Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

Most, hogy itt ülök megint a végén, egy újabb, alkotókkal megtett panorámaút végén, ahol visszatekinthettem, meg kicsit előre, leginkább annak örülök: innovációba szédült toronyépítő késztetésünk, a siserehad legemberibb tulajdonsága nem, vagy csak alig fertőzte össze a látványt. Neil Gaiman és alkotótársai még mindig abban a növényi teljességben tartják ezt a víziót, amit leginkább szerettem benne. Itt ülök, megint a végén, de ez sem a legvége még – hátravan a nulladik-végtelenedik kötet, a The Sandman: Overture minisorozata. Például. Ez a történet odahívja magához a mesélőket – hiszen nem is oly rég örültem itt a Locke & Key rajongói belefűzésének, a Hill és Rodriguez által megálmodott aranykor (alapanyagát kétfelől is megtisztelő) szemtelen, de eltalált odadörgölőzésének a nagyobb meséhez. Bele lehetne fonni A mágia könyveit ebbe a folyamba, legalább az alap sorozatot, hiszen ezer szállal kötődik ide. Inkább mondom így: itt ülök megint egy végén – ahol egyre inkább látszik: ez a mese olyan, mint a hősei. Végtelen.

Pedig lehetett volna rókanyúzás is, újabb bőr az V. gyűjteményes kötet gerincét adó Végtelen éjszakák – nettó üzleti érdeklődésfrissítés az évforduló apropóján. Máshogy is elsülhetett volna, hogy saját jogon legendás, szuverén alkotók szálltak be a meccsbe Neil kívánságlistája alapján, hogy a mesélő igen bátran választott a Végtelenek megragadásához játszótársakat. Szétzilálhatta volna ezt a kötetet, hogy történetről történetre teljesen más eszközkészlettel mesél: hogy az egyedi, látomásos gazdagság buja parkjainak közvetlen szomszédságában hagyományos panelekből épült mese-lakótelepek terpeszkednek benne. Az egész olyan, mint egy saját kereteit sokadszor kinövő nagyváros, ami elnyelte a korábbi agglomerációját – a mese ó falvai mellett közvetlenül ott állnak benne a metropolisz elhanyagolt ipartelepei; a gazdag ornamentikájú villanegyed szomszédságában eszköztelen rajzú közpark szerénykedik, a közepén egy régészeti feltárás munkagödrével. És mégis, szerves egésszé lesz. Növényi teljességgé. Ekkora ereje van a mítosznak, ami egyben tartja.

Nem tesz mást, csak újra bemutatja a bandát. A Végtelenek családját, ezúttal hiánytalanul. Van, akit úgy, ahogyan még soha, és van, akit (körülményektől láncolt volta révén) nagyjából ugyanúgy. A régmúlt összképet kiegészítő, olykor a hőseink motivációit feltáró megidézése mellett nézünk előre is – van ezek közt a mesék közt legalább egy (kettő) olyan, amit Morpheusz sorsának kiteljesedése utánra tesz a képeibe kódolt kronológia. A körkép-jelleg letagadhatatlan, de jobbára nem eszi meg a mesék sajátos ízeit. Már ahol van fogható, szokásos mese. Nincs olyan közte, amit ne tudnék valamiért szeretni, de persze van olyan, amit a többinél jobban. A Végtelen éjszakák füzeteiről a hajtás után bővebben is mesélek majd, itt csak azokat a történeteket simogatnám kicsit, amik e füzér mellé kerültek.

Mert a kötet gerincét adó fő sorozat mellett ebben a gyűjteményben helyet kapott pár igazi csemege. A legelején ott ül Az utolsó Sandman-történet – Dave McKean vizuálisaival. Nem hagyományosan vett képregény, ahogy sorozat szürrealitásba hajló címlapjait is jegyző rajzoló sem az. Magamban ezeket rajznovelláknak hívom, ahol a látvány és az olvasott önmagában is teljes értékű adatközlő – a kettősük pedig tényleg hatványra emel. Utolsó történet, amivel kezdünk; szelíd írópoén ez, ahol egy pillanatra belelátunk a ki sem pontosított sejtelemvilágba, ahol (lehet, talán) tényleg érintkezik a fantáziánk és a valóságunk. Utolsó történet, előre megírva. Ez amúgy tipikusan Gaiman-i gesztus – a novelláskötetek előre feltáró előszavaira hajaz.

Hasonlóan formabontó az illusztrált elbeszélés, a Sandman – Az álomvadászok, ahol kedves mítoszteremtőm játszótársa Yoshitaka Amano. Ezt a könyvet egy időre kölcsönkaptam anno, angolul – már akkor szerelmes lettem az illusztrációiba, bár akkor még nem birtokoltam mellé a megértést. A Végtelenek mítosza a távol-keletre helyezve egyszerre vendégség és otthonlét – olyan jól sikerült ez a kettős bukfenc, hogy a szerző által viccből megadott (kreált) források után komoly kutatók is komolyan érdeklődtek. Egyfelől szeretni való, és tényleg japán mitológiákba is illő kicune-történet, szerelmes rókadémonnal és önfeláldozó szerzetessel, másfelől szeretni való Sandman-történet önfeláldozó rókadémonnal és szerelembe eső szerzetessel. Az egyik kedvencem. 

Ezért is emésztettem nehezen először, hogy jóval később P. Craig Russell képregénnyé rajzolta. Holott a képregény legalább ennyire tiszteli az anyagát. A rajzoló amúgy Gaiman egyik állandó tettestársa a novellák képregényes újrahasznosításában. Olykor haragudni szoktam érte – van köztük olyan (bár a linkkel mutatott épp másik rajzolóval), amit a henyélés eltakarására pattintott össze a szerző. Máskor meg lelkesít, ha P. Craig Russell megkapja a rajzba tétel műfajban szokatlan mélységű szabadságát tőle – hiszen nem egyszer olyan kétségtelen csodák születtek ebből a szabadságból, mint a legendák Bagdadjában játszódó Ramadan története. Megértettem, miért van itt helye. Sőt, lassan kezdem megszeretni ezt a távolból képzelt távol-keletet.

Mint ahogy azt is elfogadtam, mit keres itt Sandman éjféli színháza. Ebből a könyvből ez a mese a legkevésbé enyém, a Matt Wagnerrel közös móka, amiben felélesztették Wesley Dodds eredeti, álomporszóró-igazságosztó karakterét. Pedig amúgy jó, Teddy Kristiansen rajzai-festményei pedig jóval több, mint jók. Az egészet mintha álompor mögül látnád, kontúrtalanul, megfoghatatlanul – egy sosem volt álom-múltban. De még dolgoznia kell bennem, hogy megszeressem.

Mindent egybevéve nem vártam hiába erre a könyvre. Van olyan nézet, és olykor osztom, hogy ezt a kötetet elsőnek brutális hiba volna kézbe venni ebből az álomvilágból. Pedig az Álomvadászok megáll a maga lábán, mindkét elnyert formájában. Sőt, a Végtelen éjszakák hét fejezetéből nem egy szépségei, valódi mélységei is bőven kinyílhatnak benned, kíváncsiságot teremtve. Nemcsak akkor élnek a hősei, ha mintegy függelékként olvasod, a fő történet sodrása mentén lerakódott meseszigetekként, mintegy megpihenve e rajzolt zátonyokon is. 

Mégis, olykor úgy érzem, akkor jársz jól, kedves olvasó, ha elkezded elölről, a legelső kötettel. Mert az egész látványa kinyithat benned egy szemléletet. Egy helyet, ahonnan a mítosz zsigeri erejéből látszik a világ. Az egész mese szemléletet formálhat. És azt hiszem, ez a kultúránk egész meséinek igazi szerepe. Akkor is, ha ezer oldalakon harcolnak benne a különböző narratívák. És akkor is, ha rajzolt 24 oldalak erdőmély sűrűjéből kandikálnak elő. Olvassátok.

Az eddig bejárt utak:


Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)


...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

Charlotte Wood: A gyerekek

Charlotte Wood, a tavalyi év egyik legkomolyabb könyves meglepetése, a Hétvége szerzője egymás idegeit évtizedeken át módszeresen cincáló, és az évek sorával csak egyre kellemetlenebbé váló barátnők után ezúttal egy elhidegült család tragikus újra egymásra találásáról mesél – hasonló sikerrel. Vagyis, míg a Hétvége meggyőzött minket, hogy az élethosszig tartó barátság szentségében vakon hinni minimum bátor dolog, de inkább csak ostobaság, és jobb, ha felkészülünk rá, hogy akikben a legjobban megbízunk, azok döfhetik belénk a legnagyobbat, addig A gyerekek ékes példáját nyújtja annak, hogy a látszólag ideális, drámáktól mentes családi élet sem mindig jelenti a létező világok legjobbikát, és hogy vannak elhidegült kapcsolatok, melyeket nem kell okvetlenül felmelegíteni. Van, hogy egyszerűen be kell látni: már semmi közünk azokhoz az emberekhez, akikkel véletlenül ugyanazt a génkombót keverte ki nekünk a sors.
 
