Neil Gaiman: Sosehol

A világteremtő képesség, ahogyan valaki koherens, belső törvényszerűségeiben is varázslatosan egybelátott alternatívákat képes alkotni, mindig is lenyűgözött. Valahol ez vonz annyira Tolkien-hez, akinek az egész életműve erről (is) szól. Ennek a teremtő gesztusnak pajkos kistesvére csak, amikor a realitás mellé álmodik valaki párhuzamos irrealitást. Hiszen ilyenkor a kapcsolódások mentén, a két világ összekötődési pontjain mindig jól kivehető egyrészt a mi hiányzik a mi világunkból – lásd például Lewis ruhásszekrényét – etikai követelése, másrészt a paródia, a görbetükör-jelleg – például az Alice csodaországban -, harmadrészt a lehetne akár így is – mint Rowling mágusvilága - játékossága. A lényeg: a párhuzamosok mindig hazabeszélnek az általunk tapasztaltba, önlétük enélkül nincs. Viszont ha a kapcsolódás mindezen túlmutatóan szellemes, akkor a dolog mindegy is, nem hiányolom a párhuzamos alternatíva önálló létét. Ez történik a Soseholban, Neil Gaiman legutóbb megjelent regényében.

Mert az ötlet óriási. A London alatti London a kihullott dolgokból épül - az elveszített tárgyakból, az elfelejtett történetekből épül szövete. És az elveszett emberek lakják, meg aki tőlük született, s így ide tartozik. És ide pottyan főhösünk, Richard Mayhew, a fiatal bróker. „Megpróbáltam irgalmas szamaritánust játszani” jellemzi saját szavaival az okot, ami Lenti Londonba száműzte. Itt valóban jelentéssel bírnak a londoni metró nevei, számtalan (sajnos lefordíthatatlan) poénnal színezve a történetet. Például a vigyázz a résnél angol kifejezésének (a mi „tessék vigyázni, az ajtók záródnak” kb. megfelelője) súlyos, füst-polip szerű, életveszélyes tartalma van. Hogy ez nagyon gyakran miért lefordíthatatlan, arra remek példa Khnigtsbridge – Lovagok hídja – ami az azonos ejtésmód miatt lehet „híd az éjszakába”. A fordítás egyébként megint Pék Zoltánt dicséri, mivel tudott mértéket tartani a kétértelműségek magyarításában, nem ment bele látványos, ámde hiábavaló kísérletekbe ott, ahol a nyelvi játék nem volt átfordítható.

A Lenti Londonban éjszaka van, napszaktól függetlenül, de a tetőkig is felér Lenti London, ahol látni az eget és a napot, ahol a magát tetőembernek nevező Old Bailey él, madárfogásból, meg a Lenti Londonban szokásos szívesség-cserékből. Gaiman apró ötleteiből más egy életművön át építkezne, de hál’ istennek az író nem spórol magával. Lenti London szemét- és hulladékvilágának például talán legnagyobb hatalmú szereplői a patkányok – közülük is az aranyszőrűek. És bár visszatérhet az ott lakó, a voltba, de hiába teszi – hogy miért, az derüljön ki olvasás közben.

A történetet tehát nem szabad érintenem, mivel a fordulatok, gyanúk és ellengyanúk, és olvasói megvezettetésünk egyetlen apró momentuma se kiemelhető. A maga helyén működik mind, de ha netán ki is találod, rutinos rejtvénybúvár olvasó, az se baj. A történetbe rejtett számtalan minitörténet, ami már az Amerikai Istenek-ben is Gaiman egyik fő fegyvere a figyelmünkért, itt is működik, ha a szereplőgárda, és maga a keret alapjában szűkebb is. Az ötletet az író először BBC-s sorozat számára dolgozta ki, s az adott határok, mint a főbb szereplők viszonylag kis száma, a fejezetbeosztás, és számos apró kötelem minden bizonnyal innen származik. Nem mintha ne lehetne így írt klasszikussá valami, gondoljunk csak Douglas Adams Galaxis Útikalauzára, ami először rádiójáték volt. Mint az utószóban írja: „A Sosehol, mint regény tehát lényegében a józan eszem megőrzésére szolgált a BBC-tévésorozat forgatása közben. Ahányszor kivágtunk egy jelenetet, ahányszor kihúztunk egy sort, ahányszor megváltozott valami, csak annyit mondtam: Nem baj. Majd beleteszem a regénybe, és ezzel visszanyertem a lelki békémet.” Mellesleg ezzel megint megajándékozott bennünket egy regénnyel, amit elég elkezdeni. Letenni nemigen hagyja magát.

Ajánlom minden fantáziára nyitott olvasótársamnak.

Utószó csak azoknak, akik már olvasták a könyvet!

 Kedves olvasóm, e sorokat csak akkor javaslom, ha nem szeretsz izgulni vagy rejtvényt fejteni, avagy az olvasás élményét nem rombolja számodra ilyen titok tudása. Mert a főgonoszról szeretnék szólni, Islington angyalról, Atlantisz végzetéről. Fura ez a miltoni vonal manapság, hiszen lázadó, ránk irigy angyalokról szólt Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája, ezzel viccelődik Kevin Smith a Dogmában, és most itt van ez a mocsokba száműzött fickó, aki Richard tanúsága szerint először Gábriel seggét szeretné szétrúgni… no, ezzel nem azt állítom, hogy Gaiman trendi lenne. De nekem a rejtvény talán ezért nem volt akkora, mivel az egész gaimani arculatba remekül illik ez a gonosz. Írt egy fantasztikus képregényt egy mennyei nyomozásról, mintegy elképzelve, miért fordulhatott az úr ellen Lucifer, s valahol ez a kifordított gondolkodás teszi annyira áthatóvá hiteink vizsgálatát az Amerikai istenekben is - s a Sandmant, meg Lucifer Hajnalcsillag szerepét benne most inkább szóba sem hozom. Gaiman sajátos optikán át szemléli a világot, talán ettől vesz észre olyasmit, amit mások nem – avagy amit mások is, csak azoknak nem adatott meg a magával ragadó stílusnak és emberismeretnek az a fenemód szimpatikus egyvelege, ami neki... 

Kiadó: Agave

Korábbi kommentek:

A múmia és a sárkánycsászár sírja

Néha előfordul, hogy az ember csak ül a moziteremben és azon gondolkodik, hogy hogy a túróba került oda, ahol épp van, pont arra a filmre, amit épp néz, és hogy mennyi érdekesebb/hasznosabb/értelmesebb dolgot kezdhetne magával abban a két órában… Na ez egy ilyen film volt. Engem elrángattak, és én balga módon (mert imádok mozizni, és épp semmi értelmesebbet nem adtak abban az idősávban, abban a moziban) bevállaltam. Bár ne tettem volna!

Nem állítom, hogy valami hihetetlenül kifinomult ízlésem lenne a filmek terén, és igen, elismerem, hogy szeretem a könnyedebb műfajú alkotásokat is, jókat szoktam szórakozni idióta vígjátékokon, szívesen nézek akció-, kaland-, képregényfilmeket is, a Múmia első részét még tizenévesként kifejezetten élveztem, de ettől a harmadik résztől megkímélhettek volna. Hihetetlenül buta, ostoba, ötlettelen, erőltetett az egész. Az egy dolog, hogy harmadszor húzzák le ugyanazt a bőrt egy már elsőre is parodisztikus ötletről (keltsünk fel egy múmiát és szabadítsuk rá egy csomó lúzer fickóra, aztán röhögjünk a szerencsétleneken), de még ráadásul egy nagyon rossz forgatókönyvet írtak hozzá. Gyakorlatilag egyetlen épkézláb poén nem volt a filmben, noha akcióvígjáték lenne, vagy mifene, de nevetni, azt garantáltan nem fog rajta senki, maximum kínjában.

A legújabb trendnek megfelelően a cselekmény Kínában játszódik, ahol nincsenek múmiák, van viszont egy nagyon legendás, nagyon titokzatos agyaghadsereg, nagyon gonosz uralkodóval, akiket kétezer éve egy varázslónő varázsolt el, hogy bosszút álljon szerelme haláláért. Álmatlanság ellen nagyon hatásos az a kb. tízperces Spektrum TV-szerű történelmi felvezető, amit feltehetően az amerikai közönség okulására iktattak a film elejére. Miközben hőseink régésznek tanuló fiacskája balga módon kiássa az agyaghadsereget, az előző két sztori főszereplői, Rick és Evelyn visszavonultan élik unalmas kis vidéki életüket Angliában. A filmben nagyjából az az öt perc vicces, amikor a halálosan unatkozó párost látjuk, ahogy külön-külön a múltbéli kalandokra vágynak. Aztán persze megkapják. Valami mondvacsinált indokkal ők Shanghajba el, ott találkoznak a fiukkal, persze apa és fia közt óriási drámát és vetélkedést látunk, aztán csúnya sárkánycsászár feléled, és mindenki együtt menekül előle, és próbálják kitalálni, hogy győzzék le. Közben fiúcska beleszeret a rejtélyes kínai lányba, akiről kiderül, hogy kétezer éves, és a császárt anno elátkozó halhatatlan varázslónő lánya. A film abszolút fénypontja, amikor a halhatatlan lány és a halandó fiú állnak a halhatatlanság kútjának támaszkodva, és a lány közli a fiúval, hogy nem lehetnek együtt, mert a fiú meg fog halni, ő pedig nem tudja, hogy a szíve elviselné-e ezt a mérhetetlen fájdalmat…

Aztán persze jönnek a jó zombik, van sok látványos csatajelenet, legalább a számítógépes trükkökbe fektettek kis energiát, a császárt legalább tízszer kinyírják a biztonság kedvéért, aztán mindenki örül mindenkinek. Nem tudom, melyik volt a legröhejesebb jelenet, amikor a császár átváltozott háromfejű sárkánnyá, és elrepült, vagy amikor jöttek a jetik, hogy segítsenek hőseinken, vagy amikor a happy end csúcspontján a szél által felborzolt homokfelhőből kirajzolódik a varázslónő és szerelmese arca és üdvözült mosollyal néznek le az egymás nyakába boruló túlélőkre… Brrr…

Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol

Az Együtt lehetnénk és a Szerettem őt után végre elolvastam Gavalda bemutatkozó novelláskötetét is. Ahhoz képest, hogy ez volt az első megjelent kötete, az első benyomásom az volt, hogy hihetetlenül érett író volt már akkor is. Eszméletlenül tömör, összeszedett, mondhatni szűkszavú a stílusa, mégis nagyon sokat mond. A két regény közül a Szerettem őt-höz áll közelebb, az is hasonlóan sűrű szöveg volt, míg az Együtt lehetnénk sokkal terjengősebb, csapongóbb, igazi „nagyregény”. Nem tudnék választani, melyik tetszett jobban, mindkét stílus nagyon jól megy neki.

A novellaírásban az a legnehezebb, hogy rövid terjedelemben kell ugyanolyan érzelmi reakciókat kiváltani az olvasóból, mintha „igazi” regényt olvasnának. Én nagyon sokáig épp azért utáltam a novellákat, mert mindig azt éreztem hogy egy nagyobb mű kis szeletét olvasom, és valahol elveszett a többi része. Kevés olyan szerzővel találkoztam eddig, akik igazán jól működő novellákat tudtak írni.

Gavaldánál egy pillanatig sem éreztem, hogy „befejezetlenek” lennének az írásai. A kötet minden novellája egy-egy külön kis világ. Nem a szó szoros értelmében vett „történeteket” ír, van hogy csak néhány érzést, egy autóban utazó házaspár néhány gondolatát írja le, de azt olyan mély beleéléssel teszi, hogy a végére meggyőződésünk, hogy mindent tudunk a szereplőkről. Fantasztikus érzékkel választ ki és ír körül olyan apró momentumokat, amik a maguk egyszerűségével is mindent elmondanak egy emberről. Olykor egy ember teljes élete benne van, belesűrűsödik egy pillanatba, egy döntésbe, egy kimondott szóba. Hogy mi történik, az ebben az esetben mindegy, lehet az egy rossz mozdulat egy randevún, ami után teljes a kiábrándultság, vagy egy rossz mozdulat vezetés közben az autópályán, amit tömegszerencsétlenség követ, egy gyermek elvesztése, vagy egy ijesztően ostoba részeg kaland egy sportkocsival meg egy vaddisznóval, a lényeg valahol ugyanaz. Bármikor, bármilyen apróság miatt megváltozhat az ember élete, kifordulhat a sarkaiból mindaz, ami addig biztosnak tűnt. Valahol minden novella arról szól, hogy a banálisnak tűnő hétköznapi apróságok magukban hordozzák a legnagyobb drámák lehetőségét.

Érdekes egyébként a stílusa. Aki hozzám hasonlóan a tudatfolyam-technikán nevelkedett, az hajlamos azt hinni, hogy érzésekről, az érzelmek áradásáról csak sok jelzővel, hangulatfestéssel, költői stílusban lehet írni. Gavalda ezzel szemben alig használ jelzőket, szinte csak kijelentő módban beszél, tőmondatokban, a mindennapi beszéd fordulataival, semmi hangulatjel, semmi költőiség. Mégis, ezzel a földhözragadt, egyszerű, szikár stílussal is eszméletlenül jól jelenít meg érzéseket.

A kötet utolsó, Epilógus című novellája volt a kedvencem, bár egy kicsit elüt a többitől. Egy kezdő írónőről szól, aki épp első novelláskötetét akarja kiadatni, és miután megkapta a kedvező választ a kiadótól, mint élete nagy pillanatára készül a találkozásra a mindenható szerkesztővel. Hihetetlenül őszinte, bensőséges írás. Bepillantást nyerhetünk az író érzéseibe, a mérhetetlen várakozást, a lelkesültséget, a csodavárást, az ostoba manírokat ugyanolyan őszintén elénk tárja, mint a csalódottságot, a „világvége”-érzést. Nem nagyon szeretem, ha egy író ennyire direkten önmagáról, az írás nehézségeiről, a megjelentetés nehézségeiről ír, de pont az egyszerű, sallangoktól mentes stílus miatt nem tűnik ez a novella bántó önreklámozásnak, vagy siránkozásnak. Egyszerűen, szerepek, pózolás nélkül ír, mintha csak azt mondaná, „Tessék, ez vagyok én, egy írónő, aki ugyanolyan szerencsétlen kis hétköznapi csaj, mint ti, és csak azt szeretném, ha valaki olvasná a könyvem valahol…”

A Jane Austen könyvklub

Mit tehet az ember lánya, ha húsz év házasság után lelép a férje, és még csak nem is egy fiatal szépséggel, hanem egy középszerű negyvenessel, vagy ha meghal a kutyája, aki a leghűségesebb társa volt az életben, vagy ha egyszer csak rájön, hogy intellektuális tanárnő létére hozzáment egy bunkó idiótához, aki képtelen kitörni a kosármeccsek és videójátékok bűvköréből? A válasz magától értetődő: könyvklubot kell alapítani. Összetrombitálunk még néhány szerencsétlent, kiválasztunk egy kellőképpen romantikus írót, akinek a hőseiben garantáltan magunkra ismerünk, és mire a könyvek végére érünk, minden gondunk-bajunk megoldódik. Mi tagadás, Jane Austen pont megfelelő erre a célra.

Hőseink - Sylvia, akit elhagyott a férje, az ő leszbikus lánya, Allegra, Jocelyn, aki kutyatenyésztésben éli ki magát, és mereven elzárkózik a párkapcsolatok elől, Prudie, a franciatanárnő, aki sosem járt Franciaországban, férje a már említett idióta, és mellesleg szerelmes az egyik diákjába, Grigg, az egyetlen férfi, aki azért vállalkozik Jane Austenre, mert föl akarja csípni Jocelynt, aki viszont Sylviával akarja összehozni őt, és Bernadette, a hat házasságon túl lévő bölcs idős hölgy – tehát könyvklubot alapítanak. Hatan vannak, Jane Austennek épp hat regénye jelent meg, mindenkinek jut egy, amivel behatóbban megismerkedhet, aztán havi találkozásaik alkalmával kibeszélik a könyvet. És az életük apróbb-cseprőbb problémáit.

Az a jó a filmben, hogy egy percre sem válik erőltetetté a párhuzam a szereplők és az Austen-hősök között, ami csak és kizárólag annak köszönhető, hogy Jane Austen tényleg olyan hősöket alkotott, akikben magunkra ismerhetünk. Kétszáz év ide vagy oda, épp olyan defektesek, mint mi, épp annyit görcsölnek az életükön, épp annyit szerencsétlenkednek. Ettől működik a film. Úgy igazán élvezetes, ha az ember olvasta a hat Austen-regényt, és tényleg be tudja őket azonosítani. És persze adja magát, hogy nekünk is meg kell keresni a saját hősünket. Vajon én ki lennék, ha Austen-hősnő lennék?

Mivel romantikus vígjátékot nézünk, a kicsinyke drámák után a happy end garantált, akinek jó útra kell térni, az jó útra tér, akiknek egymásra kell találniuk, azok egymásra találnak, mindenki boldog, jöhet a következő író. Kellemes, habkönnyű szórakozás, nyári estékre, csajbulikra ideális. Főleg könyvmolyoknak.

Korábbi kommentek:

Peter S. Beagle: Tükörbirodalmak

Az első Peter S. Beagle könyv, amit olvastam, Az utolsó egyszarvú, nem tetszett. Nagyon nem. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni Beagle mesevilágával, nem tetszett a történet, nem értettem, miért rohangálnak a szereplők egy egyszarvúval össze-vissza. Pedig szeretem a fantasy-t, de ezzel valahogy nem tudtam mit kezdeni. Le is írtam magamban szépen Beagle-t, mint olyan írót, aki nekem nem jön be, és valószínűleg önszántamból soha nem olvastam volna több könyvét. Aztán egy nagyon kedves barátnőm, aki nagy Beagle-rajongó, addig unszolt, hogy rávettem magam egy novelláskötetre.

Lássatok csodát, ez tetszett! Furcsa dolog egy novellaválogatásról írni, mert kikerülhetetlenül vannak benne erősebb és gyengébb darabok, de az összhatás ez esetben nagyon jó. Beagle kétségkívül nagyon tud írni. Számomra meglepő volt, hogy nem csak fantasy-t ír, a novelláknak nagyjából a fele tekinthető igazán fantasy-nak, a többi teljesen hétköznapi történet, igaz, mindegyikben van egy kis természetfölötti, egy kis mágia, vagy egy kis mitológia. Igazából nekem ezek tetszettek jobban. Beagle furcsa mesevilágával még mindig nem tudok mit kezdeni, a fantasy- és mesenovellákban ugyanaz zavart, ami Az utolsó egyszarvúban is, hogy valahogy nem éreztem azt, hogy egy kitalált, működő fantáziavilág részese vagyok, végig az volt az érzésem, hogy a szerző mesét akar írni. Nem mondom, hogy rossz író, vagy hogy valamit rosszul csinál, de nálam nem tudta elérni azt a hatást, amit Tolkien, Rowling, Neil Gaiman, Susanna Clarke vagy akár Hamilton, hogy néhány oldal után beszippant, és azt érzem, egy valóban létező, működő világban vagyok. Beagle-nél végig kívül maradtam, és azt éreztem, én most egy mesét olvasok.

Novellaválogatás lévén, a történetekről külön-külön nem fogok írni, csak a kedvencemet emelném ki. Ebből a válogatásból legjobban a Jer, Halál úrnő! című novella tetszett. A György-korabeli Angliában játszódik, hősnője egy idős arisztokrata hölgy, Lady Neville, aki fényesebbnél fényesebb bálokat ad napra nap, hogy elüsse az időt, elűzze az unalmat, hogy kapaszkodjon az életébe, ami szép lassan folyik ki a kezei közül. Mivel már semmi nem érdekli, semmi és senki nem tud neki újat mutatni, a következő báljára olyan vendéget hív, aki mindenkinél különlegesebb: a Halált. Az unatkozó, dekadens arisztokraták számára a Halál csak egy újabb furcsa vendég, aki emeli az est fénypontját. Meg is érkezik, ám nem köpenyes-csuklyás csontváz képében, hanem, mindenki meglepetésére gyönyörű, fiatal nőként. A Halál félénk, bájos, elbűvöl mindenkit, táncol, magába bolondítja a fiatalembereket. Az est végére a vendégsereg egyetért abban, hogy a Halált nem engedhetik el, ott kell tartaniuk a saját világukban, hogy élhessen, táncolhasson, szerethessen. Ennek azonban ára van, valakinek Halállá kell válnia helyette. A lány választása Lady Neville-re esik. Az idős hölgy cseppet sem tiltakozik, ő már leszámolt az élettel, megélt mindent, tán többet is látott, mint kellene, az élet már nem jelent neki semmit, nem érték. Ezért alkalmas arra, hogy ő legyen a Halál. Gyönyörű ez a történet, mindenkinek el kéne olvasni, aki valaha gondolkodott már az élet értékén, az elmúláson, a halálon.

Jó néhány novella volt még, ami tetszett, a Sóbor, A nága, az El regalo, a Farrell-novellák mind-mind nagyon izgalmasak. A válogatással viszont voltak problémáim. Nem tudom, a sorrendet az író vagy a szerkesztője határozzák meg ilyenkor, de novellaválogatást összeállítani kényes feladat: figyelni kell arra, mik kerülnek egymás után, és nem szabad, hogy unalmassá váljon a válogatás. Ennek a közepe kicsit leült, akkor tartottam is egy hosszabb szünetet az olvasással, mert úgy éreztem, tök egyforma novellákat olvasok egymás után. A másik dolog, ami kissé irritált, az a szerző bevezetője a novellákhoz. Biztos van, aki szereti az ilyesmit, én nem. Ha a novella előtt ott olvasom az író megjegyzéseit arról, miről szól az írás, és miért fontos, mindig az az érzésem, mintha egy tankönyvi segédanyagot kapnék. Szerintem szükségtelen. Minden mű önmagában kell, hogy hasson, ha az író előzetes megjegyzései befolyásolnak az olvasásban, az csak rossz.

Mindezen kritikák ellenére tetszett a könyv, és meg kell mondjam, jócskán árnyalódott a bennem élő Beagle-kép, úgyhogy azt hiszem, próbálkozom tovább, hátha tartogat még meglepetést.

Korábbi kommentek: