Hosszú
 évekig meg voltam róla győződve, hogy Szabó Magda nem nekem való, sőt, 
egyenesen utálom. Ennek az egyetlen oka az volt, hogy gyerekkoromban 
tényleg utáltam az Abigélből készült tévésorozatot, a világból ki 
lehetett kergetni vele. Olyan sikeresen elriasztott, hogy az Abigélt 
azóta sem olvastam, és ahhoz is hosszas rábeszélés kellett több 
oldalról, hogy egyáltalán bármi Szabó Magdát a kezembe vegyek. 
Az
 őz című regényét egyik barátnőm nyomta a kezembe évekkel ezelőtt. Nem 
emlékszem már, miért került szóba, vagy miért pont ezt ajánlotta, de én 
meg voltam róla győződve, hogy ez is afféle pöttyös-csíkos lányregény 
lesz, mint az Abigél. Sikerült a lehető legrosszabb pillanatban 
belevágnom, amikor egyébként is eléggé a mélyponton voltam, így hát 
mondhatni övön aluli ütésként ért a könyv. Minden szempontból. Egyrészt,
 mert ilyen depresszív könyvet rég olvastam (pedig volt egypár…), 
másrészt, mert nem tudtam letenni, annyira magával ragadott. 
Az
 őz főszereplője Encsy Eszter, az ő életét követhetjük végig 
gyerekkorától kezdve addig a pillanatig, amikor, mintha valami átkot 
teljesítene be, a legbrutálisabban eltaszítja magától a boldogságot, és 
ezzel véget vet a saját életének is. Szabó Magda írja a könyv 
ajánlójában: „Az őz gyilkosok és áldozatok regénye.” Valójában 
azoknak a regénye, akik gyilkosok és áldozatok egyszerre. Encsy Eszter 
egész életét meghatározza pokoli gyermekkora, az állandó szegénység, 
nyomor, amelyet mi, elkényelmesedett huszonegyedik századi városlakók 
fel sem foghatunk, a háború, a széthulló család a szép lassan haldokló, 
mégis szeretett apával és a csak férjének élő, lányát csak másodikként 
szerető anyával, az örökös megalázottság, szégyen. És Angéla. Angéla, 
akinek mindene megvan, aki tökéletes családból származik, gazdag, 
kedves, okos, szép, mindenki szereti. És aki elhatározza, hogy Eszter 
barátnője lesz. A legalapvetőbb emberi reakció, hogy a minket ért 
szerencsétlenségekért mást hibáztatunk, mert így könnyebb feldolgozni, 
könnyebb nevet adni a dolognak, van kire haragudni, ha már a világra nem
 lehet. Eszter, akit addigra már megtört a világ, a rengeteg nehézség, 
engesztelhetetlenül gyűlöli Angélát, mindenért, amije van, mindazért, 
ami neki nem lehet meg, és legfőképp tán azért, mert nem lehet olyan, 
mint ő. Angéla élete végéig egy körülrajongott, babusgatott gyermek 
marad, míg Eszter sosem volt igazán gyermek, túl korán és túl brutálisan
 kellett felnőnie. 
Mikor
 a gyermekkori elszakadás után újra találkoznak, Eszter már ünnepelt 
színésznő, elismerik, körülrajongják, gazdag, híres, ám a siker, a 
gazdagság mind kevés ahhoz, hogy elfeledtesse vele a gyermekkort. 
Eszterben már rég meghalt valami, képtelen bárminek is örülni, képtelen 
szeretni, csak bántást kapott mindig a világtól, s már nem tudja 
elhinni, hogy az adhat mást. Az egyetlen, ami még megválthatná, a 
szerelem, de az is későn érkezik, s a legrosszabb helyről, Angéla 
férjétől. Kettejük szerelme pusztító, mindent felperzselő szenvedély, ám
 Eszterben a megváltás helyett csak felszakítja a régi sebeket, az 
Angéla iránti gyűlöletet, s amikor úgy tűnne, esélyt kap a boldogságra, 
egyúttal győzedelmeskedhet az őt örökké kísértő gyerekkori árnyékon, nem
 tud élni vele, ehelyett pusztít, elpusztítja a szerelmet, akárcsak a 
gyermekkori őzet. Diadala Angéla fölött végül mindenki számára csak 
poklot hoz. 
Az
 őz számomra arról szól, hogy van egy pont, amikor valakit már annyit 
bántott a világ, annyiszor rúgtak belé, annyit alázták meg, hogy többé 
már nem tud bízni senkiben, nem tud szeretetet elfogadni senkitől, hiába
 elismerés, gazdagság, szerelem, hiába minden, vannak sebek, amik nem 
gyógyulnak be. És ez legtöbbször nem a külsőségekben nyilvánul meg. Nem 
kell ahhoz betegség, vagy irgalmatlan szegénység, hogy lelkileg 
tönkremenjen egy ember. Elég a közöny, a szeretetlenség, a megalázás, a 
gyűlölet. A lélek legmélyebb és legsötétebb bugyraiba vezet le ez a 
regény, de ha végigjárjuk ezt az utat, nagyon sokat kapunk tőle. 
Figyelmeztetést, mindenekelőtt. Mert Szabó Magda nem kertel, nem ír 
feloldást, nem kendőzi el az emberi gonoszságot sem, azt hogy hova 
juthat el egy megtört lélek. Ilyen értelemben figyelmeztetés, hogy 
vigyázzunk magunkra, s a körülöttünk lévőkre. 
Egy
 gondom van a regénnyel, illetve az írónő stílusával. Nekem Szabó Magda 
mindig, hosszabb-rövidebb írásaiban, regényében, nyilatkozataiban is 
valahogy túlságosan kimódoltnak tűnt, megfontoltnak, mint aki minden 
természetes reakciót, indulatot, érzelmet jól megszerkesztett mondatok 
mögé bújtat. Ebben a könyvben az iszonyú belső feszültség és a stílus 
szigorú lefojtottsága, szikársága közötti ellentétet nagyon érezni. Az 
író oldaláról ez valahol bravúr, én viszont folyamatosan azt éreztem, 
hogy csak hagyná már szabadon áramlani azokat az érzéseket, indulatokat,
 ezt a pusztító, gyűlöletes szerelmet, hadd égesse ki a papírt.  
Szabó Magda írta a regényről: „Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle.” Ebben az egy mondatban minden benne van. Ha lehetne, én mindenkinek kötelező olvasmánnyá tenném.

Szabó Magda aljas trükkje, odaköti az olvasót a könyvhöz a folyamatos feszültség növeléssel, a végén meg pofáncsapja a katarzisvárását. Az Ajtónál is ez volt. Szerencsére az Őz eleg rövid, hamar átesel a műtéten.
VálaszTörlésBorzalmas és egyben gyönyörű!!!
VálaszTörlés