Mandy, Stephen és Cathy, az egymással évek óta nem nagyon kommunikáló három testvér apjuk súlyos balesete után gyűlnek össze az álmos ausztrál kisvárosban, ahol gyermekkorukat töltötték. Míg az apa a kórházban haldoklik, az anya pedig saját fájdalmába zárkózik, és próbálja megtalálni helyét ebben az új felállásban - ahol ő már nem feleség, nem ennek a családnak az anyja, csak valaki, akit támogatni kell - addig a három, negyvenes éveiben járó „gyerek” is próbál új szerepeket, új viszonyulásokat találni – egymáshoz, az anyához, Mandy férjéhez, a kisvároshoz. Szükségük is lenne rá, mert a régi dinamikák nem működnek. Ahol meg működnek, ott csak rombolnak. Nem véletlen a címadás, nem csak az anya szemében maradnak ők „gyerekek” örökké, de visszatérve a szülői házba maguk is előrántják legrosszabb gyermekkori beidegződéseiket, játszmáikat, versengéseiket. Így válva egyszerre nevetségessé és szánnivalóvá. Három nagy gyerek, akik, miközben apjuk haldoklik, évtizedek után is azon vitáznak, kié volt az a bizonyos ajándék, kihez kötődött az a közös szenvedély – kit szeretett jobban az apa.
 
Érdekes a koncepció, hisz míg az egyik testvér elhidegüléséről szinte mindent megtudunk (vagy úgy véljük, mindent megtudunk…), addig a másikról szinte semmit. Mandy könnyedén válik a regény főszereplőjévé, hisz övé a „látványos” távolodás – a poros kisvárosból világhírű haditudósítóvá váló nő nem csak fizikailag jut a világ másik végére (a világ összes végére, ahol épp háború dúl), hanem lélekben és fejben is: állandósult poszttraumás stresszel küzdve képtelen visszalassulni, képtelen beilleszkedni a kisközösségbe, képtelen úgy tenni, mintha még érdekelnék annak kisszerű történései, ítéletei, béklyói. Ahogy képtelen belehelyezkedni újra a saját házassága kereteibe is. Túl sok halál, túl sok szörnyűség, túl sok rettegés kúszott a fejébe ahhoz, hogy érdekelje, mi a szomszéd véleménye arról, hogyan viselkedik a három Connely gyerek az étteremben, miközben apjuk a kórházban agonizál. Mandy-nek mindez kevés: kevés amit az anya, a kórház, a testvérek, a városka nyújtani tud. Felfoghatatlanul többet látott, többet élt és többet ért el, mint a családja, a városa, mindenki, aki körülveszi – és ezt lépten-nyomon az orruk alá is dörgöli. Többnek képzeli magát náluk – adja magát az értékítélet. A háború forgatta ki önmagából – védené az anya, aki képtelen megemészteni, hogy a gyereke, akit ösztönnel védene, maga megy a veszélyek elébe. Mindig is egy elviselhetetlen kis picsa volt – vélik testvérei, s jó eséllyel igazuk van.
 
„És Mandy ingerült hangja, a véleményei, hogy Cathy meg Stephen a szemüket forgatják, ha látni vélik, micsoda hatalmas távolság tátong Mandy jelenlegi élete és a gyerekkoruk között – mindez pontosan ugyanolyan, mint mikor még itt éltek mindannyian, ilyen volt az általános, a középsuli és az újságnál töltött évének minden egyes napja is. Mindig is Mandy gőgje, az, hogy nem volt hajlandó elfogadni, ami mindenki másnak elfogadható volt - ez a furcsa, szégyenteljes vágyakozás valami több után -, ez választotta el őt ettől a helytől. És tőlük.”
 
Mandy az, aki nem tudja befogni a száját – aki nyíltan vállalja, hogy nem elégíti ki, amit az otthona, a szülei, a férje, a testvérei, a közeg nyújtani tud. Ezért veti meg mindenki. A másik testvér, Stephen nem mond semmit. Egyszerűen eltűnik. Wood fifikás szerző: azzal, hogy Mandy arcba tolja az elégedetlenségét, Stephen felmentést kap, hisz nem rossz fiú ő – igaz, hogy évekig a szülők felé se néz, hogy minden kapcsolatot megszakít a családdal és a várossal, de legalább nem szól rájuk egy rossz szót sem. Hisz minden a látszat, nemdebár? Biztos nem ér rá hazajönni, de legalább soha nem veszekszik. Nem kritizál. Senki sem tudja, vágyik-e másra, többre, jobbra – hisz nem mond semmit, azt se tudja senki, mit csinál, hol él, miből él. A konvenciók szerint mégis ő a jobb gyerek. Az egyszerűbben kezelhető. S persze az egyetlen, aki valóban ott van, aki csendben „teszi a dolgát” - gondoskodik szülőkről, támogatja magára hagyott sógorát, végighallgatja és még élvezi is a kisvárosi pletykákat,  nem tűnik el, nem csinál világraszóló karriert, nincsenek traumái - ő a legláthatatlanabb. Cathy mintha ott se lenne – a tökéletes feltűnésmentes lánygyermek ő, akire büszkék lehetnek a szomszédság előtt. Aki nem szerepel golyózápor előtt a tévében.
 
Kegyetlenül pontos. Tök mindegy, mit érsz el az életben, milyen életet élsz, mi a munkád, a szenvedélyed, miről mit gondolsz – a lényeg, hogy ne szóljon meg a falu. Élj ugyanolyan kisszerű, konvencionális, keretek közé szorítható életet, mint mindenki más. Ne akarj többet. És nehogy azt képzeld, hogy te többet érsz nálunk. Igen, Mandy egy elviselhetetlen picsa. Hogy eredendően ilyen volt, vagy az átélt traumák tették ilyenné, mindegy is. Ami tény: a környezete mindent elkövetett azért, hogy letörje a szárnyait, és sose értették meg, hogy másra vágyik, mint ők. Kicsit mind Mandy-k vagyunk, akiknek más elképzelései vannak az életről, mint ahogy az a „nagykönyvben” meg van írva. Akik nem akarunk a falu szája íze szerint élni. Akik lázadunk a gyémántgyűrű-világraszólólagzi-háromgyerek-csokosház forgatókönyv ellen. Akik karrierről álmodunk, ahelyett hogy beérnénk valami középszar de legalább biztos állással nyugdíjig, ahogy illik. Akik épp hátat fordítanánk a karriernek és modern nomádként lakókocsival járnánk Európát. Akik ötven felé új hobbiba szerelmesedünk bele vagy új tanulmányokba kezdenénk.
 
Wood ebben nagyon jó: minden elvárással szembemenve mesél olyan dolgokat az emberi kapcsolatokról és a családi-baráti-kisközösségi dinamikákról, amelyekről nagyon nem szeretünk beszélni. Miközben a felszínen egyébként ez egy rém egyszerű regény: egy haldokló apa, a kórházban összegyűlő testvérek, akik átgondolják a családjukhoz fűződő viszonyukat, néhány kisebb fordulat, egy-két nagy egymásra találás. Még egy kis feszültség is került bele a segédápoló Tony szálával, ami végül katalizátora lesz… minek is? Teljesen felesleges fordulópontot vagy tanulságot keresni. Ahogy a Hétvége esetén, itt sincs hagyományos értelemben vett feloldás. Az élet megy tovább. Az embert érik pofonok, hol kisebbek, hol nagyobbak, és igen, van ami akkora, hogy a fal adja a másikat. Egy apa halála jó eséllyel ilyen, pláne ha problémás családi viszonyokba érkezik. De a lehető legnagyobb önáltatás azt hinni, hogy ettől majd minden megváltozik. Hogy mi megváltozunk. Hogy „új emberré válunk” a trauma hatására. Hogy „átértékeljük” az életünket. Hogy majd újonnan megtalált szeretettel fordulunk minden létezőhöz. Ugyan már… A legtöbb esetben úgyis belátjuk, hogy vannak kapcsolatok, melyek nem véletlenül szakadnak meg. Hogy vannak családok, kisvárosok, életek, melyekbe nincs visszaút. Felesleges is keresgélni.

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia