Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 1. évad)

Mindig vaskos szorongással elegy kíváncsiság környékez, amikor leülök egy ilyen adaptáció elé – amikor valami szívemnek igazán kedves, mondjuk így: saját mitológiámmá tett produktumot visznek át egy ízeiben más követelményrendszert magáénak valló formátumba. Azt gondolnád, talán itt a legkisebb a távolság, a képregény és televíziós sorozat között; hiszen ott a rajzolt storyboard, csak követni kell. Szolgaian, vagy kreatív döntésekkel formálva rajta – sokkal kevésbé kockázatos, mint például az írott szó, ahol mindenki saját maga rajzol a képzelettel; s ahol a mozgókép majd ezt a saját, képzelt mozit kapja mércéül. Ez tény, mégis, pont ez a nehézsége: meggyűlhet a bajod a szereposztással, a képi világ átmozgatásával – hogy a mese a másféle dinamikában is megtartsa a maga eredetileg varázslatot gerjesztő (mágikus) fűszereit.

Ráadásul ennek a mozgóképes formának megvannak a sajátos határai, amiket maga a sorozat-formátum gerjeszt és tart életben - és amíg a nézettség dönti el, hogy egy ilyen nagy ívű történet elmesélődhet-e, addig igen megfontoltan élhetsz csak e határok átlépésével, figyelmen kívül hagyásával. Neil Gaiman beleszaladt már néhány pofonba e téren, a legkomolyabb minden bizonnyal az Amerikai Istenek fiaskója volt; majd ha rávesszük magunkat és befejezzük a harmadik évadot, írok róla (meg ha kifújtam magamból a mérget, hogy olvasható legyen, ami születik). Úgyhogy nem csodálom, hogy ennél a projektnél az író ragaszkodott a lehető legteljesebb kreatív kontrollhoz.

Hiszen a Sandman az író legkomolyabb teljesítménye szerintem. Valami önmagán komolyan túl mutatót sikerült itt az alkotótársak: rajzolók, kihúzók, beírók, szerkesztők segítségével a lapokra tenni; valamit, ami önmagánál sokkalta többet jelent. A mesélés közben reflektál a gondolattal vert biológiai lény belső életének ezer és egy elemére; a kultúránk formálódásának jellegzetes momentumaitól a máig élő és éltető mítoszok természetének szinte katalógus-szerű felméréséig - mindezt egy történetben, ahol én akkor is teljes figyelmemmel laktam, amikor (hatalmas terjedelemmel a vége előtt) már nagyjából tudtam, hova fog kifutni a mese. Nem a mi lesz a vége kíváncsisága, hanem ez a létemre ezer színnel reflektáló bőség tartott az olvasásban. Aminek nem egy eleme csak most jut az eszembe, hogy gondolkodok róla - meg bármelyik napszakban, amikor az életem rímel rá.

Nem nagyon mennék bele a történetbe, egyfelől rengeteget írtam már róla; másfelől szerintem, aki akarta már ismeri – aki nem, az meg legyen kedves, akarja ismerni, higgyétek el, érdemes. A képregény-folyamból a Prelűdök és Noktürnök, meg A babaház került az első évadba, rengeteg apró változtatással, ami a legtöbbször a mese javára vált. Mintha Neil Gaiman kihasználná a lehetőséget, hogy kijavítsa a maga szerzői látomását. Ez nemcsak egy új olvasat; belefogalmazza mindazt, amit a képregény megszületése óta a világról – a saját álomvilágának természetéről is – megtanult. Hiányérzetet csak a Mesék a homokban mese-szálának, Nada királyné történetének kihagyása okozott – de el tudom képzelni, hogy majd a maga helyén ügyesen befűzik ezt is, ahogy Hob Gadling, a halni nem hajlandó barát történetét a Halállal tett tanulmányi kirándulásba. Eddig ez a legkedvesebb meglepetés, ahogy a történet magyarázó mellékszál-hurkait, a betétmeséket beillesztik – és a kettős bónusz-epizód, a Tízezer macska álma – Kalliopé, ahova odakerült az így illeszthetetlen.

A mesét teljesen helyénvaló ízekkel finomító változtatásokból talán John Dee figurája körül csomósodik a legtöbb. Például a védő amulett, amivel a jó doktor anyja operál és végül elajándékozása a gyilkolás helyett ügyes, meghökkentő, és Dee a javából – az őrületének ez a gesztus sajátos belső logikát kölcsönöz, és nagyobbat üt, mint anno a ravasz meghúzása a lapokon. Azt is az írók javára írom, ahogy Lyta Hall és férje története fogalmazódik át – bár szerettem a két szökött démon: Brut és Glob által Jed Walker fejében összerakott matrjoskát, ebben a variációban több olyan törvényre sikerül utalni, ami Álomország és Álom viselkedését is meghatározza, és később komoly jelentősége lesz.

Két dolgot említenék, ami viszont a formátum mai filmnyelvének tett engedmény, és bár elnézni sikerült, megszeretni nem. Az egyik a Khorintoszi figurájának felnagyítása. Úgy látom, hogy ez a szabálytalanul mesélő történet sem lehetett meg a képernyőn egy ilyen évadon áthúzódó manipulatív főgonosz nélkül – és nagyon ügyesen játszottak vele, annak ellenére, hogy a Korinthoszi ehhez valójában nagyon, nagyon kicsi. Ügyesen nagyították, felelőssé téve az úgymond sorozatgyilkos-szubkultúra létéért, megtették legfőbb inspirátornak, tényleg ügyesen vonták bele a kavarásába Rose Walker örvény-létét, de ennek ellenére is, ez egy klisé követelte változtatás: mesélni tömegeknek jelenleg ezen a mesenyelven lehet: kell a legyőzendő negatív pólus – még akkor is, ha valójában elfújható, akár egy marék homok. A másik ilyen filmnyelvi kötelező a jól látható jellemfejlődés, amin Álom a szemünk láttára, az évad végéig keresztülmegy – holott ennél ő okkal statikusabb alak, mondhatni a rémálmait is dédelgető monolit; a rajzolt lapokon a sorsa végéig változik körülbelül ennyit. Ez van, majd érzelmi hullámvasútra ültetik, remélem, velünk együtt. Ebben a nézettségfüggő, beteg struktúrában fontos, hogy ne akarjon a néző menet közben kiszeretni a függéséből – ez van, szeretni nem kell, vagy pontosabban szeretni kell ennek ellenére.

Ami a szereposztást illeti, a szereplők egészen komoly nívón hozták azt, amit látni szerettem volna; változtatások és idők szava ide vagy oda. A legfontosabb: az amúgy leginkább éretlen kölyök kinézetű (és, teszem hozzá: viselkedésű) Tom Sturridge szó szerint átlényegült a szerepért – a kedvéért tudomásul venném, ha ebben a formátumban ejtenék a játszadozást Álom folyamatosan változó kinézetével, az olyan kötelező pillanatok kivételével, mint amilyen a Kai’ckul-alak. Viszi a hátán az egészet és ez nagyon jó érzés. Az nem volt kérdés, hogy Roderick Burgess szerepében Charles Dance tökély, a jelenléte félelmetes, hitelesít. Elképesztően jó Dee lett David Thewlisből – az ő játékában nekem az volt a szép, hogy elég sokára esett le, ki a színész, pedig bőven sokszor láttam már. És nagyon jól választottak Korinthoszit is, Boyd Holbrook minden gesztusa a helyén – úgy működő rémálom, hogy nem viszi bele a játékába ehhez a kliséket. A szereposztás különben tele van apróbb-nagyobb ajándékokkal a magamfajta számára, ilyen például, hogy Stephen Fry lett Gilbert – mintha ráöntötték volna ezt a szerepet.

A fontos változtatások közül Gwendoline Christie Lucifere könnyen megült bennem – van az alakításában valami nemes nemtelenség (bár a fejemben amúgy persze hogy Tilda Swinton volna a tökéletes Lucifer). És bár először kifejezetten irritált, megszerettem Vivienne Acheampongot Lucienne szerepében. Rose Walker átformálódása sem zavart – valahol tényleg ennyire megejtően gyereklány a fejemben, és a színésznő, Vanesu Samunyai is jó. Halál érkezett nekem nehezen, nem azért, mert afro, hanem mert (Timi szavával) nem elég kemény (hogy érezzük, mekkora ajándék az odaadása), a Végtelenek közül a ráadásul a kedvencem – ez a döntés kissé megfeküdte a gyomrom. És Johanna Constantine – mert egy alapvető képregény-karakter, a Hellblazer hőse, John fogalmazódott itt át, aki nemcsak a saját folyamának ikonikus figurája, de belakta ezt a történetet is számos leágazásban (mint amilyen A mágia könyvei például), és őt is nagyon szeretem. Bár itt legalább a színésznő, Jenna Coleman hibátlan választás (ha én osztottam volna szerepet, ő volna Halál).

Azt hiszem, a siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, hogy lecserélődtek-e az új formától a fejemben az egykor beégett képek. Ami azt illeti, van, ahol igen. A felütés Roderick Burgess fogoly-ejtésével, John Dee útszéli-gyorséttermi valóság-ajándékozása, a Gyűjtők Konferenciájának minden momentuma a befurakodó bloggerrel, a Remény a pokolban – szóval máris viszem ezt a látomást magammal, egybefonódhatott bennem azzal az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Hogy nézhessem tovább, egészen a végéig.

Margaret Atwood: Rendbomlás

„Miért gúny tárgya az egyedüllét – a különállás? Mert az. A magányosak - a maguknak valók - mindig gyanúsak. Furcsák és különcök. Valószínűleg pszichopaták. Lehet, hogy tartanak pár hullát a fagyasztóládájukban. Nem szeretnek senkit, és őket sem szereti senki.
Lázadóbb pillanataimban feltettem magamnak a kérdést, ugyan miért érdekelne engem az, hogy nem jutok fel Noé pároknak készült bárkájára – ami valójában egy egekig magasztalt állatkert, lakat van a rácson, és szabályos időközönként van etetés. Nem fogok engedni a kísértésnek, tartom a távolságot, sovány maradok, mint a farkas, és a peremen járok. Éjszakai teremtmény leszek, feltűrt ballonkabátban mászkálok fel-alá az utcalámpák fényében, a cipőm sarka imponálóan üresen, visszahangozva koppan, hosszú árnyékot vetek magam elé, komoly gondolatokat érlelek fontos témákról.
De még most is kísértett egy vers, amit húszévesen olvastam, egy ismert, nálam jóval idősebb költő írta. Ez a vers azt állította, hogy minden értelmiségi nőnek pattanásos a feneke. Abszurd általánosítás, erre már rájöttem – ennek ellenére aggasztott a dolog. A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem passzolt egymáshoz. Egyelőre egyik sem valósult meg.”
 
Útkeresés, feminizmus, gyermekkori traumák, felnőtt ballépések, társadalmi változások; elvárások, vágyak, álmok, eleve elrendelések keretezte kísérletek az önmeghatározásra – Atwood szinte minden művének fémjelzői, de tán egyiknek sem annyira egyértelműen, mint a Rendbomlás novellafüzérének. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó kötet a Macskaszem közeli rokona, ugyanakkor ott van benne Az ehető nő korai feminizmusa és a késői, érett művek, az Alias Grace és A vak bérgyilkos kacérkodása az identitás meghatározásnak képtelenségével. Kik vagyunk valójában? Milyen élmények határoznak meg minket? Hétköznapjaink nyugodt egymásutánisága vajon hat ránk olyan erővel, mint az eme nyugalmat megszakító traumák? Egyáltalán: a „történések” alakítják személyiségünket inkább, vagy az elvárások, az azok ellen való lázadások, az álmok, vágyak, rémálmok? Ki az „én”, az elbeszélő, aki történetet sző élete apró morzsái köré, aki megpróbálja tartalommal megtölteni a fekete-fehér fotók semmitmondó mosolyait?
 
A novellafüzér, mint egy összekevert kupac fotóból - Féder Márta borítóterve ismét telitalálat! - kikandikáló pár kép: esetleges események füzére, melyek valamiként meghatároznak egy életet. Vajon ha más képek esnek ki a kupacból, azok köré is szőhetnénk egy történetet? Már önmagában az az önkény, hogy épp ezeket a pillanatképeket választjuk a sokévtizednyi megörökített időből, determinálja, hogy milyen történetet s azon keresztül milyen önképet rajzolunk magunknak? Lehetne itt a lapokon egy egészen másik Nell is? Lehetne. Atwood történeteiben mindig ez a legszebb és számomra ez teszi őt valóban korunk egyik legjelentősebb szerzőjévé, ez a játék azzal, hogy sosem tudhatjuk, az elbeszélő valójában mit mesél nekünk. Játék a szavakkal, fantázia, szerepjátszás éppúgy helyet kap a sorok között, mint önmarcangolás, bizonytalanság, sérülékenység. No meg persze az olykor groteszkbe hajló humor, lásd a fenti idézetet.
 
Mindenesetre most ez a Nell jutott nekünk. Tizenegy kép, tizenegy kiragadott szikra, tizenegy történet. Egy kislány útja az ötvenes évektől a hippikorszakon át a kétezres évek elejéig. Egy kislány, akinek idilli gyerekkorát kettétöri egy beteg kishúg érkezése, aki gyenge anyja mellett parentifikált gyermekként túl korán válik koravén kisfelnőtté. Egy fiatal nő, aki lázadozik a ráerőltetni kívánt családi-társadalmi elvárások ellen, aki városról városra, állásról állásra szálldos, kacérkodik a szabad szerelemmel, vörösbort iszik és kortárs festményt vásárol, felszabadultnak akarja látni magát, de nem tud szabadulni a gyermekkorban látott fehérfüggönyös otthon belé égett képétől. Egy megvetett férjtolvaj, aki állást, várost, felszabadultságot maga mögött hagyva követi a szerelmet egy világvégi farmra, a kanadai vadonba, egy szikár, keserű, sosem ismert valóságba. Egy érett nő, aki elment a saját határaiig, és megtanulta meghúzni őket, és azt mondani: eddig és nem tovább vagyok hajlandó másokhoz alkalmazkodni és mások elvárásai szerint működni.
 
Érdekes és nagyon atwoodos az elbeszélővel való játék: a novellák többsége egyes szám első személyben mesélődik, Nell maga mesél, kivéve abban a pár történetben, melyek a farmon játszódnak. Ahova Nell követi szerelmét, kiszakítva saját magát a világából, belekényszerítve egy olyan szerepbe, amit sosem érzett sajátjának, és amelyről tudja, hogy sosem fogja magáévá tenni. Ott van a sorok közt a homályos érzés, hogy tudjuk, mindig tudjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amiben nem tudunk önmagunk lenni, amelyben csak kívülről tekinthetünk magunkra. Benne maradhatunk? Hogyne. Hányan megteszik… Vagy visszakövetelhetjük saját hangunk, és próbálhatunk legalább valamivel önazonosabb életet élni. Lehetünk mi a saját életünk elbeszélői.
 
Atwood nagyregényei legtöbbször beszakítják az asztalt – hozzájuk képest ez a novellafüzér csendes, már-már jelenetéktelen kötetnek hat. Mégis: a mesterségbeli tudás egyik csúcsa. Különösebb tűzijáték nélkül mond el mindent rólunk és választásainkról, önbecsapásainkról és eszméléseinkről, dédelgetett sérelmeinkről és megbocsátásainkról. Nem véletlen, hogy olvasás közben sokszor jutott eszembe Alice Munro (valójában többször, mint a regényíró Atwood) – lehet valami a kanadai vadon levegőjében, amitől ezek a zseniális hölgyek ilyen feszesen, keményen, mégis éterien tisztán tudnak írni a leghétköznapibb történésekről, melyekben mégis ott van az egész világ.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes 

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk

„Valóságos szubkultúrák fejlődtek ki a fórumokon, ahol az emberek összegyűltek, hogy a túlszaporodott candidájukról beszélgessenek. Az ember belebotlott egy éjjel, későn, mikor csak úgy lustán írogatott a keresőbe: miért vagyok állandóan fáradt, miért nem tudok már megjegyezni egy hétperces monológot, miért nem olyan rózsaszín a nyelvem, mint gyerekkoromban? (Hajnali háromkor pedig már csak két kérdés létezett: a Most haldoklom? és a Szeret engem egyáltalán valaki?) Az ember rátalált a túlszaporodottcandida-fórumra, amely az álmatlanság autópályája mellett ontotta hívogató fényét, és belépett a lengőajtón, ami azonnal bezárult mögötte. Onnantól átvette a túlszaporodottcandida-nyelvet; és ami a legtágabb, legütősebb nyelvi játéknak indult, az hamarosan szakzsargonná, aztán dogmává, majd egyenesen doktrínává vált. Az ember finom módosításokat eszközölt a viselkedésén a megaláztatások, büntetések és megrovások ellen, amikkel a túlszaporodottcandida-fórumon találkozhatott. Előre számított a nekiszegezett érvekre, és a zuhany alatt gondolatban el is próbálta őket, míg samponozta a haját, melynek a candida hátráltatta teljes növekedési potenciálját és ragyogását. Ha pedig a túlszaporodottcandida-fórumon megjelent a személyes vonzerő egyik varázslója, aki a többi fórumtagot a retorika, az adok-kapok és az improvizáció egyre szédítőbb magaslatainak meghódítására serkentette, akkor a fórum talán egy új nyelvet is létrehozhatott volna – egy olyan nyelvet, amit a világ többi része eleinte nem ért, aztán az egyetemes nyelvnek tekint. Ja és amúgy egy ilyen pasiért talán még a férjét is elhagyná az ember.
Másnap reggel kiszáradt szemmel és még a korábbinál is kevésbé rózsaszín nyelvvel ébredt, és az emberek, akik elhaladtak mellette a munkahelyén, kevésbé tűntek valóságosnak, mint átpörgetni az egyébként nem létező candida-túlszaporodás megvitatására létrejött fórumot.”
 
Patricia Lockwood a Twitter-költészet egyik legsikeresebb művelője – az USA-ban komoly kultusza van a felszínes amerikai exelnökök által oly nagyon kedvelt platformon burjánzó művészeti ágnak. Számomra az egész Twitter-jelenség kimaradt, sosem használtam; hogy mit gondolok a 140 karakterben maximalizált posztokról, mindenkinél pontosabban leírta Aaron Sorkin kb húsz évvel ezelőtt Az elnök emberei tán harmadik évadában: nem hiszek a tizenkét szavas válaszokban. Ó, milyen boldog idők voltak azok, amikor Sorkin még el tudta hitetni, hogy a legszínvonaltalanabb republikánus elnökjelölttel az a legnagyobb probléma, hogy nem tud olyan szofisztikáltan érvelni, mint közgazdasági Nobel-díjas ellenfele… Na de elkalandoztunk. Vissza Patricia Lockwoodra. Bár a Twitter távol áll tőlem, azért jó húsz évnyi aktív blogolás-fórumozás-fészbúkozás-ésatöbbi áll mögöttem, ennek is megvoltak a maga korszakai, iwiwtől fanfic-fórumokon és a molyon át az instagramig. Ültem éjszakába nyúlóan fórumok előtt ismeretlenekkel abban a hitben, hogy megvitatni az életnagykérdéseit csakott, csakakkor, csakvelük ezerszer fontosabb, mint a másnapi vizsgára tanulni és zokogtam artikulálatlanul amikor a boldogult freeblogos időkben a blogszolgáltató váratlan (később már menetrendszerű) leállásakor úgy tűnt, hogy az egész életművem elvész az internet bugyraiban („Az egész életem odabent van!). Ennek fényében azt kell mondjam, tán soha nem olvastam még olyan pontos leírását a netes szubkultúrák működésének, mint a fenti.
 
Lockwood első „regénye” az internet legújabb korszakának állít egyfajta groteszk emléket – ez a regénynek azért csak bajosan nevezhető modern tudatfolyam egy töredezett, pármondatos posztokra szabdalt látlelet arról, mivé is lett az úgynevezett közösségi életünk. Egyvégtében olvasni kicsit olyan, mint amikor már órák óta pörgeted a facebook hírfolyamot és már sokadszorra állapítottad meg hogy azt se tudod kik ezek az emberek, akiknek a nyaralós képeit eléd dobja az algoritmus, hogy sosem érdekelt a weboldal, aminek a huszadik hirdetését látod, hogy azt se tudod, melyik világon vagy, hogy ennyi hülyeség még belefér és hogy marhára el kéne már menni fogat mosni és lefeküdni. Aztán maradsz. Ez is egyfajta függőség, a kukkolás, a demokratizálódás illúziója (hisz itt szó szerint bárki lehet sztár, elég ha kirak egy képet a golyójáról), a látszatkapcsolatok, a másokon keresztül megélt élet mételyező elegye.
 
Kiborító? Az. Lockwood posztjainak legalább a fele nettó felesleg, nem szólnak semmiről, vagy önismétlően szólnak saját nagyszerűségéről, vagy csupán szerelmeslevelek magához a portálhoz. Épp ez teszi „méltó” emlékművé. Hisz tényleg ilyen. A portál is, mi is.
 
Csakhogy… egyszer csak történik valami. Valami, amit nem lehet sem elviccelni, sem fenszire hangolni, sem ízléstelen fotókkal kisajtolni belőle a magunk tizenötperchírnevét. A való világ (fúj, de csúnya szóösszetétel!) betör az életünkbe. Szerzőnk húgának magzatánál súlyos fejlődési rendellenességet állapítanak meg és közlik a családdal: a baba jó eséllyel halva születik, de ha mégis életben marad, legfeljebb pár hónapja lehet hátra. És ez az a pont, ahol a portál lekapcsol. Minden egy pontra szűkül: a babára. A szabadság honának egy olyan tagállamában járunk, ahol az abortusz illegális, ahol a Trump-hívő rendőr apa képtelen kezelni, hogy a saját lánya életét veszélyezteti az unoka, és nem tudja átértelmezni életpárti (mégis, kinek az élete?) nézeteit. Ahol inkább ítéljük halálra az anyát minthogy hagyjuk elmenni a halálra ítélt babát. Ahol a csillagászati kórházi számlákat még jól szituált dolgozóként sem könnyű kifizetni. Vannak pillanatok, amikor a portál tűnik normálisabbnak…
 
Persze ez is eltörpül a csoda mellett, amit a végül megszülető csöppség hoz a világba. Aki puszta lényével egyszerre semmisíti meg a virtuális és a valóságos világ minden idiotizmusát. Aki, amíg velük van, mindent beragyog – abban a hat hónapban valóban nincs más, csak hogy mindent, ami belefér ebbe a kis időbe, megmutassanak neki. Mi fér bele a világból hat hónapba? Semmi és minden. Féltem tőle, hogy mi lesz ebből. Féltem, hogy Lockwood elvicceli, elportálosítja a tragédiát is; ahogy attól is, hogy a keserűség nem hagyja majd tovább olvasni a borzalmakat. Mert ez tömény borzalom, ami ezzel a babával, ezzel a családdal történik. És mégis: semmi keserű nincs benne. Csak szeretet és valami olyan fokú őszinteség, lecsupaszítás, sallangtalanság, amiről mintha maga a szerző sem hitte volna, hogy még megvan benne. A rácsodálkozás arra, hogy még élhetünk valódi dolgokat – akkor is ha azt hittük, már csak akkor lángolhat fel körülöttünk a nap, ha egy újabb posztunk lobbantja lángra. Hogy van valamink, amit úgy hívnak, élet. Valami, amiről el kell döntenünk, elvesztegettük-e amikor felöltöztetett kertitörpéket ábrázoló fotókra meg fórumokon töltött éjszakákra váltottuk. Lockwood nem álszent és nem érzelgősködik, nem radírozza ki a portált, építi tovább a brandjét. Tán épp ettől válik hitelessé – s valahogy a baba köré szőtt idő is ettől válik igazán kivételessé, hogy nem fordulópont lesz, hanem valóban egy kiszakadás az idő szövetéből. Egyszerre öröm- és gyászidő, melynek letelte után ki-ki visszatér a saját groteszk normalitásába.
 
„Kicsi, annyira kicsi dolgokról kívánta, hogy bárcsak egyszer a baba is megismerhetné őket. Milyen érzés boltba menni a nyaralás alatt; felébredni hajnali háromkor, és az egész életünket végigpergetni az ujjaink között; milyen az első olvasójegy; egy új rúzs; mikor két hónapra elzsibbad az egyik lábujjunk, mert kölcsöncipőben mentünk egy barátunk esküvőjére; a csütörtök; az október; a She’s Like the Wind egy fogorvosi rendelőben; a jogsifotó, amin sorozatgyilkosnak nézünk ki…”

Kiadó: Magvető

Fordította: Morcsányi Júlia