Jo Nesbø: Vörösbegy

Még mindig csak barátkozom a krimi műfajával, van ami tetszik, van ami nem, és az a szomorú helyzet, hogy ami nagyon, abban sem a krimiszál dominál. Lehet, hogy bele kéne törődnöm, hogy ez nem az én műfajom. A most annyira felkapott skandináv krimik közül is A tetovált lány tetszett nagyon, abban meg aztán pláne nem a krimi a leghangsúlyosabb, hanem a társadalomkritika, az utána olvasottak csak közepesen jól szórakoztattak, és most a Vörösbegy is sokkal jobban tetszett furcsa, beteges társadalomrajzként, történelmi krimiként mint hagyományos bűnüldözős történetként. Tán mert nem is az.

Harry Hole nyomozó az oslói rendőrség fenegyereke, igazi rosszarcú zsaru, kinézetre ijesztőbb bármelyik bűnözőnél, magányos, leszokóban lévő alkoholista, egyetlen társa az üzenetrögzítője. Igazi antihős, aki a történet elején egy szarvashiba miatt véletlenül lesz a szolgálat ünnepelt hőse, és kap főtiszti rangot a nemzetbiztonságnál, ami egyenlő a felfelé buktatással. Hole új, unalmas munkája során felfigyel egy szokatlan fegyverügyletre, s miközben az oslói fiatal neonácik után nyomoz, az országba érkezett brutális erejű Marklin puska nyomába ered.

Viszonylag hamar kiderül az olvasó számára - gondoltam én -, hogy ki rendelte a puskát, és mihez akar kezdeni vele, épp ezért bosszankodással vegyes élvezet olvasni, hogy Hole mennyire későn jön rá az elkövető személyére, az író folyamatosan újabb és újabb akadályokat gördít elébe, újabb és újabb mellékvágányokra viszi hősét és a körülötte forgó szereplőket, számtalan mellékszálat hoz be a történetbe. Mindezt csak tovább színesíti – bonyolítja – az elbeszélő és az idősík folyamatos változása.

A könyv alapvetően két síkon játszódik, napjaink Oslójában és a második világháború keleti frontján, ahol norvég önkéntesek maroknyi csapata harcolt a németek oldalán. Hole feladata kideríteni, hogy hogyan kapcsolódnak össze a szálak, és ki kicsoda az egykori frontharcosok kirakós játékában. Tele van a könyv okos és érdekes megoldásokkal, épp ezért fájó, hogy néha gyerekes és olcsó fordulatokhoz nyúlt a szerző. Ám mindez eltörpül amellett, hogy mennyire jól megkavarta a nyomozót is és az olvasóit is a többszörösen is rejtőzködő személyiségekkel, lélekboncolgatásokkal, néha csak néztem, hogy ki kicsoda ebben a kavarodásban, és bár az elején azt hittem, ez egy nagyon egyszerű krimi lesz, a végére komoly munka volt összerakni.

Mégsem a krimi része tetszett, hanem – akárcsak A tetovált lány esetében – az a társadalomkritika, amit megfogalmaz. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami komoly baj van az idilli skandináv jólét felszíne alatt, ennyi fajgyűlölettel, politikai szélsőséggel, perverzióval, hatalmi visszaéléssel ritkán találkozom, mint ezekben a könyvekben. Valószínűleg egyébként máshol ugyanez a helyzet, csak nincs épp most igény arra, hogy kiírják az írók magukból a társadalmi visszásságokat.

Nesbø könyve egy sorozat része, furcsa mód nálunk ez jelent meg elsőnek, pedig van előzménye, de legalább a folytatásokat sorrendben jelenteti meg a kiadó. Ami már csak azért is dicséretes, mert egy igen komoly kérdőjel marad a könyv végén, csak lestem, hogy az egyik legfontosabb szálat csak úgy nyitva hagyja az író. Nem szép dolog, de legalább van miért elővenni a folytatásokat. Persze nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy az ember tudja, előbb-utóbb – ha nem a következő részben, akkor majd kettővel később – úgyis megoldódik az ügy, az ilyen szuperzsaruknak az a végzete, hogy mindent megoldjanak, csak kicsit sokat szívnak közben. Ami jelen esetben nem baj, Harry Hole van olyan jó karakter, hogy szívesen olvasnék még róla.

Kiadó: Animus

Fordította: Petrikovics Edit

 

Eszéki Erzsébet: Így látunk mi

37 kép, 37 történet… és 37 néző, egészíthetnénk ki az alcímet, ahhoz ugyanis, hogy létrejöjjön a „történet”, a képek mellé kellenek az emberek, akik mesélnek róluk. Eszéki Erzsébet 37 közismert embert – színészeket, rendezőket, festőket, művészettörténészeket – meséltet a kedvenc műalkotásukról. Az ötlet egyszerűségében zseniális, fel is merül az olvasóban, hogy miért nem születtek eddig hasonló kötetek. Hisz van-e jobb módja annak, hogy megismerjünk egy műalkotást, egy képet, egy irodalmi művet, vagy egy zeneművet, mint az, ha meghallgatjuk, másokra milyen hatással van? És ugyanezen gondolatmenettel, van-e jobb módja annak, hogy megismerjünk egy embert annál, hogy meghallgatjuk, milyen hatással van rá egy adott mű, milyen gondolatokat indít el benne, milyen történetet sző köré?

Minden műalkotás – legyen az festmény, fotó, regény, vers, zene vagy akár film – befogadása mélyen bensőséges és egyéni élmény. Nem függetleníthető persze a tanult, belénk nevelt vagy az évek során tapasztalt élményektől, a szépségeszményektől, a közízléstől, mégis, mindenki másként tekint egy képre. Átszűri saját magán, a csak rá jellemző gondolkodásán, tapasztalatain, a saját élményeit meséli bele az adott műalkotásba, és még ha ezek az értelmezések olykor megmosolyogtatóak vagy épp szöges ellentétben állnak azzal, amit mi magunk gondolunk egy-egy alkotásról, érdekes látni, hogy „ez is benne van” a képben. Tanítani kéne ebből a könyvből, hasznosabb lenne, mintha a kanonizált művészettörténeti tankönyvekből akarnánk beleverni az ifjúság fejébe hogy „mit akart kifejezni a festő”. Rányitja  a szemünket újra meg újra a képekre, arra sarkall, hogy nézzük meg őket alaposan, hogy szőjünk köréjük mi is történetet, hogy figyeljük a fényeket, a  színeket, helyezkedjünk bele az elmúlt századok életképeibe. Érdeklődést kelt, szórakoztat, olykor meghat és szívet melenget. Jó olvasni, jó lapozgatni, jó eljátszadozni vele.

Például azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, ki mit választott. Még mielőtt megnéztem volna  a tartalomjegyzéket, nyílt ki véletlenül a könyv Vermeer Lány piros kalappal című képénél, és az első gondolatom az volt, hogy ezt biztos Koltai Lajos választotta. A fények játéka a fiatal női arcon kísértetiesen előrevetíti a világhírű operatőr munkáit, aki el is ismeri, hogy Vermeer hatással volt rá. Ugyanígy könnyűszerrel felfedezhető Otto Dix Kártyázók című képének hatása a Taxidermiát rendező Pálfi György munkásságára.

A megszólaltatottak legtöbbje így vagy úgy, de kapcsolatban áll a művészettel, írók, zenészek, színészek, rendezők, operatőrök, festők vagy épp múzeumi szakemberek, nyilván ez ad egy pluszt a képek értelmezéséhez, de a sajátos művészi nézőpont szerencsére sosem csap át szakmai értekezésbe, a szerzői alapelv – miszerint személyes történetek kerülnek a könyvbe – végig érvényesül. Két látszólagos „kakukktojás” van a megkérdezettek között, Csányi Vilmos etológus és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, azonban épp az ő történeteik tartoznak a kötet legerősebbjei közé. Csányi Vilmos a tőle megszokott játékossággal elmélkedik azon, vajon van-e valami Rene Magritte arc nélküli emberének (Le Paysage de Baucis) fejében, Várszegi Asztrik pedig úgy mesél eltévelyedésről, hazatalálásról és farizeusságról Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című képe kapcsán, ahogy én bevallom, sosem gondoltam volna, hogy egy bencés szerzetestől fogom olvasni.

A mély és személyes vallomásokon kívül – amilyen például Fullajtár Andrea története a hitről és a transzcendenciáról El Greco Krisztus az olajfák hegyén című műve kapcsán – vannak a kötetben játékos és könnyed történetek – mint Gryllus Dorkáé a Berlinből hazahozott „lakótársról”, Bartos András képéről – és torokszorító írások – mint Kincses Károly írása Gaál István fotójáról.

Ahogy mindenki mást olvas ki a képekből, mindenki mást olvashat ki ezekből a történetekből is, a megkérdezettek személye azonban garancia arra, hogy minden olvasó talál benne olyan írást, ami elgondolkodtatja, legalább egy kicsit megállítja, és ráveszi, hogy merengjen el a kép fölött. Ha érheti kritika az egyébként szép kiállítású és jól szerkesztett kötetet, az a mérete. Jó lenne ezeket a képeket nagy méretben csodálni, tanulmányozni azokat a kis nüanszokat, amiket kiemelnek a megkérdezettek, de sajnos nyilvánvaló, hogy egy ilyen kötetet nem lehetett volna albumnyi terjedelemben – albumnyi áron – eladni. Így hát fel kell túrni a házikönyvtárat, vagy jobb híján rákeresni a képekre a neten, és titokban irigykedni arra a maréknyi mesélőre, aki a saját szobájában csodálhatja a kedvenc képét.

Kiadó: Corvina

Korábbi kommentek:

Lawrence Block: A betörő, aki portyára indult

Azt hiszem, minden valamire való Bernie-rajongónak elszorult kicsit a torka, amikor augusztus elején kezükbe vehették a betörős sorozat utolsó kötetét, A betörő, aki portyára indult címűt. Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Mert végre egy új Bernie, lehet olvasni, szépen mutat a polcon egymás mellett az egész sorozat, de mégis… itt a vége, jelen állás szerint nem lesz több, hacsak Block meg nem gondolja magát. Szerencsére ezek a kis könyvek bármikor újraolvashatók, úgyhogy ha valakinek elvonási tünetei lennének, csak lekapja a polcról a kedvencét, és máris garantáltan jól szórakozik – én meg még ráadásul csaltam is kicsit, mert itt a blogon még nem jelent meg az előző kötet ajánlója, szóval nálam még lesz Bernie, ez aztán a fából vaskarika.

Nem tudom, hogy a kor teszi-e, vagy a sok munkába fáradt bele keményen dolgozó betörőnk, de Bernie ebben a kötetben jóval többet filozofál, mint az előzőekben. Kezdetnek rögtön azon elmélkedik, hogy mily régen is volt komolynak nevezhető kapcsolata, ami meglepő, hisz Mr. Rhodenbarr-ra mindig is tapadtak a nők. Most azonban magányos, csak dönti magába  a whisky-t Carolyn társaságában, és persze szövegel. Néha jóval többet, mint kéne, de ezért szeretjük. A párkapcsolatok mibenléte és az élet értelmének kivesézése mellett persze a mindennapi betevőről is gondoskodni kell, ezért Bernie egy este portyára indul. Vagyis nyakába veszi a várost és ad hoc módon betör egy üres lakásba.

Bernie, a mindig mindent gondosan előkészítő és megtervező betörő felrúgja szokásait? Ejnye! Ugyan Bernie-nek nincs kora, legalábbis nem kerül szóba, hogy öregedne, de tényleg, a folyamatos elmélkedései és a hirtelen kalandvágya midlife crisis-re utalnak. S mi lehetne hatásosabb gyógyszer egy szép nőnél és egy jó kis zsákmánynál? Mindkettő összejön, de nem egészen úgy, ahogy elsőre gondolnánk, pláne nem úgy, ahogy Bernie szeretné. A lakásba, ahova spontán módon betör, hazatér a tulajdonos, betörőnk az ágy alá szorul és olyan események fültanúja lesz, aminek nem kellett volna, az éj közepén pedig nem elég, hogy zsákmány nélkül tér haza, a szívét is rabul ejtik, és egy gyilkosságnak is gyanúsítottja lesz.

Ez utóbbi már csak természetes, nem igen teheti ki a lábát otthonról anélkül, hogy megvádolnák valami jóval súlyosabb bűnnel, mint amit valaha elkövetett. Pláne, ha a környéken lófrál Ray, New York legbénább rendőre, aki már csak azért is mindent Bernie-re akar kenni, mert tudja, a betörő, hogy tisztázza magát, általában helyette is felgöngyölíti az ügyeket… Nem történik ez másként most sem, ám mire odáig eljutunk, képbe kerül egy jócskán felülárazott könyv, egy bűnözőkre specializálódott plasztikai sebész, szovjet exügynökök és lett szabadságharcosok, egy randidroggal hódító erőszaktevő és persze néhány szépséges nő. No meg egy tejajtó.

Itt érkezünk el a betörős sorozat tán legérzelmesebb részéhez, Bernie ugyanis rájön, hogy egész pályafutása egy szerencsétlen véletlennek köszönhető, amikor is Mrs. Rhodenbarr kizárta otthonról kicsi fiát, aki így kénytelen volt a ház falába vágott tejajtón át bemászni. Innen már egyenes út vezet az álkulcsok, széfkombinációk és levelező lakatostanfolyamok világába. Tanulság: ha nem akarjuk, hogy gyerekünk betörő legyen, mindig gondoskodjunk arról, hogy legyen nála kulcs :) Persze egy tejajtó egészséges testalkatú felnőttként már nem olyan egyszerű falat, mint tizenkét évesen, de hát a betörő azért betörő, hogy ezt is megoldja. Az olvasó meg térdét csapkodva kacag, pech ha épp  a buszon ér el ehhez a részhez (mint én).

Ahogy az előző részeknél már megszokhattuk, a gyilkosságok, betörések, félreértések és tévedések csak úgy hemzsegnek, senki nem ért semmit, egyedül Bernie, aki a végén egy látványos leleplezéssel adja tudtunkra, hogy milyen buták is vagyunk, hogy nem vettük észre, hogy a szőke nő valójában fekete férfi, a gyilkos meg az aki a szomszéd széken békésen kötöget. Most ez nem nagyon jön össze, ha érheti kritika a könyvet, az épp az, hogy Block kissé túlspilázta a csavaros cselekményt, és egy ponton már maga Bernie sem biztos, hogy tudja, mi hogyan történt, hát még az olvasó. A Bogartos kötet óta folyamatosan egyre több a csavar, a félreértés, a rejtély, és most egy kicsit sok lett. Persze simán eléri az író, hogy ne nagyon érdekeljen minket, ki és miért gyilkolt, lopott, ki is a Rigai Fekete Veszedelem, és egyáltalán, mi a fene történt, a lényeg úgyis a humor.

Abban pedig most sincs hiba. Block kattant szereplői és ironikus párbeszédei egyszerűen hibátlanok, macskatartók meg különösen sok idézni valót találhatnak benne. Biztos a betörők is, de erről nincs személyes tapasztalatom. Az biztos, hogy a sorozat felkerül arra a képzeletbeli polcra, amin azok a könyvek sorakoznak, amiket időről időre lekapunk, ha lazítani akarunk, ha épp tele a hócipőnk a komoly és súlyos könyvekkel, ha világ- és emberundorunk van, vagy ha egyszerűen  nincs kedvünk semmihez csak bambulni és röhögni. Block ebben a kategóriában nálam verhetetlen.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

William Styron: Feküdj le sötétben

William Styron 1951-ben megjelent regénye a „depresszióirodalom” egyik alapműve, legtöbbször Sylvia Plath regényével, Az üvegburával emlegetik együtt, s mivel az nagy hatással volt rám, a Feküdj le sötétben is évek óta szerepelt az „egyszer majd elolvasandók” listáján. Azonban kíváncsiság ide vagy oda, kicsit tartottam tőle, hogy egy hatvan évvel ezelőtt írt regény mi újat tud mondani ma, amikor épp sokadik reneszánszát éljük a lelki betegségekre, depresszióra, őrületekre épülő  félig tudományos, félig irodalmi  műveknek. Nem kellett volna aggódnom, mert Styron könyve ebben a műfajban valóban a legnagyobbak közé tartozik.

Mesteri a regény szerkezete, úgy ejt rabul, úgy húz bele a világába, hogy közben időnként újra meg újra eltávolít, ami egyfelől igényel némi szellemi munkát a befogadótól - amúgy sem egy „könnyű” olvasmány -, másfelől segít, hogy ne másszunk bele túlságosan ebbe az őrült, csupa lelki nyomorúsággal tarkított világba, magyarán, megőrizzük az ép eszünket a kötet végéig. Ami azért munka, mert néhol olyan erősek és hatásosak a leírásai, hogy azt érezzük, a szereplőkkel együtt mi is lassan elveszítjük a maradék józan eszünket is. Így kell írni, ha valaki aktív olvasókat akar magának, ettől a könyvtől azt hiszem, lehetetlen távolságot tartani.

Egy temetési menet foglalja keretbe a történetet, a regény kezdetén egy gyászoló apa érkezik a temetkezési vállalkozóval a kisváros pályaudvarára, hogy New Yorkban öngyilkosságot elkövető lánya koporsóját elszállítsa, és ahogy halad a halottaskocsi és a maroknyi gyászoló a temető felé, úgy bomlik ki a visszaemlékezéseikből a halott lány, Peyton Loftis élete, családja története, és ezzel együtt a kisváros, tágabban az amerikai Dél, még tágabban a negyvenes évek háborútól zajos változó világa. Az a világ, ahol minden szereplő talajt vesztett, „elveszett” emberként él, ki-ki a saját kis magánpoklában.

Megismerjük az apát, Milton Loftist, aki tehetséges ügyvédként elvette egy ezredes gazdag lányát, és kényelemből avagy lustaságból sosem épített karriert, felesége örökségéből élt, feleslegességérzete pedig odáig juttatta, hogy alkoholista, akaratgyenge, felesége elismeréséréért bármire kész, ám ezt önmagának soha megbocsátani nem tudó emberronccsá vált.

Felesége, Helen bigottan vallásos, a hagyományokat, az elvárásokat, a látszatot mindenek felett tisztelő és minden változást, minden elhajlást, minden apró jellemhibát megbocsátani képtelen, komolyan idegbeteg nő, aki egész életét elsőszülött lánya, a visszamaradt, gyerekbénulással élő, fiatalon meghalt Maudie gondozására áldozza. Direkt írom, hogy áldozza, mert bár Helen kétségkívül imádja gyermekét, áldozatként éli meg a gondozását és ezt az áldozatot folyamatosan a világ elé is tárja. Tetszeleg az áldozatszerepben, nem fogad el segítséget senkitől, és jóízűen gyűlöl mindenkit, amiért magára hagyják „keresztjével”.

Leginkább saját fiatalabb lányát, Peytont, akinek soha nem tudja megbocsátani, hogy egészséges, hogy gyönyörű, hogy okos, hogy szabad. Peyton apja kis kedvence, aki – hogy kompenzálja az anyai ridegséget – a végletekig kényezteti lányát. Ők ketten imádják, istenítik egymást, Miltonnak a lánya a bizonyíték, hogy képes volt valami tökéleteset adni a világnak; Peytonnak az apja a biztonságot adó menedék, épp ezért válik tragikus pillanattá az, amikor szembesülniük kell a másik hibáival, ami oly fájdalmasan rímel a sajátjaikra.

Peyton, akárcsak apja, korán alkoholfüggővé válik, és képtelenné a hűségre, a kitartásra. Huszonéves korára épp azzá válik, amit anyja álságos féltéssel elsuttogott átkai jövendöltek, egy alkoholista, önsorsrontó, egyik férfi karjaiból a másikéba menekülő, virginiai mércével  „romlott” nővé. A New York-i aranyifjak világában élő Peyton, akit beszippant az épp modernizálódó világ felforgató eszmékkel, újdonságokkal, művészetekkel teli élete, maga mögött hagyott mindent, ami családjához, Virginiához, a poros déli értékekhez kötné, ám nem lel otthonra új környezetében sem, gyökértelenné, sehova sem tartozóvá, örökké a biztonságos menedéket kereső, ám mindenhonnan és mindenkitől menekülő űzött vaddá válik.

Styron a nagyon személyes történetet át- meg átszövi a társadalom tragédiáival, mintha Peyton sorsa egy nagyobb léptékű tragédiát jelképezne, egy egész generáció, egy egész nemzet tragédiáját. A régi értékeket, a régi szokásokat felborító, azok elől menekülő „fiatalok” kerülnek szembe a tradíció híveivel, a lassú politikai változások a feketéket még mindig szolgasorban – noha tisztelettel kezelt szolgasorban – tartó déli mentalitással, a világháború pusztításai a saját gazdagságában és viszonylagos biztonságában ringatózó Egyesült Államok mindennapjaival. Peyton tragédiája nem egyedi, nem különleges, ahogy családja sem az, csak egy a széthulló családok közül.

Dicsértem már a regény szerkezetét, erre most vissza kell térnem, mert a legerősebb benne épp a vége. A jó hatszáz oldal több mint kétharmadáig az igazi főszereplőt, Peytont csak mások visszaemlékezéseiben látjuk, és amikor már azt hisszük, mindent tudunk róla, hogy körbejártuk minden oldalról, minden nézőpontból, ki is volt ő, akkor, a legvégére, Styron behozza őt is, és hirtelen nagyon is élő és aktív szereplőként látjuk, hogy aztán egy jó nyolcvan oldalas gondolatfolyamban kísérjük végig utolsó napján, és lássuk – immár az ő szemével – azokat az eseményeket, amik az öngyilkosságához vezettek. Ami – ha már társadalmi tragédiákkal állítottam párhuzamba – épp aznapra esik, amikor az USA ledobta Japánra az atombombát.

Styron könyve igazi mestermű, annak ellenére, hogy nem egyszer úgy érezzük, „teljesítmény” olvasni, képes váratlanul úgy magába szippantani, hogy ne akarjuk letenni. Lassan, lustán hömpölyögnek az oldalak, mintha a fojtogató, bénító déli hőség a lapokra is rátelepedne, és igencsak nagy türelmet igényel némelyik elkalandozó leírása, de ha szánunk rá elég időt és osztatlan figyelmet, akkor nagyon nagy élményt nyújt. Ott a helye a legnagyobb amerikai klasszikusok között.

Kiadó: Európa

Fordította: Göncz Árpád

Korábbi kommentek:

Theresa Révay: A muranói üvegműves lánya

A második világháború pusztításai után a velencei üvegművesek a túlélésért küzdenek. Noha a háború megkímélte városukat és gyáraikat, a gazdasági összeomlás őket sem kerülhette el. Az egyik leghíresebb üvegműves dinasztia, a Grandi család örököse, Livia Grandi is a túlélésért harcol. Haldokló nagyapja és a háborúból testileg-lelkileg megtörten hazatérő bátyja helyett a velencei hagyományokra fittyet hányva nő létére neki kell talpra állítani a családi műhelyt és megóvni a versenytársaktól.

Európa egy kevésbé szerencsés pontján, Csehországban a szudétanémet üvegművesek épp a kitelepítésre készülnek. A szovjet csapatok garázdálkodásai és a csehek gyűlölete közepette kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, gyáraikat, műhelyeiket, hogy Bajorországban nem kívánt menekültként kezdjenek új életet. Közéjük tartozik Hanna Wolf is, aki egyetlen kincseként híres üveggravírozó bátyja mestermunkáját menti ki a házukból. Hanna számtalan német nőhöz hasonlóan erőszak áldozataként, cseppet sem kívánt apátlan gyermekével és magatehetetlen édesanyjával egy átmeneti táborban él, emberhez méltatlan körülmények közt, sértetten, méltóságától megfosztottan, a kollektív bűnösség fenyegető árnyával a feje fölött.

Eközben Metz-ben Francois Nagel sikeresen indítja újra a háború után családja üvegablak-gyárát, és városi házuk békéjében, jólétben várja haza nővérével a háború alatt szovjet hadifogságba esett fivérét. A három üvegműves család sorsa a háború utáni évek zűrzavarai közepette egybefonódik. Az üzleti partnerként Velencébe látogató Francois és az őt elbűvölő Livia Grandi egyszeri fellángolásából gyermek fogan, Livia így mindent hátrahagyva Metz-be költözik, és sógornője fenyegető alakja mellett próbál beilleszkedni a francia középosztályba, kevés sikerrel.

A háborúból hazatért Andreas Wolf a menekülttábort maga mögött hagyva, húga haragjával mit sem törődve Franciaországba utazik, hogy újra elhelyezkedjen egykori mesterei mellett, és elölről kezdje az üveggravírozást. Így ismerkedik meg Liviával, aki a házasélet és az anyaság unalmai elől menekül a környékbeli üveggyárak kiállításaira. Livia és Andreas szenvedélyes, kiszámíthatatlan kapcsolata a maga módján mindhárom család életét felforgatja.

A könyv címe és a fülszöveg is arra enged következtetni, hogy az összekötő kapocs a három család között az üvegművesség, az évszázadok óta gondosan őrizgetett titok lesz, ám ez nem igaz. Ami ezt a három családot egymás mellé sodorja, az nem más, mint a szerelem. Az, hogy a történetben mindenki üvegműves, csak körítés, valójában egy romantikus családregényt olvasunk. Kissé nehezményeztem ezt a félrevezetést, mert én bizony elsősorban a muranói üvegek iránti rajongás miatt vettem le a könyvet a polcról, és jobban örültem volna, ha az író jóval több figyelmet fordít erre a csodás anyagra, nagyobb szerepet szán a gyártási folyamatoknak, a műhelyeknek, a csodás műtárgyaknak, és jóval kevesebbet a szappanoperaszerű családregénynek.

És ha már választhattam volna, bizony jóval kevesebbet – inkább semmit sem – szerettem volna olvasni a háborús szenvedésekről. Egyfelől méltányolható törekvés, hogy a „másik oldal” szenvedéseit, megaláztatásait, a „velük” szemben elkövetett igazságtalanságokat is be kell mutatni, de nem hiszem, hogy egy romantikus regényben van ennek a helye. Arról nem is beszélve, hogy ha a háború borzalmait csak mint a nagy érzelmi csúcspontok körítését mutatják be, azzal súlytalanná és hatásvadásszá válik az egész. A legnagyobb gond ezzel a könyvvel az, hogy egyszerre három regény akar lenni – háborús, romantikus és az üveggyártásról szóló.

Amit viszont a javára kell írni, azok a remek jellemrajzok, minden szereplő él, lélegzik, van egyénisége, lehet szeretni vagy utálni őket. Livia és Andreas kétségbeesett, testiségben bővelkedő szerelmi jeleneteiben pedig többet fedezhetünk fel a világégés utáni reményvesztettségből, a szétzilált életekből, a múltjuktól megfosztott, idegenbe szakadt emberek elveszettségéből, mint az összes háborús jelenetből együtt. Theresa Révay jól ír, vannak briliáns mondatai (amiknek magyarításáért a fordítót is dicséret illeti), és jól áll neki a romantika. Jobban jártunk volna, ha nem akar ilyen sokat markolni, hanem ír egy vállaltan régimódi romantikus családregényt, a háborút és az üveggyártást meg meghagyja másnak.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Kiss Kornélia

Korábbi kommentek:

 

Mesterségek Ünnepe

Ide is kimentünk, mint annyi éve már - vásári bejegyzés jön tehát megint. Szeretjük. Még kevésbé van sansz bóvliba botlani, mint Visegrádon, népművészeti és iparművészeti termékek - csak a tömeg ne lenne (Timi), csak bírná szuflával a fotómasina (Zoli).

Jó látni, hogyan alakul egy-egy minden évben látott iparos standja, mi újat hoz, mit őriz meg a régi palettáról. Jó látni az újakat - minden évben akad azért. Kevésbé jó sóhajtozni azon, mennyi tárgyat cipelnénk haza, ha lenne pénz, ha lenne hely, ha nem lenne a lakásban kíváncsi karmoknak kitéve minden. Marad a vásárfia, apróságok, most épp a lakásnak: vajtartó, kis áttört-faragott kulcstartó. Szépek.

Lestem a kiemelt témát: bolgár vendégeinket, de néhány standon túl nem nyúlt a vendégség. Nem huszadikán mentünk, direkt kimaradtunk a táncból - így viszont súlytalanabb volt a kiemelés, mint egyébkor. Nekem még mindig kedves emlékem a nemezes év, akkor az egész vásárt elborította a nemez és a belőle készíthető meglepően sokféle tárgy, jurtától a műegérig. Sebaj, megnézzük, mit találnak ki jövőre. Mert megnézzük, ugye?

Neil Gaiman: A temető könyve

„Nagyon szeretem Neil Gaimant, többször jeleztem már ezt a blogunkon. De most rezeg a léc. Nem mondom, szeretni való történet, jól eltalált alakok, remek mondatok, hangulat; stílus és mesei tartalom harmóniában, de. A kiplingi invenció néhol szinte játékos-szolgai másolása határon táncoltatja a könyvet. Itt nem arról van ugyanis szó, amit Gaimannál a legjobban szeretek: a mítosz újrafogalmazásával rávilágítani annak teljes, széles „valóságára”; hanem a jellegzetesen kismesteri gesztusról, amit így fogalmaznék meg: mi lenne, ha írnánk egy „dzsungelkönyvét”, farkasok helyett halottakkal, tigris helyett szabadkőművesekkel, etc. A fordulatok átvételével odahajaz a „modern montechristók” tömegírt irodalmi szegmensébe a könyv, amin segít, hogy profin megírt, mondataiban rendben van, szereplői élnek, s a többi, de nem menti a kiindulás, az invenció fájdalmasan, maian üzleties nyomorát! Rezeg a léc…”

Olvasás közben karcoltam be ezt a molyra, kicsit sértődötten és nagyon zavarban, mivel pokolira élveztem az olvasás, a könyvben-lakás minden percét, de ahányszor kívülről „rápillantottam” olvasó-enmagamra, s főleg a könyvre a kezemben, kényelmetlen érzés fogott el. Holott a könyv jó. És nem is annyira baj, nem is annyira „üzleties nyomor” átemelinteni Kipling klasszikusából szerkezeteket, fordulatokat, hiszen interpretálódik erős, önálló világgá megint, mítosz-mixtúrává gaimanilag; bátran vegyítve a viktoriánus szellem-felfogást gót-punk elemekkel, Lovecraftot teozófiával. Hogy mindez alatt a Dzsungel könyve Bagirája kurrog – hát istenem, elvan az író-gyerek, ha játszik. Én elhiszem neki, hogy a Highgate Cemetery sírjai között tekergőző gyermekének képe lőtte a fejébe az ötletet, velem is előfordult csaknem hasonló, még ha nem is lett belőle könyv.

„Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt.” Ilyen kezdőmondatokért teljes, kidolgozott középfordulatokat adnának írók a Történet-börzén, ha lenne olyan. Gaiman fogalmazni nagyon tud, mint ahogy szereplőt alkotni, és történet-vezetni is. Finom és frappáns egyszerre, ahogyan a szellemek használják a halál-korabeli beszédmódjuk például, nemcsak könnyedén egyedít ezáltal a szerző, de mítoszilag is helyén van: aki holt, az nem változik. A dolgok csak történnek velük, így, halálukban; egy holton sem alakít a tapasztalt szemernyit sem. Mrs. Owens csak azt teszi, amikor szellem-szárnyai alá veszi a temetőbe tévedt csecsemőt, amit az életében tett volna, ha árvára akad. Még a legélénkebb, legöntörvényűbb szellem-lény, Liza Hempstock, a boszorkány-lány sem változik a közösen megélt kalandok által.

Hogy milyen erős az írói invenció, a legjobban tán úgy érhető tetten, ahogy a könyv olvastán a komor horror-környezet észrevétlenül otthonos, kényelmes zuggá válik, és nemcsak Senki Owens, de számunkra, az olvasók számára is. Ide komorult a világunk, jegyzem meg. Mert a dzsungel kíméletlen világa is otthonná szelídül a cseperedő Maugli számára; de azóta kegyetlenebb, illúziótalanabb lett ez a körülöttes; rajtunk – azaz aktuális kiválasztottunkon - az animális nem, már csak a holtak segíthetnek. Merthogy Sen kiválasztott, persze: ahogy cseperedik, úgy fogy a reménye annak a titokzatos társaságnak, akiknek vesztét okozza majd az ősi jóslat szerint. Játék ez is, a mítoszokkal, a jóslatok önbeteljesítő hatásával. Játék velünk, és lecke: kiválasztottnak lenni pária-sors, jobb, ha ezt nem feledjük, ha már annyiszor tesszük őket hőseinkké. Pária sors, amit az ember nem kívánna a például a saját gyerekének.

A legjobban – a Danse macabre fejezet mellett - a temetőn kívül megejtett kirándulásokat szerettem, kár, hogy nem volt belőlük több. Azért nem akármi az iskolai erőszak, főleg ha a makett-maffiózók még a rendőrséget is képesek manipulálni – mondhatni a jard a zsebükben van – igaz, itt még nem anyagi, hanem rokoni alapon. Sen alaposan megjárhatná ezeket a kalandokat, ha nem lenne övé a Temető Szabadsága, és nem lenne mellette Silas. A gyám, a titokzatos „fekete ember” – igen, rendkívül zavaró volt az egyébként általam nagyra becsült Pék Zoltán tévedése a vámpírként aposztrofált ghoulokkal kapcsolatban, vámpír csak egy szerepel e történetben és őt sem nevezik soha annak.

Szóval jó könyv ez, tehát különösen fontos lett, hogy kiderítsem, miért a kényelmetlen érzés. Egyszerű, mint általában a rejtvények megfejtése, ha már tudod: az írótól megint nem ezt vártam. Azt a több év alatt tenger munkával összerakható „komplexet” akartam, azt a tág mítosz-levegőjű, szövevényes, sokszálon futó csodát, ami a Sandman legjobban sikerült részleteit (talán egész-látványát) majdnem, de maradéktalan teljességében az írói életműből kizárólag az Amerikai Isteneket jellemzi. Számomra AZ volt a könyv, és írója volt Neil Gaiman, az Író. A többi elnézhető, élvezhető, szerethető ujjgyakorlatnak tűnt csak, készülődésnek a következő mesteri „komplex” előtt. Mint ez a könyv is. Kicsit alibi, kicsit irodalmi megélhetési bűnözés, a megjelenés-jelenlevés kényszerének következő olyan-amilyen gyermeke. Holott nem az, ez sem, sem a Csillagpor, sem a Sosehol, főleg nem a Coraline. Ha elfogadom, hogy ez és ennyi az író, akkor boldog rajongással forgatom eztán minden hasonló igénnyel megírt, jól mondatolt, kiválóan vezetett cselekményű történetét, azzal a megjegyzéssel, hogy kivételes csillagegyüttállások által azért tud Neil Gaiman olyat is, mint az American Gods. Csak nem tudom, képes leszek-e erre.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Korábbi kommentek: