Lawrence Block: A betörő, akit szekrénybe zártak

A sorozat második részében Bernie, akiről eddigre már szinte mindenki tudja, hogy betörő, s nem is akármilyen, minden kisgyerek legrosszabb rémálmában találja magát: a fogorvos székében. Ami, lássuk be, tényleg nem egy vidám hely. Főleg nem akkor, ha az ember arca le van zsibbasztva, és szájában a Világ Legremekebb Fogorvosa turkál, aki épp arról próbálja meggyőzni, hogy törjön be az elvált felesége lakásába, és lopja el annak ékszereit, melyeket a volt férj valójában cseppet sem házastársi szeretete bizonyításaként, hanem pusztán adózási megfontolásból vett. Mit is mondhatna erre az egyszeri betörő? Annyit, hogy „Grrr…”, mivel beszélni nem tud, és máris elérkeztünk a sorozat szerintem legviccesebb megbízásához.

Bernie ugyanis, egészen nyilvánvaló módon, az első felháborodás után már csak büszkeségből is elvállalja a munkát. Noha a fogorvos exfelesége New York legjobban őrzött lakóházában lakik, bulldogtermészetű személyzettel és antiszociális idős szomszádokkal, betörőnk bejut, és épp vígan pakolja táskájába a nő ékszereit, amikor is az exfogorvosné hazatér, Bernie pedig pikk-pakk egy szekrénybe zárva találja magát, mindenféle selyemköntösök társaságában. Az csak később derül ki, hogy ha kicsit jobban körülnézett volna, más érdekeset is talált volna a szekrényben. Így azonban kénytelen végighallgatni egy szeretkezést és egy gyilkosságot. Előbbit halálra unja, utóbbi meg újabb bajba sodorja, főleg, mivel a gyilkos az ékszerekkel teli táskát is magával viszi.

Az első számú gyanúsított kivételesen nem Bernie, ő csak később kerül képbe, hanem a fogorvos exférj. Akinek nyilván sokszázezer dollárnyi indítéka volt. Mivel azonban ezen felül egy csinos asszisztenssel is rendelkezik, aki nem kis hatással van betörőnkre, Bernie beleveti magát, hogy kiderítse, ki ölte meg a nőt, tisztázza a fogorvost, és lehetőleg ne keveredjen bele semmibe. És persze szeretné visszaszerezni az ellopott ékszereket.

Nyomozása során ezúttal nem bélyeg-, baseballkártya-, könyvritkaság-, vagy festménygyűjtők után nyomoz, hanem New York éjszakai életébe merül alá, és bárról bárra iddogál könnyű éjszakai szórakozást kereső kiégett középkorúakkal. Akik, meglepő módon, épp oly sajátos szubkultúrát alkotnak, mint az előbbiek. És persze viszonylag hamar rávezetik Bernie-t a szórakozást cseppet sem megvető exfogorvosné kapcsolati hálójára és lehetséges gyilkosaira. Miközben Bernie nyomoz, fény derül egy nagyobb szabású bűnügyre, és persze a végére azt is megtudjuk, ki volt a gyilkos.

 Ez a rész sem tartogat kellemetlen meglepetéseket, ugyanolyan jó szórakozást nyújtott, mint  a többi, csak a végét éreztem kicsit túl csavarosnak, valahogy fölösleges volt szerintem úgy megbonyolítani azt a plusz bűnügyet. Ami viszont sosem elég, azok a frappáns párbeszédek, a komikus mellékszereplők, akik rengeteg színt visznek a sorozatba, köztük a későbbiekben vissza-visszatérő Denise, a festőnő, a Szűkhátú Galéria tulajdonosa. És persze New York, amibe szerintem Block egész egyszerűen szerelmes, akkora elragadtatással tud írni a városról. Amit viszont hiányoltam: a következő részben egyszer csak ott terem Carolyn, mint Bernie legjobb barátja, itt meg még szó sincs róla. Sehol sincs leírva, hogy találtak ezek így egymásra? Olyan kíváncsi lennék rá! 

Kiadó: Agave

Lawrence Block: A betörő, aki parókát viselt

Kissé ostoba módon sikerült teljes összevisszaságban olvasnom a Bernie Rhodenbarr-sorozat részeit. Négy későbbi rész után jutottam csak hozzá az elsőhöz, ami önmagában nem lenne baj, mert a sorozat részei nem függenek szorosan össze, mindegyik egy külön történet, viszont nyilván vannak állandó mellékszereplők, több részen áthúzódó kapcsolatok, amiket érdekes megvilágításba helyez az összevissza olvasás. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kirakós darabkáit raknám a helyére. Végülis még adott is hozzá egy kis pluszt. 

 

Mindjárt a sztori elején kiderül, miért is vált később Bernie állandó szokásává, hogy szétnézzen betörés után, nincs-e véletlenül egy hulla a lakásban. Abban a lakásban ugyanis, amibe mindössze egy titokzatos kék doboz miatt hatolt be, volt egy hulla. Amit nem is ő talált meg, hanem a kiérkező zsaruk, így vált Bernie már első kalandja során egy gyilkosság gyanúsítottjává, amit jobb híján kénytelen volt kinyomozni, hogy tisztázza magát. Rögtön megismerjük Bernie és New York legjobb pénzért kapható zsaruja, Ray gyümölcsöző kapcsolatának kezdeteit, és fény derül arra is, amit én mindig kissé rejtélyesnek találtam, hogy miért is hiszi el Ray minden alkalommal Bernie teóriáit.

 

Persze mielőtt idáig jutnánk, némi bújkáláson és nyomozáson kell túljutnunk, amit Bernie ezúttal egy rég nem látott barátja lakásában ejt meg, ahol segítségére lesz egy csinos idegen, akiről később persze kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát, és nem teljesen véletlenül csöppent épp oda, ahol Bernie bújkál. Azt hiszem, örök rejtély marad számomra, hogy miért tapadnak ennyire a nők Bernie-re, de már itt is lazán ágyba csalogatják ketten. És persze senkit nem zavar, hogy betörő. Szomszédai közül azért néhányan neheztelnek rá, de csak addig, amíg a később szintén fel-felbukkanó Mrs. Hesch meg nem győzi őket, hogy amíg a felső East Side-i mamzereket rabolgatja ki, addig Bernie tulajdonképpen jó betörő.

 

A gyilkosság megoldása nem olyan csavaros, mint egynémely későbbi kalandban, mondhatni, szimpla, ám meglehetősen kínos, viszont legalább kiderül belőle hogy mi a különbség a tisztességes korrupt zsaruk és a tisztességtelenek között. Ha nem is volt annyira fergeteges, mint a sorozat későbbi kötetei, ez a rész is nagyon jó szórakozást nyújtott. Ha ezzel kezdem, akkor is folytattam volna Bernie kalandjait. Viszont hiányzott az antikvárium és Carolyn!

George R. R. Martin: Trónok harca

Fantasy-t én Tolkien miatt kezdtem el olvasni – mint szerintem nem egy kortársam - s a „fertőzés” mikéntje hosszú ideig meghatározta, hogy mit találtam kiemelkedőnek ebből az igen gazdag műfajból. Persze idővel módosult a kép, de mindmáig többre becsülöm a nagyívű (akár sorozati) fantasy-epikát, az egy-egy komplex világ „történelmében” hosszasan lakozó, sokszereplős történet-folyamokat, mint az inkább Howard, Moorcock, vagy akár Salvatore fémjelezte, egy-egy hős köré felépülő hős- avagy félistenmitológiákat. Még akkor is, ha nagyon nehéz megtartani a színvonalat a történelemszerű sorozatoknál (lásd pl. Robert Jordan Az idő kereke sorozatát), mert ha sikerül, és a világ is kellően komplex, nem az okoz gondot, hogyan „lakjak benne”, hanem leggyakrabban az, hogyan „költözzek ki” belőle, ha elfogy a fantázia-krónika. Azt hiszem, George R. R. Martin A tűz és jég dala ciklusa sem enged el majd könnyen.

Pedig alaposan kilóg az alapanyag „ló-lába” a Trónok harca regényszövete alól, annyira, hogy akár zavarhatna is. Nem csak a kitalált tájak könnyű párhuzamosítása okán. Westeros alig több, mint szimpla Britannia-klón, s a környezete is csak annyiban új, hogy a szomszédos kontinens széléig ér a Khal-ok, mondjuk úgy: a tatár-klónok által eluralt kelet. Mintha egy könnyed szike-mozdulattal kimetszette volna az alkotó magát Európát – csak hogy még vegytisztábban játszhasson el a történet és történelmünk párhuzamaival. Hiszen Westeros a maga „Rózsák háborúja” időszakát éli, Yorkok és Lancasterek helyett Starkokkal és Lannisterekkel. Shakespeare ebből a vérgőzösen remek „alapanyagból” formálta meg a Henrik-drámákat, és a III. Richard-ot, nem akármilyen nyomokon jár tehát az írói szándék.

És – végülis – méltó a veretes alapanyaghoz. Maga a földrajzi keret, Westeros is hamar túlnövi az egyszerű parafrázis-jelleget. A táj törvényei nem a mi világunk törvényei, és minden fantázia-elem a rémfarkasoktól a sárkányokig, az évszakok szabálytalan változása, a „mások” és a „gyermekek” hitelesen ágyazódnak a történetbe. Megvalósul az, amit Tolkiennél a legjobban szerettem: az elmesélt történetet legendák, mítoszok „tág levegője” veszi körül. Így, ebben a keretben azután már könnyű Shakespeare-i mélységekig hatolva szereplőket „alkotni”. Mert hihetetlen aprólékosan kidolgozott, sokfőszereplős mese ez, szinte sajnálom, hogy végülis egy polgárháborúról lévén szó, a szerző kénytelen lesz „kiirtani” hősei javát a további kötetek során.

Alapanyagot írtam, írhattam volna történet-vázat is. Szereplőről szereplőre a mintaadó történet, Anglia talán legvéresebb középkori belviszálya – avagy a belőle alkotott Shakespeare-i történetfüzér - nem feleltethető meg, nem fantasy keretbe illesztett szolgai másolat készül, annál Martin jobb író. A hatalmi harc főbb szereplőinek jelleme hasonló, de ezek itt mégis független valóságú, hús-vér alakok. Szinte mindegyiknek saját „története” van, a könnyed kézzel skiccelt, kétdimenziós, lemészárolható áldozatok helyett az író nem kevés munkával „felépíti” nekünk szereplőit. Hiszen egy ilyen belviszály jellegéhez tartozik, hogy bárkiből lehet „főszereplő”. A családja által lenézett törpétől a fattyúig bárkinek esélye van akár hullásra-halálra, akár a Vastrónra. Martin nem spórolja el azt az aprólékos munkát, ami ehhez a sokszereplős „hatalmi tánc”-hoz elengedhetetlen. Nem spórol magával – és ez az egyik legnagyobb írói erény a szememben.

Persze nagyon kíváncsi vagyok, tudja-e tartani a színvonalat, a soron következő kötetekben is. Alig várom, hogy mesélhessek nektek róla…

Kiadó: Alexandra

Korábbi kommentek: