Cserna-Szabó András: Puszibolt

„Igaz lenne, hogy az élet arra való, hogy csendben elmulasszuk? Vagy ordíthatunk is közben a fájdalomtól?”

Soha nem olvastam még semmit Cserna-Szabó Andrástól. Persze hallottam róla, nagyjából tudtam, hogy jelentős alakja a kortárs magyar irodalomnak, de hogy mit ír, és hogy, arról abszolút nem voltam képben. Legújabb könyvének fülszövege, s benne a fenti két mondat fogott meg annyira, hogy kivegyem a könyvtárból a Pusziboltot. Nem tudom, mire számítottam, de azt gondoltam, aki ilyen esszenciálisan le tudja írni az élet tragikumát, mint ebben a két mondatban olvasható, azt én szeretni fogom. Most, olvasván a könyvet, úgy gondolom, ez a két mondat hatásvadász pozőrködés, nekem pedig nagyon nem sikerült megszeretnem az írót.

A Puszibolt novellái egy képzeletbeli kisvárosban játszódnak, valahol a jelen vagy a közelmúlt magyar rögvalóságában, és ezek, a kisváros, és a „mai magyar valóság” legalább akkora szerepet játszanak a történetekben, mint a szereplők. A szereplők, akik ki-be járnak egyik történetből a másikba, egytől-egyig őrültek, perverzek, mániákusak, és ahogy már a fülszövegben is olvasható, mind a boldogságot keresik. A történetek néhol a fantasztikum határát súrolják, jobb pillanataikban a mágikus realizmust juttatják eszünkbe. Ami megtörténhet, az itt meg is történik, és ami nem, az is. Nincsenek sem fizikai, sem társadalmi, sem erkölcsi törvények, a szereplőket nem korlátozza semmi. Ahogy az írót sem.

Nem tudom, hogy kéne olvasnom ezt a könyvet, hogy tetsszen. Végtelenül groteszk és tele van fekete humorral, ami még tetszene is, de van egy határ, ami a groteszket elválasztja a morbidtól, és ezt mintha kényszeresen átlépné az író. Mindig rátesz még egy lapáttal, hogy ne görbe tükör legyen, amit nyújt, hanem egyenesen a képünkbe nyomja a perverziót. És ezért érzem, hogy ez egy póz, a megmondó ember póza, mert igazából Cserna-Szabó jól ír, kevesebbel is kifejezhetné mindazt a kiábrándultságot, ürességet, keserűséget, ami az ábrázolt mikrotársadalom sajátja. Nem kell oldalról oldalra az arcunkba tolt nemi szervekkel meg szexuális perverziókkal sokkolni minket ahhoz, hogy megértsük, a világ kifordult sarkaiból.

Mert valahol nyilván ez a cél, a társadalom mentális állapotára reflektálni, de ezt finomabb eszközökkel is meg lehet tenni, és még tán nagyobb hatást is el lehet érni vele. Vagy tán az a kérdés, minek legyen egy író finom, ha a társadalom ennyire elkorcsosult, perverz, őrült? Hát, azért szeretném hinni, hogy ennyire nem az. És ha valaki csak ezt veszi észre a világban, akkor lehet hogy a hiba az ő készülékében van.

Nagyon nehezen rágtam át magam a könyvön, nem is tetszett, de azért azt el kell mondjam, hogy nem lehet azt mondani az íróra, hogy nem írna jól. Nagyon is jól ír, csak a stílus és a hozzáállás az, ami nagyon fáj. Viszont a kötet utolsó novellája bitang jó ötlet, idézőjelbe teszi az egész könyvet, ami nagyon tetszett. Azt szokták rám mondani, hogy túl kiábrándult vagyok, hát lehet, hogy ez egy olyan könyv, amihez még nem vagyok eléggé az.

Kiadó: Magvető

 

Harcsa Veronika Quartet

Akárcsak karácsonykor, most is kultúraszerető barátnőm unszolására sikerült eljutnom a Harcsa Veronika Quartet júniusi koncertjére a Művészetek Palotájába. Amikor február-március magasságában megbeszéltük, hogy megyünk, még nem sejtettem, hogy mire elérkezik a koncert, épp költözünk, festünk, stb, és a mostanában szokásos leharcolt állapotban esem be a koncertterembe. Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt hozzá, a hátam közepére sem kívántam, hogy szépen felöltözzek, átvillamosozzak a város másik végére, és bambuljak, miközben annyi dolgom lenne.  

 

Általában az ilyen alapozásból szoktak kisülni a legjobb dolgok. Harcsa Veronika és zenekara már nagyjából az első számnál elvarázsolt, és onnantól kezdve csak ültem, belesüppedtem a zenébe, hagytam, hogy körülöleljen, elringasson, megnyugtasson, és nem gondoltam a külvilágban rám váró feladatokra, gondokra, a következő napra. Abszolút nem értek a zenéhez, nem tudom megmondani, hogy egy énekes vagy egy zenész jól játszik vagy énekel-e, nem értékelem annyira a zenei finomságokat, mint kéne, csak azon tudom lemérni egy előadó, egy lemez, egy koncert értékét, hogy rám milyen hatással van. Hát ez a koncert nagyon jó hatással volt rám.

 

Harcsa Veronikát egyébként nagyon szeretem. Szerintem csodaszép hangja van, egyszerre telt és nagyon nőies, remek szövegeket ír, és igazi minőségi jazz-zenével festi alá őket. Ő maga is éppen olyan a színpadon, amilyenek a dalai: végtelenül nőies, romantikus, légies jelenség, nagyon érzékenyen, átéléssel énekel, elhiszem neki, hogy nem csak elénekli, de meg is éli a dalait. Nagyon tetszett a koncerten, hogy nem egy az egyben a CD-n hallható változatban énekelte a dalokat, sokat improvizál, és csak egész ritkán viszi túlzásba.

 

Majdnem maradéktalan volt az élmény, azért csak majdnem, mert néha bajban voltam az énekesnő színpadi jelenlétével. Nyilván az, hogy mit kezdjen magával az énekes, amikor nem ő, hanem a zenészek kerülnek fókuszba, egy érdekes kérdés, márpedig itt, mivel jazzről van szó, elég sokszor a hangszeres zenéé volt a főszerep. Ilyenkor kicsit sok volt nekem az énekesnő, aki táncolt, vonaglott, és nagyon rájátszott a csajszisságára. Kár, mert egyébként nincs szüksége rá, a hangja simán eladja. De ez tényleg csak egy apró zavaró tényező volt, és különben is, egy koncertet elsősorban hallgatni kell, nem nézni.

 

Nagyon jó élmény volt, megint csak hálás vagyok, amiért elrángatnak néha a mozi meg a könyvek mellől egyéb kulturális finomságok felé. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy néha nézegesse a MÜPA programját, mert egész jó koncertjeit vannak, és számomra meglepően baráti árakon.

Alfonz Mucha - A nő dícsérete

A Szépművészeti Múzeum kiállításaival mindig úgy vagyok, hogy jaj, de megnézném az elején, aztán húzom-halasztom, mert olyan soknak tűnik az a három hónap, amíg általában az időszaki kiállítások tartanak, és végül, az utolsó héten, a legnagyobb tömegben sikerül beesnem. Ezt most súlyosbította az előbb taglalt költözködős szitu, úgyhogy igen kicsi esélye volt, hogy eljussunk erre a tárlatra. De sikerült, az utolsó előtti napon belezsúfoltuk az életünkbe a Mucha kiállítást, és, ugyan ennek már jó hónapja, még mindig nem győzök hálát adni az égnek, hogy nem hagytuk ki, mert hatalmas élmény volt!

Az utóbbi években jó néhány nagyszabású, jól összerakott, nagy hírveréssel kísért kiállítást láthattunk igazán jelentős művészek műveiből, de számomra egyik sem volt olyan fontos, mint A nő dícsérete. Mucha régóta nagy kedvencem. Mindig is rajongtam a szecesszióért, simán le lehet venni a lábamról néhány légies, finom inda, kacskaringós minták segítségével, legyen az festmény, bútor, ékszer. Szeretem a szecesszió finomságát, lágyságát, kecsességét, nőiességét. Számomra ez a stílus maga a megtestesült nőiesség, és Mucha képeinek láttán ugyanez az érzés foghatja el a látogatót.

Találó a kiállítás címe, hisz a festő egész életműve a női nem dícséretét hirdeti, de lehetne akár A nő ezer arca is. Mucha nőalakjai bár ugyanarról a tőről fakadnak, ezerfélék. Kislányosak, nőiesek, kacérak, csábítók, odaadók, szerelmesek, dacosak, hűvösek, temperamentumosak, félénkek és magabiztosak, zárkózottak és kitárulkozók. Minden kép a nő egy arca. És ezek a nők egytől egyig gyönyörűek. Pedig nem a mai szépségideált testesítik meg, nem véznák, nem tökéletesek, nem szabványszépségek. Az, hogy Mucha nem csak a női test, hanem a női lélek nagy ismerője és csodálója lehetett, látszik azon, hogy nőalakjai nem beállított modellekre hasonlítanak, hanem élők, szinte kiugranak a képből, lelkük, egyéniségük van.

A kiállítás legismertebb darabjai a Sarah Bernhardot ábrázoló plakátokon kívül a Mucha által rajzolt reklámok voltak. Hihetetlenül érdekes volt látni, hogy száz éve ilyen elképesztően szép, igényesen megrajzolt hirdetésekkel találkozhattak az emberek. Hol látunk ma ilyet? A kiállítás legviccesebb darabja számomra a fent látható kép volt. Ha valaki hozzám hasonlóan furcsállotta már, hogy miért hirdetnek menő sportkocsikat meg csúcskategóriás motorokat hiányos öltözetű nőcskékkel, annak figyelmébe ajánlom a Perfecta kerékpár reklámját 1897-ből. Már Mucha is…

Gyönyörű volt ez a kiállítás, méltó a művészhez, a rajongásomat csak tovább erősítette, el is határoztam, hogy beszerzek itthonra egy-két Mucha képet, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. És hatalmas piros pont a Múzeum Shopnak, amiért a vásárolt könyvjelzőm mellé adtak ajándékba egy hűtőmágnest. Úgy örültem neki, mint egy kisgyerek.

Korábbi kommentek:

Nász-ajánlat

Hosszú szünet után ismét jelentkezünk, és – nevünkhöz némileg méltatlanul – ismét egy könnyed filmalkotással. Ugyan Zoli már említette egy kommentben, és a legtöbb olvasónk, ismerősünk úgyis tudja, mégis itt az ideje némi kis magyarázatnak arról, miért is lett ilyen elhagyatott szegény blogunk az utóbbi időben. Nemrég költöztünk, az utóbbi három hónap lakásvásárlással, papírok intézésével, festéssel, felújítással telt, és még nincs vége… Kissé le vagyunk amortizálva mindketten. Én a magam részéről legszívesebben lakberendezős újságokat és könyveket bújok, Zoli meg szerintem titokban a Csináld magad! sorozat köteteit. Ennek ellenére olvasunk, nézünk, figyelünk, gyűlnek a megírásra váró élmények, de arra már végképp nincs sem idő, sem energia, sem kedv, hogy leüljünk a gép elé firkálni. Szóval most kissé háttérbe szorultak a könyvek is, a filmek is, a blog is. De lesz ez még így se!  

 

Szintén lakást újító, költözködő barátnőmmel találkoztunk pár napja munka után, és miután egy ideig bámultunk egymásra totál lefáradva két sör fölött, elhatároztuk, hogy megnézünk valami gondolkodást nem igénylő, kikapcsoló filmet, „amire nem kell figyelni” jelszóval. A mozi választékában az adott időpontban a Transformers 2 és a Nász-ajánlat ment. Nők lévén, nyilván Sandra Bullock legújabb romantikus komédiáját választottuk. Na most, meg kell mondjam, soha nem voltam oda Sandra Bullock-ért, de az tagadhatatlan, hogy volt némi bája, amikor még sorban forgatta a romantikus-félreértős komédiákat. De az a szomorú igazság, hogy azóta elég sok idő eltelt, és ő még mindig ugyanazt a zsánert erőlteti. És itt már kilóg a lóláb.

 

Maga a film a „hogyan készítsünk hollywoodi romantikus komédiát” recept szerint készült, minden benne van, ami az ezt megelőző kilencmillió romantikus komédiában benne volt, egy össze nem illő pár, akiknek úgy kell tenniük, mintha szerelmesek lennének, néhány bonyodalom, egy romantikus hétvégi kiruccanás gyönyörű díszletek közé, néhány kedves, kellően őrült karakter, akik segítenék hőseinket, és néhány kellően ellenszenves, akik meg nem. A vége pedig mi is lehetne más, mint a romantika győzelme a rosszakarók és a cinikus nézők meg kritikusok felett.

 

Sandra Bullock egy karrierista, önző könyvszerkesztőt játszik, akit mindenki utál, vérszívó dögnek tartják, és riadójelzéssel várják reggel az irodába. (A film legviccesebb jelenete amikor bevonul, és mindenki átvált szorgos dolgozó üzemmódba, kár hogy egy az egyben Az ördög Pradát visel-ből lopták.) Asszisztense a mulya Ryan Reynolds, aki éjjel-nappal lesi főnöke minden szavát, kielégíti minden szeszélyét, még akkor sem mond nemet, amikor a pokoli némber arra utasítja, hogy vegye feleségül. Ugyanis a nő kanadai, és mivel elfelejtett kitölteni valami csip-csup kérdőívet, az USA csúnya bevándorlási hivatala ki akarja toloncolni. Itt jön képbe a tökéletes bamba papucsasszisztens. Hogy átverjék a packázó hivatalnokot, és előkészítsék a terepet az esküvőhöz, a boldog pár kiruccan Alaszkába a vőlegény családjához, ahol jönnek a bonyodalmak, a rögtönzött esküvő a családi birtokon, a dilinyós rokonság, és a pompás alaszkai táj…

  
És nem, ez nem egy kiábrándult európai művészfilm, szóval elég kiszámíthatóan rózsaszín a vége, nem kell izgulni. A célját elérte nálunk, nem kellett gondolkodni, röhögcséltünk egy jót, tökéletes kiegészítője volt a pattogatott kukoricának meg a kólának. Szigorúan csak nőknek, egy fárasztó munkanap után.


Korábbi kommentek: