Robert Galbraith: Zavaros vér

Mondhatnám, hogy sokat gondolkodtam azon, mivel törjem meg a majd’ féléves blogcsendet, de eléggé adta magát – mi más is lenne alkalmasabb arra, hogy szünetet és évet zárjak vele s remélhetőleg egy új, termékenyebb fejezetet nyissak blogger karrieremben (kéretik kiérezni az iróniát belőle, köszönöm) mint a könyv, amelyet idén háromszor olvastam el, s ezer oldala és jócskán túlírt mivolta ellenére egy kisördög folyamatosan azt susogja a fülembe, hogy el kéne negyedszer is… Nem tudom, hogy Rowling / Galbraith tollában van valami, vagy a Gabo itatta át a lapokat valami pszichedelikus cuccal, de tény: a Strike sorozat ötödik része nálam komoly függőséget okozott. Már az előző részeket is szerettem, hogyne – az elsőtől kezdve rajongónak tartom magam, megkockáztatom, jobban szeretem Rowlingot, mint krimiírót még a mese- és ifjúsági regények szerzőjénél is (bocs, Harry!), rajongtam is már ezeken az oldalakon érte eleget. Mégis, az igazi húzást a negyediknél éreztem meg, pedig az se volt egy egyenes vonalú nyomozás, már ott is joggal érezhettük, hogy lehetett volna húzni belőle száz-kétszáz oldalt, s nagyon sokszor elvitte a fókuszt a krimiről a két főszereplő kapcsolata. El is olvastam a tavalyi újrázás után idén még egyszer. Hiába, menthetetlen vagyok. Annak fényében, hogy idén összességében kevesebbet olvastam, mint felnőtt életem során eddig bármikor, különösen perverznek tűnik, hogy heteket töltöttem olyan krimik újraolvasásával, melyeknek oldalakon át tudnám sorolni a hibáit. (Mentségemre legyen mondva, az első három részt idén nem újráztam – azoknál beértem a sorozatverzió újranézésével.)
 
Valahogy így érkeztünk el az ötödik, minden eddiginél hosszabb, grandiózusabb, bonyolultabb részig. Teljes függésben. A megjelenéskor szó szerint átloholtam rajta, faltam az oldalakat, a nyomozás felét jó eséllyel fel se fogtam, úgyhogy még melegében repetáztam belőle, aztán karácsony előtt, amikor csúcsára hágott a kiégéssel elegy fáradtság, járványszorongás, hiszti, belemerültem újra. Na de mégis, mi van ebben a könyvben, amitől úgy burkol be, mint egy jó meleg, puha pléd amikor a legjobban ráz a hideg? Nem kertelek tovább: a hétköznapisága. Az emberközelisége. A hiteles szereplői és a köztük lévő dinamikák (és itt most nem csak arra gondolok, jöjjön már össze Strike és Robin vagy inkább ne, hanem a kollégákkal, barátokkal, exekkel, bosszantó családtagokkal való hol jólesően, hol bosszantóan ismerős huzakodásokra). Az, ahogyan ötszázadszor is leírja, hogy pontosan milyen árnyalatúan szereti Strike a teát, hogy hány szál cigit szívott el az amúgy is levegőtlen tetőtérben, hogy mennyire kiégetik Robint az unalmas megfigyelések a kocsiban és nincs ideje rendesen megmosni a haját és mennyire bedobna már egy felest zacskó rágcsát.
 
Tudom, sokan vannak, akik utálják ezt a rengeteg önismétlést, akiket semmilyen szinten nem érdekel, hogy hány sör, tea, cigi, zacsi sós mogyi csúszik le – nekik valami cselekménycentrikusabb skandináv krimit tudok javasolni. Nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust.)
 
Persze van itt nekünk nyomozás is, illenék hát arról is írni pár sort. Strike életében először döglött aktához nyúl – egy negyven évvel korábban nyom nélkül eltűnt doktornő ügyét veszi elő, amibe már több rendőrnyomozónak is beletört a bicskája. Az egyik szépen bele is őrült. Vajon mekkora esély van rá, hogy nyomozópárosunk megoldja a megoldhatatlan rejtélyt? Nyilván elég nagy. Az ezer oldal jó felét a múltbeli és az aktuális nyomozás teszi ki és még így is több kérdés marad tisztázatlan, mint ami megválaszolásra lel – és ne legyenek illúzióink, jó eséllyel úgyse tudjuk követni Strike észjárását, ami elvezeti a gyilkoshoz. Ám ettől függetlenül rohadt jól szórakozhatunk – én felváltva szörnyülködtem és röhögtem térdet csapdosva a gyilkosságot (eltűnést) asztrológia és tarot kártya segítségével megoldani szándékozó egykori nyomozó szerencsétlenkedésein (persze ez gonoszság, a végkövetkeztetés az, hogy komoly pszichés összeomláson ment át, azért látott mindenütt jeleket, démonokat, gonosz entitásokat, valamint azért akart kétes alternatív asztrológiai elméletek mentén felgöngyölíteni egy gyilkosságot). Rowling amúgy is gonosz játékot játszik velünk, már megint: itt-ott a délutáni műsorsávok szappanoperáiba illő komikummal és hétköznapi ostobasággal mutatja be idős hölgyek (egykoron kollégák) pletykák, évtizedes szívesség- és sérelemhálók, közös titkok, közös ellenségek, egymásrautaltságok által működtetett kapcsolatát; bulvárlapok oldalaira illő fantáziavilágokat ad hősei szájába; feleleveníti egy negyven évvel korábbi munkahely mindennapjait, az ott dolgozó fiatal nők versengéseit, ostoba kis játszmáit, miközben láttatja őket negyven évvel később, megmutatja, ki hova jutott, ki mennyire lép túl egykori önmagán. S miközben iszonyat jól szórakozunk ezeken a múltbeli kirándulásokon, eljátszunk a gondolattal, vajon rólunk mit mesélnének negyven év múlva a jelenbéli ismerőseink, kacagunk azon, aki megjárta és elismeréssel adózunk annak, aki átlépte az árnyékát, végig ott settenkedik a sorok közt a megtestesült gonosz. Már a hétköznapi fajta, az irigységből, feltűnési vágyból, hatalommániából szőtt emberi gonoszság.
 
Valójában iszonyatos történetet mesél Rowling, ami minden túlzása és hihetetlen húzása ellenére simán megtörténhet: sosem tudhatjuk, ki kever mérget a „jó szívvel” nyújtott pohárba. Van nekem egy ilyen elméletem, hogy a Strike sorozat minden része egy jól meghatározható központi témát jár körül: a Kakukkszó esetében a modellvilág és a média kritikája, A selyemhernyóban az irodalmi életé, a Gonosz pálya lapjain a nők elleni látható és láthatatlan erőszak ügye, míg a Halálos fehérben az arisztokrácia bűnei álltak a középpontban. Az ötödik rész kapcsán nehéz volt meglelni a kulcsot, nem adja magát úgy, mint az előzőeknél, de azt hiszem, jó nyomon járok, ha a látszat, a magunkról másoknak mutatott kép és a mások által rólunk feltételezett kép környékén keresem a választ. Ebben a részben mindenkit, még a híresen jó szimatú és a seregben alaposan kiképzett Strike-ot is megvezetik – részint egy zseniális hazudozó, részint a saját prekoncepciói. Mert mindannyian az előítéleteink foglyai vagyunk, legyenek azok negatívak vagy pozitívak. Tudjuk, mit várhatunk egy orvostól, tudjuk, hogy egy védőnő segít az embereken, az olasz maffiózók meg betonba öntik a hullákat; de ugyanígy tudjuk, hogy hol kéne tartania egy nőnek a harmincas évei elején vagy hogy kinek kivel kéne összejönnie egy munkahelyen. Elvárások, hagyományok, társadalmilag meghatározott keretek közt gondolkodunk, s ha azok nem adnak elég fogódzót akkor ezotériába, vallásba, izmusokba menekülünk – a lényeg, hogy kész válaszokat kapjunk akár ki nem mondott kérdéseinkre is, és ne kelljen gondolkodnunk, önálló döntéseket hoznunk, differenciálnunk, energiát fektetnünk abba, hogy megismerjük a másikat.
 
Amitől Strike és Robin hétköznapjai annyira magával ragadóak tudnak lenni, az egyébként épp ez – hogy bár tele vannak megnyugtatóan ismerős ismétlődésekkel, közben két cseppet sem megnyugtatóan egyenes vonalú, elvárásoknak megfelelő életet élő szerencsétlen próbál lavírozni benne. Mindketten sérültek, tele elbaszott kapcsolattal, múltbéli hibákkal, görcsökkel, szorongással, kapcsolódási problémákkal, mégis vágynak a szeretetre, keresik a bizalmat, próbálkoznak. Ettől lesznek hétköznapiságukban is izgalmasak, hogy annyira emberien szerencsétlenek. Pont mint én, meg te, meg a barátaink. Bírnám, ha Strike és Robin a barátaim lennének. Akármennyi teát, sört, cigit meg zacskós mogyorót vinnék nekik, csak hogy hallgathassam a hülyébbnél hülyébb sztorijaikat a házasságtörő londoni majmokról. Nem is kellenek ide világmegváltó drámák meg gyilkosságsorozatok…

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

Ne nézz fel! - Film

Nagyon ritkán vagyunk ennyire naprakészek... Hirtelen jött ötlet volt, hogy ezzel a filmmel szentestézzünk, és úgy kitett, hogy azonnal megnéztük még egyszer. Nem szeretném érlelni se, sőt, örülök, ha kijön belőlem a vakcinációja – már amennyire képes leszek kiírni magamból. Merthogy ez egy kiváló film, ezért néztük meg kétszer, meg azért, mert elsőre tényleg kitett, mint egy vírusra ráadott oltás. Neked is csak ezt tanácsolhatom, nézd meg minél előbb, és lehetőleg úgy, hogy csak annyit tudsz róla, amennyit mi: Jé, egy premier! Szerepel benne Meryl Streep, meg Cate Blanchett; Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio a főszereplői, feltűnik benne Mark Rylance meg Timothée Chalamet. Ráadásul szatíra, Adam McKay írta és rendezte, van benne csillagászat, nézzük meg. Friss távcsőbirtokosként amúgy is folyamatosan azon jár az eszem, hogy felnézzek, amit remekül akadályoz eddig ez a nem túl kegyes decemberi időjárás, hát nézzünk fel, legalább a filmen át; ne engedjünk akkor ennek a felszólításnak! Szóval csak azt mondhatom, nézd meg minél hamarabb, és ezt a cikket se olvasd tovább, ha nem láttad, mert tényleg úgy üt igazán, ha még az előzetesét se láttad, ahogy mi (bár én simán végigolvasnám a helyedben ezt, ha te írnád, és én olvasnám, mert a film másodjára legalább annyira betalált).

Tényleg úgy felkavart, mint a rosszkor beadott vakcinák - hiszen miközben nagyon régen nem szórakoztunk ennyire jól egy szatírán (óriásiakat röhögve a valóság-ízű karikatúrán), keserű, mérgezett szájízt hagyott. Mondhatni, nálam ezzel elérte a célját. Mert ez egy tökéletes katasztrófafilm bohócjelmezben, minden Melankólia nélkül, de körülbelül ugyanazzal a kegyetlen menekülhetetlenséggel, Deep Impact bunkerei, meg Armageddon olajszagú mentőcsapata nélkül, ami Lars von Trier filmjét is (über-nyomasztó volta ellenére) kedvessé tette nekem. Mert amúgy körülbelül tényleg ennyi esélyünk volna, ha egy ekkora égi ajándék csókolná homlokon a bolygót: megkereshetnénk a módját, hogyan kell jól csinálni az apokalipszist. Az összes filmben látott (és egyéb, megvalósítható) mentés-kísérlet a jelen technológiai szintjén kevés volna egy 10 km körüli átmérőjű bolygóölő ellen, ezt nem árt tudni (bár amúgy tényleg léteznek erre is vészforgatókönyvek kormányzati fiókokban). E tekintetben ez a film tényleg komoly bravúr, mert megmutatja, hogyan kell jól csinálni az apokaliptikus filmet – ráadásul hogyan lehet úgy, hogy a (tökéletesen elénk pakolt, fullasztóan erős) drámai csúcspont után két másodperccel visítva röhögj a dolog egy másik aspektusán. Hogyan lehet úgy utóiratot fűzni egy vége-filmhez, véget a véghez, hogy a térded csapkodd tőle, és elégtételt érezz, amikor tényleg vége.

De ennek a filmnek a valódi ereje nem ez a tényleg-vég. Valójában bármilyen fenyegetés felfedezésének világ elé tárására ráhúzható. Annyira jellemző, hogy pont ez a telitalálat jelleg mérgezett benne. Gyönyörűen tükrözi a médiát, a közösségi hálót, képben és hangban bődületesen ötletesen; a politikai oldalakat és vakságaikat (Ne nézz fel!). Ritka pontos pofont kap benne az amerikai elnöki rendszer - és nemcsak a trumpista áthallásokban -, patriotizmustól polkorrektségig a karikatúra egyszerre tipizál és jelenít. A műfaj legjobb hagyományai jelennek meg benne valami hallatlanul friss, kortárs ízzel. Nem csoda, hogy a színészek lubickolnak benne, a teljes menazséria kifogástalanul túlteljesít (megjegyzem, amúgy a legnehezebb dolga Jennifer Lawrence-nek van, amikor ebben a beteg keretben egyetlenként mindvégig egy felelősségérzettel vert, józan csillagász-hallgatót, doktoranduszt játszik el – ő a legkevésbé karikatúra, de nagyon komolyan a helyén van, amit művel). Nekem külön kedvencem lett Mark Rylance milliárdosa – bár azon elgondolkodtam, a mintaadójaként miért Steve Jobs jut az eszembe, és nem az űrbizniszben egytől-egyig nyakig benne jelleggel érintett friss generáció, Musk, Bezos, meg a többiek...

Szóval ez a szatíra durván etalon. Mert tényleg ezért lehetetlen szinte bármilyen jó szándékot a jelen keretek között nagy nyilvánosság elé tárni. Ha Jézus mostanra időzíti a második eljövetelt, hát így jár majd anyátokkal. Tetszési indexek által meghatározott, nem kicsit beteg minták mentén túlműködő hírdömpingünkben ilyen drótokon rángatnák. Szerintem elég sokat ülne kormányzati nemiszervek autóinak hátsó ülésén, zsákkal a fején, eltüntetésre várva. Hacsak nem lesz belőle popcorn, popsztár, hogy így cameózzon bele egy real time vetített show-ba, egy igazán utolsó búcsúkoncertbe, ahogy Ariana Grande és partnere (sajnos elfelejtettem a nevét...). Eredetileg ide akartam tenni a film előzetesét, a végére, de jobb helyen van itt ez a dal, ezzel a szöveggel. Körülbelül tényleg ezek vagyunk... Csápolunk neki (nekik, az összes felelős nekiknek) a nézőtéren, az összkép valódi ismerete nélkül, konteók között, katasztrófaturista pozícióban, holott mindez tényleg velünk történik. És ahogy elnézem, üstökös se kell hozzá, hogy velünk történjen.

Závada Péter: Gondoskodás

Még nem teljesen, vagy nem igazán értem, milyen gondoskodás. Miről-kiről gondoskodik. Úgyhogy ez egy olvasat csak, olvasás közben megszülető értelmezés-töredék. Hiszen a cím egyből beleültet ebbe a szerepkörbe, a mezei olvasóéba – bár amúgy nagyjából a Mész-től kezdve egyébként is lemondtam róla, hogy bármi más legyek Závada Péter szavairól szóló szavak kifújása közben, mint mezei olvasó. A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban / vagyok, de ez köszönő viszonyban sincs / a vesződséggel, mégis megmakacsolja magát / a fa az önkéntelenül kezembe simulóban. / Kiragyog ásóból az ércbánya, / katedrálisból a mészkő, seb tátong / minden teremtés helyén. A vesződség versei ezek, a veszés értelmében – elvesztés-katalógus, amiben szerencsére annyira nem lakom, mint Simon Márton új kötetének verseiben, bár érteni vélem, hogy mit jelent ez a vesződség az alkotni kötelezett embernek. Mit jelent, ha önkéntelenül simul a kezedbe a fa, a nyelvedre a szavak, így, ebben a rendben (önkéntelenül, nem önként...). Hogy a teremtés helyén a szavaid után is ki kellene sebesedjen az ajkad, az elmondható nem teremt gondoskodást – mondhatnám így is: gondoskodtál róla, hogy legyen egy képem arról, mi ez a gondoskodás, csak veszítsem el ezt a képet, amire szavakba tördelném. Ahogy a helyek jelentősége, az otthon jelentése veszik el a Csendimitáció verseiben, ahogy a kapaszkodók, lehetséges igazodási pontok sunyják le hazug fejüket A könyörgéssel szemben.

De kezdjük az elején. Kerber Balázs a fülszövegében kafkai megelevenedő szimbólumokat észlel, ez rendben is van, kézenfekvő asszociáció. Bár nekem az első ciklus, a Gótika harmadik versétől nem Kafka járt az eszemben, hanem Hamlet, a dán királyfi. Mondjuk, egy olyan változat, aki a cselekvés kényszerpályája helyett Rosencrantz (avagy Guildenstern) teljes tehetetlenség-érzetét éli, a cselekvési potenciál teljes hiányát, a nevesített statisztéria misztériumát. Ez a gótika egy olyan főszereplőnek ad keretet, aki a maga szerepét nem hajlandó benne végigjátszani. Hamleti problémái vannak, de hagyja, hadd folyjon a mítosz forró vére, egy hiába táncba hívó mozdulatlanságban (ahol a követeket előre kivégezték) a mozdulatlanságához kötözi magát. Teste fürge penge, de a kéz, ami megmarkolhatná, halogat. Mégis. Hazatalál a vérbe – ebben a kötetben ez az utolsó haza-találat. Bár amúgy ez a haza (féltékeny, felségárulástól tartó) úgyis elhagy. Amikor a legnagyobb szükség volna rá. Kicsorduló, forró mítoszvér. Jellegénél fogva apad ki.

Szóval ilyen volna, ha Hamlet lételméleti dekonstrukciós szorongásverset írna a sors felvétele, az elrabolt szerep visszakövetelése helyett, a lélek levegőtlenségéről. Árnyék-Hamlet. Az árnyékvilági cselekedhetetlenség rendjében maga is csak árnyék – tehát nem akarja megragadni az adott esetben egyetlen megfoghatót: a szavak hatalmát. Ezzel sem akar beteljesíteni semmit, a maga jellegét a legkevésbé. Talán, mert tudja, hogy eszköz lehet, csak penge, valaki más kezében? Az árnyék, ahogy kirajzolódik a kastély pixeleinek sötétjében – sötéten a sötét. Ennyi tudással a birtokában ez egy cselekedhetetlen szerep. Na, innen lépünk tovább a Só és Faggyú ciklus Érkezésébe. A bármi vigasztaló hiányába. Gótikus kősárkányokban ott rezeg a hátrahagyott templomharang kongása – de bűnbocsánat és gyónás lehetősége nincs meg, a tökéletes igyekezetek gömbjének hátoldala szottyadt almamód rothadt, az éjszaka tizenöt kilométer magas, ránk nehezedő vízoszlop, a szemek rezervátuma nem őriz látványokat. Egy ilyen kulturális közegben a következmények egész karavánja egyfajta hiteltelenség lesz úgyis, elszalasztott esély. Csak én bírok versemnek hőse lenni, mondja a költő, meg ez a fejjel lefelé fordított üvegpohár / a pozdorjaasztalon: barázdált idegenség. Ha ragaszkodok a nyitó képsorok hőséhez, ez a sorsot vesztett, túlélő Hamlet mára valójában tényleg csak egy puffasztott rizskeksz-márka.

Hogy aztán a Csendimitáció sajátos vers-regényében minden hely-érzet is ugyanígy elveszítse minden esetleges otthon-jellegét. Az ember körül cselekedő dolgok cselei közül kihull maga az ember. Levelek éle van, sziromlás, meg hervadás – csak együtt ezek a cselekmények nem adnak ki egy körüljárható helyérzetet. Eljátszottam magamban vele, hogy ezek a sehova se tartó séták (ahol az ember maximum a szokott kereteinek erőszaka elől menekül) nekem hol tartanak, hova vezetnek. A Margitsziget íze, Győr (vagy még inkább: Komárom) ismerős idegenségei, de leginkább egy elcsalt optikával rögzített "valahol", vagy "mindegy hol". Miután a megszólalásról kiderült, hogy nem cselekvés, a helyéről is kiderült, hogy csak a csend imitációja. Hallgatni sem vagyunk úgy képesek, hogy tényleg csendben legyünk. Az általunk felhorzsolt idegenség marasztal. A világ "nem az a hely" lett: nem vagyunk otthon benne, úgyhogy tényleg nem lényeges, hogy hol nem vagyunk benne otthon, a Margitszigeten-e, Győrben (vagy még inkább: Komáromban). Versről versre elfogy a tehetés terepének maradéka. A dolgok cselekszenek az ember körül, a fák, a növényi élet továbbra is lihegi kimondhatatlan tetteit, minden egyéb csak a róluk való gondoskodás látszata, egyfajta pusztítása a még cselekvőképesnek. Eljutunk odáig a ciklus végére, hogy ahogy a szándék, mint elhasadozó deltatorkolat, mozgás lelassult helye csak, úgy a kiürült jelentésű évgyűrűk csontosodása, a fenntartható környezeti „múlt” is fenntarthatatlan. Nem lakhatsz benne – anakronizmus vagy benne. Imitáció.

Komolyan, a Roncs szélárnyékban zavarba ejtő belső tájai ehhez a nyomasztási faktorhoz képest naptejjel egészen jól kezelhető bagatellek voltak. Hogy aztán ez a helyzet-képzés tovább fokozódjon (nem zeti helyzet), A könyörgéssel szemben. Szépen kezdve Jézussal (Fölkészülsz egyre növekvő térfogatodra...), folytatva Jákóbbal, aki a vers tanúsága szerint helytelen irányba mászik, Gellérttel (hogy legyen valaki hazai), kapaszkodik / egy csoda szegélyébe, amit a legutóbbi / boszorkánytánckor látott, de legurítják. Ez az egész kultúra-múlt utalások kongó negatívja. Jelentése-vesztett ez is, kísértet, jeges hóna alatt Pilinszky forró bárányával. Még jó, hogy a Beporzás (a számomra utolsó, szervesen ide tartozó ciklus) tanúsága szerint a fenntarthatatlan dolgok, mérgező lombok, szaturált völgyek alatt felsejlik mégis a tiszta fogalom. Vagy valamiféle ismeretlen nyelv, amin lehet rekviemet írni Steve Irwinnek. Például. Vagy el lehet köszönni, hallatlanul távolságtartó módon (talán ezzel kényszerítve ki a valódi empátiát, ebben a kötetben maradék nélkül először), végső búcsút lehet venni egy huskytól (vagy malamuttól?). A számomra utolsó vers, a Grönland élethelyzete ismerős, macskával éltem át, de gyakorlatilag ugyanígy. Hogy ebben az elköszönésben még mi minden van – általunk olvadt jövőktől való búcsú, például – az teszi önmagán messze túlmutatóvá és ad valamiféle reményt: ez a költészet még folytatódni fog. (Mert a kötet folyamában megtartott hang evidens folytatása amúgy, sajnos az elhallgatás – legalábbis szerintem.)

És most jön az, amit a magam részéről utószónak tekintek. A műelemzés szőre. Ez a hosszúvers nekem egyetlen, pőre vádirat. Nem tudtam normálisan olvasni, ki kellett szótáraznom, mert nem ismerem ilyen mértékig a jelen irodalomelméletének terminológiáját, se a most adekvátnak tekintett követelményrendszerét. Amitől ez a vers iszonyatosan ironikus, kegyetlen rókaszőrszál-hasogatássá lesz, hogy kényszeresen meg akar felelni a költészettan, a jelen esztétikai progresszió áramlatainak; ha mondhatom így: előremutatóan, mégis Jelenkorian. Verssé lesz ennek ellenére, pedig így tényleg nem lehet verset írni. Csak egyfajta jó tanuló pozíciójából megejtett kegyetlen katalógust, ami a kiszámolt hatástól a kritikusi reakciókig bezárólag mindent előre tartalmaz – mégis verssé alakul, bár van némi lobotómia-jellege ennek a verssé alakulásnak. Emancipálni a hiányt a fogalmak / által, kiásni a lyukat a földből, és fölmutatni, / zászlónkra tűzni az eredeti művészet zsarnokságával / szemben. Hát izé. Remélem a hölgyek és urak értik majd a célzást, veszik az iróniát, nem volna nagyobb szemétség, mint ezt a szöveget zászlóként lobogtatni, a rúdjával csapdosva agyon a máshogy verset írni merészelőket.

Ez a könyv egy felmért zsákutca benyomását kelti nekem. Kíváncsian várom a következőt.

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A katonailag szervezett társadalomban élő, mégis meglepően békeszerető gziltek tízezer évvel ezelőtt komoly szerepet játszottak a Kultúra megalapításában, és csak az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy mégsem csatlakoznak az alapítókhoz. Most azt a kollektív döntést hozták, hogy követik sok millió más faj útját: szublimálnak és felfedezik a létezés egy új, minden eddiginél gazdagabb dimenzióját.

A készülődés napjait beárnyékolja a tény, hogy valaki felrobbantja az egyik gzilt hadosztály főparancsnokságát. Vyr Cossont tartalékos tiszt is gyanúba keveredik, és most mindenki őt keresi életre-halálra. Cossont és társai, egy félreprogramozott android és egy gyanús kultúrabeli avatár nekivágnak az utolsó küldetésnek, amit a parancsnokságon kaptak. Meg kell találniuk egy tízezer éves kultúrabeli férfit, az egyetlen élő embert, aki talán még tudja, hogy mi történt annak idején.

A gziltek búcsúja nagyobbat szólhat, mint a faj egész eddigi története. Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye méltó módon vesz búcsút a rajongóktól, és állít örök emléket a sci-fi valaha élt legnagyobb skót szerzőjének.

Halkan mondom, ez a legjobban elcsípett fülszövegek egyike, amit valaha az Agavétól olvastam. Informatív, figyelemfelkeltő, és mégis, meglepően keveset árul el a könyv tartalmából. Én nem fogok így finomkodni, egyrészt egy csaknem tíz évvel ezelőtt boltokba került könyvről van szó; másrészt, amit tényleg fontosnak érzek belőle, csak úgy tárhatom elétek, ha kitárom a könyvet is. Ajánlónak legyen elég ennyi: egy kaland-szerkezetű, fanyar humorú, hamisítatlan (vagy mondjuk inkább így: tipikus) űropera ritkán ad ennyi gondolkodnivalót – ez a könyv a megállító-képességét tekintve Dan Simmons dolgaihoz méltó potenciállal bír, nem hiszem, hogy tudnék ennél nagyobb dicséretet.

Szóval Vyr Cossont az egyik szerencsés, aki a zene szenvedélye miatt, a Hidrogén Szonáta és alkotója miatt a Kultúrába tett egykori látogatásakor beszélhetett a galaxisokban valaha élt legidősebb élő emberrel, Ngaroe QuiRiával, aki teste minden porcikájában emlékeket őriz (mindet, kivéve azokat, amiket szándékosan elfelejtett). Képzeld el, hogy elbeszélgetsz Mozart kortársával, mit miért csinált az a gyermeteg zseni... Vyrnek ebben a katonai alapon szervezett társadalomban tartalékosként ugyan gyakorlatilag semmi köze a hadsereghez (nem egy akcióhős típus), ez a tény mégis belerántja a gzilt faj legutolsó belső konfliktusába. Mert a szublimáció előestéjén a Zihdren-Maradványtól (a zihdrenek voltak egykor a gziltek mentorai – már időtlen időkkel ezelőtt szublimáltak, leszámítva egy csekély hányadot, ez a Maradvány) felkavaró üzenet érkezik – azaz nem érkezik meg a gziltek búcsúünnepségére. Politikai érdek, hogy ne érkezzen meg, hiszen a gziltek identitását érinti. Mi történne, ha kiderülne, hogy a Szent Könyv, amit minden gzilt magánál tart, és mértéken felül tisztel (mondjuk így: hisz benne), a saját kiválasztottság-tudatuk alapképző „bizonyítéka” az egykori mentor-faj hideg fejjel elkövetett társadalmi kísérletének kidekázott terméke volt? Mi történik egy óriási ismeretlenbe ugrásra, szintlépésre készülődő társadalommal, ha kiderül: közösen felépített létük alapja csalás, rossz vicc-szintű megvezetés? S mi történik, ha erről a titokról tud valaki, emlékszik rá, sőt, akár hajlandó lehet beszélni róla?

Érdekes meglátások egész sorát szülő alaphelyzet. Akcióba csomagolva megint, azzal a remek ütemérzékű, jól komponált, kellően csavaros cselekményvezetéssel, ami a műfajban alapvető. S azzal a csak Banks-re jellemző, fanyar, kíméletlenül ironikus humorral, ami a Kultúra-regények talán legüdítőbb jellemzője. Az író Kultúrájának Elméi, a csillagközi hajókban önmaguk avatárjaival (de olykor személyzettel, vagy akár több bolygó-lakosságnyi utassal osztozó) mesterséges intelligenciák Iain M. Banks legkomolyabb adui, mert miközben tényleg hordozzák egyfajta kultúra legfontosabb megközelítéseit (mi történt, miért történt, mit okoz – azaz ebben a helyzetben a felelősség-érzetnek mi a teendője), mindezt rengeteg önreflexióval: különböző látásmódok filozófiai alapjait fifikás, de jól követhető párbeszédekbe bonyolítva teszik. Egészen pontosan feltárva azt is, mit értett az író kultúrán, a tíz kötetre rúgó, egymással hol lazán, hol szorosabban összefüggő regényfolyamban. Valahol nem csodálom, hogy eljutott a felismerésig: amíg az életünk képesek vagyunk egyfajta jól szervezett, megegyezéses rendben élni a „bárki másokkal”, addig gyakorlatilag mindegy, hogy a kultúránk alapja történetileg dokumentált, ezer szinten igazolt valóság, vagy egy akármilyen, hihető illúzió, ami alkalmas arra, hogy higgyenek benne.

S főleg mindegy, hogyha erre egy jóval nagyobb távlat „szemléletéből” tekintünk vissza. Hogy a zihdrenek maradéka téved az aggodalmával: mit szólnak majd a gziltek, ha a szublimálás után derül ki, hazugságban éltek. Az ennyivel nagyobb távlat természetét Banks egy visszatérővel hitelesíti, egy egykori, Kultúra-beli Elmével, aki szublimált, és visszajött onnan, mégis; az Elmék Lázárjával: a Zoológussal. Aki beköltözött a talán legmakacsabban igazságmániás Elme: a Pszeudonim tárhelyeire, vendégnek – amíg úgy nem dönt, elég az önként vállalt száműzetésből, és visszaolvad a szublimációba. Ez az egész annyira... bagatell. Lényegtelen, mondja. Szépen körülrajzolva, mit jelenthet tényleg egy ekkora távlat-különbség, amire az író a szublimáció fogalmát kitalálta. A halálos beteg író, aki le tudta zárni a maga történetfolyamát, elmondva a legfontosabb tapasztalatát benne. Ha van az a távlat, amit ebben a folyamban a szublimáció jelent, onnan nézve minden motivációnk, törekvésünk, dilemmánk az értelmét veszti. Nem lesz lényeges az sem, ha kiderül: az életünket hazugságokra alapoztuk.

Lehet vitázni ezzel a szemlélettel, ahogy a Pszeudonim is teszi a könyv lapjain. Banks maga is vitázik a többi könyvében ezzel. Lehet, tényleg el kell olvasnom a könyveket, szép sorban, az összes Kultúra-regényt. Mert ha csak annyi értelmük van, hogy jól érezzem közben magam, megkapom tőlük. És mint látjátok, azért ennél jóval többet is... Engedje meg, Mr. Banks, hogy megköszönjem az utazást – akkor is, ha lehet, az ön távlatából ennek a köszönetnek sincs már semmi jelentősége.

Kiadó: Agave

Fordította: Gálla Nóra

Sári László: Lin-csi apát pesti rokona (Nyugat és Kelet)

„Senki sem az eszével boldogul. Boldogulni éppen az ész féken tartásával lehetséges. Aki ezt nem tudja, saját okosságának válik áldozatává. Mert az okosság nem egyéb, mint élénk, nyugtalan működése az elmének, nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan, nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar. Tartsátok hát féken az okosságotokat, nehogy magával ragadjon benneteket." - (Lin-csi apát)

Ezekért szerettem. Bájos, és teljesen nyilvánvaló álcajáték-mivolta ellenére Sári László képszeletből és ismeretből elegyített Zen-mestere bírhatott egy valóság-érzettel a számunkra, olvasói számára; ha azt egészen pontosan nem is képezhette le, hogyan nyilvánult, tanított, vagy miképp hallgatott egy szellemi vezető a Huo-to folyó parti kolostorában, a klasszikus kínai múltban, arról meglehetősen pontos képet kaphattunk, miként lehet közérthetően, és mégsem felszínesen közvetíteni egy gyökeresen más világnézet szellemiségét a mi közegünkbe. Még akkor is, mikor igazán tágra nyílt ez a szelence (olyan, elkötelezett orientalisták és kiadók által, mint például Terebess Gábor), megőrizhette az olvasói számára megszerzett hitelét - ami nem kis dicséret a részemről. S mikor ez a hitel azért az árnyalódás óhatatlan folyamatában szelíden fogyni kezdett, megmaradt a szeretetem az alkotó és teremtménye iránt, mert ha átszűrve is a magunkén, tényleg megvilágított egy látásmódot.

Úgyhogy amikor meghallottam, megjelenik egy új könyv Lin-csi apátról és az ő pesti rokonáról, ujjongott bennem valaki. Mert ebben a hangban benne lakott (számomra hallhatóbban, mint a népszerű közvetítők, például Popper Péter tisztességgel megtartott távolságtartásában) az a szerepjátékot hitelesítő gesztus is, aminek megtartásáért magam is sokszor verekszem magammal – benne lakott az átéltség íze, és igazán kíváncsi lettem, a mester megérett álmodója hova, milyen ligetekbe jutott az évek folyamatos sétáján. Sajnos látnom kellett, hogy leginkább a józanító tükrökig – amikbe aztán szemérmes pillantással pillant csak, mintegy a szeme sarkából az alkotó; érzékeltetve velünk: ezek a szembesítés igényét követelő tükrök tényleg léteznek, de számára a tekintetbe vétel túlságosan fájdalmas műtéttel járna.

Nem lehet így, tollait fosztva megtartani, a fantázia repülés-képességétől kopasztva éltetni a mítoszt! Nem lehet kirajzolni valakit a maga (testi) valójában és ugyanakkor érzékeltetve: valamiféle, miénknél, a bevettnél, a szokottnál erősebb igény, s mégis, leginkább a fantáziánk terméke. Ez a könyv megkötözött szárnyakkal repülne a kétségtelenül széles körű, megszerzett ismeret pontosan felmért kalickájában – nem csoda, hogy folyton a maga rácsaiba ütközik. Fájnak ezek az ütközések. Nem lehet egyszerre szemérmes és mégis, mélyre hatoló az önfeltárás, miért született az igény, hogyan formálódott a képzelet-alak. Csupa nem lehet ez a könyv – egyszerre éltetne és fosztaná az illúziót. Mintha a bűvész elmagyarázná a produkció közben, hogyan szemfény-veszt. Szomorú voltam, miközben olvastam... És nem elsősorban azért, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna. Az a magányos varjú, ott, a borítón, a mi indusztriális keltető-telepünk felett (akárcsak az olvasó érzet-világa) e könyvvel sajnos tényleg nem repül sehova.

S közben azért tényleg sikerül érzékeltetni, miben más Nyugat és Kelet. Hogy a szellemi égtájak közt tényleg a maradék nélkül tartott vagy-vagy egyetlen kiküzdött igazságainak kísérlete, és az igy is, meg úgy is lehet, sőt, igaz lehet lehetőségének fenntartása a különbség. Sikerül érzékeltetni, hogy nézett ki ez (hogy nézhetett ki) a múltban – de nem néz szembe vele: a mi életrendünk borzalmas tényei végül ugyanoda erodálták ebben a globális inkubátorban azt a távoli, évezredeken keresztül töretlen kulturális folytonosságot is, ahova mi érkezünk. Hogy a modern Kína életrendje mára hagyományok törése ugyanúgy, ahogy a modern nyugati berendezkedések – hogy a szellemi gyarmatosítás végül megette annak az alapjában fenntarthatónak álmodott egykori birodalmi alapszerkezetnek az éltető gyökérzetét, hogy ugyanúgy vált fenntarthatatlanná, és az egykori megtartó elveket ugyanúgy cafrangos, szakadt ruhaként viseli csak magán. A tanátadás folyamata megtört ott is – és bár ez a kötet ezt nem méri fel, nem fér a nosztalgiájába, valahol a könyv puszta megléte és így-léte ezt igazolja. Lehet, az a leghitelesebb benne, hogy nem tudta folytatni a reggeli beszélgetéseket. Lehet, mára tényleg folytathatatlanok. Kár ezért.

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VIII.

Az Ainuk genealógiája - természeti erők

Nagyon régi vágyam teljesült a napokban, amikor rajongó- (és minden egyébben is) társam megajándékozott egy csillagászati távcsővel. Most tanulom az eget, az eddig meglehetősen csapongó módon megélt, ezer okból, jó pár alkalommal háttérbe szorult érdeklődést próbálom mederbe terelni, hogy tudjam is, mi az, amit látok. S közben (mert a szenvedélyek bennem folyvást összeérnek) tanulom az égre képzelt mitológiát is. Ez a sokszólamú tanulás ajándékozott meg a felismeréssel, vagy inkább úgy mondom: juttatta az eszembe Frodót, aki mikor elindult a Megyéből a barátaival, s először találkozott a Sötét Úr szolgáival, egy éjen át a tündék vendégszeretetét élvezhette. Erdőcsát falu felett, az erdőben, egy kitett, füves domboldalon – ami, lássuk be, nem hasonlít egy biztonságos, védett erődre. Holott valójában azzá vált, a tündék szeretetéből, és a csillagaik akaratából.

A tündék leültek a fűbe, és halkan beszélgettek egymással; úgy látszott, ügyet sem vetnek többé a hobbitokra. Frodó és társai beburkolóztak köpenyeikbe meg takaróikba, és mindinkább rájuk tört az álmosság. Telt-múlt az éjszaka; a völgyben kihunytak a lámpák. Pippin elaludt, párnául egy zöld kupacot választva.

Messze, a Kelet magasában felragyogott a Remmirath, a Hálós csillag, a vörös Borgil pedig, mint egy tüzesen izzó ékszer, lassan a párák fölé emelkedett. Aztán valami légáramlás minden párát elfújt, mint a fátylat, és a világ peremére támaszkodva felbukkant az Égi Kardforgató, a fényes tüszőjű Menelvagor. A tündék valamennyien dalra fakadtak. A fák alatt nagy piros fénnyel egyszerre csak fellobbant a tábortűz.

- Gyertek! – kiáltották a tündék a hobbitoknak. - Gyertek! Most már lehet beszélgetni, vigadozni!

A tündék és csillagaik... Tolkien professzor szeretett teremtményei így, ennyire pontosan laknak a világukban. Legendás hőseik, távozottjaik, nagy alapítóik fenn laknak az égen – ahogy minden mitologikus kultúra félistenei, az antik hősöktől (amilyen Herkules például) a magyarok Csaba királyfijának csillagösvényéig. És mivel a világ minden porcikájával beszélnek (hiszen beszélni tanították még a fákat is) és a világ minden porcikája beszél hozzájuk, létezésükre hatással lehet. A csillagaik oltalma alá helyezik magukat – és az oltalmas ég alatt (ahonnan ez a szoros kapcsolat elűz minden felhőt, zavaró körülményt) biztonságban érezhetik magukat. Szóval így alakul ki az a védett közeg, ahova már nem találnak oda a Fekete Lovasok, akkor sem, ha keresztülügetnek azon a tisztáson.

Earendil fénye

Itt jutott eszembe, hogy hiszen találkoztam én már ebben a mitológiában ezzel az oltalmazó képességgel, amit a világban lakás a miénknél erősebben kapcsolatokkal átszőtt rendje teremt a tündék számára. Amikor A hobbit meséjében tizenhárom törp és Bilbó először találkozik Thranduil népével, a bakacsinerdei tündékkel. Bár ott másképp alszanak ki az ünnepi lángok, másképp működik ez az egységbe rejtett védelem: a törpök legalábbis képesek megzavarni a tündék világban lakásának (éjről éjre szinte szakadatlan) ünnepét. De ez a képességek szintjét jelentheti – úgy vélem, hiába szereti a legjobban Legolas népe a csillagfényt, másképp érinti őket annak ereje, mint a nemestündéket. Gildor Ingloriont például, aki Frodót tünde-barátnak nevezve mintegy előkészíti a hobbitot arra, hogy később megkaphassa a tündék legnagyobb erejű védelmét Galadrieltől. Az üvegbe gyűjtött, zsebre tehető csillagfényt. (Persze bőven lehet, hogy a Föld és Égbolt kapcsolatának koncepciója alakult át A hobbit megjelenése és A Gyűrűk Ura születése közti időben – nem is beszélve róla, hogy ez a kapcsolat hogyan alapozódott és miként változott A Szilmarilok kozmológiájában. Hiszen a professzor igen bátran revideálta korábbi nézeteit, ha új felismerésekre tett szert – kedves vesszőparipákat hajítva tűzre, ellobbanni, ha a látomás átalakult benne.)

Melkor

Ez a szemlélet egyébként nagyon sok mitológiában jelen van ilyen, vagy olyan módon, hogy amíg a nép számára lényeges vezérlő csillagok, csillagképek ragyognak az égen, addig, alattuk biztonságban vannak. Tehát a professzor korántsem talált ki ezzel újat, de ahogy alkalmazza, azzal valóban megteremti ezt a mitológiai távlatot. Hogy értsük például: Sauron felhője, ami Gondor fölé borul a háború idején, még ezt a kapcsolatot is képes veszélybe sodorni; s hogy értsük, ez a mágikus kapocs-törési kísérlet csak halovány árnyéka annak, amivel Morgoth Bauglir (eredetileg Melkor...), a sötétség első elcsábítottja vonta árnyékba például a Megszámlálhatatlan Könnyek Csatáját, az Óidőkben. Olyan halovány árnyék ez az égre varázsolt borulat, amit (mikor még nem érte el ereje teljét) valóban el lehet űzni Earendil fényének üvegbe gyűjtött párlatával. Az általam minden szeretetem ellenére, ezer okból problémásnak érzett A hobbit-filmek egyik ihletett pillanata, amikor Galadriel megtöri Sauron akaratát Dol Goldurban, és elűzi; egy olyan pillanat, amikor Jackson és csapata valami, a jelenet egészén túlmutató, lényeges elemre tapint rá. (Hogy ez a gonosz felhőzet elsősorban a napfényt takarná el, tény, de ezt inkább máshol taglalnám, amikor sorra kerül - ha valaha - a tünde-kozmológia Napot illető része. Az sem akármilyen történet...)

Elfek az éjben

Mint ahogy ihletetten került mozivászonra Samu felnézése is, Mordorból, amikor észreveszi azt a magányos csillagot, a szépséget, amihez a körülöttük gyülekező homály nem férhet hozzá. Bár egyébként egy másik mítosz-felfogás az alapja: hogy a sötétség el képes szakítani a csillagfényhez fűződő kapcsolatot, el tudja takarni – de nem semmisíti meg. Hogy ez a kapcsolat egy hobbit számára is létezik, azt semmi nem rajzolja szebben, mint ahogy Samu erőt merít belőle. Az észrevételből, a felismerésből. (Mondjuk mindehhez tudni kell, hogy a mitologikus világképek sosem különítették el szorosan az égi látványosságokat, az időjárási jelenségeket, mint a felhőzet, s a csillagos ég látványát; bár szférákat képzeltek bele, ahogy Samu is gondolja, de egynek tekintették – ezért hihette még a megszülető tudományosság is sokáig azt, hogy az üstökösök légköri jelenségek.)

Mesterséges tünde-csillagfény

Mert ha a csillagos ég kegyelméből védelmet élvezhetsz, tehát létezik egy ilyen mágikus kötelék, akkor az árnyékba vonás, a vak éjbe felhőzés is ugyanígy mágikus gesztus – miközben legalább annyira táplálkozik az alatta menetelő hordák dühéből, mint amennyire táplálja és védi azt. Ugyanúgy a Föld és Ég kapcsolata. Amiből egyébként arra juthatunk, hogy a szépségből szőtt csillag-erőd, a tündék ege alatti védelem is legalább ennyire táplálkozik abból, hogy a tündék elhiszik, és hogyan hiszik el ezt a védelmet. Talán ez a legfontosabb különbség a jelen világképe, és a mitologikus nézetek közt, hogy a hihető az egyikben nem lesz tapasztalattá úgy, mint a másikban. Tolkien professzor tündérmeséje számomra ezért - ezekért az apróságokért válik valóban mitológiává, s talán ezért nem engedem el (enged el), ahogy annyi mese már. A csillagok alatt, az ég alatt, ahol ma is járunk. Ahova fel kell tekinteni, akkor is, ha eltakarjuk, egyre jobban el, a saját sötétség-űző (de kormos felhőket termő, önpusztító) fény-mágiánkkal, amit közkeletűen elektromos közvilágításnak nevezünk...

A korábbi bejegyzések:
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura V.

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura VI.

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura VII.

Fodor Ákos: Gonghangok

Egyszer írtam egy teljes bejegyzést a háromszavas verséről. Tényleg igazodási pont, és nemcsak a megformálást illetően. Ritka, hogy bármit olvassak egy költőtől, valamit megpendítsen (pontosabban: hogy pendüljek tőle); még a legnagyobbaknál is vannak lélegzetnyi szünetek. Fodor Ákos nekem egyfolytában belégzés, ezért aztán nagyon óvatosan, nagyon lassan olvasom (belehalhatsz a folyamatos belégzésbe is, ha túl sok a levegő, belefulladhat az olvasás). Timi meglepett az összes könyvével, ami kapható, úgyhogy ez itt az első fecske lesz - jó ellenpontja annak, ahogy Az Ezeregyéjszaka meséit, a hét kötetet olvasom elszánt lassúsággal (s közben nagyon szeretve ezeket: mindkét olvasást is, meg a lassúságot is), az a folyam inkább kilégzés, jól kiegészítik majd egymást. (Becsúszik majd még egy s más ebbe a dualizmusba, de az sem lesz baj - sem a lassú olvasást, sem a könyveket nem fogom kevésbé szeretni bármilyen egy és mástól).

Jelentés az időm járásáról

Én derűlátó

vagyok, mert borút nézni

már nem érek rá.

Nagyon visszahúzódó ember volt. Nem járt könyvbemutatókra, olvasókkal való találkozókra, az irodalomban alig (kimondható, hogy egyáltalán nem?) menedzselte magát. Ha kértek tőle kéziratot, adott, ha nem kértek, nem nyújtózkodott megjelenésért, figyelemért. Mégis, talán a legnépszerűbb költő ma. Tudom, hogy ez lehetne szitokszó, tudom, hogy az általa mesterien művelt magyar haiku aforisztikus tömörsége okán előnyben van egy hosszúverssel szemben a tíz-szavas megosztások világában. Hogy félreérteni legalább annyira könnyű nem egy gyöngyszemét, mint kultúra-fújta embernek megérteni, de akkor is, az elterjedtsége ugyanúgy unikális, mint a költészete maga.

Emléktáblácska

Életszerű, ha

elpusztul egy temető.

Tanult valamit.

Szeretem, ahogy az özvegye, Podonyi Hedvig beszél róla. Érzik ez a haikuba is becsomagolt „tanult valamit”. Azt mondja, Fodor Ákos azért nem lehetett társasági ember, mert annyira intenzíven volt jelen a kapcsolataiban, párbeszédeiben, hogy soha nem tanult meg több emberre egyszerre figyelni úgy, ahogy ő szeretett figyelni. Azt hiszem az észrevételeken, rácsodálkozásokon, megpendüléseken alapuló költészetének is ez az egyik titka, az „ahogy szeretett” figyelem. S hogy a szavakra, a nyelvbe kényszerült jelentésre legalább ennyire, és ugyanígy figyelt, számtalanszor rácsodálkozott, pendült tőle – ez tette költővé. Azt mondja Podonyi Hedvig: nem voltak előítéletei. Egyszer végiggondoltam ezt, Hamvas Béla Szilvesztere kapcsán, a csodálkozást, ami hidegvérnek tűnik... Nem is nagyon lehettek, mert aki igy csodálkozik, nem is ér arra rá, hogy előítéleteket gyártson.

A második eljövetelre váróknak

- Ide, mégegyszer?

Olykor tényleg elragadó a tömörsége ennek az általa művelt haiku-rokonnak, mert a japán forma (Basho óta elég szigorú, vers-egészre kötelezően alkalmazott) szabályrendszere helyett tényleg megalkot egy általunk is befogadható asszociációs hálót a vers köré, ahol kedvedre (írnám, de inkább a költő pontos vezetésével, az általa felkínált gondolat-utakon) bóklászhatsz. Ha létezik forma-adaptáció, ebben a tekintetben igazán teljes értékűt alkotott. Holott tudta különben az eredeti követelményeket is, nem európai szinten:

Most

       hommage a Basho

a csendes égen

felhőhajók úszkálnak:

se harc, se verseny

...szóval pontosan tudta, hogyan-mitől működik a klasszikus haiku, s ha kedve tartotta, bele tudott helyezkedni a hangba. Úgy is, hogy nálunk hiányzik az a közös, évezredek óta bokrosított, ellentmondásosságában is valahol koherens jelképi „szövegkörnyezet”, amire a mai japán művészete – a popkultúráig bezárólag – ugyanúgy ösztönösen hivatkozik. Úgy is, hogy (ahogy mondani szoktam) magyarul nincs, vagy nincs túl sok egyetlen szóval kifejezhető (és ezer másikat, egész gondolatbirodalmakat a jelentésbe vonó) metaforikus alapegység, mint például a „hulló szirom lelkiállapot”. És amikor a szavak többszörösét használja, akkor is képes megőrizni ezt az eszelős tömörséget, hogy egyetlen vesszőt sem hagyhatsz ki a látomásából, ami önmagán túlmutatóan jelent.

Töredék a teljességről

s mikor szilaj-durcás kis melle

tenyerembe szelídült

és egész teste (mindent feledve,

amitől béna, vagy feszült

az ember fia-lánya)

boldogan oldódva megáradt

és minden porcikája

igent mondott minden porcikámra:

meghalt a Bűn s társa, a Bűnbocsánat.

       Egyesítve Holdat s Napot:

       betöltött és befogadott

A GONG csodálatos hangszer, mert az alig hallhatótól a testes hangig ezerféle megszólalásra képes. Csodálatos és nem egyszerű hangszer, mert egyetlen esélye van, abban kell megtalálja a teljességgel pillanatba illő együttzengést. Örülnék, ha alkatom és működésem valamelyest GONG-szerűnek bizonyulna – a többi: játékosaimon múlik írta utószavában a költő. Köszönöm, hogy játszani tanulhatok. Rajta. Tőle.

Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Ez egy nagyon egyszerűen fogalmazott, mégis szellemes, jó példákkal, jól elkapott képekkel operáló szöveg – írnám, hogy szerelmes levél a fákhoz, de annál jóval több. Egy szemlélet gyermeke, ami az írójában hosszú évek folyamán alakult ki (alakult át). De tökéletesen alkalmas arra, hogy az elolvasása után bárki másképp tekintsen a lassú élet hatalmas, vagy apró lényeire; hogy elkezdje látni a fákat. Úgy, ahogy Peter Wohlleben, és szerintem még számos társa, akinek a gondjaira bíztak ligetet, erdőt, életteret – azt a csodát, ami (sajnos, vagy sem) mára szinte mindenhol kulturtáj, ugyanúgy gondozást és beavatkozást igényel, mint minden, amihez időközben hozzányúltunk. Ugyanúgy termőterület, a ritka kivételektől eltekintve, amelyek szigetszerűen ékelődnek az általunk erdőnek tekintett, kitermelés-központú világunkba. Ezek a „szigetek”, nagyon lassan újraalakuló „őserdők” izgatják a szerzőt, aki tulajdonképpen az úgy hagyás szószólója; nagyon szeretem, ahogy lelkesedik a magát amúgy tényleg nálunk jobban szabályozó valódi erdő gondolatáért.

Mert olyan viszonyokat vesz észre (vagy tár elénk, közérthető formában), amiket nem feltételeznénk egy növényről sem. Az „én” kis bükkjeim már legalább 80 éve várakoznak 200 éves anyafáik alatt. Emberi léptékre átszámítva ez 40 évnek felelne meg. Nincs kizárva, hogy a törpéknek további két évszázadot kell még ellenniük, mire végre rájuk kerül a sor. Igaz, a várakozás ideje megédesül. Gyökereiken keresztül az anyafák kapcsolatba lépnek velük, és ellátják őket cukorral, meg egyéb szükséges tápanyaggal. Mondhatjuk úgy is: szoptatják a facsemetéket. Az ivadékgondozás gondolata, a fajon belüli kooperáció, együttműködés, csoportos együttélés a növénnyel kapcsolatban nem, csak az állatvilágban vált természetessé a számunkra, és a könyv tele van azokkal a tapasztalt példákkal, amik felmutathatják: a növények rendkívül lassú életében ezek az egymás felé tett gesztusok ugyanúgy jelen lehetnek. Nagyon hosszan sorolhatnám az érthetően fogalmazott, remek példákat – tényleg szemléletformáló ereje van, ha elhisszük az írónak, amit tapasztalt, akkor is, ha az időnkénti szaklektori hozzáfűzések azért árnyalják a képet, jelezve: Wohlleben átalakult szemléletén – amit rendszeresen a jelen tudományos kutatásainak eredményeivel igazol – azért nyilván nagyon sok pontosítani való akad még.

Mégis, ez a szemléletváltás ennek a könyvnek a legnagyobb ajándéka. Hiszen azért korántsem arról van szó, hogy valaki az erdő, mint tudatos, a világra (elképesztően lassan, de) számos módon reagáló, minimum állati szinten tudatos organizmus (úgymond) hívőjévé vált, és ebből a pozícióból igét hirdet. Az állításai javát a jelen kutatási eredmények bőven igazolják, és a kép, amit ezek együtt-látásával fest, bőven benne marad a tudományos szemlélet szabályrendszerén belül. Ahogyan lát az továbbra is az összegyűjthető tudás emberének logikus megközelítése – pont egy korábbi szemlélet maradványait gyomlálja ki ebből az összképből, amely a törzsfejlődést jobban kőbe vésett, szigorúbb határokkal képzelte, és csúcsára képzelte az embert, mint a létezés egyfajta megkoronázását, az összes ebből kifolyó következménnyel. Ha szigorúan nézem, a lelkesedés látható jelei ellenére (amik időnként tényleg előrerohantathatják egy-egy gondolatmenetét) ez a szemléletváltás komolyabban tudományos szemléletet eredményez, mint a közkeletű (például tanított) hozzáállásunk a fákhoz.

Más kérdés, hogy ezzel a szemlélettel eddig csak költőibb, érzékenyebb formában találkoztam – s ez a valódi öröm oka, hogy ez a maradék nélkül higgadt, megfigyelésen és tapasztalatok leszűrésén alapuló paradigma odabeszél a hiteimhez is. Amit Hamvas Béla fákkal kapcsolatos esszéiben szerettem meg, amit Tolkien professzor oly sok fákhoz írt himnusza is tartalmaz (s most nem – nem elsősorban – az entek tényleg antropomorf megjelenítésére, hanem leginkább Niggle fájára gondolok). Hatalmas öröm volt, hogy érzés és tudomás így találkozhat. Már csak azért is, mert pontosan meg sem fogalmazható módon vonzanak mindmáig a fák, az első, emlékeimben őrzött gyermekkori élmény óta, mikor Rácalmáson, a legnagyobb nyárban egy hatalmas gesztenyefa árnyékába fektetett aludni engem és társaim az óvónénink. Sose felejtem el azt a félálomban átélt rácsodálkozást a bennünket óvó, gyengéd, illatot suttogó erőre. Az erdőben tett séta szükséglet lett... Személy szerint az a véleményem, hogy a fák vibráló nyelvi koktélja az egyik oka annak, amiért annyira jól érezzük magunkat az erdőkben. Legalábbis az érintetlen erdőkben. Kirándulók, akik területem egyik régi lomboserdő-rezervátumát felkeresték, újra meg újra arról számoltak be, hogy boldogság tölti el őket, és valósággal otthon érzik magukat az erdőben. Vissza kéne találni ide, amíg még lehetséges, minél több embertársamnak. Gyógyulnunk kell, a világot uraló álmokból – hátha megtanulhatjuk a fáktól, minek vagyunk még mindig maradék nélkül a részei.

Kiadó: Park Könyvkiadó

Fordította: Balázs István

Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Hogy valamiképp mégis beláss a mozdíthatatlan függönyök mögé. Hogy mégis elmondható legyen, valamiképp elmondhatók legyenek kimondhatatlan tetteink. Mindenkié.

Ülök a könyv fölött, amit nem birtoklok, mert akkor se birtokolnám, ha megvettem volna. A birtoklás magánügy. Nemes Nagy Ágnes verseiben ebből van a legkevesebb. A magánügy-birtoklásból. A költő birtokos esete mindig szavak birodalmából kihasított táj, de ez a gyűjtemény tényleg mindenkié szeretett volna lenni, az első, tétovaságtól meglepően mentes versektől kezdve, ahol még nyakon csíphető a más birtokos hatása, Babits Mihály magához szigorúsága, egy sokkal szigorúbb birtokviszonyban. Ahol még torlódnak az írásjelek, felkiáltás van, kérdés, nyomatékos, nehéz szavak. Ahol még teljesében nem talált magára ez a vágy, hogy mindenkié legyen.

Csak egy marad meg, semmi más: a tiszta ismeret. Nem ismeret, csak szomjúság, mely mind felé vezet. Nem szomjúság, csak rettegés – és így tovább, a pontosítások hímes, szigorú rendjében. Van ebben a keresésben érték, ott a Szomj, a legőszintébb szerelem-kannibalizmus képeivel, az inverz szülés, a másik birtoklásának női teljese. Képzeltek ilyennek ősi, női istent. Ott van, még ott a nő, a megszólalóban, hogy aztán elfogyjon, tényleg megszülessen a költészet-birtok, amit régebben androgünnek neveztem - most már le merem írni: úgy nemtelen, ahogy az angyalok. Minden angyal iszonyú, mert olyan tág létezést feltételez, ahol ekkora távolodással látható csak be a közös, ahol minden „túlságosan is emberink” meg kell fosztani magától – ahogy az életben amúgy is történik. Lengyel Balázs, a társ és barát a kötet utószavában (T. S. Eliot szavával) így fogalmaz: a költő létrehoz valami „objektív korrelatívot”, a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A költő, akinek undorító az exhibició, mert egyfelől önzés (velem történik, tehát a világgal, egyszerre kivételes, mert velem, és szabály, mert Én vagyok a világom), másfelől mítosz lesz, jobb esetben mese, a vallomás vetkőzés közben is megszülető konstrukciója által, rosszabb esetben nettó hazugság: az „én ott voltam” szenzációkeresése; holott elég, hogy bárki ember ott volt, hogy valaki. Elég a szóhoz, annak is, aki leírja: én szobrot vágynék mondani. Valami kevésbé romlandót, mint a költőbirtokok időbe kötözött java (teremjen közben bármilyen finom bort), olyat, ami csak úgy pusztul, ahogy a Föld emlékei.

Zdzisław Beksiński képei. Szerintem illenek ide.

Nagyon hálás vagyok Lengyel Balázsnak, hogy ebbe a szobor-birtoklásba beengedte a költő saját szigora által feledésre ítélt verseket, a kézzel írt füzetekből, a barna, a szürke, a fehér noteszből; a szobrászműhely talaján heverő forgácsokat. Mert csak annál élesebben látszik tőlük a Napforduló és az Egy pályaudvar átalakítása. És megértem (bár nem értek egyet vele), hogy nem engedte be ebbe a gyűjteménybe a gyerekverseket. A költő örömképességének az eredetileg vágyott monolit költői világhoz képest valóban teljesen más fűszerekkel operáló, organikus kincseit. Elvonta volna a figyelmet. A noteszek tartalma nem vonja el. Szobrászműhely talaján heverő forgácsok, írtam; talán inkább mégis talapzat, amin maga a költészet-szobor megáll. A személyesebb, mint a költő által kimondott közösünk kővé mereszthető igazának alapja.

Mert ez a költészet tényleg a közöst akarta. Csak én bírok versemnek hőse lenni írta a mester, Babits, akit esszébe foglalt hűséggel látott és szeretett a tanítvány, aki a Napforduló verseiben tényleg túlnő a mesterén – ezzel hitelesítve magát a mesterséget. A Napforduló a költészetünkben csak Pilinszky Apokrifjához mérhető csoda. Kell hozzá a kor, a hallgatás iszonyú kényszere, hogy nem lehet fecsegni a dolgainkról, a kor kényszer-nyelvi légköre; és például Tarkovszkij filmjeinek bátor kerülőútja, a talán egyetlen járható. Ahogy ő tartja a maga Tükrét, úgy szeretne ez a költészetszobor nekünk is szembesülést tartani. Ez a köztérisége – ez a közöst akarás. Ami "objektív korrelatív" benne, és a hitelesítéshez kell: az út, a szódás paripa, a halottak helyett égnek repülő nagy ruhaujjak; kell a sebhely a vállon, a személyes, kis halál érintése, hogy érezhessük azt a feltámadást, ami épp olyan nehéz, mint maga a túlélés – épp akkora felelősség. Kellenek a mindenkire vonatkozó, alapjában személyes élménytől akár független, de bárki számára személyessé varázsolódó képek (ettől objektív ez a korrelatív). A dolgok folytathatóságának vak kényszere egy világban, amely összetörte magát, és mégis, liheg, tapos, úgy csinál (nagyon hamar úgy), mint ha mi se történt volna. Kell a bátorság, hogy ebben a fosztott környezetben (önként fosztja magamagát) istent állíts, legyen valaki, akinek elhiszed a test feltámadását. Ez a költészet vallástalan (tudja róla, hogy mi találjuk ki), de hisz. Amikor én istent faragtam, kemény köveket válogattam. Keményebbeket, mint a testem, hogy, ha vígasztal, elhihessem. Nem kell tudnod, mennyi belőle tényleg az övé. Tényleg sebesült-e, bal vállon, vitte-e jobb kezében tartva balkezét. Nem kell tudnod, a már hadseregnyi végső mozdulatból mi jutott a költőnek. Ebből egy falat sem magán-szenzáció. Elmesélhető történeteink összegét szeretné felmutatni, akárcsak Pilinszky, mint egy monstranciát.

Egy madár ül a vállamon, írja, igen, ez a szigorú líra tényleg súllyá lesz aztán, bénasággá – nem lehet akármit firkálni tőle (a dolgok vak, életfenntartó kényszerei, az amúgy nagy gonddal, de kényszerből készített fordítások, a szeretettel formált, örömképességből táplálkozó gyerekversek ide tényleg nem számítanak). Hogy aztán elengedje, repülni engedje mégis. Az Egy pályaudvar átalakítása hosszúverseiben felszabadulás-gesztus (is) lakik. Tényleg csak Pilinszky kései út-találásához mérhető a szabadságfoka. Valahol most úgy érzem: az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovakba helyezett bizalom. A képsűrűsége, alkotó mechanizmusai szerintem hatással voltak például Simon Mártonra – furcsa mód ez az elengedett madár szerintem még mindig itt repdes az irodalmi égen.

Ahogy a madarak. Vagy ahogy a macskák. A felismerés Az utca arányaiban. Hogy sikerült szavakba faragni a dolgaink mértanát, élő és élettelen metszőpontjait, mégis, ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe, a csontig (szabályig) vetkőztetett házak nem tartalmazzák a lélek kivételét, és szabadságát, ahogy tartalmazná, ha sikerülne egyetlen macskát elmesélni mégis. Ahogy ez a látszólagos bőbeszédűség tartalmazza a szoborfaragó attitűdjét. Szentségtörő gesztusként idemásolom verssé tördelve Nemes Nagy Ágnes hosszúversbe, a Villamos-végállomásba szüremlő, nem szűnő szoboralkotó képességének bizonyságát (talán a legszebb, szerintem ez):

Oda léptünk be mi, ki hitte volna

tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna

vad fúvásába, készületlenül

ahol egyetlen zászlórongy a ház

egy eldőlt katonaköpeny

amely felpattan mindig újra

üres kabátujjakkal ég felé

és úgy, mintha nem volna forma

nem volna, csak a szél.

De visszavonják... Ahogy visszavonták a fecsegésbe, ahogy nemcsak felszabadító gesztus, amikor újra létezni engedi az irodalom. Ahogy ez a visszavont visszavonás terepet ad a félreértésnek, avagy akár a tudatos félremagyarázásnak (amitől – talán, szerintem – Sánta Ferenc is inkább elhallgat). Hogy mi marad? Öreges, ironikus, kedves költő-szerep, köszöntő-versek, némi fűszeres keserűség, a méltósággal viselt betegség borzalma egy méltatlanságtól (méltatlankodástól) szennyes korban. A végső „Szent István-feladvány”, nyelvi játék, barátokkal és játszótársakkal Szigligeten, hogy elmondhassa: „Ez is megvolt, végül, köszönöm.”

Birtokolhatatlan költészet. Olvassátok.

Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni

Ezt a könyvet is úgy olvastam, ahogy egy regényt. Szépen kinyitva az első oldalon elmerengve rajta, mi vár rám, ha a kötet Sylvia Plath Elmjéből vett idézettel kezdődik, a sorral, a naplementék atrocitásáról. Aztán versről versre, szép lassan – lehet ezt a könyvet lapozgatni egy könyvesboltban, mielőtt a kosaradba teszed (ha lapozgatod, a kosaradba teszed), de nekem a Rókák esküvője óta a versről versre sorban az adekvát olvasás, ha Simon Márton új könyvvel jelentkezik. Nem lehet regénytempóban. Nem hagyja a felépített képek embertelen sűrűsége. Megállít, hogy a fölöslegességem is funkció, akár / a drapp drapériák előterében / döbbenten bámulva álló kitömött, / fiktív létezőké egy helyhatározó körül. Tényleg. Ha már itt tartunk, fölösleges vagyok, mint olvasó, ezek a versek nélkülem is elléteznek, én nem tudok létezni nélkülük, és akkor már ilyet olvassak, ahol ez az embertelen sűrűség nem attrakció, mert az élmény mögötte legalább ennyire sűrű, mégis, követhető. Követhető a séta, merre tart, és kinyílik, miért és mi van köztünk – milyen Leszállóegység hova érkezik. 

Miközben kismillió dolgot másképp látunk. De ezek a másképp látások elsősorban máshonnan nézések, ez is helyhatározás, az olvasó magamé: ami kering, nem megy sehova, írod, de az én látványaimban nemcsak kering, zuhan is minden keringő, a keringetőjével együtt. Nap körül a bolygója és holdja körülötte zuhan is – de jó egy pillanatra mégis belakni ezt a veszteséges egyensúlyt, amit megragadtál, mert tényleg ami fölösleges, csak az a szabad. Másképp látjuk az emlékek összefogdosását (betonon kiömlött tejjé – hogy teljes látvánnyá rántson egyet a Polaroidokból), tudom, hogy a kiélesedésük is konstrukció. Tényleg összefogdosom, ahogy sztorivá mesélem a rokon élményt, amikor hajnalban, mámorban egy bezárt bútorboltba hallucináltam ünneplő, szép embereket (nem engedtek be...). De ez a kézbe vétellel jár. Mint amikor az ember tényleg a tenyerében tartja a hiányt, és tényleg tudja, hogy halhatatlan (és ennek semmi értelme), mégis, ilyenkor az ember ez a tudás, és dadogni akar róla. Mert tényleg nemcsak zsibbadt séta voltál a boltig, élet, ha ennyi mindent merészelsz érezni és ebből ennyi mindent szavakba rántasz. Vitázom, naná – miközben kacarászom a Szabadságaink potyogtatásán; nézd, lehet igazad, ha elpotyog az összes, tényleg csak zsibbadt séta. 

Amit viszont teljesen másképp gondolok (zsigerileg), a Mítosz. Számomra nem a múlt kinyomozhatatlan színű, ízű, szagú fosszíliája, kőzetbe szorult csont, és pláne nem kizárólag emlékből konstruált hazugság. Élő, lélegző, csak most műveletlen terület, mint a Hold. Ironizálhatnék, hogy te is mítoszt teremtesz, a magadét. Hiszen a mítoszhoz nem kell más, csak hiteles művelők, mint te, aki kiérlelt egy sűrített nyelven (neked nyilván konkrét) tartalmakat éneklő formát, ami nekünk sosem úgy és sosem ott konkrét (pedig tényleg követhető), mert az olvasásunk olyan, mint egy fekete szemetes-zsák, csak a mintázatában azonos, a tartalma szintjén teljesen soha. Analógiáink vannak a szavaidra, és az analógiáink mitologémákat gyártanak. Mint nekem a Ciklonban: más hasznos fikció, másik épített rendszer (kilátástalanság-érzete), de ugyanúgy sötét mocorgás a konklúziója, sötét helyeken. Hogy aztán egy teljesen más szinten még egyszer visszaköszönjön mindez (neked is, nekem is) a Tundrában, hogy legyen mit érezni. Igen, a mítosz elsősorban érzés és érzésem szerint ettől még nem nettó fikció marta manipuláció (avagy csak úgy és annyira, amennyire magunkat manipuláltuk, egy lakótárs előtt és kedvéért, vagy magunkat magunknak, például a karanténban). Persze lehet, mindez benne van a versben, úgy, hogy nemcsak ez – a gondolat, és releváns kritikája is. 

Szóval olykor vitázom, de közben kész vagyok attól, hogy akkora sárga pillangók, mint az önutálat! Meg a szakítóversért: Araki Nobujosi képeire, önmegsemmisítő üzemmódban született elbocsátó, csúf üzenet, Ady versének (Akarva? Akaratlanul?) pontos komplementere. Meg hogy visszafelé olvasva mennyi minden mekkora happy end. Amit szó szerint mondok, azonnal elkezd mást jelenteni, mondod, én meg remekül illusztrálom itt, miközben feltárom az olvasatom, hogy mennyire mást is jelenthetnek a szavaid, ha így használom a dőlt betűs részeket. Mondom, ahogy te mondod, és tényleg elragadóan, az őzek és az árnyékuk viszonyát a mennyire jobb lenne lenni másholban. A hazavers, az anyavers, szóval ezek a nagyon nehéz esetek gombócot raktak a torkomba (tényleg nagyon nehéz beszélni róluk így, hogy tényleg ne gondoljak közben, és ne rezonáljon bennem az össze-vissza fogalmazott magamé, csak egy érzés, amit keltettek, ami tényleg a magamé), tessék elolvasni őket, olvasók. Meg a Vers című verseket, főleg az elsőt, a direkt másképp tördelt rímelést – amit magamban úgy mondok, hogy kijöjjön, és gyönyörű. Van itt minden amúgy, ami bennünk lakhat és körülvehet. A hang a fejemben, és aki hallgatja odabent, meg a hatodik hullám odakint (ez mondjuk még nincs, de lesz, ezt megnyertük). Vidámság is van, minden látszat ellenére, még ha a legtöbbször kínjában röhög, akkor is. Akkor is, ha kifejezetten várok egy vidám könyvet Simon Mártontól, olyat, ahol nem ül ekkora súllyal rá az emberség. 

Ahogy munkát ad a Hat módszer, hogy medvévé változva ébredjünk hisz ki lehet olvasni belőle tényleg, csak nekem az utolsóval folyton hét jött ki. (A hetedik te magad légy?) Lehet, egyszerűen másképp számolunk. És ahogy azonosulok, bár még nem találtam ki, hogy mekkora kővel (kőzetbolygó-mérettől folyó mosta kavicsig tart minimum a skála), de magával a verssel vita nélkül. És azonosulok vele, bár ezen a blogon a látszólagos cáfolata látszik, hogy én az voltam, aki hátul áll, egy elmesélhetetlen történet tenyerével a száján. És ha valaha szerelmes antológiát szerkesztenék kortárs művekből, a címadó vers benne lenne, ez a tétova értelmiségi férfióda, a maga mérhetetlenül őszinte dadogásával. Ezekkel irigység nélkül azonosulok, és köszönöm; nemcsak nekem, helyettem (is) írtad őket. 

Szóval ezt a könyvet is úgy olvastam, mint egy regényt, s végül úgy is írtam róla (még ha közben a költőnek címzett levéllé is alakult félig). Össze-vissza csapongva, az olvasat összefüggései mentén. Megpróbáltam nem elspoilerezni a csattanóját. A megszégyenítő késztetést, / hogy beszéljek, föloldottam / abban, hogy minden szavam / lecseréltem egy ugyanolyanra. Örülök, hogy ebben a közös világban ennyi közös élményünk van – legalábbis olyasmit feltételez, hogy tényleg létezik például valamiféle közös. Olyan, amilyen, de van. Meg léteznek helyek például. Örülök, kedves Marci, ha a japánkert neked is legalább annyira fontos (ha már ott akarod megcsinálni azt a rossz fényképet), mint nekünk, Timivel. Neked nem hiányzik onnan a járvány hullámai által elmosott pavilon? Szerettem ülni ott. Folytatnám még. Milyen kár, hogy ebben a dalban / nincs hozzá elegendő tárhely.

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 2. kötet - képregény

Nagyon vártam ezt a folytatást, mert alaposan felkavart az első gyűjteményes kötet. Hogy aztán a kézbevételkor nagyot billenjen bennem az egész. Úgyhogy előételnek jöjjön a feketeleves, aztán a fő fogás...

Hiszen értem én. Van a népszerűség, meg a következményei, lesz a választás, ami eldönti a lapokon elképzelt jövő jövőjét – szóval van egy interregnum, egy toporgás, hogy mi lesz, és hogy aztán mi legyen. Kiderült, hogy Warren Ellis nemigen tud mit kezdeni ezzel, azon túl, hogy (nem is szellemtelenül, de) ismétli magát, tovább mélyítve a Város horror-arcán a vonásokat, ahogy megpróbál képet festeni az új aljanépnek. Látszik ez az arc, és ez a látszás számos emlékezetes panelt köpült azért a történetbe - viszont egészében ettől még ez így süthetetlen massza maradt. Visszamenőleg vesz el hiteleket. Spiderét – tényleg ennyire vak volt Vigyori valódi természetére? És Vigyoriét, Gary Callahan figurájáét, akiből persze elnök lesz. Ez a nyers, diabolikus alak, aki a bemutatása által tényleg csak egydimenziós, l’art pour l’art képregényes főgonosz, az összes megszokott indokolatlansággal. Aki személyes találkozóra hívja hősünket, csak hogy közölje vele, el fogja pusztítani... Ezek a nagy, színes, szélesvásznú mesegesztusok fájnak időről időre a legjobban - mert lerántják ezt a folyamot a szerzői képregények élvonalából egy sokkal inkább fogyasztásbarát, mondjam úgy: utalás- és rétegmentes panel-felhasználói szintre.

Az új aljanép. Ugyan. Semmi új nincs benne, sajnos. Vagy csak annyi, amenyi a percenként születő új vallásokban, vagy a divat hullámaiban. A megvezethetőség korábbi, új trendeket követő tömegei választanak itt új zsarnokot a régi helyett – nekem a teljes koncepció sántult innentől, és ez a sánta történet bonyolódik lapokon át. A dolgot megmentik a képek, a vizuális orgia továbbra is töretlen, de az elmesélt történet ebben a hat füzetben méltatlan a megvalósulásához. A képregény, ami felrúgta a bevett történetmesélés szabályait, így simul vissza időlegesen a fősodor langyos masszájába, oda, például, ahol Arkham gyógyíthatatlan elmebetegei, és motivációik laknak. Kár ezért. Egy féknek bevetett történet kellett, hogy újra kitörjön belőlem az első kötet nem egy lapját kísérő elképedt röhögés, hogy visszarázzon oda, a komfortzónámon kívülre, ahova az első gyűjtemény csaknem teljese vezetett: az Amíg itt vagyunk. A celebet a halálról kérdezik, és mivel ezt a celebet úgy hívják, hogy Spider Jerusalem, hát minden irgalmat félretéve válaszol. A példabeszéd legjobb része a buszsofőré, aki elütötte a hitét – na, itt érkeztem meg oda, ahol az első lapoktól szerettem volna lenni.

A celeb, aki aztán úgy jár, ahogy az összes öt perces hírnévben lubickoló társa. Cuki animét, meg érzelmes szappanoperát hamisítanak belőle, a hamisítatlanból, szép apránként lezabálva róla minden hitelt. Miközben a pörgetett lapokon újra beindul a szekér, kapunk halomra lőtt hullahegy-méretű rendőri túlkapást, akciós, kettő az egyben kivitelben, kapunk oknyomozó újságírást Spider-módra, szóval visszatalálunk abba a pörgésbe, ahol Warren Ellis hibátlanul otthon van – tehát megint nincs ok a panaszra: a sánta innentől újra sprinter. A továbbra is maradék nélkül irritáló, szörnyeteg, seggfej hős visszaszerzi az aprópénzre váltott reputációt, immár az új ellenség, Vigyori egyre nyíltabban ráfordított célkeresztjében. De megint teszi a dolgát, úgy, ahogy akkor, mikor lejött a hegyről – vagy még durvábban, hiszen közben fokozatosan lebontja maga alól a védőhálóit, mint a tétet folyamatosan emelő artisták. Érdekes amúgy Warren Ellis víziója a cenzúráról, ami a sikerpropaganda mellett, a közélet szent megtisztításának jegyében zajlik ebben az alternatívában - és valahonnan ismerős. Már csak a harminc-plusz évre titkosított kiderülések hiányoznak, hogy e tekintetben teljesen otthon érezzem magam...

Kár, hogy a fő motivációja egy szolidnak nem nevezhető bosszúhadjárat Vita Severnért. De nem baj, hogy ennek áldozatul esett az eddig felépített menazséria jó része – jót tesz a következőkben, ha új cirkuszi szereplők kerülnek a porondra, hiszen hátra van a történet csaknem fele, és legalább némileg kinyílik (remélem, ki) az első gyűjteményben nehezményezett kisvilág-jelleg. Mindent összevéve mégsem éreztem hiábavalónak a Spiderrel töltött időt - fokozatosan érkeztem vissza az első kötetet kísérő meghökkentségérzetbe, hogy aztán a végét ennek a gyűjteménynek nagyon szeressem. Pár eseménytelen kocka, ahol a nagy mögélátó szembesül vele, hogy már nem lát „maga mögé”. Igen, ilyenkor tényleg nem marad más, csak a küldetés-tudat, az értelme ugyan megkérdőjelezhető (mindig lesz aljanép, miért ne volna, és mindig rosszul választ - mondatná az egyszerűség, de persze ez is bonyolultabb: amíg a politikus így termék egy kínálati piacon, mindig az akciós lesz kapós belőle); mégis, nagyon várom, hogyan folytatódik Spider Jerusalem ámokfutásának képre rángatott története, akkor is, ha úgy sejtem: sírás lesz a vége.

Amikor 1997-ben a TRANSMETROPOLITAN rajzolója lettem, amellett tettem le a voksot, hogy egy szerzői képregényen dolgozom majd egy íróval, akiben hiszek – ahelyett, hogy egy fősodorbeli, bejáratott, havi sorozatot vettem volna át. (...) Abban az időben a képregényipar helyzete elég sötétnek tűnt, Warrennel soha nem hittük volna, hogy a kis sci-fi sorozatunk pár számnál többet futhatna. A süllyedő hajón pedig minden belefér. Kilehet próbálni bármit. Elengedhetjük e gyeplőt. Ez pedig jó döntésnek bizonyult. Így beszél az utószóban Darick Robertson. Ebben a gyűjteményes kötetben szembesülhettünk vele, hogyan lett siker, az alkotók hogyan viselték el és élték túl ezt – hogyan billent meg, és hogy került újra egyensúlyba ez a sztori a minden belefér tekintetében. Továbbra is indokolt szerintem, hogy kultusza lett, továbbra is a gonzo-újságírás mámorgőzös himnusza, továbbra is nagyon várom majd a folytatást – mert hiszek benne. Hiszem, hogy valóban valami fontosat akartak elmondani a szerzők, ebben a teljesen eszement keretben. Részemről vevő maradok rá. Neked is ezt javaslom.

Sokféleképpen lehet üzenni és véleményt nyilvánítani. Ezt ebben a képregényben mesteri szinten űzik... Ez a panel például Spider egyszeri átfazonírozásával, a hasonlítással állást foglal valaki mellett, aki (nagy szívfájdalmalmra, amúgy) diszkreditálta magát. Így is üzenhet valaki, de Warren, ettől még te se leszel kisebb seggarc, hogy szolidáris vagy valakivel, aki ugyanabban a bűnben érintett.