Kicsoda Linda Boström Knausgård?

„Rajtam kívül senki nem tudta, mi hangzott el apám és köztem néhány nappal azelőtt, hogy szilveszter éjjelén meghalt egyedül az új lakásban:
Talán az én szavaim végeztek vele?”
 
Linda Boström Knausgård a nő, aki hozzáment a világ legindiszkrétebb emberéhez. Karl Ove Knausgård Harcának kísérője, az irodalmi valóságshow akaratlan szereplője, a depressziós, kényszergyógykezelt feleség, aki alkalmatlan az anyaszerepre, aki gátolta volna a halhatatlan irodalmi tehetség kibontakozását, aki miatt a világirodalom aktuálisan legnagyobb szupersztárja azt írta a Harcom utolsó kötetének végére: nem vagyok író többé (persze nem tartotta be). Másrészről, Linda az, aki megjelent és felkelt a nap, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott. De Linda elsősorban egy nő, egy író, egy élő, lélegző ember, akinek megvan a saját története, és megvan a hangja, hogy elmesélje. Nem a világhíres férj ellenében – az lenne a könnyebbik út. Instant világsiker. De Linda ennél okosabb és traumatizáltabb. Úgy küzd a saját hangért, azért, hogy ne csak valaki más életének mellékszereplője legyen, hogy egy percig sem tagadja: mindaz, ami ott elhangzott, igaz. Sőt, volt még rosszabb is. Felfejti a traumát, mesébe csomagolja az elmondhatatlant, felmenti a férjet minden képzelt vád alól, és közben küzd az életéért – a szó szoros értelmében is, a pszichiátrián, az elektrosokk-terápia közepette. Szikrázó tehetség, aki folyvást a démonai ellenében ír, és aki a legkevésbé sincs rászorulva a világhíres névre – ezzel együtt abban, hogy a volt férje nevén publikál, van egyfajta basszátok meg jelleg: úgyis tudom, hogy mind az irodalmi valóságshow folytatását várjátok, hát nesztek. De vajon tudunk-e mit kezdeni azzal, amit kapunk?
 
„Talán mindvégig bennem lakozott a csend.”
 
Magyarul először az Isten hozott Amerikában című kisregénye jelent meg, a kiskamasz Ellen története, aki apja halála után némaságba burkolózik, mert retteg, ha megszólal, kitudódik, hogy imáival ő ölte meg apját. A nyomokban önéletrajzi elemeket tartalmazó történet csapongó és hektikus, egy szorongó gyermek lázálma, aki képtelen szembenézni az őt ért traumák valódi mélységeivel, ezért álmokba menekül. Álmában istenhez imádkozik, hogy vigye el az apját – annak halála után pedig a saját halálát kérné, mert nem bír a bűntudatával. Hogy miért akart annyira szabadulni az apától, nem kerül kimondásra – de az apa nélkül maradt család diszfunkcionalitása szétfeszíti a lapokat. A ragyogó színésznő anya, aki nem győzi szajkózni hogy „mi a fény családja vagyunk” és képtelen szembenézni gyerekei problémáival; a szobájába zárkózó, erőszakos, húgát terror alatt tartó báty; a némaságba fordult kislány. Izzik a lapokon a feszültség, mégis: a felszínen ez egy tökéletes család. Nincs feloldás, nincs cél, ami felé haladunk, nincs hagyományos értelemben vett cselekmény – csak egy dermedt, sokkos állapot, aminek láttán torkunkon akad a szó.
 

„A hiánya olyan volt, mint egy hullám, amely hirtelen átcsap a fejem fölött, én meg a felszín alatt hánykolódtam az örvényeiben.”
 
Torkunkon akad, hogy aztán összefüggéstelen áradatban törjön ki, mint Anna száján, a teljes összeomlás szélén a pályaindító A Helios katasztrófában. Ami egy kiskamasz lány „születésével” indul, aki apja fejéből pattan ki, arany vértben, mint a mítoszbeli Athéné – a jeges Svédországban. Aki meztelenül, aranysisakban kóborolva a hóban előbb a szociális szolgálat, majd egy vallási fanatikus befogadó család meleg ölelésében találja magát. Aki már épp beleszokna valami furcsa normalitásba, ha nem csinálnának belőle vásári mutatványt a templomban, mikor kiderül, „nyelveken szól” – persze amit a gyülekezet a teremtő ajándékának lát, az valójában a mániás depresszió jele, Anna pedig egyre csak csúszik az összeomlás felé. A mítoszi erősségű kép az apa fejéből kipattanó lánnyal nem más, mint az apa bipoláris depressziójának átörökítése – a kapocs, amelynél erősebb az egész életműben nincs, ami végigkíséri Ellent, Annát és Lindát is: úgy lehetek egy az apámmal, ha újrajátszom a sorsát. Anna elmegyógyintézetbe juttatja saját magát, hogy ott találkozzon a teremtő-apával, akitől megfosztották. A vágy, hogy ha egymásra találnak, tán begyógyítják a másik hiánya által ütött sebet, szinte csorog le a lapokról, és hiába tudjuk, katasztrófa lesz a vége, mégis próbáljuk Annával betűzni a remény szót a kórterem hervasztó falai közt.
 
„Akkoriban író voltam. Vacak egy mesterség. Semmi megkönnyebbülés. Semmi enyhülés. Semmi pihenés. Semmi öröm. Csak élénk emlékek a helyről, amiről írtam, képzelgések és olykor célba találó szavak.”
 

A remény hiánya vezet át minket a legutóbbi, immáron vállaltan önéletrajzi kötethez, a Napfénykórhoz. Itt már nincs mese, ami beburkolna, nincs mítoszi kipattanás az isteni apa fejéből, nincs fény és nincs remény, csak a módszeres önfeladás. Itt már magát Lindát látjuk, aki már huszonévesen több idegösszeroppanáson esett át; akit a Harcom sorozat utolsó kötetének írásakor, 2011-ben úgy engedtünk el, hogy épp egy sokadik pszichiátriai kezelés után lépett a gyógyulás útjára; akit 2013 és 2017 között ismét pszichiátrián kezeltek és többször vetettek alá elektrosokk-terápiának. Azt a Lindát, aki sosem tudott megküzdeni a démonjaival, és aki, miután mindent felszámolt maga körül, családot, férjet, gyerekeket, a terápia közben szembe kell nézzen azzal: az elektrosokk károsíthatja a memóriáját és jó eséllyel megfosztja emlékei nagy részétől. És mire megy egy író az emlékei nélkül? Mire megy egy anya a gyermekeiről szóló emlékei nélkül? Mire megy a folyvást az apja után vágyódó traumatizált kislány az apáról szóló emlékei nélkül?
 
Linda írni kezd. Szép emlékeket és kevésbé szépeket, szerelmi vallomásokat férjhez és gyerekekhez, és a beismerést: alkalmatlan volt anyának. Lefesti az idillt és az összeomlást, olyan mélyen feltépi a sebeit, ahogy még a világ legindiszkrétebb férje sem merte megtenni, elénk dobja a legrosszabbat, amit tett, hogy ítéljük el, mintha azt várná, hogy mondjuk a szemébe: megérdemli, hogy megfosszák az emlékeitől. Rászolgált az elektrosokkra. Nem érdemli meg a gyerekeit. Csíkokban hántja le a saját bőrét, hogy ha meg akarnánk ölelni, még az is csak jobban fájjon. Közben meg esedezne a megbocsátásért, de akinek a megbocsátására igazán vágyik, nincs többé. És csak görgeti tovább a traumákat, melyek szülőről gyermekre szállnak – komolyan sajnálom Linda és Karl Ove gyerekeit, két ilyen sérült és a saját sérüléseibe szerelmes ember mellett felnőni nem lehetett egyszerű menet. Persze melyikünknek az?
 

Fájt olvasni Linda Boström Knausgård műveit, de korántsem annyira, mint a volt férjéét. Mindketten a nagybetűs APATRAUMA feldolgozására tették fel életművüket – de míg az egyik élveboncolta a kedvünkért saját magát és mellesleg minket is, hogy aztán eljusson a legfontosabb felismerésre: az apám is traumatizált volt, és jó eséllyel én is traumatizálom majd a saját gyerekeimet, és ez így megy, amióta világ a világ, és nem tehetünk mást, ennek ellenére megyünk tovább; addig a másik beledermedt a betegségbe. A betegségbe, amiből nagyon sok esetben nincs kiút, és ami valóban lehetetlenné teszi a továbblépést. Ahol az apával való azonosulás egész mást jelent…
 
„Mégis csak jól sakkoznék? Ez egy vadonatúj gondolat volt, de még a végére sem értem, a győzelem máris vereséggé változott. Sakkozom a zárt osztályon, ahogy annak idején az apám.”
 
Vérzik a szívem Lindáért. És közben groteszk módon örülök annak, hogy a saját traumáim feldolgozásával eljutottam oda, hogy közelebb érzem magamhoz azt az egomán, indiszkrét pozőrt, aki 3500 oldalon át sajnáltatta magát a világgal, és ezzel beharcolta magát a világirodalomba, mint ezt a borzasztóan tehetséges, elveszett nőt, aki beleőrült abba, hogy egész életében annak az embernek a szeretetére és elismerésére vágyott a legjobban, aki tönkretette a gyerekkorát.

A könyveket kiadja: Jaffa

Fordító: Papolczy Péter

Alessandro Baricco: Harag-várak

Most nem köti az orrunkra a szerző, hogy ez egy történet (nem regény, nem elbeszélés), és azt sem szögezi le, hogy ez egy fekete történet, koromfekete, mozdonyszínű. Rail úrról, aki a maga kedvére olykor vonatra száll és elutazik, ki tudja hova – otthagyva Junt, gyönyörű feleségét. A Rail Üvegipari Művek tulajdonosa, aki olykor képes hónapokig elmaradni, se levél, se semmi. És Jun, aki nem pazarolja ilyenkor arra az idejét, hogy várja. Jun arca. Jun ajka. Amit minden nő irigyel Quinnipakban, amire minden férfi vágyik Quinnipakban. Az ajak, ami akkor sem biggyed szép képtelenségéből közönségesbe, mikor Rail úr egyszer hazaérkezve elé állítja a mulatt kisfiút ezzel: ő Mormy. Az én fiam. Egy történetben, amit (fokozatosan ébredsz erre rá) úgy kell olvasni, hogy fekete történet. Amit ha elmesélsz, mintha egy könyvből olvasná fel az, akire rábízták egykor. Egy szépséges, fiatal futár olvassa fel, ha ráébredsz. Ha elmeséled.

Először becsuktam félúton, immár évekkel ezelőtt – elraktam magamban és nem a többi közé. Nem a Tengeróceán kegyetlenségében is szépséges tekintete, nem a Vértelenül valódi bosszút valódi szavakkal mesélő kegyelme, nem Mr. Gwyn portréja mellé, bár a polcon ott látszott – a szerző többi könyve közt. A szerző könyvei elvarázsoltak, és először nem akartam befogadni ezt, itt – akkor tettem le, amikor rájöttem: cseréptörést tartok a kezemben. Az üres lappá lett olvasó, a befogadás kedvéért lepucolt, ünnepre nyíló kíváncsiság sértve érezte magát bennem. Sokkal jobban gyötört az olvasása, mint az Emmaus szembesülésének lapozásakor, mert itt az otthonos, finoman vers-szerűvé elemelt íróvarázslat, a leginkább Baricco-i, tündérség-megidézés szenvedett teljes vereséget, irtózatos vereséget a szemem láttára.

Érni kellett hozzá – vagy ami ritkán, de ugyanazt jelenti: hozzá kellett öregedni. Hogy megszeressem Pehnt-et, és a zakót, amibe majd belenő; Pekisch zenevízióit, a humanofont, a kakofóniát; hogy megszeressem Andersont, aki érti és teremti az üveget; Hector Horeaut, aki mindőnket álmodná bele a tehetség varázslatául, hazugságaink ellen át-világuló üvegpalotába – és a többi törékeny, veszésre ítélt szereplőt, Junnal és Dan Rail úrral az élen. A kés élén, ami a szerelem történetét egy nap úgyis kettévágja. Nem az elhivatottság nevében, ami útra csábít (ami eljuthatna a távoli Vágyig, amit a helybéliek Csalásnak, vagy Csalatásnak is neveznek). Hiszen tudjuk, valaki majd elindul egy nap ebben a fekete történetben Morivarba, búcsúval és gyásszal a szívében – pedig még él majd, akitől búcsúzik, és akit meggyászol. És nem Elisabeth viszi majd, az elhamarkodottan megvásárolt álom (névvel keresztelt) koromfekete mozdonya, az elé fektetett, nevetségesen rövid, méregdrága, életet fosztó pályán.

Meg kellett érkezni ehhez a könyvhöz, vagy pontosabban az észrevételhez, hogy ez a történet a Selyem tökéletes komplementere – az írótól legkedvesebb irodalmi varázslat tudatos, pontos felszámolása. Egy fekete történet által, ahol az elhívód túl korán elhal, ahol a hős-mivoltod elemészti a csalás és megcsalatás, ahol a statisztéria kisszerű bűneink áldozatául esik. Borzongtam bele, amikor felismertem, hogy ez egy fekete selyemlepellel letakart tükör. S a tükör által homályosan mindaz, amit nem veszítettünk el. Sőt, letehetetlenül ott van a kezünkben, még ha menekülnénk is előle: hogy amíg úton vagyunk, ne kelhessen útra, aki szeret, ha menekülnénk előre bolondokházába, vagy az ismeretlenbe, amit Amerikának neveztek a regény felfoghatatlan, varázslatos akkoriban-jában. Abban a korban, amikor a ráció rádöbben: áltatta magát azzal, hogy a világa teljesen megérthető.

Meg kellett érni hozzá, ahogy egy másik varázslatom, a Berlin felett az ég mellé kellett elfogadni a Távol és mégis közel keserű kiegészítését. Hogy a Selyem és a Harag-várak is együtt egész, együtt adják ki ama rejtélyes állandóság látomását. Ami a szerelem, egy férfi keze, egy asszony ajka, az illatok, a zene, a világ ékessége apró, jelentő jelek dekódolható ketrecvilágába tördelve. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent nem tudunk elveszíteni, mégsem, s hogyan viseljük emelt fejjel, mégis. Hogy olyan, mintha a mindenség súlya nehezedne ránk. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva