Titánok harca

Ha valaki emlékszik még arra, mit tanult a görög mitológiáról a gimiben, azt nem árt nagyon gyorsan elfelejteni, mielőtt leül megnézni ezt a filmet, akkor legalább a történetbe nem köthet bele. Úgyis lesz egy csomó minden, amibe viszont igen. Háborúskodó istenek, lázadó emberek, önmagukat istennek kikiáltó királyok, szandálos hősök, mitológiai szörnyek, minden együtt van egy jó kis kardozós-kaszabolós akció-fantasyhez, mégsem jön össze a dolog.

Perszeusz, aki itt békésen éldegél halászfamíliája körében, csak azután szerez tudomást isteni származásáról, miután nevelőszülei és húga meghalnak Hádész támadásában, melyet az istenekkel szemben fellázadó emberek ellen indított. Gyászában Perszeusz bosszút fogad az összes olümposzi isten ellen, s persze összefut a sanyarú sorsú argoszi királylánnyal, Andromédával, akit igazi hősként meg kell hogy mentsen attól, hogy népe feláldozza Hádésznak. Perszeusz és egy maroknyi argoszi harcos elindul hát az alvilágba, hogy győzedelmeskedjenek istenek, szörnyek és a halál felett. Hát hajrá.

Csilivili akciófilmet látunk, csak sajnos hiányzik belőle a jó forgatókönyv, sokszor leül a történet, hemzsegnek a logikai bakik, Perszeusz pedig annyira idegesítő karakter, legszívesebben megpofoztam volna, hogy fogadja már el azt a kardot oszt nyírjon ki mindenkit, ráér utána büszkének lenni. Untam a filmet, de hát ilyen filmre nem is a csavaros történet és a szellemes párbeszédek miatt ülünk be, hanem a látványért.  Kár, hogy az sem feledteti az egyéb hiányosságokat, a 3D-től csak a fejem fájdult meg, de semmit, abszolút semmit nem tett hozzá az élményhez. Pedig lett volna mit jól megcsinálni, az óriásskorpiók, a dzsinn(?), a banyák, a Kráken elég látványos trükkorgiát mutattak, de a béna 3D miatt nem nagyon lehetett élvezni. Kár a drágább mozijegyért, van aki szerint hagyományos kópián jobban nézett ki...

Ami pedig most már komolyan fáj, ha ilyen félresikerült blockbustereket nézek, az hogy mekkora színészek szenvednek látványosan a rosszul megírt nyúlfarknyi szerepeikben. Itt is csak repkednek a nagy nevek, de minek. Liam Neeson Zeusz szerepében eléggé nem találja  a helyét, csak néz nagyon komolyan és szigorúan, Ralph Fiennes meg Hádészként tényleg olyan, mint Voldemort hosszú hajjal és szakállban. Utóbbi különösen fáj, annyira szeretném megint egy igazán jó filmben látni őt, lehetőleg a saját arcával. A leginkább még Sam Worthington van otthon a saját szerepében, neki legalább testhez áll a tesztoszteronhős szerep.

Kezd már tele lenni a topánom a hasonló félresikerült popcornmozikkal, pedig szeretem én a jó akciófilmeket, a jó fantasyket, meg a jó kalandfilmeket is. De ez sajna egyiknek sem volt jó.

Rövidre vágva # 3 - Vámpírok és egyéb rémségek

Újhold

Most hogy mindjárt bemutatják a harmadik részt, és már világszerte táboroznak a mozik előtt a sikoltozó tinilányok, rittyentek egy pár sort a széria előző részéről, az Újholdról. Na nem mintha megérdemelné, de épp azért. Aki rendszeresen olvassa a blogot, az tudja, hogy finoman szólva nem vagyok a sorozat rajongója, az Újholdat könyvben történetesen halálra untam. Nem gondoltam volna, hogy alul lehet múlni Miss Meyer második kötetét, de Hollywood rám cáfolt. A filmhez képest a könyv maga a Kánaán. Nem is értem, hogy ennyi pénzből hogy tudtak egy ilyen elbaltázott dögunalmat összehozni, mint ez a film. Az, hogy Bella végeérhetetlen szenvedését a könyvbeli „ürességet” szolgaian másolva a lányt hosszú perceken keresztül körbeforgó kamerával és a közben múló hónapok vászonra való kiírásával ábrázolják, szerintem egy filmes nyári tábor szintjét sem üti meg. Az, hogy a színészek nem játszanak, hogy Kristen Stewart nem képes hitelesen szenvedni, mert nem elég tehetséges hozzá (vígjátékban lehet hogy jó, nem kéne a drámát erőltetnie), hogy Rob Pattinson a komoly és önmarcangoló vámpírt úgy játssza, mint egy székrekedés elleni tablettát reklámozó színész, Taylor Lautnernek meg túlfehérítették a fogát, mind eltörpül amellett, hogy ennek a filmnek egyszerűen elszúrták a forgatókönyvét. Unalmas, unalmas, unalmas, és ennél nagyobb hibát nem nagyon követhet el Hollywood. De hogy csillogjon egy kis fény az alagút végén, az első hírek szerint az Eclipse film jobban sikerült. Meglátjuk.

Rémségek cirkusza

Nem olvastam Darren Shan nagyon sok kötetes vámpíros ifjúsági sorozatát, és a filmet látva nem is jött meg a kedvem hozzá. Van ennek is nagy rajongótábora, kikiáltották ezt is „új Harry Potternek”, egyértelmű volt hát, hogy előbb-utóbb film is készül belőle. Az első híreket olvasva és határtalan optimizmussal én valamiféle Carnivale-szerű horrorcirkuszra számítottam, hát persze, hogy nem azt kaptam, hiszen ez egy ifjúsági fantasy. Amelynek története picit szerintem el lett nagyolva, de ez legyen a legnagyobb problémánk, a lényeg úgysem a kezdet. Darren, a tizenéves srác egy balul sikerült pókrablás után a pókgazdi vámpír szolgája lesz, hogy megmentse barátja életét, aki aztán persze hogy ellene fordul, és beáll a gonosz vámpírok közé (nem, nem strigák). Ez tipikusan olyan film, ahol a sztori tök mellékes, a lényeg a cirkuszbeli rémségek megjelenítése lett volna, de az meg nem lett sem elég fantáziadús, sem elég félelmetes, sem elég látványos. A vámpír vérszegény, a majomlány túl gyermeteg poénokat eredményez (az zavar, hogy farkam van?), a szakállas nő meg nem lehet eléggé döglesztő egy korhatáros filmben, nem is tudom, minek oda Salma Hayek. Egyszer nézős filmnek jó volt, de nem nagy szám. Nem tudom, hogy folytatják-e, mindenesetre nem bánom, ha nem.

Villámtolvaj – Percy Jackson és az olümposziak

Még egy sok részes ifjúsági fantasy sorozat, ezúttal Rick Riordan tollából, amit szintén nem olvastam, és bármily fájó, ehhez sem hozta meg a kedvem a belőle készült film. Percy Jackson tök átlagos new yorki srác, iskolába jár, menőzik, van egy legjobb barátja, meg egy enyhe diszlexiája, lepukkant lakásban él anyjával meg annak bunkó pasijával. Aztán egy szép napon derült égből villámcsapásként kiderül, hogy ő valójában Poszeidón fia, aki leugrott az Olümposzról (melynek bejárata az Empire State Building tetején van, jaj!) egy kis kalandra a mamával, egy csomó mitológiai szörny őt keresi, Zeusz pedig azt hiszi, ő lopta el a villámát, és ha nem akarja, hogy a görög istenek háborút indítsanak az emberek ellen, vissza kéne szereznie. Percy pikk-pakk egy félisteneket kiképző táborban találja magát, amit benépesítenek a tanulók, hiába, ezek a görög istenek nem nagyon tartóztatják meg magukat. Követi ide a szériatartozék dilis haver, akiről kiderül, hogy valójában szatír, csajra is lel Pallasz Athéné lánya személyében, és hármasban elindulnak megkeríteni Zeusz villámát. Vicces kis road movie indul, keresztül az amerikai kontinensen, míg el nem érnek Hollywoodba, az alvilág bejáratához és Hádészhoz. Hádész a híréhez képest egész jó fej, és a film legnagyobb poénja is neki meg Perszephonénak köszönhető, nem is kellett volna visszamenniük az Olümposzra. Persze minden jó ha jó a vége, istenek, gyerkőcök egymásra találnak, a villám visszakerül Zeusz-Sean Beanhez, aki utána már nem néz úgy, mintha puszta kézzel akarná kinyírni Középfölde összes orkját, a világ megmenekül. A legjobb a filmben az a kis mitológiai gyorstalpaló volt, ami ugyan sántít, és tök nagy hülyeségek is vannak benne, de legalább az amerikai tinik is kapnak valami homályos vázlatot arról, hogy voltak ezek a görög istenek. Csak aztán nehogy az Empire State Buildinghez zarándokoljanak megkeresni őket :)

Korábbi kommentek:

Richelle Mead: Vámpírakadémia

Mikor az Agave megjelentette a Vámpírakadémia sorozat első részét, eléggé rápörögtem, hogy ez nekem kell, mert épp vámpíros korszakomat éltem, ráadásul Agave, és mindenhol jókat írtak róla, készült hozzá fasza kis honlap is, minden annyira klassz volt körülötte. Akkor nem vettem meg, a lelkesedésem is kissé alábbhagyott, most viszont úgy alakult, hogy a könyvtárban rám kacsintott a polcról, úgyhogy lesz ami lesz alapon kihoztam. Most azt kell mondjam, nem bánom, hogy nem vettem meg, így legalább nincs akkora kényszerem arra, hogy beszerezzem a folytatásokat is.

Azt mindenképpen a könyv javára kell írni, hogy végre végre végre nem a szexi vámpírpasiba szerelmes béna halandó csajszi alapfelállás érvényesül. Történetünk két főszereplője a mora uralkodó család leszármazottja, Lissa, és az ő dampyr testőre, Rose. Lissa és Rose a történet elején még bujkálnak, miután halált megvető bátorsággal megszöktek a szigorúan őrzött Szent Vlagyimir vámpírakadémiáról, mígnem egy nem kissé vonzó orosz testőr visszazsuppolja őket a falak közé, ahol persze még nagyobb bajba keverednek, mint kint a veszélyes világban.

Kapunk egy vázlatosan kidolgozott világot, erős a gyanúm, hogy a többi (sok) kötet hivatott jobban megmagyarázni hogy akkor itt most hogy is vannak a dolgok, mert hiányoltam ezt-azt. Azt megtudjuk, hogy a vámpíroknak két faja él(?) ebben a világban: a morák, akik nem ölik meg az áldozataikat, és tudnak varázsolni, és a strigák, akik gonoszak, mert gyilkolnak. A morákat védik a félig vámpír - félig ember testőrök, a dampyrok. A mora és a dampyr ifjúság együtt tanul a Szent Vlagyimir akadémián, közéjük tartozik Lissa és Rose is, akik között egy rendkívül szokatlan kötelék van, Rose érzi Lissa hangulatait, érzéseit, ezért is lesz ideális testőr számára. És akkor itt jönnek a kérdések. Nem igazán világos, miért is kell a moráknak dampyr testőr, aki ugye félig ember, és csak sok-sok év kemény kiképzés után veheti fel a versenyt a strigákkal, miért nem használják egyszerűen a mágiájukat és harcolnak maguk? Akkora baki ez egy ilyen történetben szerintem, ami eléggé megnehezíti a sztori élvezetét. Hiányoltam még a vámpírvilág kicsit részletesebb leírását, nem tudjuk, hogy alakultak ki az uralkodócsaládok, miből élnek, hogy rejtik el magukat az emberek elől, hol élnek ha már nem a suliban. Az viszont tetszett, hogy nem a szokásos „elájulunk mennyire hatalmasok, lenyűgözőek, tekintélyt parancsolóak” vagytok stílusban ábrázolta őket az írónő, hanem korrupt kavarógépekként, az uralkodócsaládok folyton áskálódnak egymás ellen (meg a gyerekeik), a választott királynő meg egy hülye picsa a szereplők szerint.

És persze a vámpíroskodás, a testőrködés és a kavarás közben tombolnak a hormonok, mindenki pont úgy viselkedik, mint a tizenhét évesek egy nyári táborban, bulik, pia, flörtölés rogyásig, míg meg nem jelenik az ellenállhatatlan Dmitrij, hogy rendet vágjon és megrezegtesse hősnőnk kicsi szívét.

Úgy tűnik, most lett elegem a vámpírhisztiből. Sokáig húztam, és alapvetően bírom a vérszippancsokat, a True Blood sorozat simán beszippantott a rajongói táborába, de lassan annyi vámpírvilág és annyi sorozat van, hogy kezd bennem összefolyni, hogy mi mivel és ki kivel. Nem mondom, ha leülök és végiggondolom, nyilván el tudom őket különíteni, de olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy „ez olyan, mint ebben a könyvben…”, „ezt már olvastam itt…”, „jé, ez a szereplő meg erre hasonlít…”. Nincs is ezzel baj, mert hát szinte mind egy kaptafára készül, a történet, a szereplők, az őket körülvevő világ kidolgozottsága viszont el kéne vonja a figyelmem az ezerszer látott sablonokról. Hát itt sajna nem vonta. Nem mondom, hogy rossz a könyv, és azt sem hiszem, hogy a hiba az én készülékemben van, egyszerűen rosszkor találtunk egymásra. Az is lehet, hogy kicsit többet vártam a lelkesedés meg a kiadó miatt, és kevesebbet kaptam. Mert például Az éjszaka háza ennél szerintem gagyibb történet, viszont attól meg oly keveset vártam, hogy a pozitív csalódás jelentősen felhúzta az értékelést. Így jártunk, most ez nem jött be. Nem fogom mindenáron levadászni a folytatásokat, de mivel Amadea szerint azok jobbak, el sem zárkózom előlük. Majd ha bent lesz könyvtárban…

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Korábbi kommentek:

Patrick Süskind: Sommer úr története

Van egy különös varázsa annak, ha olyan könyv kerül a kezünkbe, ami a maga elbeszélésnyi terjedelmével, könnyed hangvételével, látszólag sehonnan sehova vezető történetével, gyerekkönyveket idéző illusztrációival olyan mély mondanivalót és gondolatvilágot hordoz, ami mellett elbújhat némelyik „nagyregény” is. Néhánytíz oldalon megragadni valamit az élet tragikumából, valami teljeset és szépet, olyat ami önmagában működik, és megérint, van akkora írói bravúr, mint sokszáz oldalon cselekményt szőni. Süskind könyve is ilyen, rövid, látszólag könnyed, látszólag súlytalan ifjúsági könyv, valójában viszont egy hol tragikus, hol felemelő történet a felnőtté válásról.

Hőse egy kisiskolás fiú, aki a domboldalról leszaladva „repülés”, a fára mászás, a táj szépségeinek felfedezése és az első szerelem bűvöletében él. Gondtalan, szépségekkel és kalandokkal teli gyerekkor képei tárulnak elénk. A fiú neve, a szülei, a faluja, a világot meghatározó részletek hangsúlytalanok, a kisfiú világa a kisfiú szemén keresztül, a számára fontos dolgokon át bomlik ki. Ebben a világban a kedvenc fenyő, melynek tetejéről tovább lehet csodálni a lemenő napot, mint a földről, vagy a dombról lefutás közben elérhető gyorsulás összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint a szülők, az iskola, a valóság. Az álmodozó gyerekkor képei ezek, és ezekbe gyalogol bele kíméletlen rohanásával Sommer úr.

Sommer úr, a különc, akit senki sem ismer és látszólag senki sem veszi észre, egész nap csak rohan, nem tudni hová, nem tudni mi dolga a világban, csak rója magányos útját, űzött vadként fel-le járkálva a történetben. Céltalan rohanása éles ellentétben áll a gyermek kalandos, fantáziadús világával ahol minden fűszálnak, minden rovarnak, minden kőnek jelentősége van és megállásra késztet. Sommer urat már semmi sem készteti megállásra, csak űzi, hajtja valami keresztül az életen.

Sommer úrral a felnőttek világának rohanása, monotonitása, kegyetlensége tör be a gyermeki idillbe, és vetíti előre a gondtalan kisfiú szembesülését az első válságokkal. Melyek meg is érkeznek, előbb egy szívét összetörő kislány, lésőbb egy toporzékoló zongoratanárnő személyében. „Az első pofon a legnagyobb” szól a szállóige, s mennyire kedvesen morbid, kacagtató, ám valóságos élményeket idéző ahogy a fiú az első megaláztatás után, miután egész világa összeomlani látszik, felmászik a legmagasabb fa tetejére, hogy méltósággal búcsút vegyen életétől. Könnyesre kacagjuk magunkat a képeken, ahogy elképzeli saját temetését, s közben összeszorul a szívünk, részben, mert saját gyermekkori emlékeket idéz, részben, mert siratjuk azt az ártatlan gyermeki énünket, akinek még egy ilyen kis tragédia tűnt a legnagyobbnak, a feldolgozhatatlannak.

Ahogy a fiúcska felnő, és megtanulja elfogadni a csalódásokat, nehézségeket, megaláztatásokat,  Sommer úr árnyékként járkál át meg át a történeten, hogy aztán úgy vegyen búcsút tőlünk és örökös rohanásától, ahogy köztünk járt: magányosan, észrevétlenül. Az ő eltűnésével válik az álmodozó kisgyerek felnőtté, s csak remélhetjük hogy olyan felnőtté, aki még képes tágra nyílt szemmel csodálkozni a táj szépségeire, és fára mászik majd a fiával, s nem rohanó, céltalan, űzött felnőtté, amilyen Sommer úr volt.

Süskind könyve azt az illékony, megfoghatatlan, pontosan meg nem határozható pillanatot, életszakaszt idézi fel, amikor a gyermeki ártatlanságot felváltja a mindentudás álarca, amikor a gyerek először szembesül az élet kiábrándító oldalával, a rohanással, a magánnyal, az elmúlással. Felnőttként legyintünk, mert olyan kis súlytalan problémának tűnik általában, egy kötelező állomásnak a gyerek életében, tudjuk, hogy egyszer úgyis megtapasztalja a saját bőrén, milyen a világ, ám ha jól belegondolunk, valójában nem az a legnagyobb tragédia, amikor a gyermek elveszti az ártatlanságát, a világra való rácsodálkozás képességét?

Valahogy így vagyunk ezzel a könyvvel is: olyan kicsinek, könnyűnek, jelentéktelennek tűnik, valójában azonban nagyon is súlyos, fontos és szép könyv.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Tandori Dezső

Korábbi kommentek: