Shrek a vége, fuss el véle

Kevés olyan mozis élmény van, ami igazán megmarad az ember emlékezetében, és még sok évvel később is fel tudja idézni magában azt az érzést, azt a borzongást, azt a tátott szájjal bámulást vagy épp azt a röhögést. Nekem az ilyen élmények közé tartozik a 2001-ben bemutatott Shrek. Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, ahogy ültem a moziban, kissé unott fejjel néztem a kezdő „once upon a time” képsorokat a mesekönyvvel, és hogy pattant ki a szemem és kezdődött el a varázslat a mesekönyv alternatív felhasználásával. Onnantól kezdve keresztbe-kasul dőltünk a röhögéstől, aztán rongyosra néztük a filmet videón, és persze kötelező jelleggel megnéztük a folytatásokat is, bár azok már igen kevés nyomot hagytak maguk után. Míg az első részt kis túlzással kívülről fújom még mindig, a folytatások esetében már a cselekmény vázlatos felidézése is nehézséget okoz. A negyedik, egyelőre sorozatzárónak szánt epizód legnagyobb erőssége épp az, hogy ahelyett, hogy tovább szőné Shrek és Fiona harmadszorra már kissé szappanopera-ízű történetét, egy huszárvágással visszatér az első rész történéseihez.

Miután kedvenc zöld ogrénk családot alapított a királylánnyal és született három kis szarógép ogrebabája, másból sem áll az élete, mint pelenkázásból, takarításból, baráti vacsorákból, a régi kalandok egyre unalmasabb felidézéséből. Ráadásul turistalátványossággá vált a mocsara, idióta kirándulók minden reggel a slozira menet fényképezgetik. Nem csoda, hogy Shrek besokall, és mint oly sok pasi előtte, visszasírja  az asszony- és gyerekmentes éveket. Balszerencséjére egy balul sikerült ogrebabazsúr után belefut Rumpelstiltskinbe, aki alkut ajánl neki: egy napra visszakapja régi életét, ha cserébe beáldoz egy napot a gyerekkorából. No persze, az eszéről híres Shrek nem olvassa el az apróbetűt, meg a záradékot, meg a nemtudommit, így Rumpel pont azt a napot veszi el, amikor megszületett. Megvan rá a maga sötét indoka, ha ugyanis Shrek nem menti meg Fionát a sárkány fogságából, ő játszi könnyedséggel megszerezheti az uralmat Túl az óperencián fölött.

Így is lesz, és mire Shrek magához tér a bódulatból, egy olyan világban találja magát, ahol ő igazából nem is létezik, Rumpel sötét királyságot hozott létre, boszorkánykülönítmények vadásszák az ogrékat,  Szamár beáll a boszik mellé igavonónak, Mézi állatos kekszekkel játszik gladiátorosdit, Csizmás Kandúr meg piperkőc, elkényeztetett szobacica. Méghozzá azé a Fionáé, aki nem várta ám ölbe tett kézzel, hogy megmentsék, miután nem jött senki, maga lépett meg a toronyból, és lázadó ogrékból földalatti mozgalmat hozott létre.

Miután szegény Shrek rájön, hogy az amazon Fiona előbb rúgja szét a hátsóját, mint hogy megcsókolja, hogy megtörje az átkot; beáll a lázadók közé és próbálja bebizonyítani szíve hölgyének, hogy érdemes beleszeretnie, mert akkor bizony minden más lesz.

Igazából tele van jó ötlettel ez a Shrek, csak valahogy nem sikerült olyan fergetegesre a megvalósítás, mint az első részben. Az újramelegített poénok fárasztóak, a főgonosz szerepben tetszelgő Rumpel túl ripacs ahhoz, hogy kicsit is félelmetes legyen, ráadásul mivel az eredeti Rumpelstiltskin mese nálunk kevésbé ismert (én például sose hallottam róla), így még reflexióként sem értékelhetjük. Ahhoz meg, hogy önmagában működjön, túlságosan hasonlít az első rész Farqaurdjára. A koponyafejű láncos buzogánnyal harcoló boszik meg a hülyébbnél hülyébb ogrék poénok sokaságára adtak volna lehetőséget, de a legtöbbet vagy elripacskodták, vagy áldozatul esett a korhatárbesorolásnak.

A legjobban Szamár és a kiherélt Kandúr teljesít, úgy tűnik, idegesítő beszélő állatokkal nem nagyon lehet mellélőni, ahogy Pinokkió és Mézi minden megjelenése is a legjobb Shrekes pillanatokat idézi. Kár, hogy az egész film is csak felidézi ezeket a pillanatokat. Így is jobb és ötletesebb folytatás, mint a második és harmadik rész, de sajna nyomába sem ér az elsőnek.

Mary Ann Shaffer - Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Amikor a Könyvfesztivál környékén megláttam ezt a könyvet az előjegyzési listákon, a fejem búbjára szaladt a szemöldököm és széles vigyor terült el az arcomon, annyira megtetszett a címe. Ha valaminek ennyire bájosan bugyuta címet adnak, azt én ki nem hagyhatom. Ennyit a megfontolt válogatási módszereimről. Aztán elolvastam a fülszöveget és az ajánlásokat, és bevallom, picit azért megijedtem, hogy nyálas lesz, a „könyvek segítenek túlélni a háború viharait” téma amúgy is kockázatos, nem tudtam hát, mire számíthatok. Szerencsére nem csalódtam, a címhez illően bájos, néhol valóban bugyuta, kedves, romantikus, régimódi történetet olvastam és nagyon élveztem minden sorát.

A könyv levélregény, amit én a Veszedelmes viszonyok óta nem olvastam, ezért kicsit nehezen is indult, nem sikerült rögtön felvenni a fonalat, hogy akkor most ki ír kinek és hogy is van ez, de azért elég hamar bele lehet jönni. Ma már nem divat ez a forma, pedig érdekes és ad egy pluszt a történethez, viszont a könyvvel kapcsolatos egyetlen kritikám is ehhez kapcsolódik – levélregénynél alapvető, hogy a szereplők jól megkülönböztethető stílust kapjanak, itt ez nem mindig jött össze, volt pár szereplő, aki egyedi és felismerhető stílusban írt, de a többiek kicsit összefolytak. Szerencsére annyira azért nem, hogy mindez az élvezhetőség rovására ment volna.

A könyv főszereplője, Juliet Ashton írónő a háború utáni Angliában tengeti napjait, épp háborús glosszáinak gyűjteményes kötetével – Izzy Bickerstaff hadba vonul – turnézik, és közben konstans ihlethiánnyal küzd, amikor levelet kap egy ismeretlen fiatalembertől, Dawsey Adamstől, aki hogy-hogy nem, a Csatorna-szigeteki Guernsey-n élve hozzájutott Juliet egy régi Charles Lamb-kötetéhez és mivel igazi rajongója lett az írónak, egyetlen kapcsolatként a pezsgő Londonnal Juliet könyvben talált címére ír, hogy ajánljon neki könyvesboltot, ahonnan rendelhetne még, címeket, amiket olvashatna, és úgy egyáltalán, levelezzenek könyvekről. Charles Lamb után egyenes út vezet Dawsey és Juliet személyesebb hangvételű levelezéséhez és így értesül írónőnk a Guernsey-i Krumplihéjpite Irodalmi Társaságról. Ami, mint megtudjuk, a háború alatt alakult ugyan, ám korántsem a könyvek iránti olthatatlan szeretet hívta életre, hanem egy tiltott malacvacsorát leplezendő találták ki, és eleinte maguk a résztvevők tudták a legkevésbé, mit is kéne csinálniuk egy könyvklub ülésein.

Aztán szép lassan megbarátkoztak a könyvekkel, volt, aki csak egy könyvet olvasott el, de azt évekig, folyamatosan, volt, aki igazi könyvrajongó lett, és volt, aki inkább saját könyvet akart írni. Miközben Dawsey és időközben bekapcsolódó társai leírják Julietnek az irodalmi társaság történetét, a levelekből kirajzolódik egy másik történet, a megszállt szigeté és lakóié, a németekkel való együttélés, és a velük szembeni ellenállás, a háborús borzalmak és a hétköznapi hősiesség története. Egy nagy csapat szeretnivaló, bolondos szereplőt ismerünk meg, Guernsey és furcsa lakói rabul ejtik az olvasót is, éppúgy, mint Julietet, aki immár azzal a szándékkal utazik a szigetre, hogy könyvet írjon a Kruplihéjpite Társaságról.

A szigetre érkezve Juliet egyből a kis társaság kedvencévé és teljes jogú tagjává válik, körülrajongják, bevonják a hétköznapjaikba, barátokra lel, és pikk-pakk otthon érzi magát. Annyira, hogy már az érkezéskor nyilvánvaló az olvasónak az, amit szereplőink csak a könyv vége felé ismernek fel: Juliet bizony a szigeten inkább otthon van, mint Londonban. Miközben barátságok köttetnek, romantikus szálak szövődnek, Juliet fogadott gyermekre lel a háború alatt eltűnt Elizabeth kislányának személyében, szép lassan körvonalazódik a regényben íródó regény, a Guernsey-i kis társaság története.

Imádtam ezeket a szereplőket, és amióta olvastam, szeretnék elmenni Guernsey-re. A könyv legnagyobb erényei a néha bájos, néha idegesítő, néha bumfordi, néha vonzó szigetlakók és a tapintható hangulat, a háború alatt rommá bombázott Londonból kiszakadt írónő rácsodálkozása a sziget szépségeire. El tudnék képzelni egy humorban bővelkedő, igazi angol sorozatot a szigetlakók mindennapjairól. Magával ragadott, felvidított, nagyon jól szórakoztam rajta. Mindenkinek a kezébe nyomnám, olvassátok, igazi kikapcsolódás!

Kiadó: Park

Fordította: Szántó Judit

 

Doris Lessing: Megint a szerelem

Aki  A fű dalol és Az ötödik gyerek kapcsán ismerte meg a 2007-es irodalmi Nobel-díj díjazottját, Doris Lessinget, az igencsak meglepődhetett, amikor kézbe vette a brit írónő kései, Megint a szerelem című regényét. Míg előbbiek sodró lendületű, az őrület határán egyensúlyozó, az olvasó és a szereplők idegeit is próbára tevő lélektani regények, a Megint a szerelem – valljuk be – olykor igencsak vontatott, olykor giccsbe hajló, olykor nem kevéssé túlírt regény a szerelemről, ami bárhol, bármikor, bárkire lecsaphat. Mégis érdemes elolvasni, mert szép és igaz könyv, Lessing érett korához illő bölcsességgel ír benne időskori szerelemről, keserűségről, bánatról, csalódásokról.

A könyv főszereplője Sarah Durham, a 65 éves színdarabíró, aki barátaival közös színházában készül színpadra állítani az 1900-as évek elején élt Julie Vairon történetét. Julie martinique-i félvér lány volt, korában igazi különcnek számított, művelt volt, verseket írt, festett, zenét szerzett, egy erdei kunyhóban élt magányosan, arisztokrata hódolóktól és az egyszerű népek haragjától körülvéve. Julie mágikus alak, legendát szőtt köré az emlékezet, halála épp oly titokzatos volt, mint élete, és még majd’ egy század elteltével is néha hallani vélik énekét a kunyhóját körülvevő erdőkben.

Julie varázsa az évekkel semmit sem vesztett erejéből, a színdarab előkészületei során szinte minden résztvevőt magával ragad a személye, a dalai, a képei, a szerelmei. Julie-nek köszönhető-e vagy sem, szinte lényegtelen, de a próbák során a Zöldmadár társulat szinte minden tagja szerelembe esik. A könyv legizgalmasabb része ez, ahogy Lessing a zárt közösségben burjánzó érzelmeket ábrázolja. Annyira természetes, mint a levegővétel, hogy ha összezárunk húsz-harminc férfit és nőt néhány hétre-hónapra, egy megfeszített munkafolyamat közepén, akkor ott bizony tombolni kezdenek az érzelmek, vágyak, vonzódások. Az, hogy épp egy mélyen érzelmes és felkavaró színdarabot állítanak színpadra, csak katalizálja a folyamatokat. Méghozzá nem is akárhogy. A furcsábbnál furcsább érzelmi hullámzások középpontjában persze Sarah áll.

Az a Sarah, aki magában már rég eltemette a szerelemre való képességet, aki rezignált nyugalommal közli, hogy húsz éve nem volt része szerelmi és szexuális kalandokban, aki a legkevésbé sem vágyik arra, hogy bárki közel kerüljön hozzá, mert tudja, hogy az érzelmek csak sajgó fájdalommal járnak. Sarah alakjában olyan gondolatkört jár körül Lessing, amiről én még nem olvastam, és amiről hajlamos hallgatni a közbeszéd, ez pedig az időskori szerelem és szexualitás. Sarah 65 éves, ám jóval fiatalabbnak néz ki, okos, művelt, összeszedett személyiség, körülrajongják a fiának-unokájának beillő férfiak, mégis elzárkózik előlük, mert szégyelli valódi korát, öregedő testét. Lessing 1996-ban írta ezt a könyvet, jócskán túl a hetvenen, és ma aktuálisabbak a kérdésfeltevései, mint valaha. Huszonévesen az ember nem szívesen gondol arra, hogy a szüleinek – pláne a nagyszüleinek – is volt/van/lesz szerelmi élete, pedig ahogy egyre inkább kitolódik a családalapítás ideje és egyre aktívabbak az idősek, nem egy hatvanas negyvenesnek néz ki, a negyvenesek meg huszonévesnek, a sok másik között ezeket az előítéleteket is le kell rombolnunk magunkban.

És persze, miközben Sarah saját szégyenkezése miatt megfosztja magát a kalandoktól, az mindenki számára természetes, hogy a vele egykorú férfi producer kalandba bocsátkozik a Julie-t alakító húszéves színésznővel. Ám ez nem az a könyv, ahol Lessing feminista énje előtörne, itt minden furcsa szerelmi párosítást rezignáltan tár elénk. Így a producer mániákus rajongását a majd’ száz éve halott Julie iránt, a főszereplők kötelező egymásra találását - már csak a hitelesebb alakítás érdekében is -, családos részvevők alkalmi egymásba gabalyodását, vagy épp a gazdag arisztokrata producer látszatházasságát és feleségének leszbikus viszonyát.

„Már megint a szerelem” – gondolhatja nem egyszer az olvasó, és így érezhetnek a szereplők is, a regény végére határozottan az az érzésünk, hogy már mindenki a háta közepére kívánja az érzelmeket, és sajnos mi is így érezzük egy idő után. Ám ez is csak azt támasztja alá, hogy az érzelmeknek nem lehet megálljt parancsolni, azok bizony jönnek, áradnak, letaglóznak, és nem kérdezik, hogy szívesen látjuk-e őket.

S hogy miért nem írtam a cselekményről? Mert az bizony szinte nincs is. A darab színpadra állítása, a próbák, a szereplőválogatás, a szervezkedés mind csak a hátteret adják az érzelmek tombolásának, nincs is igazi tétjük, tudjuk, hogy a darabot bemutatják itt, majd bemutatják ott, keresnek új szereplőket, átírják, turnéznak vele, a kérdés az, hogy az alkotók ezt hogy élik meg.

Furcsa egy könyv ez, közel sem akkora remekmű, mint A fű dalol, vagy Az ötödik gyerek, és fényévnyi távolságra van Az arany jegyzetfüzet zsenialitásától, mégis, én élveztem és nagyon örülök, hogy elolvastm. Lessing egy különös témát jár körül, nagyon szokatlan módon, és a kötet minden túlírtsága ellenére is magával tud ragadni.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Lázár Júlia

 

Lawrence Block: Bérgyilkos

Bernie Rhodenbarr és Matt Scudder után, akiknek eddig olvasott kalandjait nagyon szerettem, alig vártam, hogy megismerkedjek Lawrence Block harmadik sorozathősével, J. P. Kellerrel is. Arra számítottam, hogy a Scudder-történetekhez hasonló kemény, kiábrándult sztorival lesz dolgom, ám legnagyobb meglepetésemre Keller kalandjai sokkal inkább a kedélyes antikvárius betörőre emlékeztettek. Annak ellenére, hogy - bár Keller is és Bernie is a törvényt folyamatosan megszegve keresi a mindennapi betevőt -, a különbség kettőjük közt ég és föld. Míg Bernie Rhodenbarr megelégszik azzal, hogy betör, kirabol, elemel ezt-azt, majd angolosan távozik, és bár folyton folyvást gyilkosság gyanújába keveredik, sosem bánt senkit, Keller egy hidegvérű bérgyilkos.

Méghozzá nem is akármilyen, hanem ízig-vérig profi. Éli a jólszituált New York-i magányos férfiak átlagos életét, van egy szép lakása, néha felcsíp egy nőt, bárokba jár, jól elvan, aztán kap egy telefont, elvonatozik White Plains-be, és miután kedvesen elcsevegett Dottal egy jegestea mellett, repülőre száll, hogy néhány államot átutazva eltegyen valakit láb alól. Nem érdekli, kit, nem érdekli, miért, csak megteszi, mert ez a foglalkozása.

Ebből még nehéz lenne érdekfeszítő könyvet írni, ám Blocknak sikerült Keller figuráját annyira megtölteni élettel, hogy ha nem is szeretjük meg, de jól szórakozunk a kalandjain. Mert persze még a leghidegvérűbb bérgyilkos számára sem megy mindig simán a szenvtelen gyilkolászás, néha előfordul, hogy megismeri azt, akit meg kéne ölni, megkedveli, vagy megtetszik a békés kisváros, és elkezd házakat nézegetni, elgondolkozik azon, hogy maga mögött hagyja New Yorkot és a munkát, sőt, még az is megfordul a fejében, hogy nyugdíjba menjen, aztán mindig rájön, hogy ez mekkora hülyeség.

Keller nem az az önmarcangoló típus, nem tépelődik azon, hogy helyes-e amit tesz, hogy nem kéne-e más munka után néznie, magányán sem töpreng egészen addig, amíg szert nem tesz egy kutyára, majd egy kutyasétáltató barátnőre, és mindketten ott nem hagyják. A könyv legszórakoztatóbb részei azok, ahol elképzeli magát mint kisvárosi bolttulajdonost, vagy amint épp házat vesz, vagy ahogy alkalmazza az egyik célpont vállalata. Nyilvánvaló, hogy unja az életét, hisz alig csinál valamit, és nagyon jól eléldegél belőle. Miután sem a kutya, sem a barátnő nem jön be, épp mikor már nyugdíjba menne, talál egy hobbit, ami tartalmat is adhatna nyugdíjas napjainak. Csak hát a bélyeggyűjtés költséges hobbi, a visszavonulás így várat magára, lesz viszont egy bélyeggyűjtő bérgyilkos főszereplőnk, ami valljuk be, legalább olyan groteszk elsőre, mint egy antikvárius betörő.

Block-ot továbbra is elsősorban a humoráért szeretem, ugyanazok a szellemes, ironikus párbeszédek olvashatók itt is, mint a Bernie-sorozatban, még ha néha komolyabbra is vált a hangvétel. Kíváncsi vagyok a folytatásokra, ahogy láttam, a további kötetekben azért a sztori is hangsúlyosabbá válik, ez a novellafüzér inkább csak Keller bemutatását szolgálta. Annak azért nem volt akármilyen.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

 

Visegrádi Palotajátékok

Vasárnap kimentünk Visegrádra, Timi, meg én. Megnéztük a Visegrádi Palotajátékokat, a kirakodóvásárt, vissza pedig urasan, hajóval jöttünk. Ez kedves közös programunk, nyolc éve vitt el először Timi ide, „tradíció” lett belőle, ha ki is hagytunk egyéb kényszerek okán néha egy-egy évet. Lenyűgözőnek tartom a hagyományőrzés bűvében élők angyali makacsságát, még ha a dolog körül köröző ideológiák egy része nem is túl szimpatikus. Szeretem a népi csuprokat, fatárgyakat, a természetes anyagból, kézzel készült használati tárgyakat, ha lenne rá pénzem, az összes műanyagunkat, tömegtermékünket ilyenre cserélném. Szeretem a visegrádi Királyi Palotát meglehetős hűséggel „újraálmodó” régész-hozzáállást, háborúk dúlta honunkban nem sok olyan épület van, ahol valóban történelmi levegőt szívhat az ember, ahol tényleg „óidők királyainak” lábnyomán járhat a ma gyermeke.

Sajnos minden sokkal drágább lett. Pistivel - barátommal, aki családjával szombaton járt ugyanitt – beszéltük: ha egy négyfős család megnéz annyi programot, amennyit csak a hely kínál, a palotajátékokat, régi zenei koncertet a Salamon-toronynál, felmegy a palotába, eszik-iszik, és még valamilyen vásárfiát is választ - mindenkinek egyet -, és hajókázik haza; könnyedén eltapsolhat egy havi minimálbért egy nap alatt, és még nem is volt mohó. Néhány éve ingyenes volt a palota meglátogatása a játékok idején, ma fizetni kell ezért is – nem sokat, de ezek az ötszáz forintok adódnak aztán össze a fent említett végösszegig.

Megnéztük a felvonulást, itt készült a legtöbb fotó – nehezen tanulom meg a gépünk „erőforrásait” beosztani -, és a lovagi tornát. Ez „ismerős” program, évről évre aprókat változik csak. A Visegrádi Királytalálkozó 1335. évi eseményei idéződtek meg a szemünk előtt, jelzem, nem először. Mégis, szívesen nézem például Kassai Lajost lovasíjászkodni, az imitált csatajeleneteket, a bajvívást, az apródokat, a királyi solymászt – a látott előadáson feltűnően öntörvényű madarával -, Lanciano városának „zászlózsonglőr” küldöttségét. Vasárnap reggeli előadás révén szerintem mindenki kicsit másnapos volt, de egészében jól „lement” a műsor.

Aztán megnéztük a palotát, örömmel konstatálva, hogy megint alakítottak rajta, de szomorúan véve tudomásul, hogy egy részét szokás szerint lezárták a látogatók előtt – hogy ne lehessen „ingyen” nézni innen a lovagi tornát. Kicsit elfogyott a tolerancia, amikor kiderült, hogy az oroszlános kúthoz sem mehetünk fel – elégedetlen morgásunkat hallva a jegyszedők egy kedvesen lelkes teremőr-hölgy vezetésével mégis felengedtek, aki aztán komplett tárlatvezetést rittyentett nekünk, még a királynő fürdőszobáját is megmutatta, élveztük nagyon!

Hogy könyves vonatkozása is legyen a bejegyzésnek: legnagyobb meglepetésemre a hagyományőrzők közé több könyves-stand is beékelődött, s amint láttam, forgalmuk is volt. A Lazi kiadó például egy nagyméretű pulttal vonult ki, és összefutottunk Gábor barátommal is, akit „ezer éve” nem láttam már, igen megörültünk egymásnak. A könyv tehát megjelent itt is – ha nem is töltöttünk e pultok előtt sok időt, hiszen nem ezért jöttünk.

Aztán hazahajóztunk a Hunyadin. A Mahart végrevégre rájött, hogy a kisebb hajói a palotajátékok idején „varrás mentén repednek” a sok utastól. Engem meg külön nosztalgiák ragadtak el az „öregen” utazva megint. Élveztük a Dunát, a látványt egészen hazáig.

Íme a képek:

Azár Náfíszi: A Lolitát olvastuk Teheránban

Dunát lehetne rekeszteni a szerencsétlen sorsú iráni nők életét könnyfacsaró köntösben bemutató regényekkel, fiatalabb koromban nekem is kijutott a Fátyol mögött és a Lányom nélkül soha. Első olvasatra ezek persze sajnálatot és szörnyülködést váltanak ki az olvasóból, de amikor halomban állnak az ilyen jellegű művek a könyvesboltok polcain (és még mindig jönnek újak!), akkor inkább csak csömört. Nagyon kevés az olyan iráni női sorsokról szóló alkotás, ami nem a könnyzacskókra hajt, hanem hiteles, intelligens módon mutatja be azt, ami európai ésszel felfoghatatlan, és ráadásul még irodalmi igénnyel van megírva. Persze adja magát az utóbbi évek egyik legmeglepőbb alkotása, a Persepolis, ami képregény mivolta ellenére is ilyen, és ilyen Azár Náfíszi könyve is.

Náfíszit már különös életútja is arra predesztinálta, hogy kitörjön a családi drámák köréből. A demokratikus Iránban született, az USA-ban tanult angol és amerikai irodalmat, tagja volt  a forradalmi ifjúságnak, tüntetéseken követelte a sah távozását és az iráni állam megújulását. Visszatérve Iránba a Teheráni Egyetem oktatója lett, és testközelből szemlélhette a vágyott változások kiforgatását és az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulását. Miközben az európai és amerikai kultúra szép fokozatosan a gonosz megtestesítője, az ifjúság megrontója, az erkölcstelenség hirdetője lett Iránban, Náfíszi változatlan hittel és szinte fanatikus rajongással tanította tovább az angol irodalmat hozzá hasonló diákoknak. A könyvet olvasva nem egyszer felmerült bennem, hogy vajon a mai magyar egyetemi kurzusokon is akkora lelkesedéssel vetik-e bele magukat a diákok az amerikai irodalom klasszikusaiba, mint a Teheráni Egyetem diákjai azokban a vészterhes időkben?

Persze a lelkesedés mellett az egyetemen is jelen van a cenzúra, az iszlám fanatizmus, az értetlenség, a harag azzal szemben, amit nem értenek. Így lehet, hogy A nagy Gatsby a vádlottak padján találja magát egy fiktív perben, amit a regény ellen folytat a rezsimhez hű diákság. Abban az országban, ahol bárkit bármiért perbe lehet fogni, és rögtönítélő bíróságok akár egy ferde pillantásért is elítélhetnek bárkit, nem meglepő, hogy erkölcstelenségért egy klasszikus regényt is a vádlottak padjára lehet ültetni. Annyira groteszk, hogy csak nevetni tudunk rajta, közben épp ezzel árul el oly sokat az ottani állapotokról.

Miután Náfíszi professzort az egyetemen ellehetetlenítik, maga mögött hagyja az intézményt, és hét legtehetségesebb diákját maga köré gyűjtve egyfajta olvasókört szervez, amin akkor már betiltott és beszerezhetetlen amerikai és angol regényeket olvasnak. Ezek az összejövetelek jelentik a kapaszkodót, a maradék civilizáltságot, a régi önmagukhoz való kapcsot a tanárnő és a lányok életében. És ahogy előkerülnek a könyvek, ahogy kivesézik a tartalmukat, a szereplőiket, a mondanivalójukat, úgy tárja elénk fokozatosan Náfíszi a hozzá járó lányok életét. Van köztük sorsába beletörődő, elnyomott lány, van, aki lázad családja ellen, van, akit hite akadályoz abban, hogy lázadjon, és van olyan is, aki a körülmények ellenére boldog házasságban él szintén irodalmat hallgató férjével, aki még a lányoknál is jobban zokon veszi, hogy a törvények miatt nem vehet részt az olvasókörben. Minden lány élete egy-egy irodalmi hősnő életével párhuzamba állítva bomlik ki, és ezzel a húzással Náfíszi úgy hozza közel őket hozzánk, hogy nem érezzük azt, most már elég a sok fátyolból, szenvedésből, tudjuk, hogy nehéz, nem kell újra elmondani. Szívesebben olvasunk egy lányról, aki olyan, mint Isabel Archer, vagy valakiről, aki Eliza Bennettre hasonlít, mint egy újabb elnyomott fátylas nőről, akinek úgysem tudjuk megjegyezni a nevét. Közel kerülnek hozzánk, aggódunk értük, és szorítunk nekik, hogy tovább olvashassák kedvenc könyveiket, és tanuljanak belőlük, hagyják szabadon szárnyalni a személyiségüket.

Mert mindenekelőtt a könyvek élni tanítják ezeket a lányokat. Közhely, ám olyan helyen és időben, amikor nincs kitől és nincs hogyan megtanulni a női szerepeket, amikor a nő és férfi közti interakció a legszabályozottabb és leggyanúsabb dolog a világon, kellenek a könyvek, melyek utat mutatnak, tanítanak, tartást adnak. Erről is szól Náfíszi könyve, arról a tükörről, amit a könyvek nyújtanak nekünk, amiben megláthatjuk önmagunkat, és a tükörbeli önmagunk segíthet átlépni a saját árnyékunkat és meglelni a kiutat.

Azár Náfíszi azóta ismét az Egyesült Államokban él, és a Johns Hopkins Egyetemen tanít, diáklányai többsége is elhagyta Iránt, csak remélhetjük, hogy azok, akik ott maradtak, tovább olvasnak, és találnak olyan tanárokat, társakat, illegális könyvterjesztőket, akik segítenek életben tartani az irodalom szeretetét.

Kiadó: Európa

Fordította: Sipos Katalin

Korábbi kommentek:

Charlaine Harris: Fájó szívvel

Mivel eléggé szeretem a True Blood sorozatot, rendesen elkerekedett a szemem, amikor pár hónapja Lobonál megláttam, hogy Charlaine Harrisnek már a nyolcvanas években megjelent magyarul az első krimije, a Fájó szívvel. Az, hogy nem hallottam róla, nem olyan meglepő, hiszen akkoriban még bőven óvodás voltam, nekem az Albatrosz sorozat úgy ahogy van, kimaradt, az már furcsább, hogy most, a True Blood óriási sikere után senkinek nem jutott még eszébe elővenni az írónő régebbi dolgait.

Nem vagyok egy nagy krimirajongó, ezt már többször írtam, még mindig csak ismerkedek ezzel a műfajjal, de a Fájó szívvel sem egy nagy krimidurranás. Elég egyszerű kis történet, elég könnyű rájönni, ki, kivel, miért és hogyan, ami mégis igazán kellemes olvasmánnyá teszi, az a hangulata és a környezet, ahol játszódik.

Catherine Linton, a fiatal újságíró szülei váratlan halála után visszaköltözik a poros déli kisvárosba, állást vállal a helyi lapnál, ahol főleg társasági cikkeket ír, gyerekzsúrokról, esküvőkről, temetésekről, begubózik a szülői ház magányában, és titokban meg van győződve arról, hogy szülei gyilkosság áldozatai lettek, és meg akarja találni az elkövetőt. Épp lőni gyakorol a földjén, amikor az elhagyatott kunyhóban egy női holttestet talál. Hamar eljut arra a következtetésre, hogy a nőt, aki apja asszisztense volt évtizedekig, ugyanaz ölhette meg, aki a szüleit, és a seriffel párhuzamosan nyomozásba kezd. Hamar kiderül, hogy az unalmas  kisvárosban mindenkinek van valami rejtegetni valója, a minden lében kanál szomszédok Catherine-ből akarják kiszedni, mit tud, titkos üzelmek, zsarolások, titkok kerülnek napvilágra.

A krimivonal kiszámítható és elég lagymatag, viszont ami a True Bloodban is nagyon tetszik, a kicsit őrült, titkoktól és elfojtásoktól terhes kisvárosi hangulat, az már itt is megvolt. A környezet, az amerikai dél, a maga előítéleteivel, misztikumával, hatalmas gyapotföldjeivel, forróságával eleve jó terep ahhoz, hogy maguknak való, kattant figurák nyomasztó kalandjainak helyszíne legyen.

Harris már itt is nagyon erős volt atmoszférateremtésben, és ez feledteti a cselekmény hiányosságait, jó kis olvasmány volt, egy délutánra épp megfelel hőség idején. Azért kíváncsi lennék, miket írt még.

Kiadó: Magvető

Fordította: Békés András 

Korábbi kommentek:

John David California: Rozshegyező

Elolvastam egy könyvet, a John David California álnevű szerző Rozshegyezőjét. Amit szerzője maradék nélkül hozzákötött egy másik könyvhöz, a Salinger álnevű szerző Zabhegyezőjéhez, amit régebben szintén olvastam. Volt bennem várakozás és félelem is, amikor olvasni kezdtem ezt a könyvet, hiszen Salinger könyveit sokat dédelgettem, még ha nem is elsősorban a Zabhegyezőt. Elfogult vagyok hát, alaposan, mégsem a hozzákötés ténye, a „párbeszédbe bonyolódás”, ahogy a szerzője fogalmaz, nem ez zavart; sőt azt hiszem igen tisztességes példája a könyv a más írói attitűdjébe való „beköltözésnek”. Az írója tehetséges ember, aki szereti a művet, amihez a magáéval beszél. Máshol és máshogy ingott az egész regényépítmény, számomra más okból volt nehezen tolerálható. (A továbbiak nyomokban cselekményleírást tartalmazhatnak.)

Salinger szerepel ebben a könyvben, egyes szám első személyben és dőlt betűvel szedve: mintegy a szerző, a történetmesélő pozíciójában. Ezekből a részletekből idézek, hogy mintegy vitatkozhassak J. D. Californiával az író és hőse viszonyának mibenlétéről. Mert szinte az első oldalaktól e viszony értelmezési zavaraitól sántul el nekem a könyv.

Hogy őszinte legyek, nem tudom igazán pontosan, hogyan is működik ez az egész. Még ha én vagyok is, aki kézben tartja a szálakat, nem tudom, mi történik velük, ha ilyen hosszú ideig a sorsukra hagyjuk őket. Vajon találkoznak másokkal… vagy gubóba rejtőznek, és csak akkor kelnek életre, ha tollat ragadunk… Vannak bizonyos szabályok, amiket követnem kell. A legfontosabb szabály… hogy itt mindenkinek kell legyen valamilyen múltja…

Gonosz játék úgy kezdeni egy könyvet, hogy egy szereplő egyszer csak hatvan évvel később ébred, személyiségében ugyanannak, aki volt, öregembertestbe zárva. Gonosz játék ezek után – mintegy az első pillanattól jelezve, hogy itt teremtő játszik a teremtménnyel, mégpedig önkényes játékot – mégis „múltat” adni neki. Először is. Egyetlen szabály van: ha írsz, teremts „életet”, ha nem tudsz, legalább legyél életszerű. Minden író megteremt egy közeget, ahol a hősei mozognak, s a mozgásaik dinamikáját jobb esetben rábízza a hősök jellemére. Ez a „jellem” lehet statikus, avagy dinamikus, ha életszerűbb; szerintem „élet” akkor lesz belőle, ha kicsit következetlen (hogynemondjam paradox) is: bármennyire szeretnénk, mi sem vagyunk logikus lények.

Ősi játék, alaptoposz, hogy a teremtmény fellázad a teremtő ellen (ld. paradicsomi sztori), persze sokrétegű és messzire vezetne, ha belemennénk, mennyi a teremtő felelőssége ebben. De itt gonosz játék folyik, amint mondtam, önkényes játék. Mert ha az író valóban „ébreszti” a hősét, az ott és akkor ébred, ahol az előző könyv „becsukása” elaltatta. Ha pedig „eltelik” a hatvan év regényidő, s úgy pillantunk hősünkre, felmérve moccanásaiból, miben változott, miben nem, hol tart egykori „álmodott önmagához képest” avagy másfelől nézve mennyit őrzött meg akár rögeszmeként egykori magából; a sakkot példának hozva (ahogy a szerző teszi) nem a nyitó, hanem a végjátékra látunk. A kettő együtt nincs: kint és bent fogott egér tipikus esete, avagy a harmadik eset: gonosz játék, írói önkény, mint a szappanoperában az amnézia.

(Főleg mivel a 32. oldaltól tudjuk: a teremtő azért ébreszti a teremtményt, hogy kinyírhassa. Hogy végre megszabadulhasson tőle. Nos, az önkény terepén vagyunk, hát csapja agyon az író, és kész. Persze akkor nincs regény. És itt már problémát jelent az is, nem az író a teremtő, és a teremtmény nem az ő „gyereke”, még a kötetbe rejtett „írói én” sem az övé. Jó kis szerzői jogi katyvasz ez, nem is értem, miért nem cuppant rá hatvanhat jogász…)

Hogy merészeli! Ki engedte meg neki, hogy így eljátszadozzon itt?! Semmi részem ebben az illetéktelen, szentimentális múltidézésben…sétálgat… egy nem létező múltban, visszaréved egy életre, amit nem is élt le…a teremtményem, az élő művészet egy darabja, úgy látszik önálló akaratra tett szert…

Ha következetes vagyok, a hősnek valóban „önléte” lesz. Holden „önléte” az író szerint erős „valóság”, hiszen kiszabadul az írói szándék alól. Más ember lett, tanult és felejtett, nemzett és temetett. Ez mind egészen jó téma – ha már folytatást ír az ember. Az ifjúkori dilemmák öregkori maradéka, zárványos testek a lélekben – csupa izgalmas téma. De ez a könyv pusztán a hős makacs ragaszkodásáról szól az élethez, és az íróról, aki elpusztítaná, oldalakon át fondorkodva hőse ellen – ennek a könyvnek ebben a formában alig van köze a Zabhegyező eredeti kérdéséhez: ha ilyen fos az élet, érdemes-e élni egyáltalán?

Mert itt két külön kérdéskör van. Az egyik: érdemes-e élni „még”? A szeretteink elveszítése avagy eltávolodása után, pusztán az életért magáért? Erre annyi válasz van, ahány ember, bár meg kell jegyezzem, személyes ismeretségemben szinte csak olyan időseket ismerek (nem egy olyat gyászolok) akik élni szerettek volna, ha csak még egy órácskát akár… ezzel együtt ez egy valódi kérdés. Ennek köze is van az „anyaregényhez”.

A másik kérdéscsokor az íróé: mit tegyek a hősömmel, ha nem hagy nyugodni? És mit tegyek, ha nem tudom „örök nyugalomra helyezni”? Úgy vélem, rossz „atya” az, aki nem hagyja kirepülni (az akár szellemi) gyerekét, vagy nem rugdossa ki a fészekből, ha nem megy magától. Persze itt Salinger „atya” nem ápol ilyen viszonyt, és nem kérdez ilyeneket. És ennek van valamiféle erős illetéktelenség-szaga szerintem, ha ezt a kérdést helyette akarja feltenni valaki.

Ráadásul azért finom stílusjátékokkal van tele e kérdésfeltevés. Amikor az író többször nekifut egy-egy epizódnak, mindig kicsit más hangon megszólalva, mintegy a monológot optikailag „továbbcsalva”. Az írói szándékot követő Mr. C és az ellenszegülő Mr. C között is remekül alkalmaz intonációs játékokat a szerző – mondhatni hamisan hangolt hangszeren, de szépen játszik. Jól eltalált, ahogyan a szűkös könyvi New York, a könyvi „valóság” alakítja az írói önkény szándéka szerint önmagát, ahogyan például az „ellenerő” megtestesítője, a többszörös életmentő is az „íróisten” szolgálatába szegődik, a szerelem árnyéka által, a megalázás által mintegy a „halálkínálók” sorába lép.

Én vagyok az ő Istene. Én vagyok az ő egyetlen Istene. De azért valaminek mégiscsak lennie kell… valami ellenem és az erőfeszítéseim ellen dolgozik. Őt magát nem okolhatom, hiszen fogalma sincs, mi folyik. Nem más ő, csak egy marionettfigura… én viszont meghalok, mire a végére járna a dolgainak.

Játszhat azzal az alkotó ember, hogy istene a teremtményeinek – szerintem ez az önkény terepe. Játszhat azzal is, hogy a regény „írja önmagát”, hogy ő csak a „legyen!”, a teremtő, kezdő lökés, és azóta csak krónikása szereplői tiszteletben tartott szabadságának. Sőt játszhat azzal is, hogy pusztán közvetítő csatorna, s a „világlélek” súgja a fülébe a mondandót, s ő csak lejegyez (automatikus írással). Játékon túl viszont minden mű komponált, ettől lesz regénnyé, ettől lesz benne például „jellemfejlődés”, hogy mást ne mondjak – az életben sokszor elvagyunk nélküle. E könyvben egy ponton egyszer csak eltörik az író szájában a mondat. Az író meghal, a történet folyik tovább, apró zökkenőkkel, akár csak addig, lehetőségekkel és variációkkal, de a hős tovább él. Az író meghal, a hőse halhatatlan. Isten halott? Végül is remek konklúzió.

Kiadó: Partvonal

 Korábbi kommentek: