Várólista 2012

Ahogy azt korábban már beharangoztam, jövőre is belevágok Lobo várólistacsökkentő játékába - reméljük, az ideinél azért valamivel nagyobb sikerrel :) 

Íme a 2012-es évre kiszemelt 12 könyv: 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Gregory Maguire: A boszorkány

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

Christopher Moore: Csak egy harapás

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Pascal Mercier: Éjféli gyors Lisszabonba

Dan Brown: Az elveszett jelkép

Dan Simmons: Hyperion

Naomi Novik: A jádeköves trón

Salman Rushdie: Hárun és a mesék tengere

Richard Yates: A szabadság útjai

Amint látható, kevesebb szépirodalom és több szórakoztató, kevesebb féltégla, több rövidke, könnyen emészthető olvasmány... Hátha így sikerül :)

Eleanor Brown: Nyakunkon a boldogság

Jó ideje magam mögött hagytam már azt a korszakomat, amikor romantikus lányregényeket vagy chick-lit-eket olvastam. Ma már többnyire haszontalan – és bosszantó – időtöltésnek tartom az egy témára kihegyezett könnyed női regények lapozgatását, mégis, időnként előfordul, hogy kiszakadnék a saját világomból, mert épp elegem van, sok volt, fáj minden, és úgy egyébként is – kell egy kis lazítás. Most épp egy ilyen pillanatban talált rám Eleanor Brown könyve, a Nyakunkon a boldogság. Amit elképzelhető, hogy bármely más időszakomban sarokba hajítottam volna, most azonban remekül szórakoztam rajta.

Az Andreas lányok, Rose, Babb és Cordy hosszú évek után gyűlnek össze újra a szülői házban – látszólag édesanyjuk súlyos betegsége hozta haza őket, ám mindhárman saját sebeiket is gyógyítanák azzal, hogy visszatérnek a családi fészekbe. Rose, a legidősebb – az egyetlen, aki a szülőkkel maradt a kis egyetemi városban – mindennél jobban ragaszkodik a megszokott környezetéhez, a terveihez, a jól kiszabott kis életrendjéhez, és minden vágya, hogy apjához, a neves Shakespeare-kutatóhoz hasonlóan ő is a város egyetemén taníthasson – e vágyának oltárán kis híján feláldozza egyébként harmonikus kapcsolatát is.

Bianca (Babb), aki fiatalon New Yorkba menekült az unalmas kisvárosból, súlyos titkokat és megaláztatásokat hurcol magával, felejtést, megbocsátást keres, jóvá akarná tenni hibáit, változtatna életén, ám saját korlátain nem tud túllépni. A legfiatalabb testvér, Cordy, a felelőtlen, elkényeztetett kislány, akinek soha nem volt állandó munkája, párja, otthona, csak sodródott éveken át egyik buliból a másikba, egyik államból a másikba, életében először kénytelen felelősséget vállalni születendő gyermekéért.

Ahogy a három nővér összegyűlik gyermekkoruk színhelyén, azonnal felszínre kerülnek az éveken át hordozott sérelmek, ellentétek, féltékenységek – ám mellette, ha szépen lassan is, de újra kibontakozik köztük valami összetéveszthetetlen testvéri szeretet, bajtársiasság, összetartás. Kifejezetten jót tesz a regénynek, hogy nem állandóan egymás nyakán lógó, mindent együtt csináló testvérek ők, hanem örökké marakodó, vetélkedő nővérek, akik „bár szeretik, de nem kedvelik” egymást, mégis, ha baj van, számíthatnak a többiekre – és végül ők is rájönnek, hogy együtt könnyebb átvészelni a nehézségeket, és meghozni a súlyos döntéseket, mint külön-külön. Hitelesek és abszolút hétköznapiak, olyan problémákkal, amikkel mindannyian szembekerülhetünk – és valljuk be, olykor nagyon jól tud esni, ha egyszerű emberek cseppet sem egyszerű, ám nem is földtől elrugaszkodott problémáiról olvashatunk.

Remekül megírt humoros-romantikus történet ez, ami azonban játszi könnyedséggel elveszhetne a hasonszőrű regények tömkelegében, ha nem lenne az édesapa Shakespeare-kutató mivoltából adódó folyamatos utalgatás a nagy drámaíró műveire, és úgy általában, az irodalomra. A lányokat, akik már nevüket is Shakespeare-hősnők (Rosalinda, Bianca, Cordelia) után kapták, kiskoruktól kezdve az olvasás mindenek felett való szeretetére nevelte az akadémikus apa, és ők felnőve is hűek maradtak ehhez a szellemiséghez – reggeltől estig könyvvel a kezükben mászkálnak, minden helyzetben olvasnak, és gyakran a könyvektől kérnek tanácsot. Idézhető mondatok tömkelegével szolgál a könyv, amik mind-mind az olvasás, a könyvek szeretetét hirdetik – a folyamatosan Shakespeare-idézetekben kommunikáló apa révén pedig akár kedvet is kaphatunk egy kis drámaolvasáshoz (bár azért a gondolat, hogy a saját szülőnk beszéljen így, rémisztő).

Említést érdemel a regény elbeszélésmódja, ami a műfajban szokatlanul ügyesen szolgálja  a cselekményt – a többes szám első személyű elbeszélőnek hála, sosem tudjuk, ki beszél, az lehet az érzésünk, hogy a három lány együtt meséli el a történetet. Az írónő ezzel a húzással játszi könnyedséggel elérte, hogy úgy érezzem, én – az olvasó – vagyok a negyedik testvér; behúz a lányok világába, és egyúttal megbonthatatlan egységként kezeli őket.

Ezt fejezi ki egyébként a hazai kiadás meglehetősen esetlenre sikerült borítója is (bár nekem sokkal jobban tetszik, mint az előzetes tervekben szereplő három összebújó csaj, de ez valószínűleg azért van, mert egyre jobban utálom a fényképes borítókat - bármilyen béna rajzzal inkább meg lehet nyerni, mint egy csajos fotóval): a Rose vállán csücsülő két kis ördögfióka, Babb és Cordy örökké nővérükkel vannak, olykor még azt is gondolhatjuk, hogy ők (a kisördögök) az elbeszélők. A kiadást illetően a borítónál sokkal nagyobb problémának érzem a címválasztást. Egyfelől sok köze nincs a történethez, és a könyvet a romantikus tucatregények közé pozicionálja, másrészt, megfosztja a regényt az eredeti cím (The Weird Sisters) áthallásosságától. A lányok ugyanis folyamatosan Vészlányoknak hívják magukat, ami nyilvánvaló utalás a Macbeth három boszorkányára (a magyar fordításokban Vészbanyák, az eredetiben Weird Sisters) – nem tudom, miért nem bízott a kiadó annyira a magyar olvasókban, hogy megtartsa a címet, szerintem jó néhányan értékeltük volna.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Nagy Gergely

 

Év végi számvetés (vagy valami ilyesmi)...

Ha a dolgok úgy alakultak volna idén, ahogy azt tavaly ilyenkor elképzeltem, akkor ennek a bejegyzésnek valami olyasmi lenne a címe, hogy "Várólistacsökkentés 2011 kipipálva". Na, ez nem lett a címe :)

Írtam már arról, még jócskán az év eleje felé, hogy milyen furcsának tartom a könyves közösséget elfogó esemény-őrületet, ezt azóta még egy kicsit furcsábbnak gondolom, pláne, mert az eseményekből azóta kihívások lettek, jár értük plecsni (amiről nekem mindig az élmunkás-kitűzők jutnak eszembe nagymamám gyűjteményéből), és mindenki szinte vallásos áhítattal jelentkezik mindenre, amit meghirdetnek. Picit az a benyomásom, hogy ami év elején jó bulinak, játéknak indult, az mostanra "teljesítmény" lett, és ez annyira már nem tetszik. De lehet, hogy csak én vagyok antiszociális, és remélem, azért a többség a helyén kezeli ezeket a kihívásokat...

Én az év folyamán szép lassan elmaradtam velük. Most nem fogom sorba szedni a molyos eseményeket/kihívásokat, amikre jelentkeztem, mert sok van, lusta vagyok, és mostanában ritkábban molyolok, úgyhogy azt sem tudom naprakészen, hogy mit teljesítettem már és mit nem :) Amit viszont sajnos egész pontosan tudok, az a várólistás játék eredménye... ami nem más, mint egy szép nagy bukás.

Pedig én annyira lelkes voltam, tényleg :) Állati jó ötletnek tartottam már egy éve is, és most is, egyszerűen nem úgy jött ki a lépés.  Általános jelenség, hogy amint valami "kötelező" lesz, rögtön nincs kedvünk hozzá, és sajnos, e tekintetben teljesen mindegy, hogy a tanárnéni, vagy mi magunk tettük kötelezővé. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a jelentkezők nagy számához képest olyan sokan azért nem teljesítették. Ettől függetlenül úgy érzem, sikerrel indulhatok a "legcsúfosabb lebőgés" címéért - nevezzük nevén a gyereket, 12 választott könyvből 1 darabot olvastam el :(

Hogy miért? Most már tudom, hogy rosszul válogattam össze a könyveket (legalábbis az én mostani élethelyzetemben, ezekkel az olvasási szokásokkal nem túl praktikusan). Úgy gondoltam, egy ilyen játék pont arra való, hogy az évek óta tologatott "naaagy" könyveket bepótoljuk. Hogy mennyire nem :) Pláne, ha valaki egyébként félig-meddig munkaszerűen olvas a szabadideje nagy részében - ezt most nyilván lesz, aki félreérti, pláne aki eleve arra van kihegyezve, hogy amit "megrendelésre" olvasunk, az csak kín forrása lehet, pedig nem így van. Viszont az tény, hogy a határidős munkák, recikönyvek, kulturális programok, szerkesztéssel járó tevékenységek mellett, ha van egy szusszanásnyi idő, amikor azt veszek le a polcról, amit akarok, nem feltétlenül azok a nagyon nagy könyvek kellenek. Az már csak hab a tortán, hogy az életem egyéb területein is kicsit túlfeszítettem a húrt, és úgy érzem, szórakozásként nem feltétlenül érfelvágós szépirodalmat kéne olvasnom - sokkal inkább olyan könyveket, amik kikapcsolnak, megnevettetnek, rövidek, könnyen emészthetőek - így nem csoda, hogy a listám tagjai kimaradtak, pedig meggyőződésem, hogy baromi jó könyvek.

Mivel makacs vagyok, a kudarc nem veszi el a kedvem, a jövő évi játékra is jelentkezni fogok, a fentieknek megfelelően összeválogatott listával :) A molyos kihívásaimat meg egyszer csakazértis végignézem, és begyűjtöm a plecsniket.

Akinek sikerült minden saját és nem saját vállalását teljesítenie, annak gratulálok, akinek nem, az ne adja fel, játsszunk jövőre is együtt! 

Harcsa Veronika Quartet: Lámpafény koncert - Bárka Színház, 2011. december 10.

A Harcsa Veronika Quartet december 10-én beköltözött a Bárkába, a Lámpafény koncertet egy sokkal intimebb térben előadva. A májusban bemutatott albumon az alkotók Weöres Sándor, József Attila, Kassák Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Tóth Árpád verseit ötöztették zenébe – a koncert különlegessége még, hogy Kulka János előadásában a dalokat prózai szövegek központozzák. 

A koncertek előtti hetekben a zenekar jótékonysági árverést is szervezett, melynek bevételét Veronikáék a Bátor Tábor Alapítványnak ajánlották fel. Többek közt exkluzív Harcsa Veronika Quartet ajándékcsomagot, és az együttes 2012-es koncertjeire szóló jegyeket vihetett haza a győztes licitáló. Veronika egy interjúban elmondta, mennyire mélyen érintette a súlyosan beteg gyerekeknek és családjuknak szervezett táborban töltött időszak. Hiszen Gyémánt Bálinttal közösen maga is bekapcsolódhatott egy workshop erejéig a tábor életébe, ahol a gyerekekkel együtt zenéltek, és komponáltak dalokat. Ahogy fogalmazott: az alapítvány elhivatottságát, profizmusát látva nem volt kérdés, hogy őket támogatni szeretnék.

Nagyon vártam ezt az estét, kíváncsi voltam hogy a versek, a sajátosan szubjektív huszadik századi „költő-válogatott” a közéjük tűzdelt próza kíséretében hogyan szólal meg a nagy koncertterem után ebben a teljesen más közegben – hogy alakul-e az aprólékosan koreografált műsor a Bárka terében. Jelentem: nem sokat alakult, de kétségtelen, hogy más hatást keltett a zene „közelsége” által a koncert. Sokkal jobban feltűnt, mennyire szervesen illeszkedik a Lackfi János író-költő által válogatott prózai szövegek sora a dalok közé, az akár kegyetlen, akár jópofa egymáshoz-beszéd mennyire mélyen komponált a dal után próza, utána dal játékos hullámzása közepette.

Az is csak most tudatosult, hogy az albumhoz képest a dalok sorrendje is más – a beillesztett prózai szövegek más dinamikát, más ívet követelnek, máshogyan épülnek egymásra a koncert „hangulatai”. Ahogyan „előre távolít” például Füst Milán Babitsról szóló, szomorkásan kiábrándult írása, s helyezi idézőjelbe a Babits-verset - a Nyár teljes derűje az albumon Nemes Nagy Szomj-a után a színtiszta feloldozás volt, itt a teljes derű helyett az elhangzó próza tükrében egy gyanakvó alaptermészetű ember feloldódásának ritka versi pillanataként: maga a dráma. És sorolhatnám még – azt tanítani kéne, ahogyan ez az előadás felépül.

Mert az egyszerű utat nem egyszerűen járja a koncerten a csapat, a lágyabb világú daloktól az egyre dinamikusabb, erősebb hatású zenék felé. Több kiemelkedő erejű versi pillanat után segít vissza bennünket a jól kiválasztott prózai betét erre a jól tervezett hullámvasútra – olykor humorral, mint Gelléri Andor Endre szappanügynökének története esetében; olykor iróniával, mint Nemes Nagy a költészet „tevéjének két púpjáról” szóló írásakor – hogy aztán a lezárás Tóth Árpád szelíd szavú versével valóban elköszönés legyen közönségtől, „lámpafénytől”.

Néhol ebben a szűkebb térben azért csorbultak a keverés arányai, főleg Gyémánt Bálint gitárjának nem találták meg minden esetben a megfelelő erőt – de nagy szemtelenség volna a Bárka alternatív színházi terén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikájának hatásait számon kérni. A testközelség, a „szinte az orrom előtt” élménye bőven kárpótolt mindezért. S végre leesett a tantusz, hogy a koncerten elhangzó, ihletett Tiszta szívvel miért nincs a lemezen – Orszáczky Jackie szerezte a zenét, nem saját tehát, ezért nem került fel.

Remek este volt, köszönet érte! És csak ismételni tudom magam: remélem a Harcsa Veronika Quartet alkalomadtán tovább búvárkodik a magyar költészet oly gazdag kincsestárában, új versekhez újabb dallamokat lelve, mindenki gyönyörűségére.

Macuo Basó: Észak ösvényein

Macuo Basó, a nagy tiszteletnek örvendő haiku-költő 1689-ben döntött úgy, hogy felkeresi „észak nevezetes helyeit”, történelmi alakok sírjait, neves szentélyeket, templomokat, zarándokhelyeket Edótól egészen a Szendai-vidékig. Basó zarándok-módra utazott, gyalog, lóháton, csónakon; szállásául hol egy kolostort, hol olcsó fogadókat választva, olykor a szabad ég alatt találva éji nyugalmat. Tanítványa kíséretében utazva gyűjtött élményeit, öt hónapos vándorlásának eseményeit még abban az évben könyvben adta ki – s e lírai szépségű útinapló immár magyarul is olvasható.

A haiku ízeit bármilyen európai nyelven hallatlanul nehéz visszaadni - a maga nemében remek példája a távol-keleti szóírás és az európai betűkön alapuló írás asszociációs tartalmak tekintetében jelentkező alapvető különbségének. Hiszen akár egyetlen kandzsi írásjelnek is tág asszociációs tartalma van a japán nyelvben, az írásjelet alkotó elemek által, amelyet a legnagyobb haiku-költők messzemenőkig ki is használtak. Tehát amíg a vers a maga szó szerinti tartalmaiban ugyan visszaadható magyarul, az asszociációs tartalmai alig. Mintha egy nagyzenekari műből csak a szólóhangszert hallanánk – úgy csupaszul a legtisztességesebb fordítás által is a haiku önmaga vázává. S akkor még nem beszéltünk az eltérő kultúrákból adódó rejtőzködő tartalmakról. Hoznék egy példát:

Udvart söpörtem;

kilépek a templomból:

fűzfalevél hull!

Ahogy a jegyzetekben olvasható: a zarándokok, mikor reggel elhagyták a szállásukul választott kolostort, mintegy fizetségképpen az éji szállásért felsöpörték annak udvarát. Ez a reggeli haiku, melyet Basó a Zensódzsi templomban a fiatal szerzetesek követelődző unszolására költött indulása előtt e gesztus költeménybe foglalása mellett magáról a zarándoklatról, a levél hullásának természetes rendjéhez hasonlóan a „rendjén való” búcsúzásról, de a tisztára sepert udvarra hulló újabb leveleken át a nemsokára érkező újabb zarándokokról is szól, kik majd azokat söprik fel.

Ennyiből azért kiderülhet: a haiku esetében a mélyen átélt pillanat rögzítésének költői eszközéről van szó. És ez a – főleg buddhai indíttatású – világra pillantás a maga nemében hallatlanul modern versi megközelítést eredményez. Basónál, s a többi „nagy” haiku-költőnél is elsősorban nem a látható látványok, átélhető élmények, történelmi emlékek, történetek rögzülnek a versben, hanem a hatásuk a költőre. Az Észak ösvényein úgy válik lírai útinaplóvá, hogy nem magát a „járható utat”, hanem az úton járó „tükreként” működve mintegy a vándorlást, a vándorlás értelmét a vándorló „megilletődéseiben” mutatja meg, prózában és versben a lélek történéseit, élményeit rögzíti.

Ennek ellenére nem kell túlságosan fennkölt dolgokra gondolni, sőt! A Zen szellemiség nem tesz különbséget kicsi és nagy között. S mivel a zarándoklat fókuszában az ember van: az apró, emberi momentumok ugyanúgy rögzülhetnek versben és prózában, mint a „nevezetes helyek”: „A batyu, melyet csontsovány vállamon cipeltem, eleinte csak keserűség volt a számomra. Könnyű viseletben jöttem el hazulról, de az éjszakai hidegekre gondolva hoztam magammal egy pamutruhát, aztán egy nyári öltözetet, egy esőkabátot, tust és ecsetkészletet, s amit végképp nem lehet visszautasítani: sok-sok búcsúajándékot. Az út során semmi szükségem sincs rájuk, mégsem tehettem mást, hisz nem dobhattam ki őket!”

Japán szerelmeseinek sokan kedveskednek mostanság könyvvel, e távoli kultúra jó ideje sokak kíváncsiságának fókuszában ott van – sajnos szomorú aktualitások okán is. E könyvet talán a szokottnál is nagyobb igénnyel gondozta a kiadó. Kétnyelvű kötetről van szó, melynek az első felében, alapos jegyzetanyaggal megtámogatva, Nagy Z. László – nem egy esetben eredeti helyeken fotózott – igényes fotográfiáival együtt található a magyar változat Vihar Judit értő fordításában; míg a kötet második fele a japán eredetinek ad otthont, s ezt  Utagava Hirosige fametszetei díszítik. Jó kézbe venni ezt a könyvet – akkor is, ha tudjuk, Észak ösvényein, a Tóhoku vidékén mozdult meg a föld 2011 március 11-én; aznap Macuo Basó egykori zarándoklatának nem egy helyszínén is végigsöpört a szökőár. A kötet a számos áldozat, s az elpusztult gyönyörű táj emléke előtt is tiszteleg.

Kiadó: Vince

Fordította: Vihar Judit

 

Susan Boyle: Someone to Watch Over Me

Susan Boyle 2009-ben, negyvenhét évesen debütált a Britain’s Got Talent tehetségkutató show-ban A nyomorultak című musical egyik dalával – ez volt az „I Dreamed a Dream”. Az amatőr skót énekesnő egy csapásra eloszlatta a zsűri és a közönség jól látható kétkedését, előadása még a szőrös szívéről híres Simon Cowellt is meghatotta – a fellépéséről készült videó pedig rövid időn belül a legnagyobb videómegosztó legtöbbet nézett klipje lett. Nem véletlenül.

Noha a tehetségkutatót végül a második helyen zárta, azóta Susan Boyle két albumot is megjelentetett (I Dreamed a Dream, The Gift), melyek minden addigi rekordot megdöntöttek. Újságcikkek, tanulmányok tömkelege foglalkozott az elmúlt két évben a „Susan Boyle-jelenséggel” – ezek többsége persze egyik végletből a másikba esik: van, aki óriási társadalmi jelentőséget tulajdonít annak, hogy egy előnytelen külsejű, egyes híradások szerint viselkedészavarokkal küzdő, hétköznapi középkorú nő ilyen sikert ért el abban a világban, ahol a fiatalság és a jó külső mindent visz; és vannak, akik Susan Boyle-ban is csak egy, a média által felfújt „sztorit” látnak. Az igazság minden bizonnyal valahol középen van, hiszen már Miss Boyle előtt is voltak rendhagyó felfedezettjei a BGT-nek (például a még nála is sikeresebb, vitathatatlanul tehetséges Paul Potts), Boyle története azonban valóban egyfajta furcsa huszonegyedik századi tündérmese.

Én magam, bár hallottam Boyle-ról, és mint mindenki, aki nem tudja teljesen elzárni magát a napi hírözöntől, nagy vonalakban ismertem a sztorit, különösebben nem érdeklődtem eddig az énekesnő iránt. Még azt a híres videót sem láttam, egészen mostanáig. Valószínűleg a harmadik stúdióalbum megjelenése is hidegen hagyott volna, ha nem hallom meg véletlenül egy rádiós beharangozóban a Boyle által feldolgozott „Enjoy the Silence” egy részletét. Ami a maga nagyjából húsz másodpercével egyből levett a lábamról. Onnantól kezdve ez az album kellett nekem.

A Someone to Watch Over Me ezek után már első hallgatásra megbabonázott – és ezt most szó szerint kell érteni. Főleg azért, mert jó néhány olyan dal hallható rajta, ami kedves a szívemnek – az említett Depeche Mode-klasszikuson kívül például Joni Mitchell „Both Sides Now” című száma, vagy az én generációm számára leginkább a Donnie Darko című film betétdalaként elhíresült Tears for Fears-szám, a „Mad World”. Ahogy ezeket meghallottam, el voltam veszve, nem csak azért, mert ezek szerint hasonló az ízlésünk Susan Boyle-lal, hanem az előadás módja miatt is – a visszafogott, már-már minimalista hangszerelés mellett akadály nélkül érvényesül Miss Boyle gyönyörű hangja, és érzelemdús éneke.

Mert a kulcs a sikeréhez úgy gondolom, valahol itt keresendő. Minden dalában ott van egy nagy adag saját magából – az érzelmeiből, vágyaiból, boldogságából és keserűségéből: ez az, ami már az „I Dreamed a Dream” előadásában is elbűvölő volt; nem csak a hang, hanem hogy ez a csodabogárnak kinéző hölgy valóban átélte azt a dalt, úgy, ahogy a patikamérlegen kimért, sikerre ítélt sztárok közül egy sem éli át a dalait.

Természetesen erről az albumról sem hiányozhatnak a Boyle-t híressé tevő musicalek, az album nyitó- és záró száma két, nálunk nem annyira ismert musicalből származik: a „You Have To Be There” a svéd Kristina című darabból, a „Someone To Watch Over Me” pedig George Gershwin Oh, Kay! című musicaljéből. A feldolgozások között helyet kapott még a Ghost betétdalaként a könnycsatornák elleni egyik legbiztosabb fegyverré vált The Righteous Brothers-szám, az „Unchained Melody”; az eredetileg Nina Simone által énekelt „Lilac Wine”; és egy francia sanzon, a „Les feuilles mortes” angol verziója („Autumn Leaves”), amit nem kisebb sztárok énekeltek már el, mint Edith Piaf, Yves Montand, Frank Sinatra vagy Barbra Streisand.

Gátlástalanul érzelmes album a Someone To Watch Over Me, aki nyitott a romantikus, nagyívű zenékre, garantáltan nem tudja meghatódás nélkül végighallgatni – és az sem kizárt, hogy egy-két papírzsebkendő is előkerül. És innentől kezdve már teljesen mindegy, hogy Susan Boyle valójában egy médialufi-e, hogy mennyi idős, hogy néz ki, hogy kezeli a sikert, vagy mit mond róla Simon Cowell – csak az számít, hogy milyen hatást váltanak ki belőlünk a  dalai. Nekem a legkedvesebb albumaim között fog landolni, és nem szégyellem, hogy elmorzsoltam pár könnycseppet a hallgatása közben.

 

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Egy szikrázóan tehetséges festő, Robert Oliver késsel esik neki egy impresszionista festménynek egy múzeumban, majd a pszichiátriára szállítása után néhány nappal megnémul, és csak ecsettel hajlandó kommunikálni a külvilággal – már ha egyáltalán kommunikációnak tekinthető az, hogy állandóan ugyanazt a nőt festi, megszállottan, hogy magának-e, a „közönségnek”, vagy az orvosának, rejtély. Ezt a rejtélyt próbálja kibogozni dr. Andrew Marlow, a sikeres pszichiáter – szabadidejében maga is festő, a művészet nagy rajongója.

Elizabeth Kostova, a nagy sikert arató A történész szerzője ismét egy sokszálas, a múlt titkaiban vájkáló, nagyszabású regényt írt – művészetről, hivatásról, szeretetről és megszállottságról. És – ahogy a fülszöveg is írja – az árról, amit a művészek fizetnek a tehetségükért. Ami azonban ennél fontosabb számomra, szól arról az árról, amit azok fizetnek, akik egy művész közelében élnek, arról az árról, amit a támogató társak fizetnek, vagy épp arról, amit egy anya képes megfizetni a gyermekéért. Az áldozatokról, amiket meghozunk egymásért – és amik mellett a művészet megnyilvánulhat felemelő, erőt adó tehetség formájában is; ám mindent felemésztő, bénító, őrjítő megszállottságként is.

Marlow eleinte szakmai kihívásnak tekinti az ügyet, ám hamar belebonyolódik, és etikailag kifogásolható lépéseket téve próbál közelebb kerülni pácienséhez és annak titokzatos múzsájához. Felkeresi a festő volt feleségét, majd szeretőjét, bejárja élete helyszíneit, megnézi a képeit – és elolvassa azt a tizenkilencedik századi levelekből álló gyűjteményt, amit Robert féltve őrizget és újra meg újra olvasgat, mintegy a levelekből merítve ihletet (vagy erőt) az alkotáshoz. Miközben páciense múltját próbálja felderíteni, és válaszokat keres megszállottságára, Marlow kicsit maga is a leveleket író impresszionista festőnő, Beatrice de Clerval rabja lesz – nem kis részben saját, elnyomott művészi hajlamainak köszönhetően – ráadásul érzelmileg megérintődik a volt feleség Kate, és a szerető Mary által is.

A több idősíkon játszódó történetet több elbeszélő nézőpontjából ismerhetjük meg – a pszichiáteren kívül Kate és Mary is saját hangot kapott a regényben, az ő elbeszélésükben tárul fel előttünk Robert Oliver élete, és kapunk egy ijesztő, már-már gótikus rémregénybe illő képet arról a megszállottságról, ami fűti. Amikor például Kate arról beszél, hogyan festette tele Robert a régi házuk padlásterét a rejtélyes nő képeivel, éjszakáról éjszakára dolgozva, míg végül a több száz arckép kollázsszerűen beterítette a falakat, kirázott a hideg. Egy idő után egyszerűen lehetetlennek tűnik elvonatkoztatni attól, hogy vajon mi mit tennénk, hogyan tudnánk együtt élni egy ilyen megszállottsággal – még akkor is, ha tudjuk, hogy társunk tán generációja egyik legtehetségesebb festője. Pláne úgy, hogy nem tudjuk, kit ábrázolnak a képek – egy szeretőt, egy valaha volt szerelmet, valóságos személyt-e, vagy kitaláltat. S amikor kiderül, ki a titokzatos múzsa, felmerül a kérdés, vajon nem jobb-e a tudatlanság.

A pszichiáter, a festő, és a két nő történetét tarkítják a tizenkilencedik századi levelek, melyekből kibontakozik egy impresszionista festőnő szelíd harca azért, hogy nő létére elismerjék művészetét, és egy halálra ítélt szerelem története. A két szál közti kapcsolat szépen, fokozatosan bomlik ki előttünk, és ahogy egyre többet tudunk meg, úgy szembesülünk egyre több titokkal, úgy bonyolódik a cselekmény, körvonalazódik az igazi dráma. Az írónő javára legyen mondva, nem következtethető ki játszi könnyedséggel a befejezés – amikor azt érezzük, mindent tudunk (mert arra, ki a titokzatos múzsa, igazán nem nehéz rájönni), akkor csavar egyet a történeten, és hirtelen már teljességgel mindegy lesz, ami addig lényegesnek tűnt.

Szép, felemelő és rendkívül depresszív regény a Hattyútolvajok – Kostova cseppet sem fest rózsás képet a rendkívüli tehetségek életéről, és krimibe illően tár elénk egy tizenkilencedik századi ármányt. Ráadásul különös feszültséget ad a történetnek az első számú elbeszélő, a pszichiáter Marlow viaskodása önmagával, mintha az ő maga mögött hagyott művész-énje és a gyakorlatias, tudományos alapokon gondolkodó pszichiáter-énje feszülne olykor egymásnak – ennek tudom be azt az egyébként olcsó romantikus regényekbe illő húzást is, hogy a pszichiáter betege mindkét meghatározó szerelmébe kicsit „beleszeret”. Ezt a feszültséget csak fokozza a két nő zaklatott, túlfűtött elbeszélése, melyekben Kostova hibátlanul ábrázolja, milyen lehet egy megszállott zsenivel élni – ahogy a  különbséget is, hogy hogyan éli ezt meg egy másik művész (Mary), és egy, a lelke mélyén nyugodt, kertvárosi életre vágyó anya (Kate).

Az igazi szépsége a könyvnek azonban az, ahogyan a festményeket ábrázolja – Kostova tolla nyomán életre kelnek, látjuk magunk előtt őket, és nem csak látjuk, érezzük is azt a megrendülést, amit a könyvbeli szemlélő érez. Nem találkoztam még ilyen intenzív, drámai, felzaklató képleírásokkal – a regény abszolút csúcspontján, amikor Marlow a Hattyútolvajok című kép előtt áll, olvasóként mindent megadtam volna, hogy lássam én is a képet, hogy átélhessem azt a pillanatot. Ritka csoda, amikor ennyire magával ragad egy könyv.

Az egyetlen, ami nem tett jót a könyv befogadásának, az, hogy mindössze néhány hónappal A. S. Byatt Mindenem című regénye után olvastam – a két mű sok ponton mutat hasonlóságot (bár a Mindenem azért összetettebb és kevésbé direkten romantikus), de szerencsére korántsem annyira, hogy utánérzésről beszéljek. Akinek tetszett Byatt mesterműve, bátran tegyen egy próbát a Hattyútolvajokkal is – csalódni biztos nem fog. 

Kiadó: Európa

Fordította: Siklós Márta

 

T. R. Salty: Bellum Atlantis

Mary és James - férj és feleség - mindketten elhivatott régészek. Ám külön utakon járnak; amíg a férfi Atlantisz felkutatásával múlatja az időt és rombolja saját szakmai renoméját, Mary egy kézirat fordítása közben felfedezett információ segítségével szenzációs - szakmailag teljesen elfogadott - lelet nyomába ered: Catullus unokaöccse, Marcus Valerius Secundus eltemetett magánkönyvtára után kutat, amely – ha előkerül – alapjaiban írhatja át, amit az ókori Rómáról tudunk. Csakhogy a feltételezett sírból nem a könyvtár kerül elő, hanem egy soha nem látott komplex holografikus kommunikátor, a megvalósult, és kényelmesen használható „okostelefon”, a múlt árnyai közül egy tárgy a saját jövőnkből. Aminek – naná – Atlantiszhoz is van némi köze.

Jófajta, bár kissé összecsapott keret-történetet rak a meséje köré T. R. Salty; a lényeg, a címben ígért atlantiszi krónika – a kommunikátor tartalma – köré. Mert a cím ígérte krónika, amit Caius Valerius Secundus ad elő döbbent régészeinknek, az üzenet a lényeg, a múltból, a jövő eszközén. Az üzenet „múltja” az emberiség veszélyeztetett bölcsőjének ideje, ahol sajátos erők a meghatározatlan, de jól érzékelhető Terv kizökkentésén fáradoznak, annak árán is akár, hogy megszüntetik vele az általunk érzékelt idő egészét, a saját jelenüket – ezáltal a saját „idejük” létezését - is.

Caius kommentárja jól elhelyezhető gyökerekkel rendelkezik a fantázia-birodalmak laza kézzel rajzolt térképén, időutazós történetek, de főleg a Csillagkapu-univerzum hatása könnyedén elcsíphető rajta – de markáns különbségekkel, és teljesen más, finoman hangolt alapvetéssel: én például nem emlékszem olyan múltba utazásra, amelyhez konkrétan meg kell halni. Alapjában remek ötlet egy mesét az emberi történetek szokásos végével kezdeni - és sok apró, szellemes ötlet épül erre a kezdésre, a szerző képes a saját belső logikáját tekintve koherens regény-építményt pakolni a felütésre. Miközben rengeteg mindent hagy homályban: legfőképp Atlantisz létezésének alapjai-indoka marad magyarázat nélkül – minden magyarázat nélkül – a hősök számára is. Bár a „szokásos indokok” számunkra, az olvasók számára azért bele vannak rejtve a szövegbe.  A „sorson kívüliség” az idegenektől, vagy az ördögtől való – végül is a történet nem lesz kevésbé élvezetes attól, hogy a szerző e kérdésben nem teszi le a garast.

Mert a történet voltaképp egy fantázia-keretekbe pakolt remek kalandregény. Ha olykor el is fognak „ismerős” érzések, fel rémlik a mintaadó történetek szerkezet-kerete, s ha néhol zavar is a kötelezőnek érzett írói fogások alkalmazásának kényszeredettsége – szerelmi szál! –, a cselekményvezetésre nem lehet panasz, az író példaszerűen marad a kaland-zsáner követelte csavaros cselekményi hullámvasúton. Unatkozni biztosan nem fog, aki kézbe veszi a Bellum Atlantist.

Unatkozni nem, de tanulni igen. A küzdelembe „száműzött” római patríciusivadék és társai segítségével meglepően pontos képet kaphatunk a római légionáriusok hétköznapjairól – Róma integritásának fegyveres „záloga” itt, ebben a kizökkentségben is szépen, szinte történészi igénnyel rajzolt. Minden bizonnyal komoly kutatómunka előzte meg a saját-világ ezen elemének ábrázolását – s hogy mégsem lett iskolás leckefelmondás, vagy a másik végletként a történetre aggatott dísz, fityegő feleslegesség ez a „rómaiság”, az mindenképp az írót dicséri.

Amire kíváncsi lennék: hogy hogyan nézne ki ez a világ a másik oldal, az atlantisziak szemszögéből. Érdekes volna – a történet belső logikáját figyelembe véve – onnan is megszemlélni ezt a fantáziavilágot, érdekes és bizonnyal tanulságos. Jó lenne rávenni a szerzőt, írjon a Bellum Atlantishoz egy tükörregényt…

Kiadó: Digitalbooks

Korábbi kommentek: