejtse mindenki, mint az összes többi percnyi-hírnévnek örvendő celebet. Lula Landry látszólag egyszerű eset: egy gyönyörű színesbőrű lány, aki a gondosan kipárnázott felső-középosztálybeli (örökbefogadó) családi életből a szépségipar karmaiba került, s hiába a milliós divatszerződések, a címlapok, a rajongók hada, nem tudott megbirkózni a hírnév árnyoldalaival. A minden lépését követő lesifotósokkal, a drogos szintén-celeb baráttal történő szakításokat-összeborulásokat gondosan dokumentáló rajongói oldalak nyomásával, a mentorszerepben tetszelgő divattervező kisajátításra törekvésével. A díszletvilággal, amelyben élt – s amit kétségbeesetten próbált ellensúlyozni saját gyökerei felkutatásával, egy elképzelt szerető vérszerinti családdal. Ám amikor megtalálta anyját, aki annak idején örökbe adta, csupán egy újabb őt kihasználó, sztoriját kiárusító piócára lelt. Csoda, hogy nem bírta tovább, és kivetette magát az erkélyéről?

A legtöbb ember (s a rendőrség) szerint nem. Az ügyet lezárják, a lányt öngyilkosnak nyilvánítják, s csupán maroknyi rajongó és néhány elkeseredett közeli barát gondolja másként. Mint a lány bátyja, aki fel is fogadja Cormoran Strike magánnyomozót, hogy derítse ki, mi történt azon a hideg téli hajnalon. Strike pedig, valamirevaló eladósodott magánkopóhoz méltón, ráharap az elébe vetett csontra és olyasmit tár fel, amire legvadabb álmunkban sem számítottunk volna.

Cormoran Strike, a háborús veterán, aki nem csupán a fél lábát hagyta Afganisztánban, a szerző egyik legnagyobb ütőkártyája – ha hinni lehet a híreszteléseknek, sorozat épül rá, amit egyáltalán nem bánok. Történetünk kezdetekor kvázi-otthontalanként, volt barátnő által véresre karmolt arccal, egy sikertelen vállalkozás és visszafizethetetlen kölcsönök rabjaként, nyakig lekvárban találkozunk vele – hogy aztán néhány kritikus oldal után átavanzsáljon azzá, ami: egy még a legnagyobb lekvárban is vérprofi, a küldetést mindenek fölé helyező volt katonai rendőrré. Nem tudunk meg sokat róla, azt is szépen lassan csepegtetve – semmi szájbarágás itt, kérem, a szereplők a viselkedésük és a reakcióik által jellemződnek, nem kapunk szépen gondosan elmesélt élettörténeteket – mégis, nagyon hamar kialakul egy olyan ember képe, akire rá mernénk bízni az életünket (vagy aki elől, ha vaj van a fülünk mögött, hanyatt-homlok menekülnénk). Vélhetően ezt ismeri fel Robin, az alkalmi titkárnő is, aki épp a megbízás napján áll munkába Strike-nál – s aki titkon gyerekkora óta arra vágyott, hogy nyomozhasson. S össze is állt a tökéletes huszonegyedik századi nyomozópáros – finoman körberajzolt, gondosan a férfi-nő kapcsolat határmezsgyéjének innenső oldalán tartott párosuk pont annyi pikantériát ad a nyomozásnak, amennyi kell, anélkül, hogy rátelepedne a történetre.

Kár is lenne érte, mert a krimi-vonal szinte tökéletes – fordulatos, rejtélyes, okos, teli félrevezetésekkel, gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal és félreértelmezhető bizonyítékokkal. Jellemző a szerzőre, hogy úgy megvezetett, ahogy kell: nagyon korán megsejtettem, ki lesz a „hunyó”, aztán úgy csűrte-csavarta a sztorit, hogy a végére biztos voltam benne, megcsaltak az érzékeim, és mégsem ő lesz. Naná, hogy ő lett. (Utoljára a Tíz kicsi néger esetén vertek így át, amikor konkrétan tudtam, hogy ki a gyilkos (mert elmondták), mégis elhitette velem Christie, hogy rosszul emlékszem, és nem ő lesz.) Mindazonáltal – itt kérek elnézést minden krimirajongótól – nekem nem a krimi adja e regény legfontosabb rétegét, hanem az a társadalomkritika, ami megvolt már a Harry Potter szériában is, és ami köré az Átmeneti üresedés fel lett húzva. Mely kritikának éppúgy része egy afganisztáni veterán zökkenőkkel tarkított visszailleszkedése a civil társadalomba vagy a kirakatházasságokban vergődő, felszínes, immáron öregedő egykori férjvadász szépségek csendes tragédiája, mint a bulvármédia által generált sztárkultusz és a szépségipar embertelensége.

Lula Landry, a csodált és körülrajongott modell egy kreálmány volt – a divattervezők, fotósok, stylistok, magazinszerkesztők kreálmánya, akit úgy árusítottak ki, ahogy akarták, annak, akinek akarták. Az éjszaka az ablaka alatt tanyázó paparazzik éppúgy a Lula-brand konyhájára hajtották a pénzt, mint a lepukkant prosti anyával interjút készítő szennylapok. Minél többet beszélnek róla, minél több lesifotóját hozzák le, annál nagyobb siker lesz az általa reklámozott kollekció. Tiszta sor, nemde? Hogy közben a rengeteg máz, smink, paróka, ráaggatott cucc és photoshop alatt ott egy ember? Nos, a szerző határozott álláspontja szerint (S vajon tudunk-e vitatkozni vele?) ebben a világban ez nem sokakat érdekel… „A látszat minden. Guy Somé divattervező gyorsan közölte is a sajtóval, hogy Landry az ő egyik ruhájában ugrott le, és a modell a lány halála után nem egész egy nappal el is fogyott. Van-e annál jobb reklám, hogy még Lula Landry is Soméban akart a teremtő elé állni?”

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

 

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Lifelover - a legújabb dalok - Belvárosi Színház, 2014. május 24.

Tényleg elképesztő a szabadság mértéke, amit Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint egymásnak enged a színpadon! Sokadszor látom őket, de még mindig meglep a mérték: az a merész bátorság, ahogyan eltávolodnak a hatalmas munkával gyémántszerűre csiszolt dalok „eredményétől” a spontánba, további formálódásra adva esélyt fellépésről fellépésre a daloknak. El tudom képzelni, ahogyan a próbákon elvetik e változások csíráit, a megszerzett tudás, az új felfedezések, egy-egy csábító játékmód hívásának engedve, hogy aztán teszteljék rajtunk, koncertjeiken ránk engedve akár túlzásokig, vadhajtásokig bátran az így megváltozót. Elképesztő az egymásnak engedett szabadság mértéke, s talán ettől is egyre inkább ők is mértékké – pontosabban mércévé válnak a szememben. És megmutatóivá az egyik útnak, hogyan ne legyen az alkotó ember önmaga nagyságának merevült szobrává…

A Belvárosi Színház intim közegű terében adtak koncertet a minap – a focirajongók lemaradtak róla, s talán azok közül is sokan, akik még nem vették észre ezt a szabadságfokot. Akik nem vették észre még: a duót élőben hallgatni minden esetben másként ragyogó, estéről estére más élmény. Veronika és Bálint hangsúlyt fektetnek rá, hogy alkalmanként valamilyen újdonsággal is kedveskedjenek a rajongóiknak, ezen az estén három új, általuk játszott dal is koncertnyilvánosságot kapott – a játszótársak egy-egy szólója, ahogy azt a felvezetésben hallottuk (bár az egyik azóta megduósodott…), és Nina Simone „Feeling Good”-jának feldolgozása. De higgyétek el, nem elsősorban az új dalok előadása jelentette az igazi újdonságot, hanem a koncert után is bennünk lüktető új ízek a régi dalokban.

Gyémánt Bálint – amennyire én hallottam – még soha nem szaggatta-ritmizálta ennyire a riffjeit, s főleg a basszusjátékát. Még lüktetőbbé téve az egyébként is sodró hangulatú dalokat is, mint amilyen a „Perilous” – ez a dal egyébként nemcsak a játékmódban és felépítésben mutatott újat, de mintha itt a szöveg is másként szólt volna, mint a felvételen, vagy az eddigi koncerteken. Bálint valahogy mindig megtalálja azokat a szívdobbanásnyi, pillanatra minden hangot lefojtó szünethelyeket, azokat a kihagyásokat, amitől egy sokkal teljesebb ritmizáltság élménye áll fel. Egyre többször ritmizál a pillanatnyi csenddel… És végre láttam, hogyan hagyja meglepni magát – mert bár láthatóan nagy tiszteletben tartja Veronika „elszabadulásait” (amelyek olykor a végsőkig, vagy azon túl is elmennek egy-egy dallam útján), ennyire nyilvánvalóan még egyszer se tűnt fel a húrok felett lebegő, visszatartott kéz, a mosoly a szájsarokban. Hogy aztán amikor mégis (szerintem Veronika által sem várt helyen) belépett a gitárral, valami az addig hallhatóhoz teljesen odamérhető minőségű elszabadulást finomítson a maga eszközeivel a dalba.

Mert bizony Veronika egyre kegyetlenebb bátorsággal szabadul – ami nem azt jelenti: eddig ne merte volna meglépni énekben a váratlant; csak azt: a rengeteg új, tanult elem mintha most egy óriási katlanban fortyogna benne, időnként szinte lávamód törve ki. Kemény és pontos ritmikák, dúdolás, kántálás, zörejek és taps, halandzsanyelv, sóhaj és sikoly – ütőképes és olykor szinte őrült keverék ez, amit szinte szegényes nyelvi gesztus „éneklésnek” nevezni. És a loop… először azt hiszem a Bin Jip első planetáriumi koncertjén láttam a saját hang rögzítésének eszközével játszani – mostanra ez a játék kegyetlenül profi tér-kiteljesítő eszköze lett a duónak. Veronika legalább annyira, ha olykor nem jobban alkalmazza önmaga megsokszorozásának lehetőségét, mint Bálint az egymásra fektetett (akár öt-hat) basszus-, ritmus- és szólógitározás egymással beszélgető hangrétegeit. Az említett Nina Simone feldolgozás például szólóban, Bálint segedelme nélkül elevenedett meg teljesen komplett jazz-zenekari hatást keltve Veronika egyre kifinomultabb loop-technikájának köszönhetően. És minden bizonnyal van tovább ezen az úton – ahogy a két loopoló zenész egyre inkább összefűzi az egymásnak dobált dallam és ritmusrétegeket…

Ez az este egyszerre volt bensőséges, meghitt és formabontóan bátor. Azt hiszem, idén tényleg el kéne mennünk Kapolcsra, hogy az egyébként is gazdag kulturális kínálatba szemezgetés mellett beleszagoljunk a honi jazz-élet talán legnagyobb (s egyre inkább beváltott) ígérete: Harcsa Veronika táborába a Művészetek Völgyében…

Scott Westerfeld: Góliát

Gyorsan essünk túl azokon a kötelező körökön, mennyire aggódtam a sorozatért én is – az Ad Astra háza táján tavaly bekövetkezett változás után erősen kétséges volt (egy ideig), megjelenik-e egyáltalán valaha a befejező rész, de hála a Ciceró Kiadónak (és, úgy gondolom, Kleinheincz Csilla fáradhatatlan munkájának) a magyar olvasók sem maradnak szépen lekerekített végkifejlet nélkül. Az már tényleg hab a tortán, hogy a kötetet az előzőekkel megegyező formátumban, azokhoz passzoló borítóval adták ki – a mai magyar könyvkiadás viszonyait ismerve ezért aztán tényleg nem lehetünk elég hálásak! (Zárójeles megjegyzés és tényleg le se kéne írnom, de nem bírom ki: pláne úgy, hogy közben más kiadók meg a saját sorozataik formátumát is képesek menet közben úgy megváltoztatni, hogy az olvasó legszívesebben sírva menekülne a könyvesboltból.) 

Deryn Sharp és az Osztrák-Magyar Monarchia titkos örököse, Sándor herceg története ott folytatódik, ahol a Behemót utolsó lapjain megszakadt: hőseink ismét a Leviatán fedélzetén utaznak – Deryn, mint álruhás kadét, Sándor, mint bizonytalan státuszú kvázi-hadifogoly (aki azonban maga sem tudja, melyik oldalon áll ebben a furcsa háborúban). Emlékezzünk csak: a háborút látszólag Sándor szüleinek darwinisták általi meggyilkolása robbantotta ki, ám épp ő az, akit a két legnagyobb barkács hatalom vezetője holtan akar látni – hisz puszta léte veszélyt jelent az évszázados monarchikus hagyományokra. Hát még a dokumentum, amit őriz, s ami egy napon Európa egyik vezetőjévé teheti. Egy napon – mert történetünk idején nem más ő, mint egy szökevény herceg, aki segített a török lázadóknak megdönteni egy uralkodót, angol kadétokkal barátkozik, barkács motorokkal járul hozzá a legnagyobb légibestia működéséhez és egyre inkább egy gondolat mocorog a szemünk láttára felnőtté érő fejecskéjében: hogy darwinisták ide, barkácsok oda, a legoptimálisabb megoldás mégis csak a béke lenne.

Ami szép gondolat, pláne milyen szép lenne egy leendő császár részéről, de tudjuk jól: a legtöbb nagyhatalomnak épphogy nem áll érdekében. Mert egymást gyilkolni számukra (akik harctérnek még a közelébe se mennek) kifizetődőbb. Hát még azon kétes hírű üzletemberek számára, akik egyenesen vallják, hogy a háború pénzt hoz a konyhára. Mint például William Randolph Hearst, a médiamágnás, aki egy friss technológia, a mozgókép segítségével hozza elérhető közelségbe a csatákat az izgalomra vágyó nézőknek – ha kell, a kellő mennyiségű alapanyag biztosítása érdekében még mexikói szabadságharcosokat is támogat némi fegyverrel és lőporral.

Láthatjuk: miközben a Leviatán áthajózik a fél bolygó fölött, hogy felszedjen egy félőrült, ám zseniális tudóst, bizonyos Nikola Teslát a szibériai vadonból, majd Amerikába juttassa, Westerfeld szép lassan igen markáns és okos társadalomkritikát is csepegtet az ifjú olvasók fülébe. Ami egyáltalán nem baj – főleg, mert nem erőltet semmit, és mert nem csupán saját műfajában, hanem általában a szórakoztató irodalom terén tanítani valóan ügyesen építi bele a világról alkotott kritikáit és tanító célzatú mellékvágányait a történetbe. Egy percig sem éreztem erőltetettnek például, amikor egy mindenlébenkanál amerikai újságírónő magánélete vagy Hearst Pauline kalandjai című mozi-sorozata kapcsán a változó női szerepekkel foglalkozott; vagy amikor a feltétlenül szükségesnél kicsit hosszabban tépelődtek a szereplők azon, vajon a nagyobb jó érdekében megengedhető-e egy tömegpusztító fegyver bevetése. Igenis, kell ezekről beszélni az ifjúságnak, és azt gondolom, valahogy így kell.

S hogy közben veszettül jól szórakozhat az olvasó Sándorék kalandjain, az sem hátrány – a Góliát éppoly fordulatos, pergő és ötletes, mint elődjei, bár meg kell mondjam, olykor azért zavart az állandó mozgás. Hisz mind a Leviatán, mind a Behemót jószerivel egy helyen játszódott (na jó, némi utazás azokban is volt) – ezzel szemben a Góliát során hőseink szinte végig mozgásban vannak. Törökországból Szibériába mennek, onnan Kínába, de csak hogy megmutassák magukat az ellenségnek (és tényleg, ezért mennek), majd Japánba, ahonnan egy röpke leszállás után irány Kalifornia – és így tovább, Mexikó, majd a keleti part, hogy a végén még egy könnyes búcsúval másfelé vegyék az irányt (vagy nem – de csak nem árulhatom el, hol ér véget a történet). Szerencsére csak néha éreztem öncélúnak ezt a mozgolódást (mintha Westerfeldnek az lett volna a célja, hogy minél több tájék teremtményeit, furcsaságait, sajátosságait bemutassa); ennél picit jobban zavart, hogy hiányzott az a markáns hangulat, az a „helyiérték” ami a Behemótot annyira elemelte az első résztől (és ilyesformán e harmadiktól is) – abban a korabeli (steampunkosított) Konstantinápoly hangulata rengeteget tett hozzá az amúgy is remek alapanyaghoz. A Góliát olvastán egyedül a japán részeknél éreztem e hangulat csíráját, de sajnos onnan nagyon hamar továbbálltunk.

Nem véletlenül nem írok a történetről – egyrészt, mert elég csavaros ahhoz, hogy ha elkezdenék belebonyolódni, napestig itt ülnék, másrészt, mert elég izgalmas is, kár lenne bármit elárulni belőle. Na, azért nem túlságosan izgalmas, meg hát ez egy hamisítatlan kamasz-kaland, minden társadalomkritikája és okos megoldásai ellenére sem kell semmiféle formabontó tragikus végkifejletre számítani. Azért meglepetés, az van. Képzeletben meg is emeltem a kalapom Westerfeld előtt – nem is azért, mert lebont néhány klisét, hanem mert ilyen visszafogottan teszi. S hogy mi lesz Deryn és Sándor lassan kibontakozó félig-meddig-románcának sorsa? Hát csak nem gondoljátok, hogy elárulom?

Kiadó: Ciceró

Fordító: Kleinheincz Csilla